Bela Duranci

A városiasodás – Szabadka új arculata

A város vagyona kezelésének állítólagosan elképesztő rendetlenségével megvádolt MAMUSICH LÁZÁR (1847–1916), aki 18 éven keresztül volt Szabadka polgármestere, 1902-ben, megkeseredve távozott a közéletből. Nem ő volt az első, sem az utolsó jobb sorsra érdemesült, akinek hozzájárulását ez a parasztos városka nem értékelte. Iványi István (1845-1917), a megismételhetetlen krónikás, a városfejlesztéshez szükséges „közakarat” hiányát vizsgálva okként az értelmiség hiányát jelölte meg. Szerinte a XIX. század nyolcvanas éveinek elején az „értelmiségi osztály” 438 férfiú és 81 nő volt. „Ehhez azonban legalább szintén annyi művelt kereskedőt, iparost és magánost, meg földbirtokost kell még számítanunk, ugy hogy a város intelligenciája most legalább 1000–1500 főre emelkedik.”¹ Azt is hangsúlyozza, hogy a többséget „ideiglenesen itt tartózkodó és gyakran változó tisztviselők” alkotják, de megemlíti a „helyi politikai viszonyokat” is, amire a családok versengése és a pártviszonyok vannak a legnagyobb hatással.

Tegyünk mindehhez egy 1981-ből származó meghatározást:

Egy olyan társadalom formálódott, amely megtartotta a feudalizmusból származó értékelés módszereit, párhuzamosan használva a kapitalizmus újgazdagjainak értékrendjével. Elvitatta ugyan a privilégiumok elismerését, de követte és környezetébe a feudális külsőségeket demonstrálta, még ha azok devalválódtak is, a szerzett tapasztalatok évszázados hagyományai iránti érzékenység nélkül.²

Vagyis, a város arculata a parasztos város kapitalizálódásának időszakában egyértelműen vall a városiasodás évtizedeiről. Ez az időszak, a körülmények összejátszása folytán, egybeesett azzal az időszakkal, amelyben Mamusich Lázár itteni ügyvéd volt a polgármester. A város élén 1884. és 1902. között állt. Ebben az időszakban a külsőség dominált a tartalom felett. A megszerzett tőkével ugyanis az egyén megvásárolhatta a tekintély, megteremthette az értékesség és a fontosság látszatát, semmibe véve a bejáródott mércéket és a realitásokat.

Tehát, függetlenül a polgármester vízióitól, felismerhető a beidegződések konzervativizmusa, a bürokrácia közönye és az uborkafára felkapaszkodottak önteltsége. Az elsőket nehéz megnyerni az újításokhoz, a második réteg érdeke, hogy előreléptetéssel hagyják el ezt a közösséget, a harmadik csoport pedig az önös érdekektől vezérelve hajlamos a presztízs álarcosbáljába invesztálni.

Mamusich Lázárnak mindenkivel együtt kellett működnie, de a víziók megformálásában csak a negyedik csoporttól, munkatársainak szűk körétől remélhetett támogatást. Látomásának, látomásaiknak az alapja kétségkívül a nagyvárosok légköréből táplálkozott, amelyekben tanulmányaik során megfordultak, s amelyek a gyakorlat és az új kezdeményezések európai találkahelyei voltak. Ezért megrázó és hat tragikomikusan lépése: a víziót a végén hozta nyilvánosságra azzal az állításával, hogy: az elmaradott paraszti városkából kulturális várost csináltam, noha a megvalósulások sorozata beszél arról, mit is tettem Szabadkáért, a dicsekvés mindig is idegen volt a számomra.³  

