Valkay Zoltán

Az elveszett templom

,,...gondolataim torzszögletek

csiszolnak formásra, símára,

nem sajnálom semmim –

se a szívem, se izmaim...”

(Fábián Sándor)

1.

Förtelmes visszhangként – amitől jóformán aludni sem bírt – hosszú, végtelennek tűnő évtizedeken keresztül kísértette a fülébe csengő főpalléri parancs: ,,Megtiltottam az alkoholfogyasztást a Templomot építők között!” Életéhez képest (mert élete az csak véges) eleje se vége nem volt az azóta eltelt napoknak, éveknek. ,,Megöregedett” állapította meg, miközben a múlandóság kínjai kerülgették. ,,Ittam, nohát, de miért? Mert a többiek nem tudták elviselni tehetséges voltomat és minduntalan kikezdtek, ez utóbbit pedig én sem voltam képes másképp megemészteni” sopánkodott, majd lélegzetvételnyi szünet után folytatta ,,mulasztások, tékozlás, pazarlás és mindezzel együtt vigasztalan bánat lett osztályrészem”. Bánkódva hánykódott heverőjén és arra gondolt, hogy életében kudarcot vallott és vereséget szenvedett. Igen, a kárhozat érzése egy pillanatra se hagyta el. ,,Mióta is?” kérdezte önmagától, miközben délutáni sziesztájába kezdett La Paz-i házacskájának árnyékos pátiójában. Ilyen idős korban már szívesebben választotta a bóbiskolást minden tett helyett, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem végezte el azt, amit kiszabtak rá. Pedig az utóbbi 30-40 év alatt utcasornyi házat épített itt a béke és nem-történés szigetén. ,,Vagy fél várost” helyesbített az emlékein keresztül önmagával küszködő nyugdíjas kőművesmester. Most közel a kilencvenhez számvetés előtt állt. ,,Ledér és becstelen életemnek lassan vége szakad” sóhajtott újfent. ,,Lám kőműves-jelének elvesztésének és páholyból való kizárásának emléke is vele együtt az enyészeté lesz” idéződött fel kellemetlenül emlékezetében. Úgy tűnt most számára, hogy minden, ami életében vele történt e feltartóztathatatlan végkifejlet felé tartott. ,,Minden kezdetben felsejlik a vég” állapította meg keserű szájízzel. És valóban gondolatait most mintha minden e kezdetek felé irányította volna. Valahonnan – talán a szomszédos kertből – a késődélutáni szellő Debussy muzsikából épített katedrálisának dallamait hozta feléje. A vég, a végzet szépséggel rokon érzése kerítette hatalmába: életének labirintus-játszmája kezdet-végpontjához érkezett.

2.

A templomépítésről hetven éve alkoholfogyasztása miatt elbocsátott, immár megőszült mesteren, ahogy ott félig-meddig aléltan az ütött-kopott vonatkabin félreeső sarkában ült, egyáltalán nem látszott, hogy min is törheti csatakossá vált fejét. Önkéntes száműzetéséből hazafelé utazva éppen azzal vigasztalta magát, hogyha minden igaz vezeklése immár lejár és végre bűnbocsánatot nyerhet. Mert, annak idején bűnbe esett, ezt nem csak sejtette, hanem nagyon jól tudta is. De, azzal, hogy bűnössé lett, hasonlóvá vált az Elsőhöz, és így neki is lehetősége támadt az újjászületésre. Elbocsátása, amikor annak a bácskai kisvárosnak a kellős közepén megkezdett templomépítésről távozott, magának a Paradicsomnak az elvesztését jelentette számára. Most már világos előtte: ,,Menekülni, ha gyarlóságaidat is magaddal viszed, nem érdemes! Ha változni nem tudsz, lehetsz bárhol.” Erre a gondolatra rettegése banálisan példás sorsa beteljesülésétől kissé enyhült. ,,Eddigi élete folyamán állandóan menekült a megbékéléstől, hol a munkába, hol az életbe” szögezte le. Pedig az önmagunkkal való megbékélés képezi igazi szabadságunkat, sőt csírája és követelménye is minden olyan kitörésnek, mely az izzástól búcsúzik…

3.

