Varga István

Az anyajegy szépsége

Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó.

(Közreadó: Bozsik Péter)

Pufi Pressz, 2002.

Kezdjük a tényekkel, ami látható, olvasható, nem tagadható, hiszen itt van előttünk. A tárgy, amely előttünk van, egy könyv. A sötét, sávos alapú címoldalon egy mintás férfi alsónadrág, háromnegyed részt látható, fölötte viselőjének enyhe sörhasa. A hátlapon ellenpárja: egy női bugyi, szintén háromnegyed részt megörökítve, szolid pöttyökkel, viselőjének dereka enyhén eltűnőben. Az összhatás komikumát fokozza a könyv kiadójának neve (Pufi Pressz), amely egy valahai komikus színészt juttatja az idősebb olvasó eszébe

De tényekről lévén szó, a továbbiakban kerüljük az egyébként nem rosszindulatú gúnyos megjegyzéseket és igyekezzünk komolynak lenni, mert, mint utólag, a könyv olvasása után, kiderül, nem valamilyen felelőtlen és gondtalan szórakozást nyújtó tárgyról, könyvről van szó, hanem egy különös, egyedülálló szépirodalmi vállalkozásról. A könyv címe Csantavéri Orlandó, szerzője Karácsonyi Petra, közreadója pedig Bozsik Péter. Mint az utószóból és Bozsik Péter a Könyvhétnek adott nyilatkozatából kiderül, a könyv írója tulajdonképpen ő, Karácsonyi Petra kitalált, tehát nem létező személy. És ezzel máris a tények világába lépünk, mivel idézetek sora következik, amelyeket érdemes figyelmesen követni, mivel nagyban segítenek a könyv tartalmának, a szövegnek – amely már viszont nem tények gyűjteménye, hanem merő fikció – megértésében.

A könyv írásakor Bozsik Péter elképzelése az volt, hogy egy ismeretlen nő lelkébe bújik, és annak nevében írja meg művét, vagy ahogyan nyilatkozatában mondja: ,,Régebben Karácsonyi Petra néven közöltem a regény versbetéteit". Könyvének utószavában (Post festa), miután befejezte a ,,légvár építését", bevallja, hogy Karácsonyi Petra nem létezett, csak az ő ,,animája". Hogy miért akarta ezt a kitalált személyt szerepeltetni, erre szintén ő maga adja meg a választ: ,,El akartam távolítani magamtól a múltamat (és részben nemzedékem múltját), ezért úgy gondoltam, egy rövid időre álruhát öltök". Ugyanott, azaz az utószóban, Bozsik Péter egyértelműen kimondja azt is, hogy mit akart alkotni: ,,…olyan formavilágú regényt akartam írni, amilyet még nem olvastam". Tehát teljesen újszerű regényt akart írni a szerző és ez a cél már a regény felépítésére vonatkozik. Nyilatkozatában erre is kitér, tehát még mindig a tények területén mozgunk. Bozsik Péter szerint regénye öt oszlopon nyugszik: a nyolcvanas években kelt leveleken, versformában írt anekdotákon, a NATO bombázás idején írt e-maileken és két erotikus versen (ugyanazon esemény az elbeszélő, illetve az érintett – természetesen jóval több történik érintésnél – női szemszögből elmondva). Ehhez még hozzá kell tennünk a hiteles újságcikkeket, amelyek egyes fejezetekben jelentkeznek és az Új Symposion folyóiratban 1983-ban lefolytatott tisztogatási akcióval kapcsolatosak, valamint Bozsik Péter néhány novelláját, amelyeket felesége közöl elektronikus postán a vajdasági címzettekkel. Ez az öt oszlop a fentiekben említett sorrendben jelentkezik egy-egy fejezet keretein belül s mivel a könyv tizenkét fejezetből áll, ciklikus ismétlődésnek lehetünk tanúi. Felismerve ezt az újabb tényt, a színpompás kaleidoszkóp egy csodálatosan tarka, de áttekinthető mozaikká alakul át az olvasó szeme láttára. Hiszen a a szerző is úgy véli, hogy könyve ,,mozaikból kirakott önarckép". De ezzel a megállapítással már elhagyjuk a tények területét és már jóval ingoványosabb világba jutunk, ahol immár nem a tények, hanem a kiszámíthatatlan fikció irányítja az olvasót. Mert a Csantavéri Orlandó művészi alkotás, amely, ahogyan Susan Sontag mondja, ,,nem csak töredéke a világnak, hanem önmagában egy kicsiny világ."