A Védelem-mel, amely a vádakra készült érveket tartalmazta, Lázár cár – ahogyan akkoriban becézték – megkísérelte a figyelmet az elért eredményekre ráirányítani. Sikertelenül! A város szövetében kialakuló látványos kreációk, amelyek gyorsan létrejöttek, csökkentik a városi szerkezet és a társadalmi klíma jelentőségét, amelyek nélkül létre sem jöhettek volna. Nyilvánvalóan az a korszak, amelyben a külsőségek domináltak a tartalom felett, olyan ok-okozati összefonódást képez, amely nagy mértékben kihatott a város arculatára. A múlandóság kérlelhetetlen lendkereke eltávolította Mamusich Lázárt és a magasba röpítette Bíró Károlyt (1864-1952), akit ugyanúgy félreállítanak majd. Folytatódik viszont a városi szövet építése és az építészeti örökség megteremtése. Az is igaz, hogy évtizedeken át tartó folyamatos támadások közepette. Szerencsére, a XIX. század végének és a XX. század elejének három évtizedében sok minden megépült. Azután volt egy háború, egy gazdasági válság, majd egy még szörnyűbb háború és más bajok adódtak. Nem sokat építkeztek, ezzel együtt pedig nem romboltak sokat. Megmaradtak a mérföldkövek, a városiasodás tanúi. Olyan időben és térben elhelyezve, amely a XIX. század nyolcvanas éveiben épült Sárgaház és a XX. század hajnalán létrejött Raichle-palota közé esik. A paraszti városka korszerűsítésének, az Európa-közeli város felismerhető arculatának eme időbeli támpontjait Mamusich Lázár munkatársai és barátai tervezték: Macskovics Titusz (1851–1919) és Raichle J. Ferenc (1869–1960). Az első igazi szabadkai, itteni bunyevác, születésével, alkotásaival, halálával elválaszthatatlanul legyökerezve. A másik, magyarosított apatini német, akinek szabadkai családi háza a szecesszió műremeke, a legjobb alkotásokkal vetekszik. Betelepültként beépítette a feledhetetlen felismerhetőséget, noha kitelepültként – alig egy évtizedet épített – szabadkai építésznek tekintik, aki elfeledve hal meg Budapesten. 

A megismételhetetlen triumvirátus tagjaiként az említettek kreativitásukkal tartós jegyeket hagytak Szabadkán, cselekedeteikkel sokatmondó és árnyalt ismertetőjegyeket hagytak a város mentalitásáról, amely a paraszti földhözragadtság és az európai szárnyalás között vergődött.

A körülmények folytán, mint egy jól megrendezett filmben, a hatalmától megfosztott polgármesternek végre lesz ideje arra, hogy elüldögéljen, hogy olvasson és meditáljon kedvelt „kibic-fenstere” mögött, családi palotájának emeletén. Valószínűleg itt fogalmazta meg a Védelmet is. A szöveg egyik részét ugyanis mintha a kilátás ihlette volna: „Részben hivatkozom a Mária Terézia parkra és a Szent Teréz parkra. Az idegen, ki ma vasúton érkezik és Szabadka város talajára lép, egy modern, virágzó nagyvárosról szerez benyomást. Aki összehasonlítja a Mária Terézia park körüli városrészt a város régi kinézetével, el kell hogy ismerje, hogy ez a város legszebbik része.”⁴

Mamusich Lázárnak igaza volt! Ez ma jobban látható, mint ahogyan megálmodni vagy sejteni lehetett 1891-ben illetve 1902-ben.

A Rogina bara épp hogy csak feltöltött lapályát parkká formálták, platánokat ültettek, platánsort alakítottak ki az úttest mentén a vasútállomástól a városközpont irányába. A sarkon, Macskovics Titusz tervei alapján épült meg a palota „a legszebbek sorában”. A kibic-ablakkal szemben 1903-ban építi meg Raichle a későbbi, messze földön híres Raichle-palotát!

Valamivel több mint egy évtizedig Mamusich házának kibic-ablaka fontos kiindulópont volt a város arculatának megismerésében, de egy megismételhetetlen személyiség egyéni drámájának színhelye is volt egyúttal. A polgármester a tisztes funkció zenitjén van, amikor az emeletes ház erkélyének ablakán először tekint le a városra. Tekintete balról jobbra csatangol a távoli földszintes házak felett. Rögtön balra lent, az elegyengetett park a kis platáncsemetékkel, sétányokkal és virágágyásokkal. Látszik a Palics felé húzódó vasútvonal. Ezután a pillantás megpihenhet a masszív emeletes házon, Prokes bérpalotáján (1887.), amelyben az üzlethelyiségekből álló földszint felett, két emeleten lakások bérelhetők. A szabadkai korzó sarkán levő „erődítmény” az új kor ismertetőjele. A homlokzat és a sarki rizalitok, a reneszánsz dekoráció, a számtalan nagy ablak a sétány felöli ívelt boltozatú kirakatok felett is ezt jelzi. Az U alaprajzú házba a két kisutcából kocsibejáró vezet az udvarba, amelyeket kétszárnyas kapu zár. A korzó felöl egy szerényebb bejárat, elsősorban a tulajdonos számára, aki az első emeleten lakik. Az első emelet díszítése is fényűzőbb. A másodiké már szerényebb. Ott a lakások is olcsóbbak. Mindkét emeleten az udvarra terasz nyílik, onnan pedig a lakások bejárata. A végén vannak az illemhelyek, több lakásra egy. Minden funkcionális, a bérleti díjjal arányos. Csak a homlokzat külseje fényűzőbb, mint a tartalom, a kort jelképezi. A reneszánsz ugyanis kultúrtörténeti korszak Európában a XIV. és a XVII. század között, amelyben megújul az emberi gondolkodás antik szabadsága mind a teremtés, mind pedig a cselekvés terén. A XIX. század második felében a reneszánsz stílusjegyei az építészetben mintha csak előre vetítenék az emberhez méltóbb jövő humanista előjelét. A neoreneszánsz, építészeti stílusként kétségkívül előhírnöke az egyfajta individualizmusnak és kozmopolitizmusnak, de mindenképpen a mindent átható előrehaladásnak. Szabadkán ez jelzi a kapitalizálódás kezdetét. A járadék, illetve a lakások bérbeadása újfajta jövedelemszerzési módként jelentkezik. A tőkét bérlakások építésébe fektetik. A külsőség takarja a kínálatot (a valós állapotot) az ésszerűbb gazdálkodás érdekében.

