Samu János Vilmos
Az igazságot megvallva – mégha részint idegenkedünk is e fogalomtól újabban nem a legjobb irányban módosult státusánál fogva, amelyet hol a jogos episztemológiai kétely, bizonyosság igény/hiány kezd ki, akár a nemi nélkülözés a máskülönben kitűnő szerelmi társulásokat, vagy a megalapozó gondolati szerkesztmény rövidzárlatai, a fölakadó tartam-koherencia metatörténésének csöndes, esetleg kirobbanó botránya, hol pedig a divatos hóbort errektáló tömeghisztériájának óriás-oktalan hulláma, a forma előtti renyheség bénító-öntudatlan kritikátlansága, meztelen ujjongás-hajbókolás a meglévő/múló előtt – nos ha ettől az igazságtól nem, vagy csak kevéssé ágaznék el kompromisszumokra természetesen nem hajló elbeszélésünk – mert a vallomástól/megvallástól is idegenkedünk, majdnem még egyszer emlegetve az igazságot –, úgy kerek-perec, minden teketória, köntörfalazás nélkül, annak rendje és módja szerint (lege artis) el kéne, hogy hangozzék – és ezért el is hangzik –, hogy ez egyszer – vagy talán nem csak ez egyszer, de ki mondja meg, hogy az univerzálékba zippelt harapható életdarabok könnyen kivérezhető sokasága egyszer van-e, vagy többször, illetve, hogy a többszörben sorakozik-e eggyé mint az általános fölismerése, vagy az egyszerben vonja netán magához mindazt a többet, amelytől általánossá válik és szintetikus örömökbe taszítja az összenyalábolni tetsző, ám épphogy összevont/megrendszabályozott elmét, amint az tudatosítja, hogy: – Dionüszoszt bizony zavarba ejtette, amit látott, és ez a kuszaság bár egypólusú, de jónéhány összetevőt számlál, amelyek némi nógatásra még tán történetté is összeállnának, imígyen hangzó történetté:
Uruk városának hatalmasan emelkedő agyagfalai, amelyek mint az alkonyhajnal-őrző Masu alvilágban gyökeredző, de Samas egére törő, völgyeiben holdtalan éjszaka-sötétségű, tizenkét mérföldes világvég-hegységének sápadt-baljós, de mégis fokozhatatlan erejű világlása, a Medúza-tekintetű skorpió-emberpár mérges gerjedelmétől hevített halálfény-szivárgás, valósággal izzottak-lángoltak a párducokat, a hegyekből elbóklászott vadszamarakat, bőgő oroszlánokat meg dögevő, érdes hangú madarakat terelgető sivatagi nap kíméletlen sugaraitól, amelyek hősünk tömlőit is kiszárították, valamint cserzetté csúfították finom metszésű, tetszetős, ám kissé horgas orral kettéválasztott ékes tekintetű ábrázatát, melyet lassú léptű tevéjének púpjára vetett kendője nem tudott oltalmazni. Az ajka kirepedezett, beesett arcának kiszögellő csontja pedig egészen kísértetiesen hatott okos tekintetű szemének villanása alatt, amely a falak túlsó feléről hallatszó lárma felé fordult, és a kidagadó erek ellenére valami bizalomfélét árasztott.
Egyszer csak megnyílt a hatalmas ércajtó és egy bozontos-bőbeszédű (mint később kiderült) izmos alak jelent meg, épp csak levegőhöz jutva. Széttárt tenyerét a mellén tartotta, úgy szólalt meg:
Nem vagy valami bizalomgerjesztő te akasztófavirág (vagy ez később jön?!), poros a ruhád, sarud majdhogynem nincs, úgy elkopott a talpa, pofád – már megbocsáss! – borostás, és akár rabló is lehetnél, vagy olyan aki hajók utasainak életére tör, szeszélyesen csapong-vonaglásra biztat, mámort talál föl. No de mindegy.