Ha megvizsgáljuk a könyv öt oszlopát külön-külön, érdekes észrevételeket tehetünk. A Bacchusnak Bitolába írt levelek főleg 1982-ből és 1983-ból származnak, bennük szerzőjük, valószínűleg maga az író, jópofáskodó, szójátékokban rendkívül gazdag nyelven beszámol a vele történtekről, közös barátaik sorsáról, szépirodalmi művek írásáról, sajátos bohém életmódjáról, de mindenek előtt az ivásról. Patakokban árad e levelekből a szeszes ital, de nagyon hamar rájöhetünk, hogy ebben az esetben a mágikus realizmus egy eszközével, a túlzással él a szerző. A második oszlopot képező szabad versek visszapillantások a múltba a költő elődeiről, gyermekkoráról, a település néptörténetéből idéz fel eseményeket mondhatni ugyanazon hangnemben, mint a levelek szerzője. Az e-mail üzenetekben egy új hang (Bozsik Péter Virginia Woolf hatása alatti hangokat szólaltat meg) jelentkezik: a szerző felesége. Az elektronikus postán leadott üzenetek l998-ból származnak, feladási helyük az író új, magyarországi tartózkodási helye, témáik pedig a jugoszláviai bombázás, az akkori ottani politikai helyzet és életük új hazájukban. Az e-mail feladója gyakran csatol üzenetéhez egy-egy írást, rendszerint novellát, amelynek szerzője Bozsik Péter. A fejezetet záró erotikus versek funkciója a fenti szövegkörnyezetben nehezen érthető, talán mondhatnánk, hogy bennük összpontosulnak az elbeszélő ifjúkori szexuális élményei és ezekkel akarja teljessé tenni a mozaikot, saját arcképét. A néhány fejezetben jelentkező korabeli, 1983-ból (micsoda év lehetett az Bozsik Péter számára!) származó újságcikkek a leírt és megjelent szavak és gondolatok tényszerűségével járulnak hozzá ahhoz, hogy még jobban megértsük, mi is történt akkor valójában.

