Sáfrány Attila

A világfalvak rendszere

Azt mondják, hogy az informatikai forradalom óta a világ kisebb lett. Faluvá zsugorodott az ismert szlogen szerint. Erről két dolog jut eszembe.

Lehet, hogy nem is a világ lett kisebb, hanem az ember nőtt óriássá, eszközei révén hatalmasabbá a dzsinneknél? Mintha a Biblia első lapjait olvasnánk arról a néhány „hatalmas lényről”, akik a kezdetekben belakták a földet. Nem voltak többen egy falunyi embernél: ők alkották az első világfalut. S aztán, tudósít bennünket az isten akaratát kiismert krónikás, ezek az ősi, hatalmas emberek, az óriások nemzedéke, kiket az alászállt istenek földi asszonyokkal nemzettek, ezek a materializálódott ősképek olyan vad, életet tékozló életet éltek, hogy az istennek elborult a tekintete, s szent dühében elpusztította őket. Az első világfalu tehát, a Biblia tanúsága szerint, a vízözönig tartott. Majd mi, Noé nemzedéke, a kicsiny, „normális” emberek néhány ezer év múlva létrehoztuk a második világfalut: az informatikai társadalmat. Eközben, a létrehozók számára legalábbis, az isten is meghalt, nem kell tehát félnünk a szent düh újbóli fellángolásától, amit a világhálóra fölkerülő erkölcsi fertő miatt érezne tisztaságunk őre, az isten. Nem lesz újabb vízözön, ezt ő is megígérte, a ciklikus világpusztulás második módja, a tűzvihar rémképe már csak istent-kerülő (kis)emberi módon vetülhet fel e második világfaluval kapcsolatba hozva: azáltal, hogy a vészes gomb, amely az atomtöltetű rakétákat indítja, szintén egy számítógéphálózat része.

A második dolog, ami eszembe jut a világfalu szókapcsolatot kimondva, hogy torzszülött ez a nyelvi lelemény. Azt hiszem, értem mit akar üzenni: a kimosott ruhaként összement világot, s a kapcsolattartás megváltozott módját, a falusi mindenki mindenkit „ismer” miliőjére utalva. Ha tartalmi háttere mögé nézünk, akkor viszont egy megemészthetetlen paradoxont fedezhetünk föl benne. Az, ami az informatikai társadalom létrejöttét lehetővé tette, a modernitás hajnalhasadása az első városokkal együtt jelentkezett. A város, mint otthont nyújtó környezet, és a modernitás, az ész egyeduralmát megvalósító attitűd elválaszthatatlanok egymástól. Pontosan ezért megemészthetetlen paradoxon a város ellentétét, a falut összefüggésbe állítani a modernitás legújabb intellektuális vívmányával, az informatikai társadalommal. Olyan ez a szókapcsolat, mint amilyen a kentaur: múlttal összenőtt jövő, melyben jelen sehol sem találtatik. Ahol viszont nincs jelen a jelen, ott a látvány, a virtualitás érzete uralkodik el. A tartalmi háttér háttere mögött tehát ismét önmagáról kezd el beszélni a szókapcsolat. Ügyes. Posztmodern világunk egymást tagadva építő, réteges felépítése benne van a neologizmusban.

