simokovic

Marija Šimoković

Díszlet a szélnek

(részlet)

Szélvédett felvételek

Anyámnak

A reggel fénye megvilágítja a szép termetű lányt. Előtte a napok és az álmok, melyek várják, hogy rávarrja őket az életre. Még sohasem használt, arany cérnával. Mögötte tiszta ég, háttér gyanánt.

a haja pőrén omlik alá

akár a szüzeké

zöld szemében a tó mélye

és az érett pannónia búzája

az arca az égnek fordul

a várakozástól elpirul

ruhája lobog

rajta búzavirágok

daccal simulnak össze

A fény ferdén esik a vállára. A palicsi puszpángbokrok közt egy ágacskát tart a kezében. Az ujjai szabadok az acélgyűszűktől. Reá mosolyog, aki a szőlőből érkezett az ösvényen. Hogy fényképezzen.

szalmakalap árnyékolja az arcát

félig nyílt ajkáig

foga közt sistereg a nappal

melle a keményített blúz alatt

a templomharangot sejti

pávák indulnak feléje

rikkantásuk a tágasságra emlékezik

és megjósolja

az idő kegyelmét

Védelmezőn fölé boruló platánfa. Nem engedi a nyári forróságnak, hogy hozzáférjen. Férfikéz a derekán. Ajkukon suttogás. A lencse nem hallja, de elcsípi a döntés pillanatát.

ahogy a csillagok meg a hold

a kút tükrében

egymással fényt váltanak

amikor megigérte

hogy lehozza neki a napot

a szél megmoccantotta a faleveleket

megsúgta a madaraknak a refrént

s talpuk alatt

az élő víz forrására talált

A házukra támaszkodva, mintha aládúcolná. Körös-körül ágyások, a virágok feléje fordítják bimbaikat. A fényképész szemlencséjében a lányalakra tekintve pirosodik, érik a gyümölcs.

megszabja az idő ritmusát

apályt vált dagályra

pihenni küldi az árnyakat

balzsamot készít számukra

amikor a férfi talányokban beszél

a nő megfejti azokat

megikrásodott fény

pattan ki az ölükből

az első lépésekre kész

A szabásminta, a jövendő mű fölé hajol. A gyűjtőlencse látja az arckifejezését: a töprengő aggodalmat. Az okait nem olvassa le: vajon ez a modell lesz-e az igazi, mely tartósnak bizonyul?

A fénykör megvilágítja a lába körül sündörgő gyereket is. A két tenyerével meg az állával szorítja magához a labdát.

beleszól az ég terveibe

komolyságra inti a kort

földet melenget magot hajtat

tanítja arra mit maga sem tud

hogy kötegbe szedje az irányokat

mikor a labda elgurul

hogy odaérjen ahova indul

ha elcsigázzák adja meg magát

de csak annak ki értelmet ád

Homokkal hintett emlékezet

A tavi illatban ott az előérzetek köde, a várakozás rebegése, a találkozás telje, s azt mondják: a történelmi folyamatok sejtelme is. A történelem városi csatornavizei beláthatatlan lapályként ömlenek el látóhatáron, s összekulcsolják a kezüket a jövő előtt. Különös érzés, hogy Palicson újjászületik minden, ami tovatűnt, hogy az örökkévalóság a víz foglya, és partról partra hömpölyög. A halak és az algák hallgatnak erről, s nem ad hangot az iszap sem, mely ősidők óta itt van, amióta a Pannon-tenger elmenekült, és itt hagyta a tavat, hogy a létezéséről tanúskodjék. Miközben a nap újra meg újra a tóba hanyatlik, a vidék grammatikája elismétli a közvetett és az egyenes beszédet, s a múlt időket a jelenhez egyezteti. Délidőben Palicson mintha minden az őszt sejtetné, jósolná. Innen egy lépés a szerelem, egy lépés a boldogság, egy lépés a gondtalanság, egy szinte észrevétlen lépés a megfelelő irányba. Amit a víz idesodor, a mozdulatlanság sűrűjébe tömörült nádszálak már tudják. Ezért, hogy szélmentén elcsípik a dalokat örök kérdésességük csapdájába: hol kezdődnek, lent az iszapban, vagy fönt a felszínen? Avagy csupán egy hosszú folyosót alkotnak a fény felé a napkelte és a napnyugta között.

