Hackamore
Asztalomon, meséli Olivér Elemérnek a Vértó felé baktatva, az üveg papírnyomaték mellett (melynek alulról kissé bemélyedő oldalába egy FRANZSBAD-i képeslapot ragasz-tottak, noha felülről úgy fest, akárha üvegbe öntötték volna, mint borostyánba a méhet, üvegbe öntötték volna az előtérben fehér padon üldögélő, kalapos, csokornyakkendős, úriembert is – különös mondja Olivér, vagy ezt már csak utólag írja, valójában mindent utólag ír: mindig, minden reggel megnézem, mit csinál ott FRANZSBAD-ban, az a padon ülő, kalapos úriember, jóllehet mindig ugyanazt teszi, de újra és újra feljegyzi: ül, szemlé-lődik, egyik karja fenn a pad támláján, a fotós felé fordul, minden bizonnyal abba az irányba, amerről egy hölgy feltűnését várja, keresi tekintetével, tehát az is lehetséges, a fotóst nem is látja, valójában semmit a közbeeső dolgok közül, nem a barométer kis, cifra bódéját, nem az óriás agavét, amely mögül titokban a fotós becélozta, nem neki pózol tehát, csak ül, sosem is fog mást tenni, s ez valamiféleképpen annyira mozgalmassá teszi a dolgot, ez a várakozás, ez a kémlelő tekintet,amely csak azt a sávot pásztázza, elemzi, térképezi, amelyen a hölgynek fel kellene bukkannia, lassan, sétálva közelítenie feléje, hogy ehhez viszonyítva a filmképek pergése eltüntetése a dologoknak, a világnak, ezek szerint majdnem biztos, hogy teljesen véletlenül került a képbe, véletlenül pottyant a forró üvegbe, igen, pontosan úgy, mint a borostyánba a méh, amely minden bizonnyal méznek vélhette a borostyánt), ceruzák, filctollak között, egy félrekopott, a közepétől kissé balra, a harmadik és negyedik szögletes lyuknál majdnem teljesen elkopott: öszvérpatkó kallódik. Ezek szerint az öszvérek patkószöge is szép, szögletesfejű lehet. Tudod, gyerekkorom óta szeretem a patkószöget, jóllehet apám boltjában nem volt kapható. Mindenféle szög volt, faszög is, liferáltam mindenféle szögeket a kisparosoknak, cipészeknek, ácsoknak, asztalosoknak (sokszor ott is maradva, megvárva, míg beverik őket az illatos deszkába, cipőtalpba), de patkószöget nem tartottunk, kovácsoknak nem liferáltam, noha sokat játszottam az egyik kovács fiával, fújtattuk, akárha harmóniumot, a műhely parazsát, amelyben ott izzottak a felverésre váró patkók. Még néhány ütés volt csupán hátra az üllőre helyezett izzó patkón és a dézsa vizébe való hirtelen, sistergő beledugása. Addigra a patát már körülfaragták, lereszelték. És akkor ráhelyezték a szarura a még mindig forró patkót és fölszállt, füstölögve szinte, az égő szaru illata… Talán azért is szerettem annyira a patkószöget, mert nálunk nem volt, mi nem árultuk, több mint valószínű akkor még nem gyárban készítették őket, talán mindegyik kovács magának csinálta. Emlékszem, egyszer egész marék faszöget adtam egy vadonatúj, szinte kékfekete patkószögért. Egyáltalán nem csoda tehát, hogy később süldő képzőművészeti kritikus koromban majd annyira lelkesedem Dzamonja patkószögből képezett szobraiért: egy nagy szobrászat, Argan írt róla könyvet, amely egy patkószög fejformájának sokszorozódásával képződött; előbb csak fába verte, kissé összehegesztette őket, majd a fát elégette, eltüntette mögülük, később már külön gyár termelte számára, hogy kiképezze belölük felületeit, formáit – meséltem, New Yorkban, a Tyfaninál, láttam egy Dzamonja-tervezte, drága nyakéket felfűzött, fejükön keresztülfúrt, arany patkószögek-ből… Persze, mondanom sem kell, szigorúan a szerencse végett kallódik itt ez a patkó, noha akár az a FRANZSBAD-i üveg, az öszvérpatkó is immár mind inkább papírnyomatékként funkcionál.
Vigyázva kihúzom alóla a legfelső néhány cetlit, kíváncsi vagyok mit ír rajtuk, mi az amit annyira fontosnak tartok, hogy patkóval nyomassam, őriztessem.
TANAKA, a nagy japán táncos, kérésemre leírta – kibontotta nevét: TA NAKA MIN, amely angolul: rice-field-ceter és people-livers-with-river, majd persze szépen melléjük rajzolta az ideogrammokat is. Be szerettem volna rámáztatni. De hát mázsaszám állnak a rámázatlan képek, rajzok, papírosok (Weöres Sándor egyik levelét is be szerettem volna rámáztatni például.) Ez itt pedig társa névjegykártyája:
SHIHO ISHIHARA
dance assistant director
Míg a kis lapot és a kártyát forgatom, állandóan az foglalkoztat, hogy Tokasonból, Tanaka tanyájáról, amelyet ő említett meg, majd pedig én kértem meséljen még róla: látni a Fudzsit. Ha valaha eljutok Tokasonba, az minden bizonnyal a Fudzsi miatt is lesz, mármint hogy onnan látni a Fudzsit… Egy négybehajtott nagyobb papírlapon (Özvegy Karcsi Tolsztoj utca-i nyomdája lát el hulladék papírossal, ezért valamiféleképpen epikusnak, valami nagy epikus mű anyagának tudom ezeket a semmis feljegyzéseket, amelyek legtöbbször maguk kötődnek, rendeződnek, nőnek különböző oldalukkal egymáshoz, kivételt csak az Új Tolnai Világlexikon kartonjai, szócikkei képeznek, ámbár az, mármint a Világlexikon is csupán az egyik hős babramunkája, bogaras azonosulása felvett nevével, meg még talán a Pompeji filatelista, egyáltalán a filatelista vonatkozású feljegyzések) minden irányban, minden sarkában összevissza sorok, adatok, telefonszámok, emilek mintha csak ki akartam volna próbálni, mi minden fér rá egy négybe hajtogatott, kis notesszerűvé lett A-4-es lapra:
Boze oprosti mi, sto sam dalmatinac. (Istenem, bocsásd meg, hogy dalmát vagyok.)
Nem jegyeztem fel, ki kinek mondja, de vannak dalmát barátaim, akik Dalmácia autonómiájáért küzdenek (minden bizonnyal valami olyasmire gondolnak, mint Isztria öntörvényűsége, jóllehet Szplit jobbratolódása nem éppen reménykeltő), ők minden bizonnyal tudni fogják.
BAJZA A magyar-horvát unió felbomlása (1925)
Nagyapja, Bajza József öccse volt; Sufllay Milán hatására kezdett foglalkozni a horvát történelemmel (Ilia megküldte Bajza Jugoszlávia-könyvét – ugyanis a kis füzet apám ún. könyvtárában is megvolt valamikor, kellett a könyvtár rekonstrukciójához.)