Talán éppen te segíthetsz gyötrő-utálatos, kedélyemet borzoló dilemmámban, amibe a fehér bőrű, mézajkas küldött papnő taszított midőn az erdőben rohangásztam és szőrös, de megnyerő-erős karjaimmal a szikomorfák törzsébe csimpaszkodva bőgtem-ordítoztam, és ő felém ringatta csúcsos bimbójú nehéz emlőit, fölfedett tomporát meg arcom alá dörgölte, hogy elállt a lélegzetem, és minden tagomban úgy megmerevedtem, mint a mutatványosok kígyói, ha azok varázslatukban csettintenek. Kimondott kívánsága volt, hogy embert varázsoljon belőlem, aki a vadakkal táncolok, a csapdák elől elhajtom a patásokat és nyers húson élek, mert erő és szilajság kell nékem, mint a párducnak vagy a piszkos, sárgaálarcos sakálnak, hiszen – mondotta – mindettől jobb kétlábon-járó emberként teremtőmnek Arurunak, vagy megrendelőmnek Anunak, esetleg küszködő papírra vetőmnek megismerése, ami más gyönyörök mellet még azzal a kiváltsággal is jár, hogy az oroszlánokhoz hasonlóan naponta legalább tizenkétszer én is gyönge lehetek állítólag romlandó húsom kísértésében, amikor is ő, a papnő, bizonyosan mellettem lesz, és mindahányszor olyat mutat, amilyet sem a puszták kancái, sem pedig korábbi lakhelyemnek, a hegyvidéknek kecskéi nem tudtak soha.
Ne csodálkozz – még egyszer mondom: nem túl megnyerő külsejű, sóhajtozó, hosszadalmas utazásban elfáradt, a szomjús szárazságtól igencsak megduzzadt nyelvű, és ezért hallgatag idegen, kinek nyomban vizet meg elemózsiát kerítek, hogy megélénküljön és megújuljon benne az élet –, ha vadállat mivoltom ellenére is – vagy éppen attól – ínyenc érzékeim, meg a túltengő tesztoszteron reménytelenül összeszövetkeztek ellenem, és megbotlottam az erkölcs előtt, elvégre akárkivel így esnék az én helyzetemben.
A névtelen gyönyör ébenfekete hajának tavaszillata, feszes combjának csatakos esőfelhő érintése, ingerlőn hosszú, kicsüngő szeméremajka, amely, miközben hajlékony testével oldalára dőlt, úgy símult bronzszínű combjához, mint a megbillent harang nyelve a hűvelyéhez, kissé bozontos hátsójának széthúzott sötétje –azidőtt, amikor Juliette néven a marqiz-nál járt mindössze két óra leforgása alatt jó háromszázan jártak benne –, amely kivillanva az északról jöttek kézre húzható ruhadarabjának melegéhez hasonlatosan szűk, de jó illeszkedéssel kecsegtet, egészen elvette az eszem, de biztosítalak a környék többi vadjának is, mert végül előlük, egykori társaim elől kellett a városba menekülnünk, nehogy kárt tegyenek gyengéd térítőmben.
Hajh, bizony, idegen, sem olvasó, sem istenség nem tudja rólad ki vagy, sorod, bár kissé mintha megtépázott volna a sivatag egykedvű próbája, meg mintha a nagybajuszú – ám persze nem nyúlszájú! – teremtőd is éppen messze járna kedvencétől, egészen örvendetesen alakul, úgyhogy engem megismerhettél és hallhattál történetemből valamicskét, én kéjes Michellemnek – vagyis hát névtelen, de az aprócska termet és a dús, szavamra mondom rendkívül dús keblekről neked is nem Ő jut-e eszedbe, igaz a neve otromba és jobb volna Piroskának vagy valami ehhez hasonlónak nevezni – hegyet mozgató csábításának szerényke lenyomatát élvezhetted – alighanem ettől púposodik úgy ruhád, és evégből vakargatod lábbujjad hegyével nem túl szálkás vádlidat! –, nos idegen, szóval mindent tudsz és most segíts nekem, a barátnak, Humbaba legyőzőjének, a hűségesnek, kinek halála szomorúbb egy feldőlt borospohárnál vagy egy elpusztult Fazernél, amelyet utánfutóban vontatnak és csak agresszív macska-szeme látszik, segíts nekem, mit tegyek?! Ember legyek-e, vagy állat; maradjak