Bálint Péter

Ülök a padon

(erdőbényi töprengések)

Ülök az almafa alatti padon, s a reggeli kávémat kortyolgatom. Ébredés után ide menekültem álmaim szorongást keltő képei s gyors megoldással nem kecsegtető feladatai elől; ide a fa tövébe: ahol a másik világban barangoló lelkem pokoljárásáról tűnődhetek. Legalábbis addig, amíg vissza nem száll belém a lélek. E padról (mely éppen félúton van a hegytetőn végződő kertemben, igen, félúton: a mogyorós és a kerítést szegélyező aranyeső között), rálátni az egész hegyaljai falura, melyet úgy ölelnek körül a hegyek, mint Kárpátok a történelmi Magyarországot. Előbb a két hófehér, a katolikus és kálvinista templomtorony között futó kőházakra (egykori zsidó borkereskedők emeletes házaira), és az alacsonyabb parasztházakra, majd a temetőkert sírkeresztjeire és a köztük hegy felé kanyargó ösvényre, a fűrésztelepre, a kerítésem előtti árokpartra és a szemközti borospincék boltívére, az égig érő diófákra függesztem álmos tekintetem, mintha számba kívánnám venni a látnivalót. Aztán kissé jobbra: a Tolcsva felé kanyargó flaszterre, majd pedig balra, az Alföldről érkező kirándulók kedvenc helyére: az aranyosi völgybe indázó út irányába küldök egy-egy pillantást.

Innen, a domboldalról, együtt és egyszerre látom visszavonult énem életterét. Régóta tudom, hogy az embernek kell egy rögzített pont, ahonnét széttekinthet: maga körül és a lelkében. Hamvastól tanultam ezt, valamikor a nyolcvanas években, frissen diplomázott magyartanárként, amikor is állandó olvasásáhítatban kerestem szellemi társakat, nehogy belesüllyedjek abba az ingoványba, melyben még a szellemi elit is dagonyázott. Meg azt is e jámbor és avatott embertől hallottam először, hogy legalább két-három nemzedéknek kell komolyan és tisztességesen gondolkoznia szellemi életünk letisztulása és aszúsodása érdekében. Mit mondhatnék, elmúltam negyven éves, s ma már türelmes is vagyok: a szellemi arisztokrácia első képviselőinek jövetelére és társaságára felettébb vágyom. Hiányélményem: kíméletlen értékítélet, az önmagát erkölcsileg lenullázott híres, vagy mostanában hírhedtté vált elődök többsége fölött. Okádhatnékom van tőlük, a klasszikussá váltaktól is, akár a hamvas bájaikat, húsos ajkukat gátlástalan újgazdagoknak kínáló fiatal lányoktól.

Szemközt velem, oly játékos kedéllyel ölelkeznek össze, szertelenséggel bújnak egymásba a hegyoldalak, akár frissen sült kalácsban a mélybarna fonatok; a déli fekvésű lejtőkön ágbogas szőlősorok és sűrű erdők közt éktelenkedő tarvágások vonják magukhoz a tekintetem. A hosszanti irányba futó szőlősorok, különösen a „guggolósok” egyre öregednek, sokfelé ritkulnak is, és gondos kéz hiányában gazossá válnak; ezek a csalitosok a vaddisznók kedvenc rejtekhelyei, de az őzek és szarvasok sem vetik meg, rendre be-bemerészkednek, olykor fenn is akadnak egy-egy dróthurokban. A szemfüles helybeliek, akik gombászni, vagy almát, diót, csipkebogyót gyűjteni járnak a dűlőkbe, szívesen megszabadítják az áldozatot vergődésétől, mivel az agónia látványa elkeserítő, másfelől azon a véleményen vannak, hogy Isten adománya: kárpótlás szegénységükért. A hegytetőkről lefelé nekilódult az erdő, ősi helyükről kiszorítva a tőkéket (hogy valamikor valóban a szőlővenyigék birtokolták e földterületet, a birtokhatárt jelző kőrakások árulkodnak), de hogy a terebélyesedő fák is pusztulásra ítéltettek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a tarvágások szemlátomást szaporodnak. Akár gyermekrajzon a maszatos fehér foltok, miután a kis csínytevő radírgumival bele-beletöröl a szénnyomokba.

Szégyenemben leszegem a tekintetem a buján szétterülő sásra. Nem játszom az okvetetlenkedő városit, aki nem érti meg, hogy a vágásra érett öles fákat ugyan miért kell kidönteni; viszont sehogyan sem fér a fejembe, miért is nem iparkodnak csemetéket ültetni a hiány pótlására. Igen, ez az esztelen pusztítás és önző haszonlesés: szégyen, tagadhatatlanul az enyém is. Vaj’ nem akartam-e én is, a házvásárlás után szinte azonnal, újakra cseréltetni az elkorhadt szarufákat? Mi több, nem óhajtottam-e hársfából és fenyőből ácsoltatni a ház végébe tervezett szín tartógerendáit, hogy alatta megbújhassunk az eső, máskor meg a tűző napsütés elől? És a kerti lóca a sütő mellett? Nem lett volna elég néhány farönk is, ülőalkalmatosság gyanánt? Az önző ember paradox módon pazarol; magának akar mindent, ami fényűzésre való vágyát kielégíti, s megszól másokat, akik saját érdekeiket szem előtt tartva a környezetet rongálják. Magam sem vagyok mentes e képmutatástól, csak hát idő kellett, hogy belássam vétkemet.