MÁNCOS Zoltán – ifjan elhunyt fiumei festő. Figyelni, keresni a nevét, képeit a fiumei antikvárumokban, lakásokban; jelezni a fiumei múzeumnak, helytörténészeknek, hogy élt ott egy ilyen nevű festőművész is…
DOOR – nagybányai festő; lánya DOOR BRODY VERA Párizsban élő, ismert bábos, bábtervező; férje, Pierre Blaise, a Théatre sans toit nevű színház igazgatója... Erről a két művészről egy Gál nevű, Grenoble-i barátunk mesélt, akit Kopecky Csaba hozott el Palicsra, hozzánk a Homokvárba, amelyet, mármint a Homokvárat, Csaba Percsics nagyapja építtetett volt. Csaba lánya, Róna, művészettörténetet tanul Grenobelben, részletesen fényképezi dédapja művét, minden bizonnyal örökre ez lesz neki is: A Ház. Említettem már, Csaba bölcsöje éppen itt állt (ringott) a toronyszobában, ahol most az én íróasztalom áll (ring gondolaként). Különös dolog történt aztán, a vendégek távozásakor. Fiam régi rajz- és bábfilmeket vetített Zsófi unokámnak, nevezetesen éppen a Futrinka utcá-t. Mközben átmentem a szobán, az 1971-ben készült filmre pillantottam, 3o éve én vetítettem ezeket a filmeket fiamnak, lányomnak, a következő feliratott pillantottam meg:
Bábtervező Bródy Vera
Domonkos barátom telefonszáma.
Molett és bájos, mint a Szent Márk tér-i galambok.
Bánszky Mária-Róza barátnőnk újabban egy Szomaházy könyvet olvas, persze úgy olvassa,
mint aki már ismeri például Parti Nagy Lajos könyveit; ezt a mondatot is már fejből tudja.
Az Isztriai-félsziget legnyugatibb csücskéről – Istenem, az isztriai félsziget minden csücske, Rovigno, valamint az Itália felé eső is, a szívem csücske – határincidensekről érkeznek jelentések. A probléma, írja Zelmanovic, a Népszabadság zágrábi tudósítója, a rendszerváltozás óta tart. A szárazföldi határokat úgy-ahogy kijelölték, a vizeken nem volt ilyen tiszta a helyzet. Jugoszlávia feloszlásakor kerültek ezek a problémák felszínre: Velence uralnma előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia idején, Olaszország vagy Jugoszlávia keretén belül a tengeri határok meghúzása szükségtelen volt, hiszen a szárazföld és a tenger is közös államhoz tartozott. Szlovén felfogás szerint a Horvátország által követelt felségjog elzárná Szlovéniát, és elsősorban a jelentős kikötővé fejlődött Kopert a nemzetközi vizektől. A horvát álláspont szerint viszont a szlovén határvonal törölné a horvát és az olasz vizeken levő közös határt.
Drnovsek és Racan aláírt egy megegyezést, amely szerint Savudria horvát halászfalutól 3oo méterre, 16o négyzetkilóméter tengert ,,ajándékozna,, Szlovéniának, ám amelynek ratifikációja Zágrábban számításba sem jöhet. A szlovének rendőrségük rohamcsó-nakjainak kiséretében vonulnak fel rendszeresen a horvátnak tartott területi tengeren halászni. A szélsőjobboldal szerint a konfliktust csak a horvát fegyveres erők erélyes bevetésével lehet megoldani.
Forgatom, méricskélem a patkót (az alsó része zárt), várom átjárjon melege, majd visszahelyezve a megmozgatott, kiemelt cetliket, cédulákat, újságkivágáésokat, jegyzeteket, a patkót is vigyázva rájuk helyezem, lenyomatom a papírkazlat (szénaboglyát), s miközben azt motyogom: Öszvér szarjon a szerencsémre, munkához látok.
Mindebből kifolyólag természetesen az sem lehet egészen véletlen, hogy T. Olivér egyik drámája a Paripacitrom címet viseli, amelyben egy kis, vidéki bolondokháza lakója: bronzból önteti ki a szanaszét hulló paripacitromokat, s egész életén át örzi őket, ott ahová eredetileg hullottak, akárha valami csillagképet... Daniló Kis egyik kevésbé ismert párizsi interjújában, a Liberasion-ban jelent meg, de valahogy még nem került be a könyveibe, arról beszél, jóllehet Magyarországon töltött kisgyerekkorát kivéve, egy kifejezetten városi ember volt (Cetinje, Belgrád, Páris, Bordeaux), semilyen formában nem létezett számára a természet, az állatvilág, kivéve a nyári dubrovniki napokat, jóllehet azokat is majdnem kizárólag az Argentina szálló teraszán töltötte, azt mondta, hogy az ő madlen-ja valójában: a paripacitrom, konjska balega, ami lótrágyát, pontosabban lószart jelent. (A dolog azért is érdekes, mert Danilonak évekig a vonat volt a madlen-ja.)
Igen, vannak pillanatok, amikor asztalomhoz ülve kizárólag csak azért veszem a kezembe öszvérpatkómat, különösen téli hajnalokon, amikor künn már minden fehér, s én fázósan, hiszen még éppen csak hogy begyújtottam lenn a pincében a kazánt, hogy felmelegítse gémberedett ujjaimat, felmelegítse egész testem. Ugyanis ez a patkó is egyfajta fürdői emlék.
Hvár szigetéről hoztam. Zavalában laktunk, de borért egy kis faluba, Vrbanjba jártunk házigazdánkkal, aki mindenkit ismert, mert a szigetnek azon a felén, mindenki egy helyről származott: Pitveből. Egy pitvei törzs képezte valójában a sziget délnyugati részének bázisát. Vrbanj, Jelsa, mind pitvei kirajzás. Miközben Pitve, ez a hvári San Gimignano szinte teljesen üres.
A hatalmas, labirintusszerű, teljesen elhagyatott részekkel biró borpincében kóvályogva, míg a házigazdánk és fiam, a Jelsán élő tulajjal töltötték a borokat, egy gerendán tömérdek elhasználódott öszvérpatkót fedeztem fel. Szinte reflexszerűen leemeltem a legfelsőt. Később megkérdeztem a tulajt, elvihetem-e? Mosolygott, örült, hogy valaki apja-nagyapja szellemével került kapcsolatba, biztosan az öszvérkre is jól emlékezett még, amelyek elkoptatták azt a tömérdek patkót… A Pitve és Zavala közötti alagút kifúrása előtt az emberek, a Jelsától Pitvéig terülő sávról, szamarakkal, öszvérekkel jártak át a Hum hegységen Zavalába művelni a szőlőket, olajfákat. Tömérdek patkó kopott volt az évszázadok folyamán, noha a kovácsok nyomát már sehol sem lelem, lehet nem is voltak öszvérkovácsok, mndenki maga végezte a patkolást.
Az egyik legnagyobb nyár volt az, amikor az utolsó napokban lassan már pakolászva kezembe találtam venni a teraszunkon hányódó patkót, hogy majd mint drága kincset, kagylókkal, kavicsokkal, levendula és sáfránycsokorokkal, fügével, babérral, az ajándékba kapott prosekos balonnal, azt is magammal vigyem. Majdnem el kellett dobnom (van egy játék, amikor patkókat dobálnak egy karó köré – akaratlanul én is egy olyan mozdulatot tettem, mintha valamit meg szándékoztam volna célozni vele), ugyanis annyira átforróso-dott, hogy szinte megégette az ujjaimat. Azóta, misztikusmód semmit sem veszített abból a forróságából.