Zsulyevicsné, a szűcsné pontosan szemközt lakott. Volt egy apróka férje, Zsulyevics, a szűcs. A nagymama gomblyukakat varrt Zsulyevicséknek, és ebből titokban mindig vett őneki valami ajándékot. Főleg édességeket. A Zsulyevicséknek abban a házban volt a műhelyük, ahol majd később, az élete során lakni fog. Most azonban a Stipe Grgica 14-ben székelnek. Pontosan az ő házukkal szemközt. Amikor beteg volt, Zsulyevicsné mindig átjött, és hozott neki egy üveg kompótot, egy nagy darab étcsokoládét, Kugler-cukorkát, ami a kedvence volt, s amikor az udvarában kinyílt, gyöngyvirágot vagy orgonát. Leült a konyhaasztal mellé, s míg ő kellemesen hempergett a láz és a meleg hullámaiban, csöndesen elbeszélgetett a nagymamával. A történeteik nyilván nagyon fontosak lehettek, őt azonban alig-alig érintették. A nagymama testhelyzetéből látta, hogy igen érdeklődik, hogy testestül-lelkestül részt vesz Zsulyevicsné történeteiben. Ő ez idő alatt, boldogan, hogy beteg és nem kell iskolába mennie, a ,,Zabavnikot" olvasta vagy valami jó gyerekkönyvet, s olykor el is szunnyadt az asszonyi védőszárnyak biztonságában. Ez a két, általában sötét ruhát viselő, kövérkés figura biztonságot nyújtott a könyvek lapozgatásához, s nyugalmat az alváshoz. Békésen telt az élet, fülsiketítő hullámverés, az érzékek megfeszülése nélkül, itt nem vertek visszhangot a távoli hangok, melyben mindig valami baljóslatút sejtett.

Az ebéd már ott volt a sparhelten, melyet Liliom mester, apu birkózótársa és a ,,Partizán" bicikligyári kollégája csinált sajátkezűleg. Őt nemcsak az okosan kifundált sparhelt arányai kápráztatták el, még csak a palicsi tobozok pattogása sem, de nem is a lerni, mely kicsi volt ugyan, ám mély, mint a titok, és sárgaréz cikornyák díszítették, hanem egy fogóval ellátott paralellopipedon, mely a sparhelt bal oldalába volt belemélyesztve. Ez voltaképpen egy ,,melegvizes fiók" volt. Innen merítette a nagymama merőkanállal a forró vizet, és hozzáadta ahhoz, amihez épp hiányzott. Fedele is volt, úgyhogy lényegének titka mindenki előtt rejtve maradt, akik rápillantottak ugyan, de aztán tovább süppedeztek a konyhai hangulatban. A nagymama minden reggel, amikor belemerítette a kanalat a varázsfiókba, hálát adott a mesternek, aki egy ilyen jó sparheltet fundált ki és állított elő: ,,Eszes ember vagy te, Lilom! Megéred a pénzed, Liliom! Áldjon meg az Isten ezért a csodáért, Liliom!"

Zsulyevicsné mindig délelőtt tíz felé érkezett. Olykor elkortyolgatott a nagymamával egy pohár bort, abból a kancsóból, mely ovális kézimunkával leterítve várta a nagyapát a kis kredenc közepén. Aztán a nagymama lement a pincébe, és lopóval pótolta az élvezet elfogyasztott hányadát. Egy két-pohárka bor után, úgy tizenegy óra tájt, amikor már sürgette őket a házimunka, félbeszakították a tereferét, estélig befagyasztották, amikor is majd a ház előtti padon folytatják. Ezidőtájt, este hét körül az egész utca sétálni ment, moziba, rokoni látogatásra, úgyhogy kettejüknek folyton köszöngetni kellett, néhány mondatot váltani, kérdezősködni mindenféléről, ami érdekelte őket. Nemigen lehetett szó nélkül elmenni mellettük az utcán. Bármit kérdeztek a naiv öregasszonyok a fiatal lányoktól, a házaspároktól vagy a magányos nőktől (a férfiakat nem állították le), mind, mintha csak erre vártak volna, előtálalták a történeteiket. Úgy nyolc körül már egy jókora titokhalom volt kettejük előtt, teli bonyolult intrikákkal és váratlan fordulatokkal.