A késő reggeli csöndet a fűrésztelepi gáter sivítása hasítja ketté. Szeretem a láncfűrész hangját hallgatni, ahogy letompul, amint a göcsörtös fa rostjába vág, majd élesen fölszisszen, amint elmetszette a méretes tölgyet, mint az éppen nekilóduló gőzmozdony; máskor pedig egyenletesen jár, amíg a favágók a fákat vágásra előkészítik. Utoljára a hófödte Gyimesben, a csángóknál láttam szabályos rendbe feltornyozni a felhasított kuglifát: pajták szegletében, az eresz vagy szín alatt, másutt pedig öles farönkök, méretre szabott szelemenek sorjáztak, tavaszi beépítésre várva. Szemem előtt megjelenik öreg kádár barátom (évszázados házam újjáépítését ő vezényelte távollétemben), ott áll obsitos korú masinája előtt, a fémlapra helyezi a korábban már leháncsolt tölgyet, s dongának valót vág belőle. Körötte gyűlik a forgács, bokáig érő vastag szőnyeget képez, mint ősszel a zizegő avar; odébb egy farakás mentén rozsdavörös fémkarikák tucatjai gabalyodnak egybe, ha abroncsnak már nem is, de arra még éppen jók, hogy a tyúkok elbújjanak tojni közöttük. A méretes macskák időnként meglepik őket, ijedten felrebbennek hangos kotkodácsolással, majd újfent elülnek, mint a pápaszemes és fodros szoknyájú vénasszonyok a kertkapu előtti kispadon. El-elnézegettem, ahogy barátom ördögien ügyes mozdulattal hegyezte ki a megmaradt parkett-léceket, hogy óriási faszeget nyerjen belőlük, alulról megtámasztani a korhadt-szúette szarufából metszett fahasábokat, melyek lépcsőként, félkörívben húzódnak fölfelé kertemben, egészen a buja mogyoró-és vadszederbokrokig.

Ülök a padon –, közvetlenül előttem a lejtőn, amorf sziklakertben tarka virágok és fiatal cserjék küzdenek jussukért a mindent elborító gazzal. A színes zeolit-köveket Mádról hoztam még tavasszal, a kőbánya faluvégi telephelyéről, ahol magam válogattam a tüdő- és májszínű, téglavörös, avasvaj-sárga darabokat a kupacokból, hogy valamiféle formát adjunk a virágágyásoknak. Ki hitte volna, hogy félhektárnyi hegyoldal szinte nyomtalanul elnyeli a több tucat követ, megannyi cserjét és virágpalántát, nem is beszélve a sok százra rúgó virágmagról, melyből jó ha fele megfakadt; s a térdig érő gaz, benne virító sárga meg kék virágok, a lándzsás útifű, a pitypang, a királydinnye ily kemény ellenfélnek bizonyulnak. Feleségem naponta gyomlálja birtokát, nem háborog, noha a szárazság miatt kőkeménnyé vált föld próbára teszi erejét. Szemmel láthatóan élvezi a kézi kapával való gyomlálást, a vadhajtások metszegetését, nem kíméli magát a legnagyobb hőség ellenére sem, noha a tűző nap elől még a falusi asszonyok is a tornác mélyére menekülnek. A „városról érkezett” szomszédok közül, nem is egy megengedheti magának, hogy hivatásos kertész tanácsát megfogadva népesítse be kertjét, szemet kápráztató és méregdrága növényekkel, sásfélékkel, díszfákkal; nem kelhetünk versenyre velük. Ellenben az őshonos szomszédok, akik haszontalannak tartják a „hegyoldallal” való küzdelmét, vigasztalják nőmet: „Úgyis fölveri a gaz az egész kertet, az mindig bizton megterem. No meg, ha bármit is ültet, állandóan locsolni kell, kedveském, mert kiszárad minden”, intik naponta. Ő viszont csöndesen mosolyog kishitűségükön, vagy restségükön, az sem lohasztja kedvét, hogy pénz hiányában valószínűleg évekig kell küzdenie álmai netovábbjának: a buja angolkert valóra váltásáért. Addig is szívesen bújja a színes fotókkal tarkított könyveket: a növényhatározókat és kerti tanácsadókat, mint egykoron nagyanyám is szinte falta a fürge ujjak könyvét. Tudom, hogy a szapora kövirózsa, a bársonyos tapsifül és színpompás portulácska terjeszkedésében örömét leli, ahogy én is fagyalbokraim és gyimesi törpefenyőim erősödésében. Reménykedünk és várunk, és persze rendszeresen kapálunk is, mint akinek egészen jót tesz a fizikai munka; igaz, suta mozdulatainkon látszik, hogy mesterségünk címere mégsem a kapa. Olykor siettetném az időt, hogy ezt a fenti részt bokrok, dió-, tölgy-, japánbirs- és nyárfák népesítsék be mihamarabb; ám az öntözés és a kertem határát jelző mogyorósig futó lépcsőfeljáró alakítása során fülön csípem a jövőt. Sajnálom, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – a helybéliek nem érzik kötelességüknek portájuk rendben tartását, noha az utcafront felöli részen még csak-csak találni mindenütt néhány tő virágot. Minden bizonnyal lényegi és láthatatlan összefüggés van a munkanélküliségből fakadó önbecsülésvesztés és a hanyagság között. Valószínűleg a szegénység indokolja, hogy nem futja költséges felújításokra: vakolásra, mázolásra, cserépcserére, kéményrakásra, kerítéshúzásra, de arra nincs semmiféle elfogadható magyarázat és mentség sem, hogy a hátsó udvar és konyhakert elhanyagolt, szemetes, akárha az egész összefüggő szemétdomb volna. Ha évszázadok után változott valamit a magyar falu, hát épp ebben érhető tetten; a parasztember tartásával együtt veszítette el igényét a mégoly szegényes portája rendje és tisztasága iránt.