Prokes bérpalotája eltakarja a kilátást, de feltárja a városiasodás horizontját. Közvetlenül mellette, a földszintes házak tetői felett, a masszív, kettős rendeletetésű – szálloda és színház – épület előtt, felsejlik a távolban a Takarékpénztár és Népbank tetőzete. A pénzintézet reneszánsz palotáját Lázár építésze, Macskovics Titusz építette 1880-ban. Valóban monumentális építmény, a huszonkilenc éves építő sikeres alkotása, igazi mérföldkő az időben és térben. A kapitalizálódáshoz a pénzforgatás és jövedelemteremtés új formáira van szükség. A Bank, amely később rossz híre miatt a Sárgaház elnevezést kapja, a jövő igazi jelképe, amely természetesen neoreneszánsz stílusban épült. A fiatal építész, aki 1874-ben tért vissza tanulmányairól, a Zürichben, Aachenben és Bécsben szerzett tudását valóban pompás módon demonstrálta. Mellesleg, ő az eljövendő idő vállalkozója, aki 1879-ben saját téglagyárat nyitott. Ő volt az, aki épp abban az évben, amikor Mamusich Lázár polgármesterré lett, felújította a szent Rókus kápolnát, amelyet a Szabadkát sújtó XVIII. századi pestisjárvány emlékére emeltettek.

Mamusich Lázár tekintete ezután a városházát öleli át, a helyet, ahol minden nap „uralkodik”. Útközben persze megpihen a tisztes múlt emlékén, a Ferenc-rendiek templomának és rendházának épületegyüttesén, amelynek falai az egykori vártornyot rejtik. És végül, a valóban falusi hangulat felett, igazi felkiáltójelként magasodik a pravoszláv templom. A polgármester, de a többi szabadkai sem tudja, hogy a benne található – később sándoriként híressé váló – 1766-ból származó ikonosztáz a szerb barokk festészet remekműve.

A kibic-ablak, amikor megformálták, tökéletes kilátást nyújtott a földszintes, paraszti-parasztos szabadkára. Sajátos páholy a polgármester számára, akinek a képzeletét lángra lobbantja a kíméletlen valóság, és ahonnan városát a jövő kultúrvárosaként „látja”. Innen szemlélődik majd évről évre. Mindaddig, amíg a szemben levő tetőket, amelyek felett messzire látni, fel nem váltják az „ő építészének”, barátjának, és a Mamusich palota lakójának újabb alkotásai. Mamusich Lázár látómezeje ekkor beszűkül a meditálás határtalanul nyitott horizontjai közé.