a vadonban, és még egyszer szakítsam le bundás-csöcsös papnőmnek esetleg-tiltott gyümölcsét, szürcsöljem fanyar, csorgó, kristályos—tengerszem-fényű, émelyítő-bűnös, állati-emberivé tevő, síkos-méz, reszkettető-szédületes, sóhajba nyíló, olykor-üvöltő, kamerába bambizó (Bambi-nézés), animális-vad, Úristennek ellenszegülő, mindennél édesebb, pokolnyirok-elkárhozás, gyönggyé gömbölyödő, szerelemmérges csillaghullás villanású sűrű nedveit, melyek igaz távol vannak a Karácsonyi éjszakától, a Szerelem véres-tiszta extázisától, ahol a romantikus teória ordo inversusa sajátos módon valósul meg, úgy, hogy fogalmilag vétek volna beletaposni, és noha a te félig isten mivoltod szkeptikus-cinikus-szarkasztikus elméleti alapállása inkább vállalja a mitikus távolok idegen-rideg érintését, mint a nem nyelvi értelemben vett szubjektum akár-részleges tételezését, úgy mutat valami elavultan emberhez kötődőt, hogy azt ehelyütt is méltatni tudjuk, mi magunk viszont csak a lehunyt szemű, de álmatlan kéjről beszélünk, egyik dilemmánkról, ondóról és orgazmusról, valamiről, ami a gyilkosság előtt van, de azzal karöltve jár; vagy, tudod poros-szempillájú távolról jött, jámbor-tekintetű végtelen-türelmes, bemehetnék a városba, hallod az üdvrivalgást – a helyzet az, hogy engem ünnepelnek odabent, pontosabban egy számottevő felelősségű eljövendő tettemet, amelyet korántsem biztos, hogy véghez is viszek –, és meg is verekedhetnék a táblák nagy hírű régi szereplőjével, a bikaölővel-mészárossal, sokak kedvencével, a sivatagi vándorral, aki odahagyja hatalmát és oroszlánbőrbe bújva (az oroszlán tizenkétszer meghajtja szukáját, mint állítólag fénykorában Klaus Kinski) gyászol engem, ebben az esetben hűtlent-árulót, az elbeszélőt, de ekkor diadalmasan dönthetném el: embernek lenni, vagy sem, még egyszer mondom: vagy tegyek-e másként, drága idegenem, hagyjam-e az egészet és vitorlázzam-e füttyösen vissza a vadonba?
Remélem nem vesztél még el, követed a gond lüktetését, mely úrból szolgává tesz és lásd előtted heverek a porban, elképzelhetetlenül izmos karjaimmal, strucctojás nagyságú heréimmel, olyan elszántsággal, amilyen még a kétharmadrészt isteneknek sem jár ki, de neked kiszolgáltatottan drága idegen akárki vagy is, ember, állat vagy isten...
A napperzselte sziklák, a könnyen megidézhető tenger meg némi közöny, sőt mindennek jóval kissebb koncentrációja már gyilkossághoz vezetett egyszer, nehezen visszafordítható filozófiai gyilkossághoz és Dionüszosznak még a felelősséget sem kellett volna vállalnia – egy fiktív alak ide, vagy oda –, de – valószínűleg éppen az elcsigázotság valamint a szegmentum koherenciájának fönntartásas végett a földúlt kedélyét megnyugtató vérontó mozdulat helyett – mégis inkább így beszélt:
Messziről jöttem – ha nem mondtad is – való igaz; a külsőm is hagy kívánni valót maga után, mert az út megviselt, jóllehet szívós fajtából való vagyok és hozzászoktam a lovaglás (oroszlán-, vagy motorháton való) különböző fajtáihoz, megkeményedtem/erős vagyok, tevém jámbor, Samas pediglen a barátom, szóval nem száradtam volna ki, és jól teszed hogy a porban heversz előttem, mert én nálad is nagyobb úr vagyok, és ki tudja, talán még segíthetek is. Vagy ha nem én, valamely hozzáférhető türelmes bölcs bizonyosan, akit mihelyt megetettél és segítettél fölforrósodott nyelőcsövemet lehetőleg a fátyollal eltakart arcú Sziduri aranykorsójának valamely nedűjével lehűteni, föl is keresünk, hogy így folytassam vándorlásomat, elvégre nekem az irány azt hiszem, egyre megy.