A délutáni locsolás után, mely a kertről az utcára is kiterjedt, és a hosszadalmas fürdés után a lavórban, a sötétkék vagy fehér babos fekete pongyolába bújt öregasszonyok finoman illatoztak. Szeretett az ölükbe bújni, húsos karjaik közé, az arcukhoz simulni, elpihenni a pongyola kivágásából kibuggyanó nagy keblükön. Ott volt a ,,vonás", vagyis a két nagy, fehér felület, a két vekni közti rés. Csak amikor a Fekete-fürdőbe mentek, mely abban az utcában volt, ahol Zsulyevicsné a szűcsműhelyt vitte, s ahol ő a későbbiekben lakott, csak akkor láthatta meg a ,,vonás" alatti részt. Az öregasszonyok beültek egy hatalmas medencébe, ahol már szép számban várták őket a kortársaik. Hagyták, hadd lebegjen szabadon a mellük, a gyerekek pedig az úszkáló keblek gyűrűjében a medence közepén játszották játékaikat. Micsoda boldogság volt az! A ,,fekete fürdő" a hatalmas, négyszögletes medencével, a minden oldalról beleereszkedő lépcsőkön pedig ott üldögélnek a nagymamák a víz felszínén ringó mellükkel. Teljesen ellazultak, nevetgélnek és cseverésznek, a hangokból szőtt echo összevegyítit az időket meg az eseményeket, a pára összeolvasztja a nappal sávjait és nagy mélység benyomását kelti, ahol mindent lehet kívánni és akarni, miközben várnak a sorukra a masszőrhöz, hogy egy kicsit elszigetelje őket a valóságtól, vagy talán a pedikűröshöz is, hogy könnyítsen haladni életútjukon. Később, elégedetten a nagy szombati fürdéstől, mindannyian együtt indulnak haza. Kimennek az utcára, és két sarok után senki nem is sejti, honnan jönnek. A könnyű léptű gyerekek szinte repültek anyjuk karjába, hogy elhallgassanak mindent, amit láttak és megéltek. Hogy megörvendeztessék őt a felforrósodott arcukkal, melyet az anyukák sokáig puszilgattak, bepólyálván a gyerekeket az ágyba, ahol meséket meséltek nekik, amelyek az álmos gyerekfejekben, mint a sás meg a nád, összekeveredtek azokkal a képekkel, amelyeket az imént a ,,fekete fürdőben" láttak. A sikongatások és az elernyedés visszhangjával; a jövendő hétre átnyúlón ez teszi lehetővé, hogy zavartalanul összeszövődjenek és szétváljanak a napok. Mintha sohasem szakadhatna végük.

Palics régóta a teniszpályáról hallatszó két labdaütés közt él. Jól hallatszanak minden városrészben, legjobban pedig a tó tükre fölött. A tompa, finom ütések között lélegzünk be, majd amikor megismétlődnek, ki. Az ütések közötti csönd a kontrapunkt, valamiféle fölszabadulás és lazítás. Amikor felhangzik az első ütés, akkor veszi kezdetét minden – az ihletetteknek sejtelmeik támadnak, az elvetett mag kicsírázik, az állatkerti oroszlán hívja a párját, elhalad a villamos, a kerékpárosok felülnek a vaslovaikra és nekilódulnak, a tó, kérdőn a holdra nézve, ismét sóvárog a soha el nem ért apályra és dagályra, illatozik a gyümölcs, a fehér fonott szék pedig a gyerekkor teraszán a tulajdonosaira emlékezik. Minden az őskezdetekhez méltó csöndben zajlik. S amikor eljut a fülbe a második ütés nesze, egy pillanatra minden megáll. Palicsnak ez a blouap-ja a két ütés között olyasmi, amibe Palics minden lakosa beleszületik. Amikor valahonnan ideér, ez a hang az erdő mélyéből az eljövetelt hirdeti. Csak úgy ereszthető el a fül mellett, ha a tekintet a templom harangtornyán túl az égre szegeződik. Ekkor csak az örökkévalósághoz intézett ima hallatszik, amit, csöppjeinek rózsafűzérét olvasva, Palics rebeg.