És valóban, pontosan szemben, a sáros út másik oldalán Raichle három épületet épít: 1902-ben Sava Međanski házát, amelyben a földszinten üzlethelyiség volt, az emeleten a tulajdonos tágas lakása, igazán funkcionális beosztással, fürdőszobával, külön illemhellyel, kézi pumpálású vízvezeték, amelynek tartálya a padláson helyezkedett el; a sorban a második a tervező otthona, a híres Raichle-palota, amely 1904-ben vált beköltözhetővé; a harmadik pedig a bérpalota, úgyszintén pompázatos, szecessziós stílusban készült homlokzatával. A két év alatt megépült három emeletes ház Raichle inspirációjának kiinduló- és gyűjtőpontját. Az első eklektikus, amely épp akkor időszerű, ami annyit jelentett, hogy a korábbi történelmi stílusok válogatott elemeit szabadon komponálhatták egy teljesen új egészbe. Szemmel láthatóan Raichle elsősorban a barokk pittoreszk hatása alatt fejlődött, amely jelen volt a vajdasági térségben s amelyet a lakosok általánosan elfogadtak, vallási és nemzeti különbözőségeikre való tekintet nélkül. A barokk stílusirány, valahol a reneszánsz és a klasszicizmus között, azaz a XVIII. század végéig terjedően. Az antik példaképek méltóságteljes felidézése és a klasszicista erőfeszítések között, hogy visszafogják a szárnyaló eufóriát, a formába öntött mértéktelen barokkból táplálkozó már-már vallási rajongást. Természetesen a vidék mindenben késik Európa mögött. A szabadkai barokk építészet – amelyet visszavonhatatlanul megsemmisítettek az elkövetkező építkezésekkel, s amelynek a kegyelemdöfést az 1944. szeptember 18-i bombázás adta meg – a vidéki barokkhoz tartozott, amelyet a mértékletes díszítés és az arányosan meghatározott méretek jellemeztek. Különösen méltóságteljesek és nem hivalkodóan impozánsak voltak a tehetős birtokosok kúriái; a rónaság jellegzetes súlypontjai, a templomtornyok játékos kupolái, és mindenképpen a sorba rakott falusi házak festői oromzata. Ez a paraszti-úri barokk, Raichle gyermekkorában, és nem csak az övében, vagyis hosszú ideig fennmaradt a vajdasági térségben. A takarékos parasztok az összhangot, a funkcionalitást és a mértéktartó díszítést helyezték előtérbe. Az „úri” befektetők fényűzőbb példákat vettek át az európai városból, az újgazdagok pedig – mint mindig – a színházi cifraságot választották. Szabadkán még a székesegyház (az Avilai Szent Teréz templom) sem volt barokkosan mértéktelen. Az itteni kúriák, természetesen tükrözték tulajdonosaik fukarságát, de a természetes környezettel való összhangot is. Ugyanúgy, mint a parasztházak, diszkrét díszítésű oromzatukkal, funkcionális beosztásukkal. Ez volt az az időszak, amelyben a tartalom összhangban állt a külsővel. A barokk, a fiatal Raichle Ferenc kiindulópontja megfelelt az itteni vérmérsékletnek. Később a kreatív töltet kiteljesedésével az építész a barokk nyugtalanságát és a földi mennyország virágos látszatát autentikus látomásba ötvözi. Otthona az építészet és a képzőművészeti színház szintézise, a lángolásé és az ambícióé, a természeti adottságok és a művész-üzletember kreatív öntörvényűségének együtthatása, egy olyan személyiségé, aki maradéktalanul korához tartozik „a tartomány és az ember szellemében rejlő jóval és rosszal” – ahogyan ezt sokkal később az egyedülálló festőről állította Isidora Sekulić.⁵

Amikor Raichle megismételhetetlen alkotói lendületével és egyedülálló épületegyüttesével eltakarta lakásadója és barátja kilátását, Mamusich egy sokkal árnyaltabb, és több jelentésű látvánnyal lett gazdagabb. Kényelmesen elhelyezkedve kibicablakában, az ötvenhét éves Lázár, a hatalomtól megfosztott polgármester, a kegyetlenül megsértett polgár ismét azzá vált, ami volt: világpolgárrá. A paraszti származású ügyvéd, aki jogtudományi tanulmányait Budapesten, Bécsben és Prágában folytatva szerzett doktorátust, aki a nagyvárosok utcáit mindig is kíváncsian bámészkodva járta, paraszti keményfejűséggel és kozmopolita nyitottsággal megáldva. Európából tért vissza Szabadkára, huszonhét évesen képviselővé választották, tíz évvel később pedig polgármesterré. Azzal a klímával, amelyben iskolázottságát szerezte, sohasem szakított. Előfizetőként kapott újságokat Bécsből, Párizsból és Londonból. Gazdag könyvtárral rendelkezett. Azok, akik a szemtanúk elbeszélései alapján zárták emlékezetükbe, azt mesélték, hogy miután visszavonult a közéletből, mintha csak „a hivatalba menne”, leült kibicablaka elé és városának ütőereit szemlélve híreket olvasott abból a világból, amely felé minden erejével irányítgatta Szabadkát.⁶

Nap mint nap, egészen 1903-tól, tekintetével elkísérte a villamost, amely épp az ablaka alatt kanyarodott balra, hogy nem sokra rá gyorsan jobbra kanyarodva eltűnjön a fővárosihoz hasonló utcában, amely sűrűn változtatja a nevét, de mindig megmarad korzónak. Villamos a Raichle palota előtt! A filmen sem lehetne szemléletesebben ábrázolni az elkövetkezendő új idők jelképét. Mamusich Lázár, látnok karrierjének kezdetén, kétségkívül látta, hogy mi csírázik ki az elértekből. Nap mint nap figyelemmel kísérte a felgyorsult város kivirágzását, azaz arculatának változásait, hogy miként lesz a számára jól ismert Rogina bara sártengeréből egy felismerhetően öntörvényű város. Az emlékmű-jellegű létesítményekkel körülvett, hatalmától megfosztott „Lázár cár” meditálgatott és létezett az emberi lény legértékesebb kincstárának tulajdonosaként – hiszen emlékezhetett önnön hozzájárulására és részvételére a feledhetetlenség megteremtésében.