Az igazság az, akkor nem kérdeztem rá a tulajra, se később házigazdámra, hogy tényleg öszvérpatkóról van-e szó ( persze számomra maga az öszvér sem egy egyszerű kérdés, ugyanis fogalmam sincs, melyik a lóöszvér és melyik a szamáröszvér, s akkor még arról a sokfajta kistermetű hegyilovakról nem is beszéltünk), vagy mint újabban gyanítani kezdtem: szamárpatkóról, jóllehet a szamarak kisebb patájúak, s tudtommal a szamarakat, legalább is felénk, ezen a szikes-vajas terepen, nem is patkolják. Vagy a hegyekben mégis, igen? Hiszen naponta oda-vissza megjárni például a Hum hegységet, naponta oda-vissza átkapaszkodni rajta… Látni sosem láttam szamarat patkolni, noha az elmúlt fél évszázadban, amióta rendszeresen jártam az Adriára, mindig külön figyelmet szenteltem a déli, a dalmát szamaraknak, amelyek magányosabbak, mostohább körülmények között, valójában a forró kövön élnek, dolgoznak, s még nevük sincs, mindet Tovarnak hívják (ami, ha jól értem: rakományt, szállítmányt, batyut, valami ilyesmit jelenthet a számukra).
Szóval azt akartam mondani, motyogta Olivér Elemérnek – noha Elemér nem hallott mindent, nem is kellett, hogy mindent halljon, nem is hallhatott mindent, mert volt amit magában mondott, vagy majd csak otthon jegyezett hozzá motyogásához, ami írás, megmunkálás közben enyhén megváltozott, de végül is majdnem mindig visszaszáll T. Olivérre, Elemérre, éppen elég volt, amit hallott -, már visszafelé jövet a Szplit-i sétányon, a Don Corleone hátsó, a nemzetközi forgalomtól jól izolált, számukra afféle boxként szolgáló hátsó terasza felé tartva, hogy: a motívum már régóta sejlik, mutatkozik, készül felbukkanni, berobbanni, pontosabban: beugrani. Előbb a szamáron, majd az öszvéren, később pedig a zebrán keresztül. Igen, a zebrán (mert hát a fenti felsorolásból kihagytam volt a ló és a zebra keresztezését, a zebroidot): Olivér csíkos pizsamájának és a palicsi ZOO zebrájának egymásracsúsztatásával. Esti meséiben, így követelték a kis unokák, a három nővér: Olivér kellett hogy legyen a zebra, csak aztán jöhettek a farkasok, medvék, elefántok és az olykor mesélés közben is fájdalmasan felüvöltő, a mesét egyértelműen valóssá tevő, agg, palicsi oroszlán… Olivérnek nem volt szabad túlbonyolítani a mesét, mert a lányok, a három nővér, másnap, alig hogy kipattant a szemük, követelték, azonnal menjenek a ZOO-ba, nézzék meg, szemrevételezzék a szereplőket, ellenőrizzék le a dolgokat, mármint Olivér esti meséjének különös részleteit, félálomban szőtt kacskaringóit, amikor már valóban maga is azonosult csíkjaival, s az is megtörtént, hogy ha elaludt, a kislányok előző este, illetve éjszaka felvett félálombéli meséjét engedték neki honkongi játékmagnójukról, s ő arra varriált tovább, amit a kislányok ismét csak honkongi játékmagnójukra vettek, mert hát a három nővérnek három honkongi játékmagnója volt, menjenek azonnal leellenőrizni, miért is üvöltött az este annyira az agg oroszlán…
Mintha hosszú útról érkeztek volna, azonnal rávetették magukat a hűs kriglikre. Elemér szinte fuldoklott. Aztán T. Olivér kivárt egy kicsit, megtörölte száját, kifújta magát, hogy folytathassa a búvópatakként viselkedő motívum útjának letapogatását, feltárását.
És csak aztán lépett – lépkedett a porondra: a strucc. Igen, úgy is mondhatnánk, először a zsoké jelent meg. Lóról akkor még szinte szó sem volt, illetve csupán szamárral való keresztezése kapcsán. Örzök egy feljegyzést. Mindjárt ide is iktatom – Olivér már a íróasztalánál ült, de továbbra, írás közben is úgy viselkedett, mintha még mindig Elemérnek magyarázna, mesélne, mozgott is a szája, ugyanis állandóan újraolvasta, amit lejegyzett, mintha még mindig hallaná magamellett Elemér rövidszárú csizmájának klattyogását, kopogását –, mert hát ha nem is veszítem el, akkor más meséhez csapódik, tudod jól, sokszor demonstráltam neked, ezek a lebegő jegyzetek bármihez odacsapódhatnak, bármilyen nagyobb szöveg részei, folytatásai lehetnek, különösen ha a FRANZENSBAD-i üveg és az öszvérpatkó alól is bekeveredik néhány apróság. Valójában azért is készülnek. Egyfajta panelek, jóllehet magukban is intenzíven nyüzsögnek, izzanak olykor, mint a molyette gobelinek detaille-jai, vagy mint nevezetesen ez a FRANZSBAD-I üveg és az öszvérpatkó. Panelek, kulisszák, elidegenítő elemek, figyelem elterelő mozzanatok a Vértóról, amely körül keringenek valójában egész idő alatt, de a közvetlen közeli (palicsfürdői) vagy távolabbi, belgrádi gyilkosságokról, meg a még távolabbi háborúkról alig ejtenek szót. Te ismered a mesét, mondta Olivér Elemérnek, hiszen valós szereplője: főszereplője voltál.
Kizárt dolog, mondta Vendel. Mármint, hogy Elemér egy struccsontot farigcsált volna. Ott közel, mondod, az ABBÁZIÁ-hoz, a Vértó partján? Kizárt dolog. Pedig én is láttam. Te is láttad? kérdezte T. Olivér Gorotvát. Még oda is kiáltottam neki a bicikliről. Mit kiáltottál oda? kérdezte Palicsi P. Howard Jenőke. Azt, hogy a húst már lerágtad, Elemér?! A múltkor arról faggatott, mikor megyek már be a gyárba. Még ugratott is, kényelmes, örök lumpen poziciójából, miféle proletárok vagytok ti, még csak nem is dolgoztok?! Mondtam neki, hogy csak akkor megyek be, ha osztanak valamit. Krumplit, lekvárt, ajvárt. Most aztán lehetne munkátok, csinálhatnátok a tankmotorokat a Huszeinnek, mint csináltátok volt a tankmotorokat Gadafinak Tito elnemkötelezett érájában. Azt mondta, ha bemegyek a gyárba, hozzak neki kócot. Kócot? kérdezték egyszerre. Én is meglepődtem. Minek neked kóc? kérdeztem. És még hozzá is tettem álmélkodva: kender-, vagy cérnakócot? Tán te is felcsaptál vízvezeték szerelőnek, mint Komáromi, aki a korház gipszelő osztályán dolgozott azelőtt hosszú évekig? Nem, mondta. Hát? kérdeztem. Bodzapuskát akarok csinálni, mondta. Bodzapuskát? mélázott el Palicsi P. Howard Jenőke. Gondoltam, mondta Kafga. Mit gondltál, kérdezte Szanitter Tibike. Azt, hogy bodzát faragott, bodzapuskát készített. Háborús idők jártak. A Vértó ismét teleszaladt vérrel. Máris készültek lecsapolni, nehogy feltűnjön valakinek, honnan a fenéből szivárog ide ez a tömérdek vér, meg hát ebben a paradicsomlészerű közegben a halak is sokkal gyorsabban híztak, nagy volt a kereslet, még Belgrádba is szállítottak…Bodzát faragott tehát, és nem strucccsontot. Igen, a bodza éppen olyan, mint a csont, mondta Jonathán. A fehér bodzát nézhetted struccsontnak.