A robbanás előtti pillanat, akár az abszolút nyugalom cseppje. Mintha a néhai idők tömörülnének benne, melyektől kitágul a pupillánk... A szabadkai színház primadonnája, Ferenczi Ibolya a premier után az utcában, ahol lakik, de akárha a színpadon, siklik az elvirágzott fák és az illatozó csokrok között, melyek a nyár érettségét ígérik. Az ő nevét viselő utca lakói ma esti szertartásaik lágy ritmusára altatják a gyerekeket, soha véget nem érő beszélgetésekbe kezdenek, pasziánszt raknak ki. Két szirénavisítás között. És akkor megállnak az idő órái, megáll a föld szíve, megtorpannak a természet nedvei. A csillagok lehunyják szemüket, hogy ne lássák a fák fajdalmát, ahogy a föld alatt gyökerük hasad, a nyílt sebet a házon, melynek menekülnek a falai. Hogy ne nézzék a családi relikviák elszörnyedését. A keresztelők meg az esküvők, a tengerparti nyaralások fényképeivel teli albumokat. A tengerparttól most halálhozó küldemények érkeznek... Ferenczi Ibolya az utcában, ahol lakik, de akárha színpadon, a kerítések és a falak tövében gyűjti a letörött virágokat, csokrot állít össze belőlük, majd a föld felé fordítja. Hogy megszáradjon és megmaradjon. Nyugtatja a megrémült városi gerléket, akik azt kérdik: van-e valaki, aki fölszabadítaná az eget? Hogy felrepülhessenek.

Lám, hogy elücsörög a magas, nagydarab Huszár néninél, aki állandóan a gyümölcseivel foglalatoskodik, s ettől kellemes illategyveleget áraszt. A sarki házának eszményi a konstrukciója: belépsz a nagykapun, egy rövid séta után jobbra fordulsz, felmész a lépcsőn, és felérsz a teraszra. A teraszon fehér fapad, reggeli üldögélésre való. Ő azt szerette legjobban, amikor a teraszról belépett az előszobába, ahol egy nagy, fehér tükör állt meg két fehér szék. Abban az időben, amikor, már megöregedvén, Huszár néni rákényszerült, hogy eladogassa a holmijait, megvette tőle ezt a tükröt és a fehér székek egyikét, melynek félkör alakú volt a támlája. Tán azért, mert vágyakozott arra az időszakra, amit olyan kellemesen töltött el e bútorok között. Micsoda izgalom volt a két szék egyikében ülni a tükörrel szemközt, és várni, hogy előbukkanjon mögüle Huszár néni egy kosár gyümölccsel, bemenjen a spájzba, és kimérjen kinek-mennyit, rendelés szerint. Akkor abban a hitben élt, hogy Huszár néni játszik, pont úgy, ahogy ő játszadozott a homokban Terézzel, a pajtásával a szomszédból. Senki sem járt rosszul.

Huszár néni egy keskeny fénypászmából lép elő, még jól tartja magát, fiatal, gyümölcsillata van, és a fiatalon elhunyt Huszár Ferikéjét keresi. Mintha most ocsúdna fel, úgy néz reá, akárha gyümölcsök közül csodálkozna rá a kislányra a fénypászma túloldalán. Mintha kényelmes lett volna neki ott, ahol volt, mintha megbékélt volna azzal, hogy onnan nem tud visszatérni a kényelmes házába, a kertbe, ahol az apró termetű, bádogos férjéhez olyannyira hasonlatos kerti törpék várták. Látszott, hogy habozik, de végül mégis elindult. Pongyolában volt, mint mindig, ruhában tán soha nem is látták. Öregségére leggyakrabban magas házának ablakában volt látható, és mindenki megállt köszönni neki. Az utca minden házának összes történetét tudta, sőt talán a kicsit távoliabbakét is. Tudni akart, nem pletykálni. Amikor a valóságban megszakadtak, magában szőtte tovább a történeteket, cserélgette a bonyodalmakat és az alakokat, a rendezést és a díszletet. Így kevésbé érezte magát magányosnak: annyira volt csak szereplője az emberekről és az eseményekről szóló történetvariációinak, amennyire a valóságnak.