Barátaim afféle rousseau-i kertészkedést gyanítanak tevékenységem mögött, és némi megvetéssel vagy szánalommal legyintenek rám, akár egy elmeháborodottra. Nézőpont kérdése minden, korábbi énem is szelíden mosolygott volna mostani önmagamon. Negyvenen túl ébredtem rá az idő jelentőségére; ennek tükrében egy sor dolog jelentéktelenné és haszontalanná vált, míg mások felértékelődtek. Nincs kedvem, például, agyonhajszolni és kizsákmányolni magam; cseppet sem irigylem hát „korunk hősét”, aki napestig robotolva halmozta föl vagyonát, s mivel képtelen lejjebb csavarni a lángot, mellyel önmagát égeti, állandóan a szívéhez kapkod, vérnyomását méri, vagy gyomor- és bélbántalmaira panaszkodik, emésztése és nemi élete pedig finoman szólva sem kielégítő. Szeretek reggel az ágyban lustálkodni és nyújtózkodni; csak úgy gondtalanul és felelőtlenül elmerülni kamaszkorom valamelyik csodált regényének újraolvasásában; szeretem emlékezetemből feleleveníteni egykori szeretőim rigolyáit és szerelmi szokásait; számba venni azokat a helyeket, melyek egy-egy rekvizitumukkal rögzültek bennem; szeretek egyszerűen csak bolyongani az erdőben, őz vagy vaddisznó nyomokat követve; s persze kint ülni a teraszon, és hallgatni, ahogy párzás idején a madarak füttyszóval hívják társukat. Nekem a zöldben levésre van szükségem: az írás neurotikus pótcselekvés csupán, zöld-pótlék és mágikus tér, melyben rendszeresen szerepelek. Mániáink és pótcselekvéseink rólunk árulkodnak. 

Rousseau valóban „beteges” ember volt: üldözési mániában szenvedett, s a magány sem kedvezett elfogulatlan szemlélődésének. Nehezen viselte, még meghitt barátaitól is: az ostobaságot, az ármánykodást, a törtetést, a nemtelen eszközök felhasználását céljaik elérése érdekében, ezért, amúgy is szép számú ellenségei táborát gyarapítandó, haragosaivá tette még őket is. Igaza van Benedek Istvánnak, a genfi remetéről monográfiát író orvosnak: „Sérelmeiről, csalódásairól, üldöztetéséről úgy tud írni, mint természetes életelemről, amelyben csak úszni kell tudni, s minden rendben van. Az elmeorvos megtalálja helyenként a paranoia tüneteit, az üldöztetési rögeszme kiépülését, a logikus rendszerépítés mechanizmusát, de egészében a Vallomások nem teszi egy őrült följegyzéseinek benyomását”. Egyszóval Rousseau menthetetlenül mániákus volt, saját hibájából is, meg a kor is így hozta. Vannak korok, melyekben a Gonosz valósággal kéjeleg; bár a történész Ranke szerint: Istentől minden kor egyenlő távolságban áll. A huszadik század, ahogy Dosztojevszkij megsejtette: démonikus.

Talán magam is szenvedhetnék paranoiában, ha hagynám, hogy egyes vamzerek múltját feltáró, más köztiszteletnek örvendő, valójában címeres gazemberekét pedig elhallgató újságírók kampánya átjárja tudatomat. Igen, ha hagynám, hogy az istenfélelemről, kegyelemről és szolidaritásról mit sem tudó, polgári műveltségnek híjával lévő, cinikus és haszonleső firkászok rászedjenek mákonyos szavaikkal, melyek a legveszélyesebb ópiummal vetekednek az elme roncsolásában. Az ügyet a magam részéről lezártam: végérvényesen. Az orosz hadifogságból huszonhét hónap után hazatérő nagyapám, tartalékos tiszt és presbiter, semmilyen zsarolásnak nem engedett, amikor felajánlották neki: besúgó lesz, vagy azon nyomban kidobják postatiszti állásából. Választhat: választhatott. Öt évig ingázott vidékre távírdai segédmunkásként, télen-nyáron árkot ásott a lefektetendő kábeleknek, hogy négy gyermekét eltartsa. Nem állt kötélnek, hiába puhították; úriember volt, akinek a tisztesség és becsület többet ért a kialkudott kényelemnél, az amúgy is törékeny biztonságnál. Megfosztott egy regénytől? Vagy éppen egy másik világra vajúdásában segített? Ki tudja. Ellentétben a kalandra éhes kamaszokkal és magányban megkeseredett elvált nőkkel, „regénybe illő” történetekben nem hiszek, csak jól megírt regényekben –, pedig unatkozó delnők és kocsmában darvadozó agglegények gyakorta ajánlanak föl egész csokorra valót izgalmas történetekből. Írás közben magánmítoszomat alakítom: a fikció terében, úgyhogy bármilyen felmenőt állíthatok regényem középpontjába. Csak rajtam áll vagy bukik a dolog, hogy kit választok. Valahogy még sincs kedvem sem téglagyári élmunkást, sem gettóból megtért ávéhás tisztet elképzelni ősömnek, tartásomat nagyapámtól örököltem; akkor már inkább egy örökké vesztes balekot vagy frontról megtért, hallgatag jámbort szerepeltetek színpadomon. A bohóc mindig közelebb állt természetemhez, mint a bosszúszomjas demagóg.

