Nagy Abonyi Árpád


Skandináv koktél


A hajómotor halkan zúgott, s az est már régen leszállt, amikor kiléptem a szűk hajófülke ajtaján. Az ágy melletti apró lámpát égve hagytam.

A zegzugos hajóbelső alacsony folyosóin halk zene szólt. Az egyik fordulónál rátaláltam a liftre, amely felvitt a hetedik emeletre, a legfelső szintre. A liftből kilépve megálltam egy sötét üvegajtó előtt: Panorama hall – állt a széles ajtószárnyon aranyozott betűkkel.

Benyomtam az ajtót. A helyiség csaknem üres volt; csupán néhány asztalnál ült unottan egy-két vendég. A csokornyakkendős pincér a pultra könyökölve álmosan bámult a semmibe. A terem végében háromtagú zenekar játszott halkan, minden lelkesedés nélkül. A bőrfotelekkel, csillárokkal felszerelt, csillogó üveghodály úgy tetszett, a világ legunalmasabb helye ezen az Oslóból a dán partok felé tartó hajón. Valójában egy olyan bálteremre emlékeztetett, amely valamiféle átok következtében sohasem töltheti be funkcióját, mivel a vendégek folyton megfeledkeznek a mulatságról, vagy pedig lemondják részvételüket...

A bárpulthoz léptem hát, és szemügyre vettem az itallapot. A pincér feleszmélt, megrázta magát, majd erőltetett mosollyal felém fordult. Fiatal volt, hamvas bőrű, mindkét orcáján egy-egy piros folttal. A sok különös nevű ital közül végül a Scandinavian cocktail nevűt választottam, noha január lévén nem a koktélok ideje járt.

Kezemben a karcsú pohárral átvágtam a termen, s elhúztam a helyiség egyik üvegajtaját, majd kiléptem a teraszra. A hajó lassan haladt a szűk Oslofjorden jeges vizén. A hajótestre rögzítetett fényszórók megvilágították a repedező jégtáblákat. A szemközti behavazott parton sárgán ragyogtak a fények a házak ablakaiban. Többhetes, Dániát, Svédországot és Norvégiát átszelő körutam végéhez közeledtem.

Kinn hideg volt, furcsa módon azonban mégsem fáztam. Ittam egy kortyot az italból, és néztem a jégtáblák táncát a vízen, s távolabb, a vizet befedő fehér páncélon végigfutó vonalakat, melyek mentén lassan töredezett szét a vastag jéghártya.

Egyszer csak tekintetet éreztem a tarkómon. Hátrafordultam. Az üvegajtó mögül szakállas férfi állt. Nyilvánvaló, hogy ő is csupán a szemközti part fényeit kémleli, gondoltam. Egy ideig mégis egymásra meredtünk, majd szinte egyszerre mosolyodtunk el. Aztán elhúzva az üvegajtót, kilépett mellém a teraszra. Szótlanul a korlátra könyökölt, s hunyorogva nézett a távolba.

A poharamban lévő színes műanyagpálcával megkavartam az italomat, s újra ittam egy kortyot. Ekkor kezdtem valóban érezni azon az estén, hogy milyen hideg van. Úgy döntöttem, visszatérek a terembe, amikor a szakállas felém fordult.

Néhány hevenyészett szó után kiderült, hogy Trondheimből, Norvégia egyik északi városából Délre igyekszik, s hogy már nem először teszi meg ezt az utat. Elmondta, hogy szobrász, s a kikötő mellett egy kis faházban él már hosszú évek óta, amelyet egyúttal műteremként is használ. Aztán arról beszélt, amit nem lehet formába önteni, nem lehet megörökíteni: a különös, színpompás fényeket, a hosszú, szinte soha véget nem érő nappalokat és éjszakákat, a tiszta, éles levegőt...

Nagyszerű, jegyeztem meg, hogy ilyen páratlan körülmények között élhet, s hogy nem kell folyton port nyelnie.

Rámnézett áttetsző, kék szemével. Vörös haja és szakálla mintegy groteszk keretbe foglalta fehér, pergamenszerű arcát.

– Lehet – mondta kellemes, mély torokhangján –, csakhogy mindez hideg szépség, élettelen, halott. Én épp ez elől menekülök.