Abban a reményben, hogy a vezekléssel megbocsátás is jár, határozott úgy, hogy életének alkonyán egyszer legalább meg kell pillantania a Templomot. Ezért, és semmi másért vágott neki több tízezer mérföldnek, és tért vissza hosszúra nyúlt külföldi tartózkodásából ebbe a koszos, Tisza-parti városkába. ,,Itt, mintha az idő múlásán kívül semmi sem történt volna”, állapította meg röviddel azután, ahogy leszállt a vonatról, és a város felé vette útját. ,,Ennek a városnak, mint akkor is, most is csak helyzete van és semmi mása”, gondolta, amint végigbandukolva a főutcán magában elsorolta kik, miféle emberek is lakták az egykor jobb sorsról tanúskodó polgárházakat. Itt van például Hajdú, Braun, Kazinci, Hirschenhauzer, Kohn, Singer, Újházi, Günz, Rudics, Szabó, Vörös, Forray, Hirschfeld, Gróf – sorjáztak emlékezetében név szerint is az egykori városlakók. Most meg… – de hagyjuk ezt… Már éppen jól elmélázott a múltbéli arcok felidézése közepett, amikor beérve a főtérre nem várt meglepetés fogadta. Helyzetének megalázó volta, hosszú-hosszú évek homályba vesző tévhite kártyavárként hullott egy szempillantás alatt a porba, mivel, nos, mivel ott, ahol jónak mondható emlékezete szerint a Templomnak állnia kellett volna, most fák és bokrok nőttek és burjánzott a természet. Nem akart hinni a szemének. ,,Hát ezért kellett egy egész életen át önmagát marcangolnia és szeretteitől távol élnie?” Kihagyása, ami egy percig, ha tartott, lassan alábbhagyott. Márpedig a Templomnak itt kell lennie, és itt is van ,,valahol!” erősködött és azzal a tudattal, hogy nem hiába tette meg a hosszú kínkeserves utat, az első járókelőbe botolva kérdezgetni kezdte, hogy hol a Templom, illetve hova lett? Az első meglepetéséből felocsúdni sem tudó, a nevét is ily alkalmakkor elfelejteni hajlamos kisvárosi polgár-forma persze semmiféle főtéri templomról nem tudott. ,,Hát igen, hogy is nem jutott mindjárt az eszébe, csak az asszonyok járnak templomba, mivel ők nem bírnák ki évtizedekig templom nélkül” – merült fel benne a megmentő gondolat, amikor egy feléje közeledő teltkarcsú asszonyságot pillantott meg. Az idomokban nem szűkölködő teremtés persze hallani sem akart olyan badarságról, hogy itt valaha is templom állott volna. ,,Mindig is park volt itt”, hajtogatta minduntalan az érzelmességre hajlamos testes asszonyság. Megválaszolatlan kérdésére egy fiatal szerb suhanc félre nem érthetően bökdöste mutatóujját halántéka felé, és miután végighallgatta az idegen templomra vonatkozó meséjét, többször megismételve határozott véleményét a kérdezősködőről végül csak kibökte: ,,ma koja crkva, ma vi ste pijani ili ste puno pili”.

4.

A Templom megléte felőli meggyőződéséért küzdő öreg mester erre elszontyolodott. A fiú tudattalanul is a gyengéjére tapintott. ,,Lám, újra azt vágják a fejemhez, hogy alkoholizálok.” Elkedvetlenedését csak fokozta, hogy mindennek ellenére ő továbbra is hitt, és hinni tudott a Templom jelenlevőségében. Szent meggyőződéssel remélte, hogy a Templom itt van valahol, csak nem látni. ,,Láthatatlan Templom”, próbált fanyar mosollyal ironizálni. De egyszerre mosolyának ráncai arca barázdái közé vesztek. ,,Hát persze” – villant fel kis idő múltával benne a megváltó fény – ha a Templom látható lenne, akkor az, pozitív formaként jelenne meg a negatívban, azaz az üres térben. ,,Ez a napnál világosabb”, nyugtázta, miután jött a második villanás: ,,a Templom a pozitív formában van benne és ezért láthatatlan!”, magyarán – rémlett fel előtte a lehetőség – a Templom a föld gyomrában van. ,,Igen, igen. A Templom fél évszázada elsüllyedt az itteniek gyepes emlékezetében és mára emléke is eltűnt, mint tű a szénakazalban. Azért nem tudnak róla semmit, mert egyszerűen nem is emlékeznek rá. Hogy is emlékezhetnének? A Templom emléke, úgy törlődött ki röghöz szokott, rögzítésre képtelen emlékezetükből, mint egy elveszett gyerekkori emlék.”

Miután világossá vált számára, hogy a Templom jelen van, csak mélyen a földbe, azaz az emlékezetbe süllyedt, kiásása a hazatért idős mester számára elkerülhetetlenné vált. ,,Ez az igazi lehetőségem a bűnbocsánatra”, vallotta be magának, míg egy nyári estén végig korzózott a folyóra telepedett városka gesztenyefákkal ékesített rakpartján. A bökkenő csak az volt, hogy hogyan is foghatna hozzá? ,,Ami nem múlt el, az jelen is van… A jelenvalóság pedig hatni tud…” – elmélkedett megtáltosodva, és andalgó lépteit meggyorsította: ,,Valamit tenni kell!”

5.