Nem hagyom, hogy firkászok rászedjenek; eleddig is undorodtam a magyar nyelvet rongáló, hírt ferdítő bértollnokoktól, akik a Kosztolányi korában mesterségüket még hivatásként gyakorló elődeik (akiket Ambrus Zoltán még a „nap krónikásainak” nevezett) elfajzott másaik csupán. Erdőbényi házamba nem jár hírlap, otthon is lemondtam évekkel korábban azt, amelyikből sokáig tájékozódni kívántam, mert hónapos párizsi ösztöndíjamról hazatérve, elkeseredve láttam: mily’ elképesztően színvonaltalan, vérlázítón gyűlöletkeltő és hazug a honi zsurnalisztika –, persze valamennyi napilapra és hírlapíróra igaznak véltem e megállapítást, nemcsak arra az egyre, amelyiket előszeretettel lapozgattam. Híreket ritkán hallgatok; ugyanis aminek csupán hírértéke van, engem hidegen hagy, mivel „messzire ítélő” alkat vagyok, félistenekkel és mesehősökkel szívesebben időzöm, társalkodom és menetelek együtt, semmint üresszívű politikusokkal és korrumpált fullajtárjaikkal. (Krúdy és kortársai büszkén vallották: úriember nem politizál, inkább vadászik, kártyázik és nőknek csapja a szelet –, nem minden elv és érték idejemúlt csak azért, mert régi). Ha be is kapcsolom a rádiót, azért teszem, hogy komolyzenét hallgathassak; Bach fúgáit bármikor hajlandó vagyok élvezni, úgy vagyok velük, mint Van Gogh leveleivel és festményeivel: rajtuk keresztül egy másik világba lépek be, ahol mások a játékszabályok.

A padon ülve csöndesen töprengek: a valaha szebb időket megélt, ám az elmúlt évtized alatt pojácává züllött filozófusok, költők és műfordítók immoralitásán. Nem is oly régen még csodáltuk e „fenegyerekeket”, a pártpropagandistáknak bátran odamondogatókat, fejből fújtuk vérlázító verseiket, akár a hiszekegyet. Ma pedig, a rokonszenv legcsekélyebb jelét sem érezzük irántuk, hogy elhagyták mesterségük terepét, és szenvedélyesen pártoskodnak, zászlók alá vonulva alantas és kicsinyes módszerekkel hadakoznak egymás ellen, mintha megfeledkeztek volna a jó ízlés és tapintat erényéről. Ripacskodnak –, kénytelen-kelletlen tudomásul veszem, soha nem is voltak lényegileg mások, mint közönséges és szánalmas ripacsok. Jártatják a szájukat, amikor hallgatniuk kéne, s makacsul hallgatnak, amikor a tiltakozás, a szolidaritás kötelességük volna. Semmi kétség, elfeledték az egykori vitairat: az írástudók felelőssége lényegét. Hamvas tudta róluk, az eszmék e felkent bajnokairól, hogy ilyenek, vagy ilyenné lesznek: cégéres gazemberek, s pikírt megjegyzéseket mondott fajtájukról; ezért is tették – amint csak tehették – a partvonalon kívülre az egyetlen bölcselkedni szeretőt, még mielőtt általános mértékévé válhatott volna az írói magatartásnak.

Nekem Voltaire más Rousseau tükrében: jogom van a nézőpontom megválasztásához. Másoknak pedig a genfi remetével szemben vannak komoly fenntartásai. Erről is lehetne értelmesen vitatkozni: előítéletek és alattomos ferdítések nélkül, talán egy jól megművelt kertben. A magam részéről ráérek várni: a padom megvan, addig is kertészkedem.

*

Ülök az almafa alatti padon, s a reggeli kávémat kortyolgatom. A nap (akárcsak én a cserépkályha melegét őriző konyhában), későn és bágyadtan ébredt. Talán még két hete is az ember „hasára sütött”, és megszégyenítette lustaságáért, de mostanra valahogy lomhább lett, sápatag, nehezére esik elpattanni a horizonttól. Fél tíz felé járt, hogy ébredezni kezdtem, nagyokat nyújtózva, holott nyáron sohasem fordulhatott volna elő velem efféle lustaság, igaz, a tyúkokkal sem voltam hajlandó kelni (a helybeliek már hajnali négykor kezdik a napszámot), mint a szomszédok, mivel nem is velük tértem nyugovóra sem. „Olyanok ezek a városiak, mint a nyulak”, hajtogatta az egyik kertszomszédom, azt hívén nem hallom epés kritikáját. Hogy egyszer s mindenkorra leszoktassam a korai látogatásról, nem nyitottam ajtót neki, hiába kocogtatta meg türelmetlenül az ablaküveget is; álmot színleltem: amúgy oktatásképpen. S egy idő elteltével, valóban elmaradtak a kora reggeli vizitációk, a hívatlan vendégek csak akkor tértek be portámra, ha már a kétszárnyú kaput szélesre tártam, jelezve: itthon és ébren vagyunk, nem zavarnak immár.

