Gobby Fehér Gyula
Olvasom az interneten, hogy ki hány órát tölt az interneten. Ez az adat úgy hat, mint egy reklám. Az interneten megjelenő adat magát az internetszolgáltatást reklámozza. Az amerikai fiatalok heti tizenhat és fél órát töltenek szörfözéssel. Előttem fekszenek a számláim, minden negyedévben egyszer fizettem be, tehát magamról pontosan tudom, hogy háromhavonta húsz óra kell a napilapok, hetilapok és folyóiratok olvasásához, levelezésemhez és rövidke kutakodásaimhoz. Feleannyi sem, mint az amerikai fiataloknak. De hát ők valószínűleg egésznapos hozzáféréssel rendelkeznek, idejük is több van, jobban hozzá is szoktak az úgynevezett virtuális világhoz. Megállapítom, régimódi vagyok. Pedig sokat jelent számomra, hogy ha kíváncsi vagyok rá, egy pillanat alatt elolvashatom, mit jelent a világból a BBC, belelapozhatok a Spiegelbe, vagy kikereshetem, milyen új szöveg került fel a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalaira. Régimódi kifejezéssel, új ablak nyílt a világra. Az is nagy könnyebbség, hogy nem kell a postán sorba állnom, ha novellát küldök valamelyik folyóiratnak. Beütöm a címét a Postarovatba, kapcsolom a szöveget, és huss! Általában harminc másodperc alatt visz el egy novellámat a világba. A Kaliforniában élő lányommal is könnyebb a beszélgetés. Mióta ajándékba vette nekem a feleségem a számítógépet, olcsóbb és gyorsabb az érintkezés a gyerekekkel. Csodálatos módon még a bombázások alatt is működött a dolog, mivel aggódtak értünk, a kapcsolat sok ismerőssel gyakoribb volt, mint azelőtt és azután. Szabadságom növekedett, mióta magam is részévé lettem a világhálónak. Bizonyos lehetőségeket ki sem használok, nem is használhatok, mert nincsenek meg a feltételeim hozzájuk. Mondjuk, az internetes vásárlás örömeit nem ismerhetem, nincs olyan bankszámlám, amely kibírná ennek tételeit. Mindent összevetve, a technikai hálózat engem előnyökhöz juttatott, másképpen nehezen elérhető emberekkel kerültem kapcsolatba, rengeteg új információ áramlott be a szobámba, akár akarom, akár nem, világpolgárrá lettem a miloševići diktatúra alatt.
A szövegeimen nem sok változást látok. Talán szószátyárabb lettem. Az ekrán nem mutatja a megszokott formátumot, nem látni be egy képben, hogy mennyi is az az egy flekk, amit negyven évig megszoktam. (Bár, arra is be lehet állítani a gépet. Az egy flekk képét rögvest kidobja a képre, ha kérem tőle.) Valamiképpen szabadabban bánok vele, úgyhogy kénytelen vagyok néha visszafogni magam, sőt, tudatos elhatározással az idén tavasszal írtam egy kis könyvet, amelybe úgynevezett short storykat soroltam, csupán azért, hogy fegyelmezni tudjam terjengőségemet. Ami a tartalmat illeti, a művészet egyrészt mindenkihez szól, a hálózat tehát elméletileg világpiacra dobja az írót, amennyiben megjelenik rajta, másrészt a művészet helyhez kötött. Is. Arra gondolok, írhatok ugyan londoni történeteket, de szívemhez közelebb áll, ha a Telepről írok. Helyhezkötöttségem csak feltételes, közlendőm van a Telepről, különben hagynám a fenébe. Szerető kötődés ez, ismert emberek, helyszínek segítenek írás közben, az anyanyelvem hullámaiban mártózom meg, mikor erről a helyről írok. Minden lokális helyszín befelé végtelen. Leáshatok emlékeimben, képzeletem tágíthatja gazdagságát, kutathatom részleteit. Másfajta formában, másfajta közeledésmódban idegesít a vidékiesség. Pontos határokat érzek a vidékiesség és egy vidék szeretete között. Azt például nem engedhetem meg magamnak, hogy elfogjon a Fenenagy Dicsekvés a Telepiséggel, vagy, hogy elöntsön a Nagy Lokális Önsajnálat a Telep szemmellátható pusztulása miatt. Ilyenfajta szentimentalizmust, a bezárkózás és zártság ilyen vállalását, a kizárólagosság ketrecét nem igen tűröm. A Telepet csak felülnézetből figyelhetem, egy picit eltávolodok tőle, akkor pontosabban tudom leírni, akkor jobban látom, és ehhez tartom magam még abban az esetben is, ha kissé gúnyosra sikeredett mosolyom némelyeknek nem tetszik.