Szavain eltűnődtem. Újra szembetalálkoztam a közhelyszerű igazsággal: amit egyikünk szépnek, érdekesnek, vagy akár lenyűgözőnek talál, az a másikunk számára fojtogató, menekvésre késztető. Márai e skandináv ország melankolikus szépségéről szóló mondatai jutottak eszembe: Egy ember áll egy szikla tetején, lenéz a fjordba, tengerjáró fehér hajó úszik a mélyben. Mindenütt ez az aránytalanság, mélység és magasság, víz és hegy, valami végletes van a norvég tájban. Valami bezártság van itt, a szűk öblökben, a keskeny völgyekben, az emberek lelkében, házaikban és szobáikban. Délre vágynak, a fény és a meleg után...

A szobrász azonban nem sokat tűnődött, nyilván megrágta már mindezt ezerszer. Belső zsebéből egy kis fémpalackot húzott elő, és ivott egy kortyot. Aztán elhúzta az üvegajtót, és csendben visszatértünk a terembe. Leültünk az egyik alacsony asztalhoz az ablakkal szemközt. Cigarettára gyújtott, majd tűnődve nézte a távoli, hunyorgó fényeket.

Eszembe jutott a zsebemben lapuló jegyzetfüzet, amelyet afféle naplóként használtam. Előhúztam a kopott, fekete fedelű noteszt, és belelapoztam. Amint olvasni kezdtem az egyik feljegyzést, furcsa módon úgy tűnt, mintha valaki más, mintha egy idegen kéz jegyezte volna le a zöld tintával írott sorokat:


Koppenhágából északra, Helsingřr felé tartok, s félúton rövid pihenőt engedélyezek magamnak. Az apró település, ahol megállok, láthatóan téli álmát alussza. A helység teljesen kihaltnak tűnik. Átvágva a keskeny főutcán leereszkedem a behavazott házak és bokrok között, mígnem a partra kiérek.

A móló, amelyen óvatosan lépdelek, keskeny földsáv folytatásaként nyúlik a tengerbe. A csípős szél az arcomba vágja a havat a Dánia és Svédország közötti tengerszoros felől. A tenger erősen hullámzik, s a sűrű hóesésben néhány sirály köröz a felkorbácsolt, szürkészöld víz felett. Különös, hogy még ilyenkor is érezni lehet a tenger illatát.

A móló végén megállok. Aztán egy ideig nézek a svéd part felé, amelyet eltakar a hóesés függönye. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen egy hatalmas sziget szélén állok, s egyszercsak úgy tűnik, hogy ez a sziget lassan elindul valamerre láthatatlan lakosaival, s velem, a hóesésben, sirályoktól kísérve...

Megfordulok, a part felé nézek, mintha valamiféle biztonságot keresnék, s egyben bizonyosságot, hogy mégis minden a helyén marad. A part ott húzódik persze, ahol húzódnia kell, fehéren, élettelenül. Talán nem véletlen, gondolom, hogy a tél a halál metaforája...

Lábnyomaim kacskaringós vonalai jól látszanak a hóban. Lassan visszaindulok.

Amikor a part mentén húzódó többemeletes épülethez érkezem, egy váratlan ötlettől vezérelve lehajolok, hogy egy hógolyót gyúrjak. Amint kiegyenesedem, kivágódnak az épület ablakai, hangos nevetés, kiáltás harsan, s megannyi apró gyerek az ablakpárkányról havat gyűjtve hógolyócsatába kezd velem. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, mindvégig figyelemmel tartottak a zárt ablakok mögül. Ez valahogyan bosszússá tesz, úgy érezem, meglestek, s nem tudok szabadulni a képtelen érzéstől, hogy valahogyan a gondolataimba is beleláttak...


Itt tartottam, amikor a pincér hangját hallottam a hátam mögött. A hang gunyoros volt, mondhatni tiszteletlen. Megfordultam, és rendeltem egy újabb koktélt. A szobrász egy pohár vodka mellett döntött. Aztán rám nézett, majd a jegyzetfüzetemre, de nem szólt semmit. Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a noteszt, és én is rágyújtottam.

Némán szívtuk a füstöt, s úgy látszott, jól elvagyunk szótlanul, gondolatainkba mélyedve. Ezúttal nem vágytam különösebb társalgásra, csupán némi tűnődésre és szemlélődésre.

Néhány nap múlva már Délen vagyok mondta egy idő után, hirtelen felém fordulva. Minden évben el kell mennem néhány hétre. Másképp nem bírnám ki.

Néhány hétre, néhány hétre... ismételtem tűnődve, épphogy csak felfogva szavait.