Kávéfőzés közben kihajtottam az egyik zsalut, hogy a kicsit csípős őszi szellő megforgassa a konyha áporodott levegőjét; az ablakon kidugtam a fejem, s kellemetlenül tapasztaltam, hogy jóval hidegebb van odakünn, mint ahogy gondoltam. Libabőrös lett a hátam, összerezzentem, mint akire ráijesztettek, s hirtelen az ágyba vágytam vissza, a paplan melegébe. Ellenben a szokás munkálkodni kezdett bennem, s nem hagyott engedni a kísértésnek: felsétáltam hát a domboldalon kialakított helyemre, az almafa alatti padhoz. „Elfér rajtam a birkabőr mellény, melyet tavaly vettem a Mihály-napi vásárban a székelyektől”, konstatálom magamban a padon ülve, s két újjal összefogom mellemnél a mustárszín köcét, mint aki csakugyan fázik, pedig a nyár csak a minap illant el garabonciásként. Az éhgyomorra felhajtott stampedli törköly pírt ad az orcámnak –; érzem a véremet lüktetni ereimben. Nem vagyok pálinkaivó, de „a hónapokig tölgyfahordóban érlelt törkölyből egy kupicával: orvosság”, mint ahogy a helybeliek mondják, s e remediummal való ismeretségükben bátran megbízhatok. Már csak azért is, mert akárhány vendég megfordult nálam, szinte kivétel nélkül mindegyik kért még egy második kupicával is. Talán a faszénen ropogósra sütött csirkeszárnyaknak megágyazni a gyomorban, vagy a bográcsban főzött marhapörkölt emésztését megkönnyíteni. Mindegy; flamand keresztanyám egyszerűen csak az ízéért kért egy harmadik kupicával is, „igazi hungaricum”, kacsintott cinkosan, és beleharapott az általa zsírjára lesütött, aranysárga libamájba; a szomszédomnak sem kellett különösebb indok, hogy felhajtson egy kupicával a tokaszalonna előtt, én pedig társultam hozzá, és szemügyre vettem a csillagos égboltot.

A szemközti dombok lejtőjén futó szőlőlugasokra szegezem a tekintetem, ahol a szüretelők szorgoskodnak; összehunyorítom a szemem, így is alig látszanak nagyobbnak egy gombostű fejénél. Katonai távcsövem szinte az orrom elé hozza őket, akik úgy szorgoskodnak-vigadnak, akárha egy Brueghel-kép megelevenedett alakjai volnának. Közöttük lenni vágyom; gyermekkorom óta nem szüreteltem, a hegyalján pedig még soha nem is voltam efféle mulatságban, ha egyáltalán annak nevezhető e derékszaggató munka. Talán majd a következő hetekben, amikor a szomszédommal együtt szüretelünk (előbb az ő szőlőjében, majd az enyémben), kiélhetem rég elfojtott vágyaimat: kedvemre taposhatom a szőlőt a hatalmas hordóban, a prés alá tehetem a ragacsos poharat, hogy pohárka mustot igyak, s még egyet a tisztább eresztésből. A szemem elé tartom távcsövem, s jobbra-balra pásztázva a tömött sorokban, árgus tekintettel nézem Dionysos alkalmi segédeit és felkent híveit. Valamennyi napszámos visz egy sort (megbecsülik errefelé a napszámost, mert alig akad ember, inkább csak az idősebbek, aki hajlandó volna elszegődni), s ha néhány tőke megkoppasztása után alumínium vedre megtelik, a fürge puttonyos mindjárt ott terem, hogy begyűjthesse a hamvas vagy töppedt szőlőt, és a szedő fölegyenesedjen egy percre: csontjait megropogtatni. Szemlátomást viccelnek is egymással: hol az egyik napszámos ugratja a másikat, és a lóvá tett képébe vigyorog, a többiek elismerését megszerezve célba találó élcével; hol a késlekedő puttonyos válik a gúny tárgyává és célpontjává. Néha egy férfi odamegy a sorvégi szőlőkaróra akasztott kosárhoz, s meghúzza a kikandikáló borosüveget, majd bekap egy tepertős pogácsát; máskor a tulajdonos kínálja gyümölcspálinkával a didergő szedőket, hogy vérüket pezsdítse. Megállnak egy kicsit, egymás egészségére és a bőséges termésre koccintanak, s hálát mormolva kémlelik a felhőtlen eget. A szeptemberi esőzés ugyanis bosszúság, az októberi viszont egyenesen átok: a gazda félve gondol a fokolóra. Tavaly is tizenhat fokos volt a must, s hát cukrozni kellett; igen, rossz időjárás esetén még a tokajit is kell, hogy legalább huszonegy fokos legyen, különben megsavanyodik az aranysárga bor, melynek legalább három évig kell aludnia a sötét borospincében. Kevés gazdának van ideje és pénze kivárni az október végét, jobb esetben a november elejét, hogy a szőlőszemek aszúsodjanak. A legtöbbje eladja a szőlőt, vagy valamelyik tokaji borháznak, vagy az alföldi borászoknak, akik így javítják föl savanyú homoki borukat.

Öreg barátom, aki kádár mesterségét apjától örökölte, szomorúan szokta idézni a szebb napokat, amikor a szőlősorok még a hegytetőig értek, s a lejtő egyetlen része sem volt gazdátlan, csalitossal benőtt terület. „Igaz, ennek az új idők új szeleiről szóló arculatváltásnak is megvan a maga előnye: az erdő egyre lejjebb ereszkedik, a tinórú gomba, a csipkebogyó meg a vadszeder szaporodik. A hordóban maradt óbor amúgy is csak gondot jelent, még a borházaknak is, nemhogy a kistermelőknek”, sóhajtozik. Hogy nem kevés igazságtartalma lehet az idős ember keserű megjegyzésének, magam is tapasztaltam. A helybeliek között – bár, ezt vonakodnak bevallani –, alig akad egy-két szakavatott borász, aki képes volna hagyományos tokaji bort készíteni: remek minőségben. Nekem, aki felkent híve vagyok a hagyományoknak, és konok fejjel ragaszkodom mindahhoz, aminek ódon-penészes illata, penetráns naftalin szaga és szakálla van, szívfájdalmat okoz, hogy nem ihatok fogamra való aszúbort a faluban. Persze a helybeli férfiak nem is nagyon hiányolják a „mestereket” és hordó ízű, nehéz borokat sem, ugyanis a frisset isszák; nem hagynak időt a bornak, hogy a sötét pincében szenderegve megérjen, és olajos árnyalata ellenére is áttetsző legyen, már nyár derekára elfogy az ősszel préselt szőlő leve. Velük ellentétben, a magam részéről kizárólag az óborra esküszöm; a friss bor túlságosan savanyú és pezsgő nekem, egyébként is, nemhogy élvezeti örömet nyújtana, tompítja az ember agyműködését és jókedvét. Egészen mulatságos látni, a már kora reggel erősen kapatós, beszélni is alig tudó, dülöngélő férfiakat, akik keveset gondolnak már a nőkkel, pajkos évelődésekkel és buja ölelkezésekkel. A borisszák átlag életkora alig haladja meg a negyven évet, s már csak azért is korán halnak, mert rendszertelenül esznek, meleg ételt alig-alig, ezért is tűnnek szíjas népségnek, bár időnként felparázslik bennük az erő, s ilyenkor néhány napig szilajul döngetik a fákat, majd újfent a toroköblögetésnek adóznak.