Mosoly nélkül érkezett, kifejezéstelen arccal, úgy, ahogy az életét élte le. Csak akkor nevetett, ha jó oka volt rá, de sírni ő sohasem látta. Észre kellett vennie a magányát. ,,Huszár néni, mi újság odaát?" Ő volt az első ember, aki ezt megkérdezte tőle. Huszár néni lágyan elmosolyodott, és így felelt: ,,Még mindig minden olyan valószerűtlen." ,,Megtalálta Huszár bácsit?", kérdezte még. ,,Nagy ország az, kicsikém, nagy ám. Habár látszatra semmi sem történik, folyton mozgásban van minden. De nem olyan feszítetten, mint itt." A bölcs, öreg Huszár néni. Segített neki lekászálódni a fénypászmáról, s ugyanolyan egyszerűen lépett be az emlékezet és a valóság keverékébe, ahogyan élt. Ő viszont nem tudott mit mondani neki. Nem tudta hova vezetni. Elsétáltak a kútig, mely mindössze néhány lépésre volt a házától; szólt neki, hogy a kút kiszáradt. A boltban Huszár néni már nem ismert senkit, hát hazavezette inkább. Hogy gyorsabban megérkezzenek, kinyitotta a kiskaput, és belökte a lépcsőház felé. Huszár néni ismét belépett a saját világába. Mire felért az utolsó lépcsőfokra, a házba besütött a nap, a gyümölcskosarak pedig az előszoba előtt sorakoztak. Odament a mérleghez, és rakosgatni kezdte a gyümölcsöt mindkét rézserpenyőbe. Gyümölccsel mérte a gyümölcsöt. A kis sárgaréz hengerek, amelyeket mérlegsúlyok gyanánt használt, fölöslegessé váltak. Egy kiló szilva egy kiló almának felelt meg. A kiló almát egy kiló barackkal mérte ki. Így hagyta ott Huszár nénit, játékba feledkezve, legszebb éveiben.

A díványhoz ment, ahol gyakran fekve találta. Elmozdította a fal mellől, és a pókhálóban meg különféle elveszett, értékes holmik között, melyek talán Huszár néni álmaiból hullottak ki, megtalálta azt a szaloncukrot, mely annak idején, jó negyven éve, valamely karácsonyfáról pottyant le, Huszár néni pedig neki adta egy kora őszi délután, amikor a legszebben tudtak beszélgetni az életről. Nyilván ajándéknak szánta, amiért társalog vele. Még mindig ugyanabban az aranypapirosban volt, mely alól fehér rojtok kandikáltak ki. Megérezte a karácsonyfa alatti szalma illatát, s vele mindazoknak az ajándékoknak a sejtelmét, melyek előbb-utóbb a karácsonyfa alatt lesznek. Valamit biztosan tudott: onnan, a túlsó partról akkor térünk vissza az életbe, amikor úgy lépünk be valaki álmába, mint a valóságba, az álmodó abbéli igényével táplálkozva, hogy emlékezzék ránk. Hogy velünk együtt lebegjen... Ha nincs is szakasztott így, a Huszár nénivel való lebegés cáfolhatatlan bizonyíték volt arra, hogy mindent vissza lehet hozni az életbe, még a gyerekkori cukorkák ízét is. De csak akkor, ha nagyon vágyunk rá.