Nem félek tőle, hogy a háló legyűr, meghódít, és magába olvaszt. Nem is igen értem, kik azok, akiket akármilyen új technika asszimilálhat, akiktől elveheti önazonosságukat. Egy kicsit a ludista mozgalomra emlékeztet azok igyekezete, akik a világháló ellen szónokolnak, mert attól tartanak, hogy a globalizmus eszközeként a kis népek életére tör, megszünteti a nyelvek tarkaságát, elveszi a gyönge közösségek kultúráját. Szerintem, kultúránkra esetleg saját gyávaságunk, de mindenképpen saját butaságunk veszélyes. A világháló megsokszorozza a butaságot. Két veszély fenyegeti azt, aki használni kezdi a világhálót. Az egyik az, hogy képtelen kiválogatni a számára fontos információkat, a másik meg az, hogy provinciális lesz a gondolkodása. Ezt a két veszélyt érdemes taglalni.
Mostanában sok tanulmány születik a médiakutatásban, amelyek az úgynevezett posztmodern hatást igyekeznek kimutatni. Kétségtelen, hogy a média gyorsütemű megújulása, az új eszközök egyre gyorsuló térhódítása megváltoztatta a mindennapi életünket is, a művelődési életet is. A múlt században vált érezhetővé, hogy a változások lerombolták az elitkultúra eszmeiségét, nagyrészt megszűnt az elitiskolák külön pénzelése, az elitsport művelése, az elitművészek megkérdőjelezhetetlen királysága. Még a művészeti mozgalmak egyeduralma is megszűnt. Most éppen az a helyzet, hogy mindenféle irányzat virágzik az élet minden területén. Valószínű ez a posztmodern állapot. A tömegkommunikációnak jelentős szerepe volt az idáig vezető folyamatban. Az is bizonyossá vált, hogy Marshall McLuhannek, aki a Gutenberg-galaxis végéről írt, nem lett igaza, mikor azt jósolta, hogy a televízió megteremti a világfalut. Az írott világ mellé a képi világ is kialakult, életünkben egyre fontosabbak a képek, de attól még nem váltotta fel a rádiót a televízió, a televíziót a komputer, és a komputert az internet. Csak az történt, hogy a fejlődés különböző szakaszait állandó és folyamatos elméletgyártás kísérte, amely minden szakaszt végérvényesnek tekintett, a kultúra és a világ megváltoztathatóságát az elért lépcsőfokon befejezettnek vélte. Viszont a folyamat most is tart, a helyzet változik, a komputerek már karórában vagy maroktelefonban kaphatóak, a gazdagok számítógépes házakat építtetnek maguknak, olyanokat, amelyek segítenek a gazdának fűteni, amelyek hűtői számon tartják saját tartalmukat, amelyek messziről irányíthatóak, s ha a lapos monitorok a mostani ütemben válnak egyre olcsóbbá, akkor e szobák falai képernyőkké változnak mindenütt. De mindettől az ember nem változik meg. A kultúra kap új kifejezési lehetőségeket, a felhasználók meg újabb feladatokat. Az nem baj, hogy az amerikai egyetemisták sokat tartózkodnak a világhálón. Az a baj, hogy elöntheti az agyukat a sok szemét, ami ott megállíthatatlanul terjeng, s ha nincs önuralmuk, nincs tudásuk a gyors válogatáshoz, képtelenek lesznek megbirkózni a rájuk ömlő adatokkal. Az ilyen fiatalokat „médiaagymosott” gyerekeknek nevezik, pedig szerintem nem a média az oka állapotuknak, hanem a szülők és a nevelők, akik nem tanították meg őket kellő időben, miképpen bánjanak a médiával. A kutatók úgy vélekednek, az internet óriási előnye, hogy nem hierarchizált. Nem uralkodik felette senki. Ezt is a posztmodern jelenségek közé sorolják. Ez hozzájárul a totalitárius társadalmak megdöntéséhez. Az internet útját nem képesek elvágni a diktátorok és rendszerek, ott mindenféle vélemény megjelenik, a demokratizálás folyamata megállíthatatlan rajta. Viszont éppen ezért, a megjelenés végtelen lehetősége miatt fokozódik annak a felelőssége is, aki bármilyen adatot közzétesz a hálón, és annak a felelőssége is, aki befogadja a számára új adatokat. Bizonyos érettség kell hozzá, hogy az ember aránylag sértetlen lélekkel ússza meg a hálón való barangolást. Önfegyelem, célzatosság és előzetes ismeretek. Különben elveszik az ember a hálón, ahogy egy japán tanulmány leírja, kiüresednek emberi kapcsolatai, másokat tárgynak néz, hajlamos lesz az ún. hipervalóságban élni.