A tradicionalitás, az ősiség társadalma, a falu mint a múlt jelenben élő habitusa egy ponton ténylegesen is megmutatja magát a világhálónak köszönhetően. A modernitás, az ész (mint az intellektus) egyeduralmi törekvése annak köszönhette hosszadalmas, évezredeken át tartó térnyerését, hogy fokozatosan félreállította vagy asszimilálta, a maga képére formálta az abszolutizáló törekvéseit veszélyeztető emberi tudatformákat: érzelem, akarat, szellemi belátás lassacskán mind az ész szolgálóleányaivá váltak. E nagyszabású történet utolsó felvonása az utóbbi párszáz évben a tradicionalitás legmakacsabb híve, a vallás két vállra fektetésével fejeződött be. A múlt őre, a falu ezzel végleg elveszítette talapzatát, s már csupán a múltcsökevény élő emlékműveként maradt fenn: mutogatni való egzotikumként a városból jött turistáknak. Ezt véghezvinni, mint minden abszolutizációt, csakis erőszakos úton lehetett. Eszköze és hajtóereje a fanatizmus volt. A modernitás rendkívül hatékony lejárató propagandája miatt a fanatizmust automatikusan a valláshoz szokás kapcsolni. Valójában az emberi tudatformák mindegyikében jelentkezhet, ha az a többi elnyomásával, tudatalattiba száműzésével próbálkozik, hogy ezáltal a saját pozícióját megerősítse. Az az eszement ötlet, hogy az észnek egyeduralkodnia kell, vajon nem az elferdült gondolkodás jelenlétének az árulkodó jele? Természetesen a fanatizmus a hozzá kapcsolódó tudatformától függően más-más formát ölt. Egyetemessége miatt a vallási a fanatizmus mindenarcúsága, az ész fanatizmusa, amennyiben megmarad a saját területén belül, ezzel szemben értelmi jellegű: legtöbbször megelégszik az erőszak verbális eszközeivel, fegyvere észfegyver, a lehengerlő retorikai győzelem a vitában, eszközei pedig a intellektuális fölérendelődés, a cinizmus, a pragamatizmusra és az empirikus tényekre való hivatkozás, a bizonyíték stb. Az emberi értékbörzén az intellektuális felsőbbségét igyekszik minden erejével bebizonyítani, s ezzel együtt a többi tudatformát, mint szükséges rosszat, inferiorális, alárendelt szerepkörbe kényszeríti. Az utóbbi néhány száz évben, az ész diszciplínájának, a tudománynak a látványos materiális sikerei nyomán az észnek ez a verbális háborúja a végleges győzelem reményét vetítette előre. A tradicionalitás vezető szellemi diszciplínája, a vallás által birtokolt társadalmi kulcspozíciókat szinte teljes egészében megkaparintotta magának. A vallás helyébe, mint a közgondolkodást uraló nézetrendszer helyébe a saját diszciplínáját, a tudományt ültette, a szakrális alapokon nyugvó uralmi forma helyébe a polgári államot léptette, a vallás szellemi központjai, a kolostorok helyébe az államilag finanszírozott egyetemeket helyezte, a szakrális, vagyis a felülről elnyert tekintélyi pozíciót, a nemesit és a főpapit az alulról, a „népből jött” új autoritások, a politikusok és a tudományok doktorai pozíciója által váltotta fel (s az igény miatt, némi engedménnyel a spirituálisnak, a művészemberek pozíciója által). A polgári államnak köszönhetően a hatalmi és a gazdasági, valamint az állam által finanszírozott iskoláztatás által a tudástőkét is a birtokába véve úgy tűnt, hogy véglegesen átvette az egyeduralmat a vallástól. Ennek az uralomnak az alapja, mint minden abszolutizmusnak, a hatalmi, a gazdasági és az oktatási tőke koncentrációja és egyetlen cél szolgálatába való állítása volt: ez a kimondatlan cél pedig az ész egyeduralmának a biztosítása volt és lesz még sokáig. A világhálóval azonban egy eleve új helyzet állt elő. Mindent beszövő, hálózati jellege miatt a neten ugyanis kivitelezhetetlenné válik az, ami az ész diktatúráját immár kétszáz éve fenntartja: a központi ellenőrzés. Az információk itt szabadon áramlanak. A világhálóval tehát, hatalma csúcsán, a modernizmus létrehozta azt, amit a legkevésbé akart: világméretű megnyilatkozási terepet biztosított a központosítás révén eddig sikeresen háttérbe szorított tudattartalmaknak. A megnyertnek vélt háborúban ezzel dramatikus fordulat állt be. A modernitásnak, az ész egyeduralmának a vége, a posztmodernitás a világhálóban megmutatta önmagát.