A vesződséges és hosszadalmas út közepette, amíg a borostyánfűzér-koszorús egy most meglehetősen távoli égtáj kegyes segítőjének, az ambróziásnak szerepét vette át átmenetileg – mert magáról már egyre kevésbé tudta, hogy hová is tartozik, és jóllehet amaz, a szárnyas sarut viselő, a háromszárnyú aranypálcával hadonászó Argoszölő ugyanazon atyától származott mint ő maga, féltestvérének volt mondható tehát, kötődései és szíve mégis egészen bizonytalanok voltak –, hosszas tűnődéseivel magára hagyta olykor a kétségek közt küszködő elcsábított barátot, aki rémületes álmokat látott, színes de elcsigázó utazásukra pedig úgy tekintett, akárha az Irkalla hajléka felé, a por házába tartana, amelyből ha egyszer Bélit-széri nyilvántartásába kerül a látogató, sohasem vezet ösvény visszafelé. Dionüszosz mogorva és hallgatag bandukolása, a mindig kopárabb táj, a föl-fölötlő kínzó kérdések, amelyek egyre kevésbé érintették az emberlétet meg az azzal talán helyesen vagy tévedésből összekötött kéjes kísértést, Enkidut olyan mélységekbe taszították, amelyekből, nyugtalan szíve borús sugalmazása szerint csak egyszeri fölemelkedés adatik meg, az sem átvitt értelemben, de a mítoszok strukturáltan, valójában azonban természetesen egészen szerkezet nélkül kombinálódó mulandó egységei szerint, amelyek majd abba az epizódba töltődnek bele, amikor az alvilágot kiismerni szándékozó hős, az isteni barát kezd faggatózni a halált illetőleg, Ereskigál királynő birodalmával kapcsolatosan, ő pedig, az állatiságot képviselő fele az egységnek tapasztaltan felelget, mert a csábítás a halálba torkollik, ha mégannyi kéj után is. Hogy amikor a friss tavaszi záportól megöntözött Dankaka erdőbe értek, amely úgy illatozott és buján párolgott mint a pornódíva valamely valóságos, ám persze valószínűtlen, ezúttal szerelmes szeretkezés után (előfordul, hogy a személytelen együvé válási ösztön fülledt igézete, eme varázs iránt megmutatkozó kivételes készség, netán egyenesen tehetség belekapaszkodik valami konkrétba, és abban bontja ki szivárványszín széles-perverz szárnyát!), ha mindaz a romlottan körmönfont paráznaság, amitől a be nem avatottak háta lúdbőrzik, és vastag pír kerül orcájukra, beteljesíti a legizzóbb vágyakozást is, mert az ölelés boldogan végződik, ámbár szinte követhetetlenül kuszán és szekrétum szennyesen, szóval, ha az erdő határánál a dilemmás protagonista fejszevég suhogását hallotta, kétszer hatvan szálfa törzsének panaszos hasadását, verejtékes igyekezetet a kérdések megválaszolása, Ut-napistim irányában, egyáltalán nem meglepő, még akkor sem, ha a remeték magányának hatalmas birodalmában az életerő ilyetén fölvonultatása elképzelhetzetlen is. Idegen ország ez, idegen világ, legfeljebb ha a változás érhető tetten errefelé, az ember egyedül marad, és a bölcs akinek látogatására jöttek kíméletlenül sanyargatja porhüvelyét, erejét megfeszítve taszítja el magát az élet partjától a halálfényes megvilágosodásba.