A hajó megrázkódott, a motorok felzúgtak. Hátradőltem a fotelemben. A visszautak ismerős melankóliája tört rám, amelyben némiképp benne rejlik annak eshetősége is, hogy a búcsú végleges, s talán sohasem látjuk, érezzük újra mindazt, ami néhány napja még fogva tartott bennünket. Ugyanakkor az új élmények bűvkörében korábbi életünk, melybe újra visszakényszerülünk, valahogyan szegényesnek, siváran hétköznapinak mutatkozik...

Újra megjelent a pincér, karján fehér kendővel, kezében egy fémtálcán két pohárral. A poharak halkan koccantak, ahogy az üvegasztalra helyezte őket. Azonnal fizettünk.

A szobrász felém emelte poharát:

Viva la Malaga! mondta, majd szempillantás alatt felhajtotta az erős, színtelen italt.

Nyilvánvaló volt, hogy a dél-spanyolországi városba tart, de egyben az is, hogy velem ellentétben, őt a közeli megérkezés izgalma tartja lázban. Furcsállottam ugyanakkor, hogy a hosszú utat nem repülőgéppel teszi meg, de nem firtattam. Megemeltem én is a poharamat, és ittam egy kortyot.

Közben láttam, hogy a szeme nedvesen csillog, s arra gondoltam, bizonyára ledöntött már néhány pohár vodkát a nap folyamán. Spanyolországig valóban hosszú az út.

Az órámra pillantottam. Tizenegy óra múlt hét perccel. Újra a poharam után nyúltam, s épp meg akartam kérdezni, szerinte a vikingek egykoron vajon mivel bátorították magukat hosszú és viszontagságos hajóutaikon, amikor elnyomta cigarettáját és feltápászkodott.

A legjobbakat! mondta jobb karját feltartva. És jó utat! tette hozzá aztán. Bizonytalan léptekkel elindult a kijárati ajtó felé. A pincér kajánul vigyorgott a pult mögött, majd odajött, kiürítette a hamutálcát, és elvitte az üres poharat.

Körülnéztem. A helyiség éppolyan sivár képet mutatott, mint korábban, s valahogyan az a benyomásom támadt, a zenekar még mindig ugyanazt a zeneszámot játssza.

Ahogyan ott ültem, és bámultam az ablak mögött feltünedező fénypontokat, mindegyre a szobrász kijelentése csengett a fülemben: “Hideg szépség...”

Egyszerre mégis, szinte lökésszerűen megelevenedtek a közelmúlt képei; mindazok, amelyektől percről-percre egyre távolodtam, s amelyekről csak remélni mertem, hogy fennakadnak majd emlékezetem rostáján: az esbjergi tengerparton a horizontot kémlelő néma óriásszobrok a puha hóesésben; a Helsingřr kacskaringós utcáin átrohanó macskafalka, háttérben a komor, hamleti várral; a bajszát fésülő parókás ember mosolya egy malmöi étterem ablakában; a karvastagságú jégcsapok hideg, síkos tapintása a Göteborg melletti sziklavonulatokon; a rénszarvaspástétom csípős íze, és a fekete vaskályhában ropogó tűz melege az Oslo feletti erdők menedékházában; a tavak pettyezte fenyvesekben megbúvó, vörösre festett faházak csendes idillje...

Mély lélegzetet vettem. Úgy tűnt, mintha egy láthatatlan kéz forgatná az emlékek kaleidoszkópját, amelyből szakadatlan hullottak alá a korábbi napok törékeny relikviái.

Egy ideig még üldögéltem, időként kortyolva egyet az italomból, majd felálltam és elhagytam a termet.

Ezúttal egy szűk lépcsősoron indultam lefelé, a hajó alagsorába. Az olcsó kis kabin, amely szálláshelyemül szolgált, a legalsó szinten volt.

Az egyik emelet fordulójánál néhány játékautomata sorakozott a fal mellett. Előttük súlyos ékszereket viselő, elhízott, koros nők kacérkodtak a szerencséjükkel. Hol harsányan káromkodtak, hol pedig felvisítottak, miközben pénzérméket dobáltak a gépbe.

Az alagsor folyosóján ezúttal nem szólt a zene. Hangtalanul lépkedtem a puha szőnyegen.

Már csaknem a kabinomhoz értem, amikor láttam, hogy az egyik fülke ajtaja félig nyitva van. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt. A kabin padlóján egy nyitott koffer hevert, benne összedobált ruhaneműk. A lehajtható ágy melletti kis asztalkán egy cigarettásdoboz, mellette egy fém ivópalack hevert. A szobából halk horkolás szűrődött ki.

Odaléptem, és óvatosan behúztam az ajtót.