Ma, amikor az elaggott, százéves Raichle palota melletti állványzatnak dőlve a kibicablakot keressük tekintetünkkel, rálátásunkat eltakarja az erős és hatalmas platánok lombozata. Akárcsak Raichle palotája, ma a Képzőművészeti Találkozó épülete, a platánok is már régóta műemlékiek. A kibicablak kortársai, idősebbek az aszfalttal bevont járdáknál, amelyek a városiasodás impresszív jelei.

A vasút, az aszfaltjárdák és a parkok ugyanis, a szilárd útburkolat és az utcai közvilágítás, és természetesen a villamossínek, nem csak a városiasodás előhírnökei, hanem az urbanizálódás bizonyítékai is egyben. Számos egyéb mellett ezek olyan jellegzetességek, amelyek a parasztiból a városiba való átlépést jelzik. A monumentális fatörzsek túloldaláról pedig, a vasútállomásról, ide hallatszik a mozdonyok füttye.

Iványi István, 1892-ben, a Szabadkáról szóló II. kötetében ezt írja:

„...különösen a budapest-zimonyi vonat által Szabadka az európai vasúti hálózatba vétetett fel, és innen mint valóságos gócpontból hat irányba nyilt meg előttünk az egész ország.”⁷ Ugyanez a szerző, az első kötetben, 1886-ban, igaz csupán lábjegyzetként a következőket írta az 542. oldalon: „Az első vasuti vonat 1869. szept. 11-én jött által Szegedről ; egész csendben és ünnepélyességek nélkül adatott át a közforgalomnak az a l f ö l d i vasút.”

Szemmel láthatóan a szabadkai parasztok és nagybirtokosok annyira ide voltak gyökerezve, hogy a vasútnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a távoli 1869-ben, de még sokáig azután sem! Tíz év kellett ahhoz, hogy Macskovics Titusz, aki vasúton ment el Európába és vasúton is jött vissza onnan, 1879-ben, megnyissa az első szabadkai téglagyárat. Ez volt a semmitől sem terhes nagy beharangozása a soknemzetiségű közösség előtt álló új időknek. A város születését harangozta be. Ugyanis az é p í t é s a konkrét mutatója az urbánus szerkezet kialakulásának, amelyben az é p í t m é n y e k a közösség városiasodásával jelzik a város kultúráját, illetve a másságok egységét.

A zentai temető melletti téglagyárat nem sokra rá már korszerűsítették. „Mostani nagy körkemencéje évi 5 millió gyártási képességgel 1882-ben épült ; több rendbeli téglagépeivel naponkint 80 ezer téglát és 10 ezer klinkert képes előállítani. – 1891-ben épült a második téglagyár…” – közli Iványi 1892-ben.⁸

Az újonnan épített családi házak és első emeletes épületek előtt a járdát 1886/87-ben tégláztatta ki a város. Nagyon gyorsan, 1891. nyarán a városi járdákat a tulajdonosok költségére aszfaltozzák. A házakban potenciális polgárok élnek, tegnapig még parasztok, az iparosok és a más emlegetett értelmiség. Meghonosodik a polgári ház típusa, amely az Osztrák-Magyar Monarchia városaira jellemző, azaz a háromszobás lakás, amelyben az ebédlő a központi helyiség – a ritkán rendezett reprezentálás színhelye. A házbeliek ezt a helyiséget ritkán használták. Takarékosan éltek, ami a zsugoriság enyhébb meghatározása, ugyanakkor pedig a külvilág számára a fényűzés és a társadalomban a valódinál erősebb pozíció látszatát keltette. A városiasodással jelentkezett a “sikeres polgárnak lenni” kényszere.

A burzsoázia a városiasodás évtizedeiben szívesen fogadta el az építészet neo stílusait. A neoreneszánsz, a fejlődés kedvelt jellegzetessége volt az első. A neogótikát szívesen alkalmazta az egyház, a neobarokk a Béccsel és a ferenc-józsefes renddel szimpatizálókhoz állt közel. Az eklektika a nemesi pedigré nélküli, de az aziránt vágyakozó, különösen újgazdag polgári réteg jellegzetes stílusává vált.

