Vörös István

Nyári reggel

Hajnalban fejfájás riasztott,
a nap már fenn volt akkor rég,
a tegnap virágja kimagzott,
éreztem, hányni illenék.

Azazhogy kellett. Rosszul voltam.
Először vért, aztán savat.
Gyógyszerért botorkáltam onnan,
ó, élet, abbahagyjalak?

Vagy nem is ezt gondoltam reggel,
pár óra mély alvás után?
Halál, te se vagy más, csak ember,
HÉV-vel hajtasz át Óbudán.

A gyerekek már fönn voltak,
a feleségem terített.
Ma ez most, vagy még mindig holnap,
és híg idő vagy telített?

Nem vettem a szemüvegem föl.
Kihűlt tea a bögrében.
Mit tanulhattam volna ebből,
ha önmagamat megértem.

Egy gólya egyre följebb mászott
a levegő kék oszlopán,
a mennyország egy felhőház ott,
ha elhinném, nem mondanám.

Bár jobban voltam, alig ettem.
Egy kis sajt meg egy kis kenyér.
A lélek csak test idegenben,
a haj, a száj ezért fehér.