Az őslakosok évtizedekkel korábban elszegényedtek; többségük rég elvándorolt a környező vagy távoli városokba, nagyobb lélekszámú falvakba. Kit az éhes gyomrú gyárak s a diósgyőri kohók nyeltek el, vagy az olajkályha-bűzös hivatalok, melyekben napestig egymás idegeit ették: ármánykodtak, jelentgettek és sunyítottak; kit pedig egy másik falu tehenészete vagy az állami vasút csábított magához kedvezményekkel. Voltak persze, akik gyermekeik után mentek városra: szűk bérházi cellában meghalni, mások szerencsét iparkodtak próbálni: utaztak és ingáztak, akár a mesehősök, csak kevesebb sikerrel. Akik maradtak (a fél évszázaddal korábbi lakosság egyharmada), jobbára napszámból, közmunkából élnek, esetleg köztisztviselők, ám csak keveseknek adatik meg, hogy saját vállalkozásuk legyen: egy csöndes kis élelmiszerbolt, vegyeskereskedés, netán asztalos-, kádár- vagy bádogos műhely. Az élelmesebbjei (gyakorta még a köztisztviselők és magánzók is), sokféle gombát, nyári és őszi almát, diót és csipkebogyót, esetleg gyógynövényeket gyűjtögetnek, szárítanak az eresz alatt, madzagra fűzve, mint Alföldön a piros paprikát, s az erdőre járnak fát irtani, gallyazni. „Szemesnek áll a világ” –, tartja a közmondás, s a gallyal együtt olykor a fölfűrészelt törzsét is hazaviszik. Bocsánatos bűn, ha az erdőkerülő nem veszi észre, tán még az Úr is behunyja a szemét. Tartalékuk szinte semmi, forrásuk kiapadóban, ingatlanuknak rég lába kélt, s akinek maradt még valamilyen családi öröksége: romos-összedőlt porta, üres telek, elhanyagolt borospince, elvénült és alig termő szőlőlugas, a gombamód szaporodó „gyüttmenteknek” adja el bagóért: kényszerűségből. Titkon persze haragot táplálnak a családi örökségükbe költözők iránt, még ha nyíltan nem is érzékeltetik az újdonsült gazdával, de egymást közt összesúgnak, még a régről haragot tartók is. Ritka az olyan, aki fátylat borít a múltra, és szívből szorít az idegennek, hogy találja meg a boldogulását a faluban, és saját arcára formálja az omlatag nagyszülői házat, ahonnét alig egy évtizede kísérték örök álmára a bajuszos nagyanyót, vagy vitték a kállói elmeklinikára az egyik nagybácsit, aki a háborúban légnyomást kapott. Öreg barátom nemcsak kibic volt, hanem álmaim újraálmodója is; „falusi embernek nem kell építész tanácsa, ha rám hallgatsz, édes barátom, olyan mestereket hozok, akik fájintos házat csinálnak neked, olyat, hogy a városi építészek csak jelenthetnek neki”, s nekem nem igen akaródzott ellentmondani hetyke oktatásának.

Hogy kénytelenek a mindent elkótyavetyéléshez: e túlélési stratégiához folyamodni –, mások bűne. Régen pusztulásnak szánták a falut: közösségével és sajátlagos hagyományával, buzgó templomjáróival és csodás meséivel együtt; gúnyt űztek az ősök ruházkodásából és különc szokásaiból, mesteremberek évszázados foglalkozásából és hajadonok tisztességéből, mintha a hagyományőrzésben ostoba maradiságot, vallásos fanatizmust, világból kikopott lények görcsös szalmába kapaszkodását kívánták volna láttatni a központosítás és tervutasítás hívei. „A politika úri huncutság volt mindig, s marad is. Akárki jöjjön is ide a hegyaljára, csak meggazdagodni akar rajtunk. Lenéz bennünket, és elveszi szőlőinket, pincéinket”. Csöndesen viselik szégyenüket: a szegénységet. Az utcán ráköszönnek a „hóbortosnak” vélt idegenre (Krúdy idejében még ez a módi járta vidéken mindenütt, ma már egyre kevesebb helyen maradt meg e szokás), útba igazítják, ha családjával a környező hegyekbe túrázni igyekszik, vagy háza csinosításához mesterembert keres. Elemi kíváncsisággal lesik, kiváltképpen a kapuban örökké ráérősen trécselő asszonyok, vajon kihez érkeztek vendégségbe a pompás autóval utcájukban le s felkörözők, s miféle gyanús szerzetek látogatják egykori birtokukat, melyről az „új földesúr” úgy áradozik, akár a földi paradicsomról, ahová az elnyűtt, mihaszna porsátrat levetkezve lehet csak belépni, megtisztult lelkülettel. Nem egészen értik ezt a fölfordulást.