A nagyra törő város szövetében a parkok és a fasorok azt mutatják, hogy a városvezetés tudatában volt annak, hogy a polgárok számára szükséglet az egészséges és természetes környezet. Ez volt a mód a saját porta beidegződésének a feltörésére, arra, hogy a tulajdonosi felsőbbrendűséget a polgárok kollektív érdekeinek az energiájává alakítsák át egy új típusú, urbánus közösségben. A város kozmopolita arculatának megteremtésével egyidejűleg a városban két park született: a vasútállomásnál a Mária Terézia park, illetve a Szent Teréz park a Székesegyháznál. Több, városiasan rendezett utcában fasorokat telepítettek.

Mégis, minden prospektus egy városról az építményeken keresztül ad képet. Az építmények olyanok, mint az olvasmányos történelem. Az épületekkel nem lehet manipulálni, mint az emberekkel. Az épületek létrejötte, létezése, elpusztulása vagy felújítása az emberektől függ ugyan, de épp erről a gondoskodásról, illetve romboló önkényről beszélnek az épületek, a házak, némán, és mégis érthetően.

A kettős rendeltetésű sínpár, a szálloda és a színház a városra jellemző ambíció méltó vertikális megtestesítői. Hiszen a városháza és a templomok mellett ez volt a vízszintes város egyedüli monumentális létesítménye a XIX. század negyvenes éveinek végén, ötvenes éveinek elején. Scultety János (Johannes Josephus, 1806-1873) még 1845-ben elkészítette a terveket, de a színház épülete csak a nyugtalan 1848/49-es évek után lett befejezve, az ünnepélyes átadásra pedig 1854. december 16-án került sor. Az antik szentély klasszikus homlokzatát a színháznak szánták, noha az üzletemberek rétege a szállodát tartotta fontos újításnak a városközpontban. VALAKI mégis tudta, hogy ez az épület a képzelet megtestesítője, amely nem ismeri el az aratói elrendeltetés földszintjébe való belenyugvást.

Ismét csak Iványi, az egykori Szabadka kortársa, aki számára az események testközeliek voltak, hitelesen tanúskodik. Annak ellenére, hogy nagy volt a felháborodás, amiért a Szerb Vajdaság időszakában történtek változások a városban, azt hangsúlyozta, hogy „az ötvenes évek városunkat a nagy hátramaradottságából felrázván, a nyugati civilizációval közelebb viszonyba hozták, és több igen célszerű intézkedést és újítást honosítottak meg.”⁹

A szentélyre hasonlító színháza városiasodás sajátos jelzőjeként áll több mint száz éve, s ezt lejegyezte naplójában Molnár György színész (1830-1891) is, aki a színpadról figyelte a szabadkai közönséget, azokat, akik véleménye szerint első alkalommal találkoztak a színjátszókkal: az a népréteg, amely addig a színházról szinte semmit sem tudott... most mégis szép számban látogatja a színielőadásokat... még a tanyákról is... karavánokban érkeztek.¹⁰

Különböző előadásokat tartottak, nem folklór gatyarázókat, hanem például Shakespeare drámákat. Egressy Gábor (1808-1866), miután eljátszotta Hamlet szerepét, 1857. február 5-én a szabadkaiak vendége volt egy városon kívüli csárdában, ahova szánkókkal mentek. Feljegyezte, hogy a parasztasszonyok furulya és „rácz tambura” hangjai mellett a nagy kályha közelében pihenve mélabús dalokat énekeltek. Megállapította, hogy hangjuk iskoláztatással az opera gyöngyszemei lehetnének.¹¹

Azok tehát, akik döntési helyzetben voltak, meghatározott rendeltetésű épületeket rendeltek meg, amelyek összhangban voltak az európai irányzatokkal. De a többnemzetiségű népesség is – az ilyen – új – tartalmakkal együtt elfogadta a városiasodást. A tarkaság, a három nyelven szóló zsivaj, a korzózás a városházától a vasútállomásig, évtizedeken át ezt bizonyította. Ebben a térségben és néhány környező utcában épültek a mérföldköveket jelentő létesítmények.

„Macskovics Titusznak az volt a szerencséje, hogy Szabadka város legnagyobb gazdagsága idején élhetett (...) A városépítéshez való hozzájárulásának méreteiről mintegy 400 terv tanúskodik, amelyek az ő aláírásával ma is megtalálhatók a Szabadkai Történelmi Levéltárban. Az 1875. és 1918. közötti időszakra kiadott építési engedélyek gyűjteményében 360 Macskovics által aláírt tervrajz található.¹² Valóban ismert és népszerű építész volt. És mégis, magára hagyatva és elfeledve hal meg 1919. szeptember 17-én a Városi Kórházban. Polgármesterét valamivel több, mint három évvel élte túl.