Mit mondjunk még erről a bekezdésnyire szánt állomásról? Hogy az önlegyőző szent szereplőink megjelenésekor éppen jujubabogyót gyűjtött – egy-két szemet meg is rágott! –, vagy hogy a szállásául szolgáló kadambafa előtt gyakorolt kajotszarga nevű aszketikus póz felvételekor a sok nélkülözéstől egyre inkább megszilárduló hímtagját nehezen fegyelmezve bizony leeresztett baljával sokat időzött ágyékánál, hiszen a szépséges, meredek emlőjű, fogolymadárszemű Szítá látogatása óta nem lehetett nyugovása, vagy hogy fehérre pingált arcából kimeredő hamvas, derékig erő szakálla csupa ondó lett ha a Bráhmannal való előegyesülés meditatív gyakorlatába temetkezve illetlen képzetek tolultak föl elméjében, netán említsük meg barátaink kudarcos kísérletét Enkidu történetének előadására, amelyet mihelyt a dilemmás megkísértőjének, a papnőnek dicséretéhez, harmonikus tagjainak, fényes ajkának, iszamos lábközének ecseteléséhez ért nyomban félbe szakított, majd könnyes tekintettel de suhogó-fölemelt söprüvel átkozódni kezdett elüldözvén a mesemondót meg jóhiszemű kalauzát?! Nem, mindezekről nem szólunk, hanem inkább rögvest a legutolsó állomáshoz sietünk, amelynél még egy bölcs segítkezett a fáradt vándoroknak ügyes-bajos dolgaikban, akár a forrás kristályos felszíne Narkisszosznak, hogy megpillantsa a szépséget, esetleg az EXUP rendszer a Fazernek, hogy alacsony fordulatszámon is oly erős legyen, mint Istár bikája, mielőtt legyőzetett. Kövess hát, kedves olvasó, és még egyszer hegyezd ki figyelmed:
Érdemes lenne rapszodikusan gondolkodni, mégpedig olyképp, hogy az egymás mellé illesztett részek sorrendjét a tetszőlegesség és a majdnem mindenható véletlen mellett a könnyen szétnyitható illesztéseket szabályozó tudatosság is befolyásolja, mert ha az esetlegesség szellemét szándékunk szerint is megidézzük – ahogyan nyilván eljártunk, amikor a nyitásban egy kikezdett igazság-fogalmat emlegettünk –, úgy az elhatalmasodó „sok-jelentés” végül majd szerény intellektuális beavatkozásunkat is fölemészti, amely errózió nyomán remélhetőleg legalábbis néhányak számára érzékelhetőleg megmenekül egy kis gyönyör. A bőségben, amit nem feltétlenül kell a javak – a megelégedés ilyen-olyan intenzitásainak – tobzódásaként értelmezni, hiszen éppúgy vonatkozhat a szövegben görgetett jelentések atópiájára, a gyökér/alap/kezdet nélküli szignifikáció ontológiai hirtelen-elfordulásaira, amelyekben a közlés médiuma az állandóan változó értelmek okán helyiérték nélküli (változó és több), ám éppen evégből, azért mert sohasem lokalizálható vagy megnevezhető, tehát nem általánisítható, miközben valóságos és megtapasztalt, médiumként, közlésként kezd viselkedni, ami lényegében egy megnevezhető (általánosítható!) egység, mindazonáltal természetesen a közlés tartalmaihoz mérten egy magasabb nyelvi szinten, amelynek az előbukkanása/megjelenése viszont semmi egyéb mint magának a jelentésnek, sőt a nyelvnek mozgása, amelyben a szöveg él, nos ebben a bőségben nyugodtan fölfüggeszthetjük a szerplők folytonosságát, elvégre azt mondottuk hogy a kuszaság, amelyben Dionüszosz találta magát több összetevős, de egypólusú, valahogy úgy, ahogyan az előbb a médium az általánosíthatatlanságban vált megnevezhetővé, és fordítva.
Amikor a mámoros, a fenyőtobozban végződő botot hordozók sikongató hordájának vezetője és valamelyest meghatározatlan, mostanra az alvilágra szállástól reszkető mitikus pártfogoltja az embert próbáló lépcsőmászástól kétszeresére duzzadt bokával, csapzott halántékkal és rendesen lihegve, meg a tüdőbe egyenetlenül áramló levegő miatt igencsak darabosan szitkozódva megérkeztek a magány elíziumában (közelebbről a szögletes szárú bithiniai bükköny nagypálhájú bokrai közt) gubbasztó roppant tudású bölcshöz, akinek csak méz- valamint gyömbérsörrel, rizs- és gyümölcspálinkával, erjesztett szőlőlével, eperborral mérsékelhető, egyszerre alkalmasint némi elrugaszkodott örömet is nyújtó szellemi erőfeszítései hosszú fehér sávokat húztak térdig érő szakállába, földig lelógó és elpiszkolódott kaftánjának övéből