Varga Mátyás

végig a vizes kövön

a fal mellett. miközben kint szakad az eső, ömlik a nyári zápor. így lehet, még némán. végig a hosszú folyosón. el a kórtermek nyitott ajtaja előtt. sikertelen mozdulatok és villanó tekintetek előtt. közben a szél. belöki a résnyire nyitott ablakokat, becsapja vagy nagy robajjal sarkig tárja az ajtókat. és kint egyre csak szakad az eső. te pedig, hogy el ne csússz, kapaszkodnál a falba, az olajos halványdrappba. némán, mert elindultál. végig csak a vizes kövön. és hallod, hogy odakint dörög, szakad az eső. és ahogy aprókat lépsz a frissen mosott folyosón. szél jár. kétoldalt pedig, szinte minden szobában ugyanaz a látvány: valaki próbálja becsukni az ablakokat, összeszedni a lesodort tárgyakat. a hatalmas üvegtáblákon sok helyütt már belül is csorog a víz. a párkányról aztán kis patakokban ugyanazon az olajos halványdrappon. – úgy most, még némán, ahogy mész, hallod, hogy dörög, szakad az eső. nyári zápor. de az orvosi szoba filigrán nikkeltárgyain már vékony hó olvad. nagy cseppekben gurul végig. és az üres folyosón. leszegett fejjel csak. el a kórtermek nyitott ajtaja előtt. a testek feszülésében és ernyedésében. és hogy el ne csússz, kapaszkodnál az olajos halványdrappba. kezeddel próbálsz emlékezni a kiszögellésekre. de míg ott araszolsz a vizes kövön, a fal mellett, már hallod, amint dübörögve veri az ablakokat a novemberi jeges eső.