Boško Kuntić
Mamusich Lázár és Bíró Károly a dicsőség és a feledés között
Az idő szigorú ítélőbíró, ám hogy ahol van bíróság, ott van igazságtalanság is, az idő meg egyébként is, lassíthat, halogathat, hozhat téves ítéleteket, vagy megváltoztathatja a már kimondott ítéleteket. Az idő? Nem, inkább az emberek.
A tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének két polgármesterét – Mamusich Lázárt és Bíró Károlyt – Szabadka történetének minden felületes ismerője is megemlíti, tudja, hogy ez a város épp az ő polgármesterkedésük ideje alatt vette fel ma ismert jellegzetességeit, hogy a mai krónikások számára szinte hihetetlenül hosszú az akkor épült létesítmények felsorolása – templomok, iskolák, kaszárnyák, paloták, utak, a villamos, a Városháza – de nem lesz biztos abban, hogy e két jelentős személyiségnek, az építkező polgármestereknek a nevét ma is olyan kristálytisztán mondhatja-e ki, mint korábban, vagy pedig a mögöttünk levő évszázad a maga drámai fordulataival esetleg megtörte a róluk alkotott képet, és munkásságukra, nevükre olyan árnyat vetett, amelyet nem érdemeltek ki.
Kétségtelen, hogy e két polgármester volt Szabadka történetének legnagyobb építtetője. De vajon, mennyi ebben a saját érdem, és mennyi a szerencse? Mennyiben határozták meg ők maguk a dolgok menetét, és mennyiben formálták őket azok a körülmények, amelyek között éltek és gyakorolták hatalmukat? Vagy esetleg ők is, az idő is, és a város építése is egy hatalmasabb tervnek a része volt, talán egy államé, amely a végét járta, vagy esetleg valami egészen felfoghatatlané?
Egyik is, másik is, világosan látta önmagát és teljesítményét. Mindig hangsúlyozták szerénységüket, de egyik is, másik is az őt követő időben is benne látta önmagát. Mindkettő szerette volna ott látni arcképét a Városházán, de ez egyiküknek sem jutott ki. Ma csupán a Városi Múzeum gyűjteményében található a róluk készült és soha fel nem helyezett festmények reprodukciója. Egyikükről – Mamusich Lázárról – utcát neveztek el, egy utcácskát, amely a Preradoviæ utcából vezet a Zombori útra a Blaško-féle keresztnél, a másiknak még utcája sincs. Az idő pora egy kissé mindkettőjüket belepte, de egy más irányú szél feltárhatja a rejtett dolgokat is.
Milyenek is voltak ők?
Pályafutásuk fényes volt, mégis mindketten vesztesként fejezték be: Mamusich Lázárt igaztalanul vádolták hanyag kezeléssel és sikkasztással, Bíró Károly pedig mindenét elveszítette: polgármesteri helyét, a várost (hiszen egy időre el kellett költöznie), még az államot is, amelyben élt – mert az I. világháború megváltoztatta még az akkori határokat is.
A város, amelyben élünk, az ő emlékművük. Ők már nem gondolkodhatnak arról, hogy mit gondol majd róluk a jövő. A mi gondunk meg, hogy: milyennek is látjuk őket a múltban?