Zvonko Sarić

Törmelékek és szilánkok & kérdőjelcsokor a kilencvenes évek elmúltával

Az utcák jegesek voltak. Modesty rávett, hogy nekiiramodjak, mireföl teljes erőmből nekifutottam, és siklottam, mint a letört üvegnyak, amit Ray Cuder a Bomber Bash-t játszva végighúz gitárjának húrjain. Az a kísérletem, hogy fölálljak a fagyos járdáról, azokra az elnyújtott, elviselhetetlen, süvöltő hangerőlködésekre emlékeztetett, amelyek a felém jövő Modesty által dúdolt I Aint Walk This Time elcsent gitárfelhangjainak teljességére törekedtek. Az erotikus totalitarizmus kompozíció – oppozíció radikális különbözőségeinek koordinátái utáni nyomozásom lelkesültségével összeszorítottam lábait. Modesty volt az én reménységem és támaszom a Petra von Kant keserű könnyeivel megálmodott hangokban.

Látod, nehéz lábon maradni, de még abban az esetben is, ha ez sikerülne, az üldöző vadászrepülőknek meg kell ölniük az istent bennünk. A lényeg a múltat megidézni, mint Jeff Costello Melville Szamurájában. Gyorsan meg kell húznunk magunkat szobáink 102 négyzetméterében, és el kell kezdenünk építeni labirintusunkat – Modesty a férfi-nő kételemű párrendszer átformálásának alapjaként megkövetelte alárendeltségemet. Ó, ő tudta, hogyan kell megnyugtatni reszkető szívemet. Végül is bolondok voltunk, és karácsony volt, azon a napon gyújtják meg a karácsonyi tuskót, és az Észak-északnyugat utcából, ahol R. úr ámokfutóskodott, kiözönlöttünk a város terére, és akkor valaki a téren levők közül ismételt organizmuskisülést követelt, ki tudja hányadszor lefestve a vezér politikai programját. Három lövés dördült el. Ez a három lövés az álcázásra törekvő ateisztikus tudat következménye volt, teljesen Douglas Sirk Az élet utánzásához hasonlatosan azzal, hogy ebben az esetben az ablakok és a tükrök a téren voltak, Szabadka város határ menti területén. Nem törődtünk a kártyaalakok szerepét elfogadó és a jövendőmutató horoszkópok által bizonyított életet élő fejetlen sokaság alkotta társadalombeli tekintéllyel. Az élet utánzása színpadi díszlete Jugoszlávia-szerte fel volt állítva, előjátékaként az elkövetkező véres háborús drámának.

Kiléptünk a Bronhi-cukorka helyett jegyzett megengedett obszcenitásból, egyenesen a társadalmilag elfogadhatatlan kisebbségi szexuális alakzatokba, az egészség ölelésébe való térés útjaként, Clark Kent immunsejtjeinek aktiválási technikájával. A kilencvenes évek megszokott életmódja a hagyományos nemzeti kultúrakoncepciók keretében veszélyes volt egészségünkre. A karácsonyesti három lövés csak szegmentuma volt a hatalomtartó erőkből eredő különféle patriarchális és autoritárius jelenségeknek, amelyek a látszólagos nemzeti értékek és mitománia nevében telepedtek meg, hogy lehetővé tegyék az ateizált tudattal való manipulálást. A nemzeti érdekek exkluzív védelmezői vanília-pornográfiát telepítettek a konstruált kommunikációs területekre. Így a vanília-pornó mindenütt jelenlevő jelenséggé vált a nyelvben, a tévében, a sajtóban, a mítingeken, profilírozott tér létrehozását téve lehetővé a szexuális uniformizmus rendszerét ellenőrző Zöld Varázsló rémuralmára. Az igazság élharcosa, az Ezüst Szörföző abban az időben a pápa biztonsági szolgálatának főnöki tisztjét látta el. II. János Pált abban az 1992-es évben a szeretet kultúrájának víziója kötötte le, amely a rég bevált forgatókönyv szerint a katolikus egyházzal való engedelmes és odaadó ölelésben valósulhatott meg. A pápa szerint az emberi autonómia veszélyes, és isten elleni lázadást jelent, noha éppen az emberi autonómiákból ered a globális harc az alapvető emberi jogokért, tehát azokért a jogokért, amelyeket Európa délkeleti és keleti részének népei nagy nehezen kivívtak, és a pápa éppen ezeknek a népeknek tulajdonítja Európa „szellemi megújhodásának” történelmi misszióját a „szeretet kultúrája” látomásának tükrében, amellyel tagadja az autonóm szubjektumot, tehát az individualitást, a posztmodern korszak még egy paradoxonaként. Egyetértünk-e a szeretet kultúrájának víziójával vagy sem, az ezüst szörföző nem érkezett segítségünkre. Megértettük, hogy magunknak kell valamit tennünk. Lassan lépegettünk a fagyott utcákon. Modesty átölelt és hosszasan csókolóztunk az Avilai Szent Teréz-székesegyház előtt, ahol ezen az éjszakán a vegyes császárság- és királyság-maradványok két nyomozója körözött. Infravörös célzó sugarakkal áthaladtak a katedrális előtti feszületen figyelembe se véve a szerelmet, amit az ölelkező pár képviselt, mert a nyomozók nem Jules és Jim voltak és a szerelmet sem szerették.