Egy hét elteltével, amerre csak járt – városszerte hirdetni kezdte azt, hogy a város főterén kincs van elrejtve. Épp ésszel hihetetlennek tűnő meséjének igazolására egy XVIII. századi helybeli történetet hozott fel, tudniillik kétszázharmincöt évvel korábban egy izgalmas, és ami fontos ,,úgymond le nem járt és kiderítetlen” – ebből kifolyólag máig aktuális – történetre bukkant a történelem útvesztőjének e vidéki zsákutcájában. Az életét eltékozló kőműves a következő krimibe illő históriával kezdte traktálni az őt mindinkább megutáló városka lakóit: ,,Akkoriban itt a főtéren – ami ugyebár nem is volt főtér? – nagy domb állt. Egyszer egy késő őszi estén valaki vagy valakik arra lettek figyelmesek, hogy a halom tövében valami gyengécske, sárgás, kékes-lilás fénnyel pislákol. Nem tudták mire vélni a dolgot, babonásak lévén azt kezdték híresztelni városszerte, hogy ott, bizony a domb tövében nagy kincs van elásva! Rövidesen akkora lett a felfordulás és a patália az addig jámbor és békés hívő helybéliek között, hogy az elképzelhetetlen: attól kezdve mindenki kincset akart ásni. A plébános, a városka plébánosai közül az első, egy jóravaló és józan ember, persze nem hitt a mendemondáknak. Árkus papírost vett elő és menten levelet intézett Kalocsára, hogy küldjenek ki egy papot – ha lehet jezsuitát, vagy effélét –, aki majd kivizsgálja az ügyet és a képzelődők, álmodozók eszét helyére teszi.”

Nos, ennyi volt ismert az 1700-as évek közepén megesett ,,kincses-dologból”, illetve ennyit mesélt el belőle a kőműves. Azt, hogy találtak-e kincset vagy sem, azt – mint annyi minden mást, – a múló idő csendes homokja betemette. ,,Itt, hát az alkalom, mondotta, mit mondotta, rikoltotta a vissza és megtért kőműves, hogy komolyabban utána járjunk a dolognak és kiderítsük mi is az igazság!”

Abban a reményben, hogy a Templomot megtalálja, a ,,ki nem derített kincs” maszlagjával az ásási engedélyt a városka ez irányban indifferens polgármesterétől szerencsésen megkapta. A jóhiszemű városatya valójában kételkedett az ódon történet hitelében, de számára gyümölcsöző hírverést remélve a jóváhagyást megadta, és csak annyit kötött ki, hogy a kőműves archeológus akciója után – legyen az, sikeres vagy sikertelen – köteles a főteret mostani állapotába visszaállítani.

6.

,,Csak semmi változás” ez itt a jelszó, gondolta az ásás előkészületeibe belekezdő muraror. Most már tisztába volt azzal is, ,,hogy aki önnön magát nem képes valami felől meggyőzni, az, mást se!” Ezzel a termékenyítő gondolattal vágott neki a több hónaposnak ígérkező munkának. A változásban nem hívő helybéliek ezután hétről-hétre nézhették, miként is mélyül a ,,bolondnak” vélt kőműves keze nyomán, a főtér közepén tátongó lyuk. Időről-időre persze kényszeredetten megkérdezték: ,,Jól halad a munka?” Kérdésükre ,,hát persze, a legjobban éjszaka, amikor alszom” hangzott a derékig földbe süllyedt kőműves félkegyelműnek ítélt válasza. Álmában – amikor a nehéz munkát végzőnek ereje már nagyon fogytán volt, – többször is hallani vélte: ,,Az emberi jóság katedrálisa egy pillanat alatt felépül!” Ez, és hasonló látomások adtak neki erőt a további erőfeszítéshez. Munka közben egyébként gyorsan telt az idő, éppoly tartalmasan, mint alvás közben: szebbnél szebb gondolatok kerülgették. Nem látszott már ki a gödörből, amikor például ilyenen törte ásás közben izzadó fejét a kőműves: ,,A kőművesség az egyik legrégebbi és legnemesebb mesterségek egyike. Megtanítja az emberrel azt, hogy élni annyit tesz, mint halott és hasztalan dolgokat élő és hasznos dolgokká formálni, hogy még a legsilányabb anyag is, ha megdolgozzák, átgyúrják, értékessé válik, és ahhoz, hogy azt megmentsük meg kell változtatnunk!” Gondolatainak útja ekkor olyan lett, mint Krisztusé: a betlehemi barlangtól a Golgotáig tartott…

7.

És azon a reggelen a legkorábban kelő városi polgár megállván a város szívének helyén képződő kráter szélén, csaknem elájult a feltárulkozó látványtól. Szeme előtt – amit többször is megdörzsölt, – a völgynyi mélységben egy valódi templom magasodott. Egy kéttornyú templom természetes nagyságában. Hosszát vagy ötven méternek vélte, szélessége lehetett huszonöt-harminc. ,,Létezik”, vallotta be dadogva magának, miután meggyőződött, hogy tényleg nem álmodik. ,,A Templom Valóság…”, csak ennyit hebegett, ,,mindig is itt volt előttünk…, csak nem láttuk, mert nem hittünk benne…, vakok voltunk…”

Felismerésének hangot adva tovarohant, de azt, hogy látta a Templomot, nem hitte el neki senki. Az öreg kőműves is nyomtalanul tűnt el, hasonlóan, mint az a tátongó lyuk is a város főteréről, az egészből emlékeztetőül mindössze a város Láthatatlan Szívében maradt meg egy be nem hegedő régi sajgás…