Szóval azt mondta, hogy ült ott a Vértó partján és strucccsontot faragott? kérdezte Kacsó. Igen, mondta Vendel, a kertészet terepi munkavezetője. És ez teljesen megzavart. Még ha strucctollról mondott volna valamit, nem zavart volna meg ennyire. Tihamér, kapcsolódott be ismét T. Olivér elmélázva, amikor hazaérkezett Dél-Afrikából, egy strucctollat is hozott. Akkor még felénk nem jöttek divatba a struccfarmok. Nem lehetett könyű szegény Tihamérnak megőriznie azt a tollat a hosszú úton. Én Újvidéken láttam, ahogy a vonatról átszállítottam az autóbuszra: egy festőállványt, egy nagy trópusi virágcsokrot, meg egy hosszú strucctollat hozott órjás böröndje és táskái mellett. Amikor kérdőleg néztem rá, megmagyarázta, hogy a virágot barátja, a kis birkozóbajnok, Heka sírjára, a strucctollat pedig másik barátja kislányának viszi, talán éppen annak a kislánynak, akit később megerőszakoltak, megfojtottak, akinek majd Dudás Sándor azt a szép, nagy tiszavirág-szitakötő emlékművet készíti az ókanizsai parkban, ott a gyógyfürdő és a csodafürdő között, az Agbaba villa mögött. Pedig hát, ha jobban meggondolom, talán nem is kellett volna annyira meglepődnöm. Hiszen gyerekkoromban én is láttam azt az intarziás sakkasztalkát a szabadkai múzeumban, amely három strucclábon állt. Fél évszázad után, most láttam ismét, most hogy kiállították a nagy bácskai vadászok, Afrika-kutatók trófeáit. Azt hiszem éppen csak átlakkozták. Egy kissé sötétebb tónust kapott az egész. Kissé komorabb lett. Gyerekkoromban majdhogynem háromlábú struccnak tűnt, amelynek a hátán nem csak lovagolni, sakkozni is lehet. Most a harmadik láb, valóban csupán egy lefaragott strucccsontnak tűnt... Koragyermekkori szürrealizmusom, koragyer-mekkori dadaizmusom része az az asztalka, az a strucc, hátán a sakktáblával. Sokszor szóltam már erről. Mármint hogy szürrealizmusom, dadaizmusom egyáltalán nem könyvekből vétetett, valós koragyermekkori élményekhez, tárgyeggyüttesekhez kötődik, amelyek olykor még ma is újra és újra felbukkannak. Mindehhez a gyermekkori szürrealizmushoz, dadaizmushoz, mint szereplők szinte természetesen zárkóztak fel a falubolondok. És akkor már csak még két-három dolog hiányzott, hogy teljesen kialakuljon, bezáruljon ún. művészetem. Az idegenlégiós ponyvaregények, valamint az Adriára való első utazások például...
Talán csak nem annak a struccasztalnak a lábát szerelte ki Elemér?! Most hogy hallgatlak benneteket, Bunuel-filmek jutottak eszembe, folytatta Olivér. Amelyekben – már nem is emlékszem pontosan a címeikre – teljesen váratlanul, egy strucc lépked át a szoba parkettjén. Nem lehet tudni, valóban, vagy csak a hős álmában. A másik dolog pedig, ami akkor még eszembe jutott, az volt, hogy nincs kizárva Elemér járt kint a Gumel Jancsi struccfarmján. Sőt az sincs kizárva, munkába is állt nála.
Elemér a Gumel Jancsi struccfarmján dolgozik?! lelkesedett fel Jonathán. Mikor látogatjuk meg?! kérdezte Kacsó. Épp most hallottam Özvegy Karcsitól, jövőre már nem csak szamárverseny lesz Bácsszőlősön, hanem struccverseny is. Egyáltalán nincs kizárva, Elemér lesz Gumel Jancsi első zsokéja.
Elemér, a strucczsoké! mondta kacska kezeivel tapsolva, Kacsó. Igen, nekem már előbb is eszembe jutott valami hasonló. Sta to? Koji kurac? kérdezte Regény Misu.
Egyszer sokáig elnéztem Elemért ott a Kék tóhoz címzett csehó előtt, a két akác közé szorított padon, és azon tűnődtem, tulajdonképpen mire is emlékeztet engem Elemér? És akkor azt mondtam magamnak (Kacsó utánozta kacska kis kezével hogyan ütött a homlokára):
Olyan, mint egy zsoké!
Lehet, Gumel Jancsi is felismerte benne a zsokét. Érdekes, mondta teljesen megzavarodva Jenőke. Elemér strucczsokéként dolgozik a Gumelnél. Végső soron, ha így sorban csődöt mondanak a vállalataink, gyáraink, az újgazdagoknál kell munka után néznünk nekünk is, mondta Gorotva. A SEVERből ketten is Vidánál takarítják az udvart, kertészkednek, többen meg a műanyagos Ledenjaknak gyűjtik a hulladékzacskókat-zsákokat. Nem tudom meséltem-e már nektek, hogy a múltkor odaát, Röszkén is láttam egy GUMEL feliratú nagy, sárga táblát. Tátva maradt a szám. És arra gondoltam, ezek szerint Gumel Jancsinak mind a két oldalon van struccfarmja. Illetve arra, hogy azok a struccai, amelyek itt homokba fúrják a fejüket, odaát dugják ki, illetve fordítva, amelyek odaát, az anyaországban fúrják homokba a fejüket, itt dugják ki őket.
Tetszik nekem ez a struccpolitika, tűnődött el Kafga. Igy, éppen így spirituszt csempészve spiritualizálják a határt mint olyant.
Valójában az én poétikám is valami hasonló, tette hozzá a fejét vakarva T. Olivér: struccpoétika.
Akkor tulajdonképpen egy struccfarmot vág ketté a határvonal itt Bácsszőlősnél? tűnődött el Vendel. Igen, többek között, mondta Olivér. És ezen a határvonallal kettévágott struccfarmon zsokéskodik majd Elemér, jóllehet ténylegesen még sosem járt odaát az anyaországban – csak meglovagolt struccának a feje, tette hozzá kuncogva Kacsó.
Néhány év és mindannyian Gumel Jancsinál fogunk zsokéskodni, mondta magába roskadva Szanitter Tibike.