Az internet jelenleg cenzúrázatlan, és előnyére is válik, hogy nem hagyja magát megcenzúrázni. Csakhogy ehhez kezelőinek belső parancsnoka kell, hogy érett legyen. Bill Gates egyszer azt jósolta, hogy a világháló „a lélek civilizációja lesz”. Szépen hangzik, de rengeteg munkát igényel, s akit nem tanítanak meg rá időben, hogy minden eredményhez sok munka, sokszor önfeláldozó erőfeszítés szükséges, az bolygó hollandivá válik, elveszik a háló rengetegében.
A műszaki tudományok utópistái a haladás feltétlen jelének tekintik a világháló gyors térhódítását. Szerintük, minél több számítógép van egy országban, annál fejlettebb annak társadalma. Minél többen használják az internetet, annál haladóbb a közösség. Hisznek benne, hogy komputerek modernizálják a világot. Eszerint a világháló használata eleve biztosítja a demokráciát, a társadalom stabilitását, a töretlen fejlődést. A valóság azonban más. A világháló egyfajta ketrec is. Ahogy a demokrácia eszméi terjedhetnek rajta, a gazdag megrendelők akármilyen maszlaggal eláraszthatják a felhasználók tömegeit. Az sem igaz, hogy az új technológia kigyógyítja a régi technológia okozta károkat, és az sem, hogy az új technológia eleve nem ad lehetőséget új sebek szerzésére a felhasználók széles körében. Minél szélesebb tömegeket képes meghódítani egy-egy új média, minél nagyobb számú felhasználóhoz jut el egyszerre, annál alkalmasabb az emberek megtévesztésére. Akkor pedig a dolog a visszájára fordul. Ahogy a televíziót alkalmasnak ítélték a társadalomkutatók a fejlődés felgyorsítására (alkalmas is rá, oktatásra, tanulásra, nevelésre alkalmas), aztán csodálkozva nézték, hogy manipulátorok háborús eszközként, fegyverként milyen hatásosan használják, ugyanúgy járhat a világ az internettel. Léteznek olyan politikai vezetők, akik céljaikat a világháló eszközként való használatával akarják elérni, és vannak kiszolgálóik, akik képesek ennek a manipulációnak a megszervezésére és lebonyolítására. Megtörténhet, hogy ámuló szemünk előtt a szabadságjogokat egyszeriben a legnagyobb szabadságot kínáló eszköz veszélyezteti. És ha nem politikai szempontokat követve elemzem ezt a helyzetet, akkor kiderül, hogy a világháló kiválóan alkalmas a vidékiesség, a primitivizmus és a butaság terjesztésére is. Aki eleget szörföl, az megtapasztalta elégszer. Világhálón vagy, igazi világfinak képzeled magad, közben írástudatlan alkotók tukmálják rád alkotásaikat, hülye viccek tömege árad feléd, reklámok hihetetlen mennyiségben, erőszakos weboldalak, amelyektől nem vagy képes megszabadulni, mert úgy terveztették őket, hogy aki rájuk kattint, beléjük süppedjen, mint a gyanútlan sétáló a mocsárba. Ahogy a televízió lehet alkotó és alkotásra buzdító médium, de lehet egész nap szappanoperákat reklámokkal vegyesen sugárzó butító eszköz is, ugyanúgy viselkedik a világháló. A kezelőjétől függ, hogy a Washingtoni Könyvtár keresőjében kutat, vagy Dennyt nézegeti, aki a reklámszakértők szerint a világháló legnézettebb (ne minősítsem) nője.