Ami számomra a „megváltásként” beharangozott globalizáció, az elviselhetetlen nagyvárosi őrület, a szűnni nem akaró agymosás előli menekülés, egy olyan „birtokra”, ahol a befelé fordulás és önvizsgálat oltárán áldozhatok, számukra bezártság és kimért sors, amit lerázhatnak ugyan, ha odébb állnak, csak hát nincs miből újrakezdeniük egy másik életet. Ezért is fürkészik kíváncsian, hogy a „gyüttmentek” miként rendezik be „második” életüket, melyet valaki a sors kegyeltjeként kapott, másvalaki pedig önnön szerencséjének gátlástalan kovácsaként szerzett. Nem értik a fölfordulást, hogy e faluban épp az a legnagyobb érték az idemenekülők szemében, ami számukra szégyen: a szegénység. Pontosabban, hogy a szegénység okán változatlanul megmaradt: a település arculata; ha omlatagon is, de eredeti állapotában a házak egy jelentős része; az udvaron a kerekeskút, ahová láncon függő vedérben eresztik le nyáron a görögdinnyét vagy szódásüveget; a fecskefészek az eresz alatt; a borház és a borospince, melybe ki-ki a maga szüretelte borát hordja forrni és aszúsodni; a fával fűthető cserépkályha és konyhai csikó, melynek platóján ebül szerzett szarvasból perkeltet főznek, galuskával vagy vadast zsemlegombóccal. Az utcán még cseresznyét, meggyet és almát lehet szedni az árokparton növő fáról, és lovasszekérrel is találkozni, melynek tűzifa a rakománya; meg-megáll az ember egy fertály órát trafikálni, nehogy megsértse a szomszédot gőgösségével; telente szánkózni vagy lecsúszni szoktak a suhancok, különösen, ha a dombról lejt a patak folyása felé. Felbecsülhetetlen érték, hogy a hegyoldalban bóklászva maga szedi az ember az ízletes tavaszi és őszi tinórút, a pityponkát; a saját sárgabarackját és szilváját főzi be lekvárnak vagy befőttnek télire; és a konyhakertben gyöngyhagymát meg tormát termeszt, hogy szilveszterkor a disznóságokhoz és sültekhez legyen mit harapnia.

Ki tudja, mi jár a helybéliek agyában, miközben megszokott életterükben az átalakulást, a fölfordulást nyomon követik. Szomszédasszonyom, mikor a kőművesek elkészültek házam belső terének átépítésével: a kamrát és a konyhát „egybenyitották”, nem bírta tovább leplezni kíváncsiságát, és bekéredzkedett széjjelnézni. Amint meglátta, hogy a vízcsap felőli fal teljes hosszában, mosogatót és polcos pultot építettek téglából, s a tágas helység közepén is emeltek egy derék magasságú, széles válaszfalat, melynek falapjára mindenfélét lehet majd pakolni, pironkodva jegyezte meg: „én is épp ilyet szeretettem volna, csak hát elfogyott a pénzünk. Most meg hogy munkanélküli vagyok, Jóska is napszámos, gondolatunkban sincs az építkezés folytatása, de még a felújítás sem”. Bizonyára úgy vélik: ezek a „gyüttmentek” jó dolgukban nem tudják már mire költeni a pénzüket, ezért bolondériáiknak áldoznak; ennek ellenkezőjéről: a megfizethetetlen szabadságról és az egyre emelkedő ingatlanárakról fecsegek nekik, amit kétkedve s orruk alatt bazsalyogva fogadnak. Miért is csodálkozom, hogy fenntartással fogadják nyíltságomat? Az évszázados tapasztalat óvatosságra inti őket a városi emberrel szemben, aki cifra nyomorúságukban egyébként is csak a romantikát látja. Én inkább azt mondanám, az emberléptékű világot óhajtja vissza; elege lett a gyanús, lélektelen s bizonyos politikai körök érdekeit szolgáló „urbanizációból” és „globalizációból”, melynek előnyeiről annyit hazudnak a zsurnaliszták. Evégett próbálja meg visszavarázsolni az omlatag tornác, a búboskemencével, a gerendákra aggatott köcsögökkel és tányérokkal a parasztkonyha, és a felújított fenyőbútorokkal a tisztaszoba hangulatát. A helybéliek szabadulnának múltjuk szegényes rekvizítumaitól, a városi meg csúfot űz belőlük: felvásárolja „lomjaikat”, mintha helyettük kívánna élni egy kimúlásra ítélt életet. A dédmama nyikorgó ágyában álmodja magát boldognak; a fészerből előkerült szúrágta asztalon sonkát és juhsajtot eszik, s mindezzel még büszkélkedik is. Talán, mert elég volt egy nemzedék annak a belátásához, hogy az olcsó, pozdorjából préselt bútorok, vagy a mégoly divatos, méreg drága, olasz csővázas-bútorok egyike sem felel meg sem az esztétikai igényeknek, sem a tartósság és kényelem követelményeinek, s képtelenek két-három nemzedéket kiszolgálni, mint a régi tölgy-, fenyő-, vagy cseresznyefából faragott darabok. Talán, mert a nagymama megsárgult receptjeit böngészve, egyszeriben megérti, hogy a tésztagyúrás vagy lekvárbefőzés, a pogácsaszaggatás és tyúkkopasztás nem pusztán csak időpazarlás, ahogy az emancipált nők hirdetni szeretik, de a családi tűzhely melegének őrzésére tett erőfeszítés is, anya és leánya közötti szótlan közlekedés megteremtése, s néma tiltakozás a félig kész, gyorsfagyasztott, ízetlen tömegtermékek ellen.