Akkor tényleg nincs kizárva, hogy strucccsontot faragott a zsebkésével ott, nem messze az ABBÁZIÁ-tól. Annál is inkább, mivel tudtommal Elemér és Szlovák barátkozott Félixel és a Takács Fakival, aki egy csontszobrász , mondta Jonathán. A Faki csontszobrász? kérdezte Kacsó, nem dobos? Dobos is, meg csontszobrász is, mondta Kacsó, jóllehet az eredeti hangszere a tárogató. De szépen nemezel is... Igaz, ő elsősorban csigolyákból szerkeszti a szobrait. Persze, azt nem hallottam még, hogy Faki strucccsontot is faragna. Elemér ezek szerint újítani próbál... Agyag Peti tojáskiállítására valaki a múltkor becsempészett egy igazi strucctojást. És azt mesélik, maga Peti sem vette észre az ún. kakukktojást. Még akkor sem, amikor vigyázva bepakolta az anyagot. A kerámiákat. A kerámiatojásokat. Szerintem akkor sem lepődne meg, ha egyszer csak kikelne az egyik kerámiatojásból egy kis strucc és végigbaktatna a kiállítási termen, természetesnek találná, hogy egy kerámiai tojásból kikelt strucc, nagyokat lépkedve, szépen elindul, sőt Agyag Peti akkor sem lepődne meg, ha egy valós strucctojásból cserépstrucc bújna elő és lépkedne végig, kopogva, a kiállítási termen... Meg kellene kérni Elemért, hogy a legközelebbi kiállításmegnyitón, miközben Félix és Faki vagy Szilárd muzsikál, lovagoljon körbe a tojások között. A múltkori nevezetes ókanizsai megnyitón, a tojásokon ülve a park füvében, Dusi megborotválta Bütyököt. Igen, hallottam, mesélted, sőt azt is mondtad, hogy fel is jegyezted már, körül is jártad azt a jelenetet. Én meg azt a filmet láttam, amit Iván készített a megnyitóról, mondta Gorotva. Sugározta az ókanizsai kábeltévé. Valaki azt mesélte, benn Szabadkán, de lám, ide Sóstóaljára is eljutott a híre, Kasza palicsfürdői polgármesteri bálján, többek között, egy struccot is kisorsoltak. Arról nincs tudomásom – még ki kell faggatni Dungyerski Attilát, a belgrádi tulajdonban lévő vállalat névleges, helybéli igazgatóját –, magát a kisorsolandó struccot is bevezették-e a bálra, avagy Elemér lovagolt be vele, színes zsokéruhában, tánclépésekben természetesen…
Ugye, gyerekek, kapta fel a fejét Kacsó: a versenyző struccokat is patkolják?
Amikor Jáger Jan meghallotta, hogy Elemér zsoké lesz a Gumel Jancsi struccfarmján, egyszerűen tátva maradt a szája. Hiszen ő is egy zsoké alkat. Ezt nem ő találta ki, Szanitter Tibike bizonygatta egyszer neki. Törpe termet, szűk váll, rövidke kezek… Csak egy bajod van. Mi? kérdezte Jáger Jan. Hogy te már eleve úgy nézel ki, mint egy kiöregedett, minden csontját eltört, töpörtyű koma. Abszolút aszaltszilva, aki már túl van a karrierjén. Túl van, fényes, ezeregy nyaktöréssel teljes zsoké karrierjén. Elemérnek viszont van még egy-két futama, sansza talán.
A motívum (A LÓ MINT OLYAN) később meg irodalmi-művészeti síkon kezdett mutatkozni. De nem tűnt el egy pillanatra sem. T. Olivér az Antikvárium szeparéjában tartott egyik óráján (Soros- támogatással három évig kreatív írástanmfolyamot vezetett magyar, szerb és horvát gyerekeknek, ott a vécéajtók előtti, különben hangulatos, kis szeparéban, melynek eredményét az Érzelmes füzetekben – Sveske za osetljive tette közzé épp akkortájt, amikor a Palics és környéké-t is szerkesztette volt), Kosztolányi szép, legszebb költészet-meghatározását a töpörtyűről, az aszalt szilváról mesélve vezette hoszszasan föl. Mondván a gyerekeknek, holnap majd menjenek ki a tejpiacra, nézzék, kóstolják meg az aszaltszilva szerbiai felhozatalát, beszélgessenek el az árusokkal. Mert a szerbiai aszaltszilva a világ egyik gyönyörűsége. Aminthogy a sligovica is, szólt közbe valaki. Kóstolják meg az élő, isteni gyémántot. Majd Hemingway zsoké-hőseiről beszélt. Noha minderről már szóltam valamit a Párolog a deszkakerítés-ben, mégsem árt felidéznünk ismét a költészet legszebb meghatározásának legalább az első egy-két mondatát:
A zsoké fárasztó gyaloglással csigázza magát, ecetet iszik, citromot eszik, hogy testéről ledobjon minden lat hust, melyet fölöslegesnek érez. Ő a véznaságát ápolja. A költőnek nem kell vigyáznia sem a hangszálaira, sem izmaira, sem testsúlyára...
Másik alkalommal, egy a regénynek szentelt tudományos értekezleten, T. Olivér Claude Simon és a ló címel tartott beszámolót, különös tekintettel A flandriai útra.
Szóval, maga a motívum: a ló mint olyan, Claude Simonnal jött be valójában a képbe. Talán ő a XX. század egyik legnagyobb ló-írója. Jóllehet az ő hősei nem zsokék: katonák. Illetve az ő zsokéi is éppen katonák. Méghozzá megvert, vereséget szenvedett katonák, ám akiknek az ősei is lovaskatonák voltak, olykor egészen magasrangú lovaskatonák. Abban az előadásában idézett is a Georgikonból, Simon ugyanis a Georgikon második fejezetében éppen ismét visszatér katona-, illetve lovassági élményéhez (valójában Claude Simon opusában sosem is ér véget annak a szétvert, eltévedt lovas eszkadronnak a a maga körül történő forgása; Claude Simon hősei úgy összenöttek a lovukkal, mint a kentaurok) két leírást a zsokékról. Az első idézet arról szólt, hogy azok a zsokék, akik nem szolgáltak a tisztek mellett, mert a zsokék főleg ott szolgáltak (A flandriai út egyik főszereplője, a parancsnok adjutánsa, Iglésias is zsoké) afféle össszekötő kapcsot képeztek a parasztfiúk és a városi gyerekek között, ám mégis magányosak. Idő előtt megöregedtek. Mintha sok évvel idősebbek lennének. Szemeik egyszerre voltak élesek, mélázóak és fáradtak. A másik leírás hosszabb volt, már nem tudom fejből idézni, elő kellene keresni a könyvet, vagy Olivér jegyzeteit legalább, érdemes lenne lefordítani, Simon legszebb leírásai közé tartozik, jóllehet minden könyve metszett, szép, végtelen leírásokból áll, szerelődik össze, ahogyan kis majomhoz, törpéhez, babákhoz hasonlítja az ebben a könyvben már tábornokot kísérő zsokét. A zsokék, Iglésias emlékei, szemben az esős, sáros, véres valósággal, akárha Gericault, Degas és Toulus Lotreck-festmények lennének… Emlékszel a Grand Palais nagy Gericault-kiállítás lány-lovaira, amelyek előtt szinte zavarba jött az ember?! Bonnardnak is van egy zavarba ejtő fehér lova: Le Cheval de cirque (1936-46), amely különben szintén a Gericault-féle, zavarba ejtő, lány-lovak közé sorolandó.