A regény megértéséhez talán kulcsként szolgálhat a könyv elején álló mottók egyike, idézet Ovidius Átváltozások című művéből. Ebben Fama, a hír ókori római istennőjének tornya áll a központban. Ide futnak be és innen futnak szét a hírek és pletykák, mindig felnagyítva vagy elferdítve. Tehát a Csantavéri Orlandó megszámlálhatatlan hír, információ tömkelege, amelyeket a szerző szintén felnagyítva vagy módosítva tálal az olvasó elé azzal, hogy a hír hatásosságát gyakran nem is kell ily módon feldolgozni, már eredeti alakjában is megragadó. És ezzel tulajdonképpen rátapintottunk Bozsik Péter eredendő céljára: az eddigi élete folyamán begyűjtött primáris és szekundáris élményanyagot, a valós valóságot akarta regényesíteni, regénybeli valósággá áttranszformálni. Az élet, mint regény, az író, mint elbeszélő főhős – ez a Csantavéri Orlandó alapállása. Ez az észrevétel megegyezik a már idézett Susan Sontag egy másik megállapításával, miszerint ,,az ember nem használhatja fel az életrajzot, hogy értelmezze a művet, viszont felhasználhatja a művet, hogy értelmezze az életet." Ez utóbbi mondat vonatkoztatható Bozsik Péter könyvére. Tényekből indul ki, a tényeket regényesíti, vagy ahogyan a könyv utószavában mondja: "Én az életet is irodalommá tettem, noha nem az egész életet, csak annak a szerkesztett változatát". Az utószóban egy helyen még részletesebben ír alkotói hozzáállásáról: ,,Hogy ilyen regényt írtam, nem másmilyent, annak az oka az, hogy egy idő után elegem lett a kerekre szerkesztett, tökélyre törekvő regényekből és a szép mondatokból, az alteregókból, és ráuntam a a mágikus realizmus különböző formáira, így önmagamra is: ezért azt gondoltam, visszájára fordítom a valóságot, azaz azt, ami valóságos, a hihetetlen, a csodás felé mozdítom el, és megfordítva". Írás közben aztán bőségesen élt az alkotó szemfényvesztő eszköztárával: ,,…loptam, hazudtam, csaltam, ahogyan csak az irodalomban lehetséges." Megteremtett egy egyedi világot, amelyben az olvasó ámuldozva jár. Türelmes, alapos és szorgalmas szövegfejtőkre vár a feladat, hogy tetten érjék az írót, hol, mikor és hogyan másította meg a valós valóságot, kik húzódnak meg a valós valóságban egyes regényalakok mögött, milyen eseményekre utal és céloz az író egy-egy alkalommal. Ez korántsem jelenti azt, hogy a Csantavéri Orlandó csak a beavatottak számára igazán élvezhető, sőt: a kívülálló épp azért bírja jobban ,,belakni" Bozsik Péter miniatürizált világát, mert az átváltoztatás folyamata ismeretlen marad számára. A Fama tornyából érkező hírek izgalmasabbak, mint az oda érkezők

Az író sajátos eszköztárral rendelkezik írásmódja megvalósításához. Számos történetet és vele kapcsolatos reflexióját akarja elmondani, mivel, úgy érezzük, belülről valamilyen ellenállhatatlan erő kényszeríti a kitárulkozásra. Tehát a bő anyaghoz elemi mesélő kedv társul, és a kettő eredményeképpen megteremtődik a szabad képzettársításon és a műfajok keveredésén alapuló írásmód. Valójában a beszéd spontaneitása, a gondolatok hihetetlenül gördülékeny terelése az, ami oly lebilincselővé teszi a Csantavéri Orlandót. Bozsik Péter a magyar nyelv nagy mesterének bizonyul e könyvében. Ami pedig a műfaji tarkaságot illeti, arra már korábban utaltunk, itt csupán az intertextualitásra hívnánk fel a figyelmet, mint a posztmodern egy ismérvére. Van az írásnak egy alapállása, amely mindezt sikeresen, természetesen korántsem tökéletesen egyesíti. Ez pedig az elemi optimizmus, amely a könyvből árad. Mert a könyv igazában szomorú dolgokról szól, de az író úgymond túlteszi magát rajtuk és képes, lehet, hogy könnyes szemmel, de ezt mi nem láthatjuk, elbeszélni eddigi élete alakulásának keserű fordulópontjait. Mert, ahogyan mondja, ,,a felejtés képtelensége késztette arra, hogy regényt írjon". Méghozzá egy olyan regényt, amely nem makulátlan, de ennek ellenére megejtő. Erre utalhat, a mi értelmezésünkben, a könyv második mottója (,,Nemegyszer mondogatta, hogy szebb az az arc, amelyen valami anyajegy van", Seneca idézi Ovidius egy mondását). Nem tűnik túlzásnak, ha azt állítjuk, hogy Bozsik Péter Csantavéri Orlandója nem csak szerzője eddigi rövid alkotói életművének fontos állomása, hanem azon túl a vajdasági magyar próza kiemelkedő értéke. Mondhatni, ilyen jó szöveget az utóbbi évtizedben nem olvashattunk tájainkon.