Egyebek mellett a szabadkai korzó néhány tekintélyének házával ma is az építők tudásáról tanúskodik, akik pályafutásuk kezdetén Gottfried Semper(1803–1879) professzortól lelkesedtek. Elméleti és gyakorlati szakemberként az egyetemi hallgatók figyelmét az olasz reneszánszra irányította. Az eklektika legismertebb mestereként tartják számon. Jól megjegyezte őt Macskovics. Noha sohasem honosította oklevelét, a megvalósult építményekkel bizonyította európai beállítottságát és Semper professzor mércéi melletti elkötelezettségét.

A szabadkai korzó végén, mielőtt még felépült volna a kétemeletes Prokes palota (1887), amelyet Koczka Gábor (?–1912) tervezett, Macskovics Titusz 1885-ben megépítette Đorđe Manojlović házát. Ha mai szemmel vizsgáljuk ezt a két építményt, Macskovics munkáját időben közelebbinek érezzük magunkhoz, mintha jóval később keletkezett volna. Eltér a szokásos gyakorlattól, korszerűnek hat. Nem hódol be a beruházó szokásainak, sem a családi házak szokásos sablonjának, miszerint a földszinten üzlethelyiségeknek kell lenniük. Ez az első palota a városban, amelynek négy homlokzata van, és egy olyan telken épült, amely nem szabályos négyszög. A neoreneszánsz stíluseszközei kiemeli a szabadabban megkomponált mérteket. Az építész újító hajlama és merészsége, a helyhez való alkalmazkodása és a jövőnek készült alkotása helytállónak bizonyult. Csáth Géza (1887-1919) író már 1910-ben kikiáltja ezt az épületet „Szabadka legszebb házának”.¹³ Később, 1927-ben Milan Kašanin (1895-1981), a művészetek kiváló ismerője a Manojlović palota példáján keresztül mutat rá Macskovics Titusz kreativitására, az ugyanabban az utcában (Koczka G. tervei alapján) megépült Nemzeti Szálloda példáján keresztül.¹⁴

Mindenki másnál jobban kísérletezett Macskovics a stílusvariációkkal, legtöbbet építve Mamusich Lázár, a szabadelvű polgármester idején. Kifinomult érzékenységgel követte a városiasodás szakaszait, határköveknek mondható, Európa hangján megszólaló épületekkel. Kezdetben a neoreneszánszot hangsúlyozta, később elfogadta az eklektikát, de kísérletezett az eklektikával is. A palicsi Bagolyváron, amelyet a sportoló-látnok Vermes Lajosnak (1860-1945) épített 1891-ben, eljátszadozott az akkori festmények népszerű motívumának, a kastélyoknak a romantikájával. Hatásosan zárta le az időt egy ösztönzőleg ható látvánnyal a Mai Strossmayer utcában. Az 1881-ben épült Takarékpénztárral szemben épült Roznofszky József emeletes háza, amely 1909-ben épült szecessziós stílusban. Tetten érhető az, hogy a teret a reneszánsz méltóságteljes ritmusában tagolta. Az első merev, szigorú, ami egy pénzintézményhez illik, amely külsejével is bizalmat kell, hogy gerjesszen. A második épület elegáns, díszeivel kedvesebb, úriasabb, az új század tehetős rétegének lakóhelyévé szánva. Sajnos, a XX. század az elsőt a kegyetlenség jelképévé, a hírhedt Sárgaházzá teszi, a második fényét pedig elhomályosítják a kortárs építmények, amelyeket szenvedélyesebben formáltak építőik, mintha csak megérezték volna az elkövetkező évszázad dinamikáját és ellentmondásosságát.

Számos építész megvalósult terve a két említett építmény közötti időről vall. Feltétlenül meg kell említeni Leovics Simon közjegyző házát, amely Lechner Ödön (1845-1914) a szecesszió magyar változata élharcosának tervei alapján készült. Pártos (Putzmann) Gyulával (1845-1916), az apatini születésű építésszel 1891. és 1893. között Szabadkán megtervezték a Leovics kápolnát (1892.), amelyet a XX. század ötvenes éveiben romboltak le, illetve Leovics házát, amely kétségkívül a városban a szecesszió első előhírnöke volt. Valószínűleg Mamusich Lázár ekkor kérte meg őket a szabadkai városháza ötlettervének kidolgozására.