És innen, Claude Simontól, Bonnardtól már csak egy lépés: Balthus (hiszen a Rue d’Alésián egy ideig valóban szomszédok is voltak – Márkus Anna mutogatta meg nekem a helyeket, műterméből ugyanis szépen látni azt a kékfalú házat például, ahol Claude Simon élt –, ahogyan Giacomettvel is szomszédok voltak különben, aki sosem is mintázott lovat – kutyát mintázott, meg macskát –, de viszont ő készítette el: a kocsit mint olyant. Az előtt pedig már szinte ott ragyog a ló.), Balthus két lovas képe. Ugyanis Degas és Lautrec után, a XX. században, jóllehet megállás nélkül rajzolják, festik, mintázzák, Marino Marini kis parasztlova és Music kis karszti lovai, öszvérei mellett, egyetlen releváns ló létezik: Balthus két lovas képe, a 933-as La Caserne, és a 949-es Le Spahi et son cheval közül a – 16 évig érő –: Le Spahi et son cheval!
Tehát Balthusnál is, mint Claude Simonnál, katonaéveihez kötődik a motívum. Maroccóban szolgált, ha jól tudom, mindössze 15 hónapig a 4 e Regiment de Tiraileurs Marocains, illetve a 7 e Regiment de Spahis keretében. E rövid idő is lényeges élményekkel gazdagította Balthust. Először is egyfajta cezurát jelentett. A marokkói nyomor, a lótrágya, a malária, a Claude Simon hőseire emlékeztető barátok, amelyek között voltak egyszerű parasztgyerekek és arisztokrata származásúak is. Aztán a sivatag, a sivatagi fény élményét, hasonlóan mint Delacroixnak és Kleenek például. Valójában Marokkóból visszatérve Párizsba, beköltözve egy padlásszobába, ahonnan Delacroix műtermére láthatott, tette meg az első lépéseket külön útján. (Pirre Jean Juve szépen ír Balthus életének erről a különös pillanatáról.) Előbb meg kellett születnie Balthusnak az egyedülálló festőnek, Az utca című képnek, s majd csak később, a kritikusok által valójában észrevétlenül festi meg az általam szintén a főművek, csúcsok közé sorolandó Spahi en son Cheval-t.
Tehát adva van a ló (sok skiccet késztett katonakorában) és a Spahik különös, szinte irreáliss magas piros sapkája. Amik hol a szufikat, hol pedig Piero Della Franceska legmarkánsabb portréjának, a Frederigo Da Montefaltronak a vörös sapkáját idézi. És e két dologból születik meg a ló minden idők egyik legszebb ábrázolása, egy – jól jelezte Artaud –, Pierro Della Franceskához mérhető, monumentális kép. Jóllehet akárha csupán egy nagyobb kompozició részlete lenne. És éppen ez, a kép látszólagos részlet, ahogy ma mondják, töredék volta, képes energiát kölcsönözni a kép teljes monumentalitása kiteljesedéséhez. A lóábrázolást egy lépéssel tovább tudja még mozdítani. És hát arról a valami ruhaféleségről (pokrócra utalhat talán?) sem feledkezzünk meg a ló szűgyén. A ló szeme és a vájt, szoborszerű orrlyuk. Valójában az egész ló szoborszerűségéről kellene beszélnünk, egy ló gipszes-márványos mellszobráról, Sfinx-szerűségéről, ha ez az említett ruhaszerűség nem volna jelezve rajta. De beszélhetnénk arról is, hogy talán éppen ez a kép az egyik legbizonyosabb momentuma Balthus festészetének, ahol szuperiorikusan meghaladja Cezanne-t, illetve azt mondja, bizonyítja, hogy még lehetséges egy lépés. (Különben egyetlen almát ábrázoló képével Giacometti is ugyanezt bizonyítja, meghaladja Cezanne-t, jóllehet visszalopkodja, megeszi almáit, s ő már csak egyetlen egy kis, árva almát fest.) Egy lépés tovább, előre – jóllehet hátra, visszafele Pireo della Francesca felé, vagy akár még tovább is, a Rilkének olyannyira kedves és fontos Cluny-i kárpitok egyszarvúja felé. És aztán hát a Spahi puha, gumiszerű, elérzékenyült, szerelmes arckifejezéséről sem lenne szabad megfeledkeznünk. Az arc különben nem lehetne a ló mellé állítható a vörös sapka nélkül. Ám a vörös sapka csodája abszolút ellensúlyozni tudja, ez az egyetlen fejfedő képes helyettesíteni a régi, nagy mesterek, Piero Della Franceska etcetera, egész kelléktárát. (Külön írást kellene szentelni Piero Della Franceska fejfedőinek – a divattervezők még ma sem érték utol, messze kullognak mögötte.)
Olivér, mint tudjátok, írta T. Olivér, még meglátogatta svájci Vaud kantonbeli Rossinierben lévő otthonában Balthust. Akárha magát a XX. századot. Az egyetlen művészt, aki úgy tudta megélni századát, hogy végig, tehát majd 1oo évig opponálta azt, illetve ha nem is opponálta, valami szilárd művet helyezett eléje, mint Cezanne almáival, ám az ő lényeibe akárha vissza sikerült volna csempészni azt a spirituálisat, aminek a Cezanne-almák már csak jelezték a helyét (ahogy Fülep mondja, az Isten helyét). De sajnos, a Le spahi et son Cheval-ról nem kérdezte az agg mestert, akkor épp más képek izgatták, akkor még nem bukkant fel, nem uralkodott el a motívum…
Mindennek ellenére maga a motívum lényegében továbbra is csak áttételesen mutatkozott. Például előkerült még Valéry kis könyve Degasról, s annak rövid Ló, tánc és fénykép című fejezete (Degas már ismerte Muybridge felvételeit; major Muybridge-nek nevezi) . Ám a tulajdonképpeni fordulat, minden jel szerint, majd csak aznap történik, amikor Regény Misu épp szidja a társaságot szószátyárkodásuk miatt. Káromkodott, baszatta, szófosóknak nevezte őket.
És véletlen azt találta mondani, hogy ha rajta múlna, mindegyikük szájába: hackamoret dugna.
Puhaszájúak vagytok egytől egyig, tette hozzá.
Elemér, Gorotva, Zságer Jan, Jonathán, Vendel, Kafga, Szanitter és Kacsó fel sem figyeltek a furcsa kifejezésre, hiszen, noha akkorra már többen Gumel Jancsi struccfarmján zsokés-kodtak, sosem hallották még azt, hogy:
A struccok között ugyanis nincs puhaszájú… Talán inkább a halál szót (mort) hallhatták ki belőle, meg a nevermor-t; Jonathán viszont egyik versében, némileg leleményesebben, hamarosan a misomorra, a szerb egérméregre rímelteti például.