– Mint a mesében? Történt valahol a kilencvenes években Közép-Európa peremén. Hogyan ma bepillantani azokba a napokba és hogyan szöveggel kifejezni a következményeket? Andrej Makin Francia örökség c. regényében leírja az egyik módját annak, amellyel hősei kapcsolatba kerülnek a múlt következményeivel: „Voltaképpen Vensan átadta Charlothénak az újságírói karcolatok iránti vonzalmát, és arra ösztönözte, hogy a lapokból vágja ki, gyűjtse össze a valóságnak ezeket az alkalmi visszatükröződéseit. Biztosan arra gondolt, hogy ezek az újságkivágások idővel teljesen új jelentőséget nyernek, az évszázados patinával fedett ezüstérmékhez hasonlóan”. Egy politikai vezérrel készült interjúrészletet idézek, amit egy ilyen újságkivágás révén őriztem meg. A Danas tárcarovatában közzéteszi Gradimir Ivanic publicistának a kilencvenes évekből való naplójegyzeteit, aki naplójában feljegyez egy interjút, amit Vojislav Šešelj politikai vezér adott a Javnost c. lapnak: „Hogy őszinte legyek, őszintén félek a hazaáruló tevékenységtől Szerbia központjában, Belgrádban, mert a hazaárulók úgy megsokasodtak és akkora anyagi támogatást kapnak a Nyugattól, hogy mindenre készek, még a vérontásra is.” Az interjú 1992-benn készült, abban az időben, amelyet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ENSZ-közgyűlésben való további működésének megvonása is fémjelez, amikor Amerika hivatalosan is kérte a jugoszláv háborús bűnök kivizsgálásával foglalkozó ENSZ-bizottság létrehozását. A politikai vezérnek csak egy dologban volt igaza, már ami Modesty-t és engem illet. Modesty és én nem kaptunk a Nyugattól anyagi támogatást, és felfogásunktól teljesen idegen volt bármiféle vérontás, de igenis árulók voltunk. Ugyanabban az időben, habár nem éltem Belgrádban, hanem Szabadkán, együtt voltam Modesty-vel az árulóideológia-gondolatok egészében, amikor is kulturális formáink labirintusait építgettük. Nem fogadtuk el a világot és szerettük volna megváltoztatni, de a mi „árulóideológiai” gyakorlatunkat úgy vittük végbe, hogy azt a mi konceptuális terünkön éltük meg, de tegyük fel itt a kérdést, hogy e szöveg hősének az életében a legszebb percek mégis a szöveg által felölelt időfolyamat kezdete előtt történtek-e, mint Flaubert hőseinél az Érzelmek iskolájában.