Kezdetben sikerül hordozni az adott gondolatot. Repes afelé, akinek szánták, elnyeri a figyelmét, felkelti az érdeklődését a keletkezőfélben lévő kép iránt. S akkor: kvrc. Az addig lendületes mondat elveszti a tónusát, a ritmusát. Megtörik. A második részét magas hangfekvésben mondjuk ki, fejhangon. Elválik a kezdet és a vég. Megpróbáljuk ismét. Akár egy zongorista, akinek a koncerten nem jut eszébe a partitúra folytatása, hát nekikezd újból, az első hangtól, hogy az majd előhívja a következőt. Hiába. Miközben a szavakat rakosgatta, elnémult a mondat. Nincs hozzá levegője. Mint mikor álmunkban veszélybe kerülünk, s egy hang sem jön ki a torkunkon... Hogyan segítsünk a mondatunkon? Felületes mosoly kíséretében ejtjük ki, a remény felhangjával. Vagy suttogva, kedvenc zeneszerzőnk muzsikájának kíséretében. Mindegy. Végül kiötlünk egy csapdát, amelybe okvetlenül bele fog esni. Összehívjuk kedves barátainkat, a megtört mondatok tulajdonosait. Körbe ülünk. Szertartásosan, mágikusan. Adogatjuk egymásnak mondataink megőrzött részeit. És lám, csoda történik! Összekapcsolódnak, helyrebillentik egymást. Eleinte látszanak a sávok, aztán azok is eltűnnek... A törött mondatok egészben térnek vissza hozzánk.

A világot elárasztják a nájlonzacskók meg a szilikonmellek, a tamagocsik meg az újabb recessziótól való rettegés. Összeomlása, nem pedig a vége ez egy századnak, amelytől mindenki várt valamit, ám nem adott semmit. Mindenütt leáll a növekedés, az emlékek elszótlanodnak. A tudatalatti sötét fülkéiben nyaktörő, hisztérikus zene harsog. Akár a riasztók, melyek célja, hogy az autók ne maradjanak a gazdáik, a gazdáik pedig álom nélkül. A hőmérséklet felizzik. A felhők idillikusnak tűnnek, nem reagálnak a földet ért változásokra. A pszichoanalízis tehetetlen, az identitásvesztés teljesen bizonyos. A porfelhők egyenrangúan mászkálnak az emberek között. A sáfrány leszakad a száráról, a fa meghasad a széltől, mely nem fúj. Palics többé nem kacsintgat ránk. Befútta a homok, benőtte a puszpáng, szaga az elhagyatott otthonoké. Mélyeiből, bánatosan és megbocsátón, a múlt basszusai hívogatnak. Rájuk támaszkodva állunk ellent a valóságnak. A szirénáknak, amelyek azt hirdetik, hogy semmi sem létezik, amiben hittünk.

Rózsi néninek szőke haja volt, sohasem őszült meg, búzavirág színű szeme pedig megakadályozta, hogy megöregedjen az arca. Egy napon, amikor nem vigyázott, mindenét elveszítette. Mindegyik fiát. Természetesen nem egyszerre, nem egy napon történt, csak úgy tűnt. Azt a fiát, aki a legtovább maradt mellette az élet kapujában pislogva, a kis Bélának hívták. Kék szeme volt, mint az anyjának, s a mosolya mindenkit levett a lábáról. Fejből tudott minden latin idézetet, deklinált, ő pedig azt hitte, hogy viccből halandzsázik vele. Alig várta, hogy abbahagyja, a nyakába kapja, és így vigye az utcán. Sűrű haja volt a kis Bélának, bele tudott kapaszkodni a fürtjeibe. Így semmi sem volt túl magas. S amikor a nyakában ülve futásnak eredt, nem félt.