Oilvér ismerte (mintha ismerte volna, jóllehet ő csak akkor mondta, hogy ismer valamit, ha már kész volt, parafálva, iktatva volt róla az Új Tolnaiban a szócikk) a kifejezést. Újvidéken hallotta egyszer, amikor kisfia nagyban lovagolt még. Ő mesélte, hogy egy nagy, libilábi, engedetlen, ahogy mondta, vadlovat kellett kivinnie, a csatornahídon keresztül, a versenypályára (az Árúmintavásáron versenyeztek, a klub viszont Salajkán van), de úgy, hogy fel sem tették még neki a hackamoret. Ugyanis az a nagy, libilábi, vadló ráadásul: puhaszájú is volt. Lehet, hogy csak verseny előtt szokták az ilyen puha- vagy kőkemény-szájú lovaknál kicserélni a zablát, fogalma sem volt. (Fogalma sincs.) És az a vadló a híd kellős közepén levetette kisfiát, akinek megrepedt a karjában a csont, ám hiába, a lovat el kellett hajtania a versenyre, egyik favorit volt, majd a verseny után ismét csak neki kellett visszavinnie, annál is inkább, mivel nem győzött. Attól az esettől kezdve kérdezte, faggatta Olivér a fiát a zablák felől, aki egyszer a hackamore kapcsán valami vaspálcákról beszélt neki, meg azt magyarázta, hogy valójában kívülről nyomja meg a ló orrát egy vaspánt. Kivülről? ámult volt el Olivér. Igen, mert hát, ugy-e, a szája puha, mert látta, hogy az apja máris annyira azonosult ezzel a szerszámmal, hogy már szájába is dugta, ugyanis addig azt hitte, a zablát, minden zablát, azért zabla, egyértelműen szájban viselik… A pofájába hiába dugod. Aztán öt-hat évig szünetelt fia lovazása, de a középiskola végén, Futakon, a sok disznóól pucolás, csirketenyésztési bonyodalmak után, már ismét visszatért a lovakhoz, úgyhogy végül is egy rövidke zobnaticai inaskodás után (a Bács-Toplolya melletti Zobnatica a Vajdasági lótenyésztés központja, amely a Trianon előtti Magyarország negyedik ménese volt, ahol a Vojnits család, minden bizonnyal Széchényi hatására, a vadlovak tenyésztéséről lassan áttért a nemesebb állatok importálására. Mint Lelbach Gyula írja az Özvegy Karcsi nyomtatta Bácsország-ban, később kerül Zobnaticára Caledonian, melynek féltestvére a Festetich Tasziló által nevelt és a bécsi derbin nyert Fenék nevű ló volt Buccaneer egyik legszebb ivadéka… Már utaltam Özvegy Tolsztoj utcai nyomdájára, nem idézem tehát tovább a cikket, csupán azt szeretném megemlíteni, hogy Olivér Clivelandban találkozott volt az egyik nagy Lelbach-hal, még ebédre is meghívta magához Az 17oo-as évek végén Magyarországra költözött Lelbach család birtokába úgy került a zobnaticai ménes, hogy Lelbach Antal fia, Lelbach Gyula feleségül vette Vojnits Máté egyetlen lányát…): csikótenyésztésből diplomált. Ha nem viszik el katonának, ahol tűzér volt, ha nem kell a behívók elől az anyaországba menekülnie, talán komolyan folytatódott volna a lovasjáték, de így, sajnos megszakadt. Aztán megint elmúllott vagy 2o év, de T. Olivérnek azóta sem sikerült egyik lexikonban, szótárban, szakkönyvben sem rábukkannia a hackamore leírására, netán magyar megfelelőjére.
Arról van szó ugyanis, hogy T. Olvér már évekkel Regény Misu kirohanása előtt: puhaszájúnak tudta magát ( előtte, mármint a hackamore véletlen említése, hirtelen megragadása, saját szájába való dugása előtt olykor kavicsot tett a szájába, mint Demoszthénesz, avagy egy Beckett-hős), s azon dolgozott (ahogyan egy miniatűr – vagy képletes? – elektromos pásztort is rendelt asztalára), hogy egy valóságos hackamoret szerezzen – helyezzen, dugjon a szájába, ahogyan Regény Misu mondta, hackamoret dugjon pofájába. Nagy pofa nem megy puha szájjal, szögezte volt le akkor Misu.
Egyetlen megoldás: a hackamore.
Jóllehet akkor már sejtette, az igazi hackamore-t nem a ló pofájába dugják. De hát az a hackamore, amelyet minden jel szerint Regény Misu és Olivér is elképzelt, inkább valamiféle költői metafórává lett immár (azért is nem írták angolosan, az ő szövegeikben sosem fordul elő az angol változat, mindig csak hakamor szerepel), mint valami konkrét vasakból összeszerelt szerszám.
Emlékszik, volt egy pillanat, amikor felcsillant a remény, ugyanis kezébe került Herbert Csendélet zablával című könyve, amelyet valami kis kézikönyvnek képzelt el Olivér. Végre, kiáltott fel, végre egy kis kézikönyv a zablákról! (Olvér könyvtárában akkor már mind inkább eluralkodtak a kézkönyvek, egész regénysorozatokat adott oda egy-egy semis kézikönyvért, vezérkönyvért.)
Igen, naívan arra gondolt, végre Herberttől mindent meg fog tudni a zablákról. De hát a költők mindig nagyobb, megfoghatatlan célokat tűznek ki maguk elé, szinte elképzelhe-tetlen, hogy ilyen kis kézikönyveket írnának, amilyenekre Olivérnek általában szüksége volt, amelyek egyáltalán érdekelték.
(Valéry kagylókról, Roger Caillois kövekről írt könyve például ilyesmik. Valéry könyve nélkül Olivér meg sem tudta volna írni tanulmányát a márványkagylót rajzoló Rembrandtról például, de voltak kézi- és vezérkönyvei a mozdonyvezetésről, a fogvájóról, a csicsókatermesztésről, valamint a mézeskalács- és a kalapkészítésről is.) Erre az alapos ismeretre különben nem csak a hackamore, hanem Piero della Francesca festészete miatt is szüksége lett volna Olivérnek. De szinte semmit sem tudott meg Herbert könyvéből, legalábbis nem a kantárokat, zablákat illetően. Igaz, magáról Torrentiusz harlemi festményéről sem sokat, amelyet csak 1913-ban találtak meg, addig, néhány évszázadig ugyanis egy mazsolás hordó fedeleként szolgált. A könyv, Olivér nagy megdöbbenésére, magáról a kép mélyében csüngő zabláról csupán négy sort közöl:
Fent pedig az a tárgy, amit először nem tudtam azonosítani, és úgy láttam, mintha egy régi fegyver darabja függene a falon. Behatóbb vizsgálat után lánczablának bizonyult, amit rendkívül makrancos lovak betörésére használnak.
Nem vagyok benne biztos, konzultálnom kell, ugyanis mintha a lánczablát nem a lovak betörésére használnák. Normális zablának tudtam, amelyen alul egy állazó lánc van, s a huszárok használták például az egyenes vezetés végett.