Természetesen, ha fölismeri a veszélyt a maga valós mivoltában, a modernitás mindent meg fog tenni, hogy a világhálót is az észközpontosító egyeduralma alá vonja. A diktatúrák durva módszere, a Kínában már alkalmazott internetes cenzúra mellett egyetlen erre alkalmas lehetőséget látok a demokratikus berendezkedésű nyugati társadalom számára: az elitizmus elültetését a világhálón is. A gazdasági élet született pluralizmusában rejlő veszélyt az ész egyeduralmára – amely az azt kínálok, amire kereslet van posztmodern szabadelvűsége szerint működött mindig is –, a szellemi piac területén a modernizmusnak az elitizmus körbevonó, védelmező falával sikerült kivédenie. Létrehozta az értékes szellemi termék elit kategóriáját, amelybe az általa birtokolt hatalmi, pénzelői és oktatói tőke befolyásolásával természetesen kizárólag az ész diktatúrája céljaival egybevágó értékeket sorolta, miközben a mást képviselő értékeket a szükséges rossz, a megtűrt értéktelen kategóriájába száműzte a valóban értéktelennel, a giccsel együtt. A fogyasztói társadalomban ezután a pénztőke támogatását élvező giccs szinte teljesen felzabálta a vele azonos kategóriába sorolt másnemű értéket. Ha képviselői makacs ellenállása miatt esetlegesen ez nem is történt meg, a megfelelő intézmények és ítészek elitbe való fölemelési szándéka nélkül a valódi érték a giccs dömpingjében akkor is elmerült, mint egy élő mocsárban. A világhálón belül azonban ezt a célzatosan megosztó elitizmust már sokkal nehezebb lesz keresztülvinni. A modernizmus eddigi nyilvános szellemi produktuma, a média, a nyomtatott könyvek, a díjak, az elismerések, a méltányolt eredmények és a rangok világa egy számbelileg pontosan behatárolható, s ezért a koncentrikus körökben megszervezett központosítással jól irányítható, viszonylag szűk világra korlátozódott, a neten viszont, ahol elvileg bárki bárkivel kapcsolatot teremthet, s ahol egy webhely révén bárki a világ kis irányító központja lehet, ebben a posztmodern szellemi környezetben a koncentrikus körökben megszervezett és a kapcsolati tőke által manipulált központosítás az egyeduralkodáshoz szokottak megvalósíthatatlan (rém)álmává fog válni. Emellett még legalább két dolog fog keresztbe tenni a világhálón belüli abszolutizáló céloknak: az egyik, hogy az gazdasági alapon működik, a kínálat-kereslet eleve pluralista elvei szerint; a másik pedig, hogy egyre kitapinthatóbb annak az új embertípusnak a jelenléte, amely lázad az ész diktatúrája ellen s általában véve minden totalitárius törekvés ellen.

Az interneten kialakult kis világirányító központokban látom a falu visszatértét. Egy internetező sem tud ugyanis néhány tíz embernél többel szorosabb emberi kapcsolatot fenntartani. A világháló révén viszont ezt a néhány tíz emberrel fenntartott kapcsolatot bárki kialakíthatja. Így jöhetnek létre azok a kis virtuális falvak, amelynek lakosai a világ minden részéről verbuválódnak. Ezek kiterebélyesedésével a világhálót joggal lehet majd a világfalvak áttekinthetetlen rendszerének nevezni. S ezzel az ember végre természetéhez méltó környezetet kaphat, mégha ez az otthon csak virtuális otthona lesz is: ahol nem kell felülről irányított elvek szerint – álljon azok mögött a vallás vagy az állam parancsszava, a szellemi belátás vagy az ész egyeduralmi törekvése –, berendeznie a saját életét: az egyarcú, az egyakaratú, az egygondolkodású, az egylelkű ember természetellenes képmutatása szerint. Ettől aztán újból óriásnak érezheti majd magát, mint a Biblia első soraiban leírt ős-világban, amikor egy falunyi ember az egész világot belakta. A világhálón ő is ezen óriások életét élné, s mint elmondtuk, a vízözöntől sem kellene már rettegnie. Legföljebb egy számítógépes vírustól.