Modesty a mi kilencvenes évekbeli labirintusunkban számtalanszor volt Joyce Penelopéjaként Marion Tweedie, majd Kirkévé – Bella Cohenné vált, átitatódva a megelégedettség és az ünnep tűzijátéka bondage-alakjának lüktetésével és szétszóródásával a la petite mort knock outjába, az orgazmikus önfeledtség által. Modesty mindig szem előtt tartotta Apollinaire Les Onze Mille Verge-ét, és Barouz interzónája skate-board intertextualitásának gyorsaságával Paulina O hősnőjének interpretációjává váltam. Akkor rámkacsintana, jól tudva, hogy ő maga az én kedvenc idézetem, és akkor az év tizenhárom hónapjában Kerel digitális sliccéről beszélne, a tengerészéről, aki Brestbe érkezve tetoválásait mutogatta a fiúknak a ROXY MUSIC koncertjei után, ebben a tizenhárom hónapban Veronika Fos sminkjéről mesélt nekem és a Mohamed Ali boksztáncával kitöltött szövegmezőről, akit a Blade Runner lemeztárban mindenki Cassius Claynek nevez. Gyakran kérdeztem önmagamtól, hogy szökésünk vajon a halál metaforája-e. Az ekként feltett kérdésre Modesty mindig a Míg haldokolva fekszem c. regény Eddy Bandren-mondatát idézte: „Most valami vagyok az Ön titkos és magánakvaló életében, én, aki saját vérével örök időkre pecsétet nyomtam az Ön vérére”. Esős napokon Modesty a régmúlt idők csöndjét emlegette a városi szeméttelepeken, amikor Robert Stephenson, a Disney-stúdió rendezöje a Kommunistához mentem feleségül politikai horrort rendezte, majd általában fellapozta valamelyik Moebius-képregényt a John Dewey élményei sorozatból vagy Enki Bilal A szörnyeteg álma képregényeposzát. Önök most azt gondolnák, hogy e szöveg hőseinek sikerült elsajátítaniuk a kategorikus imperativus, a kultúra és a jogi normák evolúciója fogalmaival való nehéz szellemi gyakorlatot. A pusztító hőség vörösének nyomán, Modestynek a 98 oktános szerelmi idill és kiosztott fájdalom ihletettségű Remain in Light szótárával gerjesztett lendületéből eredő gyújtó süvöltések után megmutatta a digitális memóriafiókból kinyomtatott szentképecskéket, amelyeken a fekete bőrt öltött Gerard Melang a Cafe Bizzare-ban a VELVET UNDERGROUND koncertjén extravagáns korbácsos táncát adja elő. A 20. század végén, a Manchester United-Leeds mérkőzés tévéközvetítése alatt az Old Traford stadion közönségében fölfedeztük Mandrak mágust, akit Phil Davies Lee Fock író alakja nyomán rajzolt meg. Szájamnak Modesty ujjai általi érintése nem ürítette ki a tankok tartályait, és nem mosta le a sarat lánctalpaikról, és nem módosította az utcai járókelő lépteinek irányát, míg a Miatyánk a Times Square-n verseskötettel felfegyverkezve ezt a várost kékre festette, és szinte biztos, hogy a kövérek nem voltak vidámabbak a soványaknál, de akkor mégiscsak tudtuk, hogy a régi szólásmondást – a nevetés fél egészség – a tudományos módszerek is igazolják, és hogy a nevetés kitárja a legszorosabbra zárt ajtókat is, főként, ha a mosoly vonzó ajkakat ékesít.

Mint a mesében? E szöveg hősei a történelmi következmény kontextusában a haladás győzelmét élték meg vagy a vereség gyarapodását? Hogy hogyan érzik magukat a kilencvenes évek után? A napokban a COWBOY JUNKIES The Church Of The Holy Trinity albumának a torontói Szentháromság templomában felvett dalait hallgatjuk. Iránypontunk a melankólia. Modesty-t ezekben a napokban Simonne Evrardnak hívom, és minden pillanatban várom a pezsgő tavaszának fröccsenését. Azt akarja, hogy helyet foglaljak a kádban, míg hangosan, hosszadalmasan vizel, a WC-csészét a forradalmár vezérek szószékévé kiáltva ki. Széttárt lábakkal ülve, Simonne előretolja vérbő lábközét: kívánatos craissant, a homoki szőrős szőlősgazda alagútálma, ahogyan Simonne meztelen szőlőfürtjeit zúzza; elönti a verejték, és torokhangon sóhajtva megszüli a visító mondatot, amely kiesik a sima kerámialapra, és ez a mi placebónk, és a szöveg gyermekével a szabadság fantoma.

– Simonne, Simonne …

A szépség a lélekből ered és minden tükröződik az arcon – mondja az én Simonném, fölemelve csecsemőnket egyik kidudorodó mellbimbójára.

– Simonne, hová jutott az urbánus gerillaharcos?

Az urbánus gerillaharcos rekreál, egészen Charlothe Corday megérkeztéig, mi pedig még mindig árulónak érezzük magunkat, és ezért ne lepődjenek meg, kedves olvasóim, ha az érzelemszilánkok éléstárának textuális leltározása folyamán várakozásukban csalódtak. Különben szép az idő és jó az ellátás. Sokat fürdünk, és talán Charlothe is megjön. Üdvözlet mindenkinek Szabadkáról.

Sinkovics Éva fordítása