(Nemcsak Valéry és Caillos könyvei miatt beszélek ilyenféle kis kézkönyvekről, hanem azért is, mert például Deszkál György 1881-ben, Kecskeméten megjelent könyvének már a címében is szerepel: a patkolástan. Milyen szép lenne egy külön kis könyvet tudni magunkénak ezzel a címmel: Patkolástan. Abból bizony fenti, papírnyomatékomat, a öszvérpatkót és hát a patkószögeket illetően is mindent megtudhatnék. Meg hát azért is beszélek persze az ilyesfajta könyvekről, mert a legkorábbi lovas szakkönyvek között jegyeznek egy Szabadkán nyomtatottat is, mégpedig 189o-ből: Bányafy Ferencz A használati, fényűzés, vadász- és versenyló ápolása és gondozása, a vadász- és versenyló idomítására…) Milyen szép lenne egy külön kis könyvet tudni magunkénak még a Patkolástan mellett: A zablák vezérkönyve, vagy A zablákról minden, illetve hát Zablatan címmel.
És akkor most egy pillanatra valóban ismét vissza kellene nyúlni Pierro Della Francesca lovaihoz, nevezetesen A kereszt megtalálása csatajelenetének (Heraclius csatája) fekete és fehér lovainak aranyszögekkel kivert, aranypántokkal díszített lószerszámaihoz, illetve annak bonyolultan, részletesen, gyönyörűen ábrázolt zabláihoz. Az ütközetekben, csatákban, legalább is úgy tudta Olivér, a csikózabla valamiféle ősi változatát használták.
Az egyiptomiaktól érkezett Itáliába, már a reneszánsz előtt, az un. spanyol zabla, ez a kétkarú emelő, amely a ló szájpadlását nyomta. Szépen látni ezeket a villás emelőket, ahogyan Piero Della Francesca lovainak szájában kéklenek, noha, mondom, ezek a zablák, kantárok fontos szerepük mellett, egyértelműen díszekként is szolgáltak. Ahogyan fejfedőiről, úgy kellene külön esszét írni Piero della Francesca lószerszámairól is, különös tekintettel a ragyogó zablák egyszerű gépeire, ugyanis ezt a festészetet, a művészettörténet egyik csúcsát, tényleg lehetetlen abszolválni a lószerszámok, a kantárok és zablák beható ismerete nélkül. De mindennek ellenére Olivér fejében (s a jelek szerint Regény Misu fejében szintúgy) lényegében legtöbb zabla hackamorerá alakult, hiszen minden zabla, különösen a koraiak, mind gyönyörűbb formájuk ellenére, egyfajta kínzószerszámok voltak valójában. Hiszen mindegy volt puha, nagyon érzékeny, fájó, vagy kőkemény szájú-e a ló. Ezen kívül még azt is le kellett tisztáznia, hogy a szájzablák között van-e hackamore, vagy kizárólag azok a vaspálcákkal ellátott zablák hackamoreok, amelyek kívülről, az orrhátra gyakorlnak nyomást… Az egyik barátja, úgy magyarázta neki, hogy a hackamore is egyfajta spanyol kantár, mint a csikózabla, amelyet majd igazán a cowboyok fognak használni, bevezetni, jóllehet egyetlen cowboyfilmen sem tüntek fel számomra ezek a pálcikák, külső pántok a lovak orrán, de lehet, nem jól, illetve másra figyeltem eddig, motyogta…
A Kerepesi temetőben lófrálva egy napon (akkor a Hernád utcában laktunk, laktak gyerekeink, fél Vajdaság; a Kerepesi temető volt a legközelebbi park), minden bizonnyal Kosztolányi sírjától indulva visszafelé, a temető belső fala mellé sodródtam, mély magányomban, mély csöndemben, mesélte Olivér, még mindig a motívum körül keringve. És akkor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Tán a sírokból dörömbölnek a holtak ily ritmikusan?! tűnődtem el egy pillanatra, de aztán gyorsan felkapaszkodtam az egyik sírra és átnéztem a falon. A hipodromot pillantottam meg. Hihetetlen volt a két világ ellentéte. Hirtelen el sem is tudtam viselni. Leszállva a sírról (már egy kereszten lovagoltam), tovább baktatva a fal melletti sor előtt, arra gondoltam, a zsokék versenyeznek itt, alant is, fejjel lefelé, a lovak a föld felső kérgét, boltját csapkodják, rugdossák patáikkal, igen, onnan e finom, tompa, ritmikus zaj …
A Boulogne-i erdőben töltöttük feleségemmel azt a délutánt, jegyezte fel még akkortájt T. Olivér tovább lajstromozva a motívummal kapcsolatban számításba jövő dolgokat, teljesen lazára engedve a gyeplőt, valamiféleképpen hagyva őket, maguk jelezzék, merre is tendálnak, mármint valamelyik prózai darab vagy pedig az Új Tolnai Lexikon irányába . Végignéztük, az óriásdaru hogyan emeli fel immár a harmadik betonlapot is a Roland Garosse falára Szeles Monika nevével. Olykor még fel is kiáltottunk: Kicsit jobbra! Kicsit balra! (Nekem, mint ókanizsainak nagyon fontosak voltak ezek a táblák. Ahogyan fontos volt Sarasotába is eljutnunk. Talán csak még az ókanizsai önkéntes tűzoltók világbajnok-sági győzelme, a bírkózók eredményei, valamint Koncz István költészete, Dobó Tihamér rajzai és Nagy József színháza volt még Mónika tábláihoz fogható, illetve mint mindennek az ellenpontja, Toth Laci, Toth Éva színésznő öccsének az a herosztrátoszi gesztusa, amikor a Szent Péter bazilikában szétveri Mikelangello Piétáját.) Majd leereszkedtünk a tavakhoz, hogy az irányítható hajókkal játszó gyerekeket, felnőtteket bámuljuk egy ideg. Később, észre sem vettük, a lóversenypályához sodródtunk. Megijedtünk a paták hihetetlen erős ütéseitől, ahogy ütötték, rugták a földet, a izzó, már-már vörös, a bőrtakarótól megszabaduló, nyers, a száguldás által akárha megnyúzódó állattestektől (amelyeket immár, Balthus után, csak Bacon tudott volna megfesteni, annál is inkább, mivel az édesapja lovakkal foglalkozott, de hát Bacon útálta édesapját, legfeljebb a lovak vágóhídját lett volna hajlandó megfesteni, hiszen félbevágott állatai korán sem biztos, hogy csupán csak disznóknak minősíthetők, mint Rembrandtnál, lehetnek akár lovak, akár angyalok is, gondoljunk Jaques Fabien Gautier d'Agoty szép, színes metszetére, az Angyal anatómiájára) a ránk fröccsenő verejtéktől, tajtéktól. Majd a bejárathoz érve: egy érdekes játéktérre lettünk figyelmesek. Egy játéktér tele falovakkal. Néztem a játéklovakat hajszoló gyerekeket, pénznélküli felnőtteket, akik kezükben újságokkal ellenőrizték a fejleményeket, egyeztettek a hangosbemondóval, de közben önfeledten sarkantyúzva, dühösen rugdosva, habzó szájjal ütlegelve a játéklovakat, néztem netán találok közöttük ismerős, otthoni ,,zsokét,, is, talán éppen Elemért vagy Jager Jeant, avagy valakit Pestről netán.…
(A szöveg második része az ALIBI című folyóiratban látott napvilágot.)