A kis Béla volt az első a családban, akit egyetemre akartak küldeni. Járta róla egy történet, melyet humorosnak gondoltak. Rózsi néni állítólag egy éjjel kidobta a cucliját, amelyet már cérnával kellett összeölteni, mert majdnem szétmállott. Feldobta a tetőre, s így szólt: ,,Kis Béla, mától kezdve cucli nélkül fogsz aludni". A kis Béla egész éjjel sírt a cucli után – már négyéves volt –, s amikor Rózsi néni már nem bírta elviselni a makacs gyerekbőgést, éjfélkor felküldte az urát a tetőre, hogy keresse meg azt, amitől a kis Béla nem tudott megválni. Hogy mi mindent talált Rózsi néni ura ezen az éjszakán a tetőn, azt nem tudjuk. Nemsokára síró-rívó menet kísérte őt a Bajai úti temető felé. Aztán sorjában elment minden gyerek, mind az öt. Mind, a makacs és gyönyörűszép kis Bélát kivéve. Ám nemsokára ő is csatlakozott hozzájuk. Érettségiző volt, amikor egy este a Halasi úton kísérte haza a barátnőjét, akit még valaki szeretett. Ez a másik fiú odament hozzá, és egy kapualjban borotvával beleszúrt. Telihold volt, éjfél; a járókelők nem reagáltak a segélykéréseire. Azt mondják – amikor a történetét mesélik, mindig így mondják –, hogy túlélhette volna, hogy voltaképpen elvérzett, mert senki sem segített rajta. De nem élhette túl, mert ha igen, túlélte volna.

Senki sem tudta neki megmagyarázni, mért nem jön többé a kis Béla, és mért nem kapja a nyakába. Hiába kérdezte, hol az ő kékszemű lovacskája, hogy elvigye a boltba, és krumplicukrot vegyen neki. Senki sem tudta a választ. Mindenki csak hallgatott, és lesunyta a szemét. A kis Béla pedig nem jött. Ő kilopakodott az utcára, és várt, sokáig várta. Egész délelőtt, egész délután. Amikor hétágra sütött a nap, akkor is várta. Egy reggel Rózsi néni érkezett meg helyette egy kosár gyümölccsel, és átnyújtott neki a tetejéről egy almát. ,,Ezt a kis Béla küldte neked", mondta, és sírt. ,,Azt üzeni, hogy a főiskola miatt most sokat utazik, de amint hazaengedik végre, rögtön eljön." Ő megpuszilgatta az almát, és megkérte Rózsi nénit, hogy vigye el a csókjait a kis Bélának. Rózsi néni kivett egy másik almát, az övét pedig a keblébe rejtette, és megígérte, hogy így lesz. Attól fogva a piacról hazatérőben minden reggel hozott neki valamit. Alig bírt járni. Be volt fáslizva a lába, de mindennap elment a templomba imádkozni. ,,Csak a hit tartotta életben. Mint a cérna a kis Béla tetőre hajított cucliját" - mondogatták a hozzátartozói. És mindenki úgy gondolta, hogy hamarosan elmegy az övéi után, ám Rózsi néni változatlanul felbukkant, meséket mesélt neki a Jóistenről meg az emberekről, és nagyon szerette őt. Csöndes volt, megbékélt önmagával, és magába húzódott. Dagadt, beteg lába éveken át vitte eperlekvár sűrűségű emlékein át.

Rózsi néni reá hagyta a két karosszékét, amelyeket ő a legjobban szeretett, meg a nagy, fekete horgolt kendőjét, mely a legnagyobb fagyban is fölmelegítette a lelket. Ám ő azt kérte, hogy adjon neki valamit a kis Béla holmija közül. Megígérte, hogy neki adja az írógépét. Egy nap azonban, amikor Rózsi néni nem volt a közelben, megállapította, hogy az ígért írógép nem létezik. A kemény, fekete anyagból készült tok alatt semmi sem volt. Talán eladta valakinek, gondolta, hogy életben maradjon, és táplálja a halottaira való emlékezést. De sohasem vallotta be, hogy leleplezte a titkot. Hogy is tehette volna az után az esemény után, mely akkora izgalmat és sírást okozott a családban. A fülébe jutott, mi történt. Hallotta a nagymamát az udvarban egy nénihez beszélni: ,,Képzeld, Gusztinál a gyárban elcsíptek egy munkást, aki csavarhúzókat lopott. Amikor elővezették, a vejem, mint munkavezető, megkérdezte tőle: 'Tudod, mi a vád?' Az meg így válaszolt: 'Igen, én öltem meg a kis Bélát.'"