Egy dolog biztos, nekem, az írónak hozzá kell szoknom, hogy használhatom a komputert, a világhálót, a cyberteret. A számítógépemet használhatom úgyis, mintha írógép lenne, de ha van eszem hozzá, rákapcsolódok a világhálóra, témákat kutatok, írásaimat közzéteszem, kapcsolataimat bővítem, s ha még több kezdeményezőkedvem van, elkészítem saját weblapomat, írásaimban működő kapcsolatokat teremtek, képeket viszek beléjük, film és videofelvételeket applikálok beléjük, használni kezdem az annyit emlegetett virtuális valóságot, s egy újfajta eszközzel újfajta művészetet alkotok. Hasonlóképpen kellene alkalmazkodnia a kultúrpolitikának is az új adottságokhoz. Kissé megmosolyogtat, hogy a művelődési minisztérium még mindig a régi „reszortokkal” törődik, az illetékes ellátogat a múzeumokba, kiosztja a könyvkiadásra félretett pénzt, csillapítani próbálja a színházak folytonosan veszekedő vezetését… Közben a kultúra terei kitágultak, még a régi „reszortoknak” is rögvest magatartást kellene váltaniuk (ma egy múzeum se viselkedhet a régi módon, a közönség becsalogatásához, figyelmének fenntartásához, a gyűjtemény bemutatásához, a további kutatás lehetőségeihez használnia kellene az új lehetőségeket), s ha tevékenyen akar hatni, akkor a kultúrpolitikusnak élnie kellene az új lehetőségekkel. Az új lehetőségek között pedig ott vannak az új kultúraközvetítők, az új médiumok, a sokszorosítási lehetőségek megsokszorozódása, az egyidejűség felhasználása, az interaktivitás nevelő hatásának a felhasználása, az alkotók és befogadók hagyományos szerepeinek megváltozása. Sokoldalú feladatok, szép munka vár arra, aki élni akar ezekkel a lehetőségekkel. A klasszikus intézményrendszert meg kell változtatni, különben egyre inkább tizenkilencedik századi kövületté változik, amely jelenlegi formájában akadályozza a fiatalok nevelésének hatékonyságát, a kutatók munkáját, a társadalom fejlődését.
Tévedés azt hinni, hogy a világháló kialakítása egyből és magától megváltoztatott bennünket. Rajta is ugyanolyan küzdelem folyik, mint más médiumokban. Tőkeerős és kevésbé tőkeerős hálózatok versenyeznek egymással. Nagyobb nyelvek és kisebb nyelvek szerepelnek. Érdekes és kevésbé érdekes kultúrák tülekednek. Mindenkinek meg kell vívnia a maga csatáját. Az író sem kivétel. Új kihívások érik, válaszol rájuk, ha tud. Az átalakulás korát érjük, de miért kellene félni ettől? Éppen az új lehetőségek adnak erőt annak, aki élni tud velük. Nem hiszek benne, hogy a bezárkózás mentené meg íróságomat, vagy akár nemzeti irodalmunkat és kultúránkat. Tehetségünkhöz és erőnkhöz mérten igyekezni kell kihasználni a világhálót, hozzájárulni, hogy rajta ne a világméretekben erősödő primitívizmus, butaság és vidékiesség uralkodjon el. Az emberiség egyre inkább képes lesz beszélgetni egymással, akik jót akarnak, megkereshetik egymást, akiknek új ötletük van a problémák megoldására, rengeteg emberrel közölhetik azt, akik valami érdemlegeset alkottak, közkinccsé tehetik. Olyan esély ez, amit érdemes kihasználni.