pedig meglepő módon három, báránybélből készült, a nem kívánt terhességek elkerülését szolgáló hímtaghüvely csüngött, amelyeket most szórakozottan markolgatott görbe ujjaival, jóformán már nem is tudták mivégre jöttek. A Bölcs, akinek pillái egyébként elfedték a mámorító nedűk komoly megpróbáltatásaitól ezidőre már elhomályosult tekintetét, és lelke már javában kapaszkodott az éjben gyökerező fordított fa lombjai között, ujjait szakálla alatt összefonva, felsőtestével meg-megdőlve a háromlövetűség dícséretéről dörmögött valamit, majd a formátlan formábaöntésének módjait firtatta, a biológia örömének szerkesztett mását, amelyhez mitosz is kell, és pátosz is, meg alighanem elég sok hisztéria, ami végső soron könnyen teljesíthető követelmény, bár a kudarc természetesen minden esetben szavatolt, végül úgy szólalt meg, hogy a vándorok elő sem adták érkezésük okának körülményes magyarázatát:
Formáját nem tapasztaljuk, de zamata van! Minő gyönyörűség, ha 2002-es Pošip-láng csap föl a gyomorból és fölgyújtja az idegsejteket, nemcsak a koponyában, hanem az egész romlandó-mulandó kocsonyás tömegben, a gyönyörűség élő koporsójában, amely ellenáll az elemzésnek és kifordítja valamennyi mérsékelt bölcseletet... Fiatal barátaim. Úgy igaz, hogy ismeritek a scili mutatványosok esetét, amely már megtörtént egyszer, vagy megtörténik a jövőben, mint a te eseted Enkidu, aki hozzám tartó utadon megtapasztaltad nagyhírű barátod pokolraszállását, pedig bajod szerint az érzékiség menekültje vagy, és úgy hiszed, választhatsz, még mi legyen veled. Pedig kedvesem, te megnyerő mitikus hős – manapság állati mivoltod összevethetetlenül értékesebb, mint a másik kétharmad istensége! –, aki most rettegésedben csupa hisztérikus pátosz vagy, a tehetetlen intenzitássóvárság toporzékoló formaínyence, a megfeszült akarat keserű, mámorra kényszerülő szomorú-egzaltált áldozata, a szervesség inas-eres, beleket meg velőt, tisztító májat, epét, tüdőt és mirigyeket, vesét és méhet/heréket halmozó csodájának ujjongó lelkesültje, a Papnő pinájának elvarázsoltja, olyan, aki hatalom híján nem rendeli magához a szépséges Secundát – minő kiváló mását szürcsölgettem az imént lenn a faluban, pézsmaillatú, ingerkedő-nyögdécselve csavarodó kis dög, vagy csak a füge illatos-édes nyirkos-kifordított vérszínű belseje(?), dehát a dolgok nem azok, aminek látszanak, ne kísértsd a valóságot, bizalmad csak a valótlannak tűnőben lehet –, és nem is sejti, hogy az emberlét haláltudata már a hús kísértésében is feltételként benne van, és hogy mindez már érdektelen, mert az állatiság pillanatnyisága nyitva hagyja mindazokat a lehetőségeket, amelyek szerint te Gilgámessel vagy egyenlő, amikor engem keresel, mert a halálod már a táblák szerint megtörtént, dilemmád pedig – ember lenni, vagy sem – egészen mindegy. Voltál, biztosan tudom, a szöveg szerint együtt voltál a papnővel, szőrös karod a szikomorfákba is kapaszkodott és Dionüszoszunkkal is találkoztál, aki csupa jóindulat és vándorlás, bizonytalanság, szüret utáni mélabú, Fazeres hasonlat az utánfutóval...
Boldog vagy bikaölő barát, mert számtalanszor szerteágaztál, ember is vagy, meg nem is, úgy igazság, hogy közben egyáltalán nem az, egyetlen önmagad, de mégis kuszaság, kioldhatatlan bonyodalom, póklábbá kaszásodott (kék) bársonytapintású karcsú lábak zavarbaejtő metamorfózisa, név, ám változó helyi értékű, kalauzod mámora, goldfrappi értelemben vett humán. Reméljük gyönyör is, jelentés-errózió utáni csenevész, ám értékes gyönyör, mint a pagi birka napszívta eledele.
Így beszélt az Alkímista, azzal elhallgatott, majd miután mellére ejtette meggyötört, elérhetetlen finomsággal, önpusztító hatalmas tudással át- meg átszőtt elméjét oltalmazó markáns koponyáját, barátaink egyike visszatért Uruk megerősített várának alapjában véve rozoga kapujához, hogy a másik tovább sodródhasson a mélytengerek bíborringásának ingatag-csobbanó szivárványos remegése felé, ahol a termékeny bódulat, a szerelmes gyöngédség és rögzítetlen boldogság forgandó viszonylagossága virágzik.