„Miért kell magának a borospince, ha szőlője sincs? Talán, hogy a barátainak mutogassa”?, kérdezte a tulajdonos molett felesége, némi rosszallással a tekintetében, s józanságával majdnem zavarba is hozott. Feleségem sem repesett az örömtől, amikor nyélbe ütöttük az üzletet, mert a barátokkal való poharazgatás rémképe jelent meg lelki szemei előtt. „Aláírtad a halálos ítéletedet! Ezen túl minden a bor körül fog forogni”, aggályoskodott, s azt hiszem, nem bánta volna, ha a gazda meggondolja magát, és valamilyen oknál fogva eláll az adásvételi szerződés megkötésétől, bár tudta mily csalódást jelentene számomra egy álmom elvesztése. Igazából csak akkor enyhült haragja, amikor barátainkkal felavattuk a pincét. A nemes penésszel borított íves fal tövében, körös-körül gyertyát állítottunk, és az imbolygó fények hatalmas árnyékokat vetettek a bazalttufából vájt falon, s leheletünk is látszott, akárha szivarfüstöt eregettünk volna. Az öreg szomorodni, melyet egy közelben lakó borásztól vettem, ahogy meglötyögtettem, olajnyomot hagyott a talpas üvegpohár oldalán, s olyan ínycsiklandózón kellette magát, mint elvált asszony a szüreti bálban; s oly gyorsan vette józanságunkat, akár e szépasszony fülbe súgott ígéretei. Éreztem, hiába is regélnék megindult lélekkel a gazda feleségének arról, hogy a veranda, a lugas és a pince szakrális hely, melyre régtől fogva vágyom, s nem birtokolni akarom egyiket sem, hanem bennük óhajtok időzni: a magam örömére.

Reménytelen, hiszen mindannyian menekülünk: abból a létvalóságból, melyet egykori fogláraink szántak nekünk.

*

Ülök az almafa alatti padon, s a reggeli kávémat kortyolgatom. Megint eltelt egy hét; negyven felett cseppet sincs ínyemre siettetni az időt, de itt lenni vágyom már a hét közepén. Mások mosolyognak rajtam, jámbor módon viselem. Tegnap, péntek délben már tűkön ültem, s alig vártam, hogy feleségemmel nekivághassak a száz kilométeres útnak, és mielőbb a portámon lehessek. Elvégre szüret van és a bíborba borulás ideje. A kapu nyitására a szomszéd kutyája, „Kisfőnök”, mintha csak érkezésünket várta volna, macskaügyességgel átugrott a kerítésen és szégyenlősen a lábamhoz simult: az összegyűjtött csont reményében. Most is idekucorodott mellém, s csodálkozva nézi a számból előkígyózó cigarettafüstöt. Igaza van: hegyen bagózni szentségtörés, sőt: perverzió. Vakkant egyet, s a sziklakerthez vezető falépcsőn lerohan a kerítésig, hogy megugassa az öreg erdőkerülőt, aki félrecsapva hordja mókás, fácántollal ékesített kalapját. Az öregúr akár madárijesztőnek is elszegődhetne valamelyik szőlőskertbe; amolyan mesehős alkat, ahogy a kisebbik lányom mondta. Bár mesemondónak sem utolsó; igaz, ebben a mesterségben vetélkednek vele még egypáran. Élvezettel hallgatom (akár Tolsztoj a birtokukra látogató mesemondót), öreg kádár barátomat háborús történeteiről: a maga részéről biztosan megnyerte a végső csatát. Aki túlélte: az valójában nyert is. Sem német, sem muszka nem törte meg, a hadifogságot is túlélte fagyos krumplin és miegyében. (Az alig nevesíthető volt a túlélés záloga és titka). Hetvenhét évesen is több életerő, tartás és jövővárás munkálkodik benne, mint a nála fiatalabbakban, talán, mert, ahogy mondani szokás: megjárta a hadak útját. Nagyapámat látom benne: értem minden szavát, noha sokan akarnak zavart kelteni a történelmünkről szóló párbeszédben.

Otthon, az egyik barátom számon kérte rajtam: hogyan tudok szót érteni mindenfajta emberrel. Abban a pillanatban viszont őt nem értettem; értetlenkedése mögött ugyanis megnyílásra és a másikhoz odafordulásra való képtelenséget sejtettem. Az érintkezési vágyat kioltották belőlünk, maradt helyette jutalmul a gyanakvás és kémlelődés kényszere. Öngettózás és idegenkedés. Színjáték és gyűlölködés. Nem szeretem megjátszani a városit, még kevésbé az írót; Móricztól van még mit tanulnunk: mint hélas! a legnagyobbtól.

Itt a padon ülve kezdtem megérteni, hogyan kell újra használni érzékszerveimet: hallom az éneklő-csivitelő madarakat, érzem a hegyoldalon növekvő fű és benne szárba szökkenő virágok illatát: ilyen természetesen. Leírva persze balgaságnak tűnik, mégsem idézi elénk magát az élményt. Szent Ferenc tudta ezt; meg azt is, hogy értelmünk és érzékeink olykor kijátsszák egymást. Megszólítani és megszólítottnak lenni: éberség és nyitottság kérdése. Lehet, hogy természetes képességeink és létezésünk visszaszerzéséhez magunknak is meg kell járni a hadak útját?