Nyilvánvaló, hogy a felvirágzás időszakában a városnak szüksége volt egy új, az idők szavának megfelelő városházára. Már ekkor tudta ezt Mamusich Lázár, de a Városházát más tervezők tervei alapján, az utód, Bíró Károly idején építik meg. Mamusich kora számos más épületről ismert. Templomok épültek neogótikus stílusban: a Szent György (zentai) és a Szent Rókus (kéri). A város zsidói, tekintélyes kereskedői és üzletemberei az új gimnáziummal (Raichle Ferenc, 1900.) szemben megépítették az egyedülálló zsinagógát (Jakab-Komor, 1902.), amely tekintélyt parancsoló kupolájával tartósan gazdagította a nem oly régen még földhöz ragadt város arculatát. Az biztos, hogy a szabadkaiak, a zsidók és a többiek sem sejtették, hogy egykor ez az építmény felbecsülhetetlen értékű műemlék lesz. Mint ahogyan annak idején nem értékelték különösebben az ikonosztázt, a fejlődés barokkos mérföldkövét. A zsinagóga, egy korszak lezárásaként, a Raichle palotával együtt az új idők kiindulópontja is volt egyben. Egyfajta időutazás összefoglalójaként, a gondatlanságtól kikezdve, az elaggott platánok árnyékában tengődik a vasútállomás melletti megismételhetetlen palotasor. Amelyek a Rogina bara mocsarának kiszárításával és feltöltésével kialakított telkekre épültek, a múlt metaforái. Az első, a parkkal szemben, Mamusich Lázár emeletes háza (1891), a következő a Vermes palota, amely hasonló az előzőhöz, és mégis, lényegesen különbözik tőle!

Vermes házát a pesti Jedlicska János (?) építész tervezte, aki valószínűleg nem magyarként született. Ez a legfényűzőbben kialakított homlokzat a városban. A két oldalsó rizalit, amelyek fölött a falusi házak oromzatához hasonló, barokktól ihletett attikák magasodnak, külön kiemelve a központi részt, az épület közepén levő bejárat feletti pompás erkélyt. Ez a zárt erkély, két oszloppal, egy külön megnyújtott résszel rendelkezik, a kibicablakkal. A domborzati díszítés fényűző, vízszintes koszorúk, timpanonok, attikák. Ugyanaz a Jedlicska tervezte Vojnics Máté palotáját a korzón, 1893-ban, mégpedig a francia reneszánsz stílusában. A Vermes palota még mindig áll, tulajdonosa, a társadalmi élet független építőmestere pedig tönkrement. A csipkézett frízek, a romantikus harcosok fejét ábrázoló kagylók, a szalagok és füzérek, a virágok lassan vedlenek, mint a második világháború után hatalmuktól megfosztott és félreállított polgári rétegek asszonyainak bundái. Ez a palota 2002-ben töltötte be 110. évét.

A sorban a harmadik Leovics Simon háza. Műemlék, az idő vasfoga meglátszik rajta, ám mégis egyedülálló az anyagválasztást tekintve, mérsékelt díszítésével, a nem hivalkodó toronnyal, és festői süvegével, amely felett az 1893-as évszám áll. Ugyanakkor épült, amikor Lechner világszerte ismert épülete, a budapesti Iparművészeti Múzeum. Még a kézírás is ugyanarra tervezőre vall.

A negyedik, a vasútállomással szemben, az utolsó ebben a sorban Salga Mátyás tervei alapján készült. Egy neogótikus épület, 1893-ban készült Sümegi Ferenc számára. Sümegi akkoriban a vidék legkorszerűbb malmának tulajdonosa a technika embere volt, aki az üzlet és a jövő felé fordult. Polgárként egyetértett azzal, vagy talán megkövetelte, hogy háza a középkori építményekhez hasonlítson! Szemmel láthatóan a valóság és a múlt idők látszata között vergődött.

A földhözragadt paraszti városka arculata átformálódott a v á r o s e g y s é g e s arculatává, amely a nagyvilághoz, Európa más városaihoz hasonlít, amelyekben a szabadkaiak megfordultak s ahonnan visszatértek feltöltődve a kozmopolita urbánus környezetek légkörével, megihletve azokkal a tartalmakkal, amelyek méltóak egy civilizált polgárhoz.

A négy palotából álló sor, melynek szégyenét a nemes fák pompázatos koronái takarják el a tekintetek elől, a járdától a valóban pittoreszk kerítés mögött található kert választja el. A kertek nem látványosak, mivel a tulajdonosok, illetve az épületek használói sem rendelkeznek igazán városias szokásokkal, miszerint a ház előtti portának rendben kell lennie. Mindenesetre a kerítés legalább védi a dekoratív plasztikát, amely hámlik és hullik a lerongyolódó homlokzatról. Itt nem szükségesek olyan védelmi fokozatok, mint szemben, a Raichle palota előtt, amely a századforduló impresszív jellegzetessége.

Az egykori polgármester kibicablakából már senki sem szemléli a várost. Mintha senkit sem érdekelne a város arculata. Mintha a városiasodás folyamata ellenkező irányt vett volna.

(Fordította: Mácsai Tibor)

Szabadka, 2003. május 24.