Egyik álmában a kis Béla mellett megjelent Rózsi néni is, és így szólt: ,,Hagytam neked valamit a konyhaszekrényben". Álmában pontosan leírta, hol, melyik rekeszben keresse. Másnap korábban kelt, és kijelentette: ,,Rózsi nénivel álmodtam". Elszaladt a házba, melyben már senki sem lakott, és a megfelelő rekeszben talált egy borítékot, melyen az ő neve állt. Egy levél volt benne, Rózsi néni dőlt betűivel: ,,Mindig vágytál rá. Menj be a középső szobába, s a kerek asztalon, a két karosszék között meg fogod találni. Szeret a te Rózsi nénid". Odaszaladt az asztalhoz, és megpillantotta. Kis Béla nagy, fényes írógépét, a betűk körül ezüst foglalattal. Mellette zálogcédula. A nagy, horgolt, fekete kendőbe burkolózva lekuporodott a karosszékbe, hosszan, hosszan sírt, mígnem elaludt.

Rózsi néni már hónapok óta halott volt.

Az építők lelkesedése biztosít a hídnak kötőerőt, belevésődik az ív feszülésébe. Amíg a híd épül, a lelkesedés őrzi a forrás örömét, mely folyóvá készül válni, emlékezik és beszél, szárnyakat ad a világ lelkének. Előkészíti az egyesítés művét, a kapcsolatot, mely mindig szerelmi. Amikor a híd elkészül, a lelkesedés fénybe öltözteti az embereket, s az építők nevét bevezeti a maradandóságot ünneplő könyvekbe... Amikor hidat rombolnak le, olyan hang hallatszik, mint amikor gerinc törik. A partok közt szakadékká hasad a levegő. Sikollyá és megsemmisülésé. Néma, fekete lyukká. Amikor hidat rombolnak le, a szivárvány elveszíti az ívmintát, az ember, okkal, meggörnyed, a folyó megsebesül, és vérzik. Amikor hidat rombolnak le, a beléénekelt dalok, oszlopok nélkül, ellehetetlenülnek... Zend Avesti azt írja szent könyvében, hogy az ember kilenc hidat épített fel a földön. Azért, hogy összekössék a látható világot a láthatatlannal. A földet az éggel. Az aranykor végén nyolcat leromboltak, csak egy maradt meg. És még azt is írja, hogy az aranykor az apokalipszis nélkül érthetetlen. A kín csak a boldogsághoz viszonyítva kín... A kínt megértettük, de mihez hasonlítsuk?

Békés napokon olykor még hallani a villamost. Mindig, még télen is nyári villamos volt. Hangjával áthatol a kapukon, a kulcslyukakon, a telefonbeszélgetéseken. Az életből eltávozottak könyvein. Lerázza magáról a helyi káplánok és szóvivőik üres beszédét. Mindig tele volt utasokkal, gyakran olyanokkal, akik, mint Iványi István, Hangya András, Bodrogvári Ferike, Komor és Jakab, Oláh Sándor, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Rajhl Ferenc, Milkó Izidor, Aksentije Marodic, Stipan Kopilovic, Ivan Saric, Danilo Kis, most Magyar Lacika is, értelmet kerestek az időnek. Úgy mentek át a városon, mint aranycérna a tű fokán, felháborgatták a lelkiismeretet, és eltűntek valami ismeretlen úton, avagy Krklec ezüstútján. Elfojtott sóvárgásokat, az önismeret görcsét hagyták maguk után. Gyakran hullámokban törtek be az álmokon át, és leírták a képleteket, melyeket életük során nem sikerült összeállítaniuk. Mégis, távozásuk után felsejlett a város felett, főleg a torony körül, az az aranyköd, amit könnyebb volt megfejteni. Csak el kellett csípni a végét, és mint a gyapjút, feltekerni a nap orsójára. Mind hagytak maguk után nyomot, vagy legalább intést. Mind Oláh sárga fényében fürödtek, mely azoknak az arcát világítja meg, akik nagykanállal kóstolják az életet. Tisztább lett utánuk a levegő, az ágyak puhábbak, a kertek tarkábbak.

Valaki elvitte Helenkéhez, aki a Huszár néni unokaöccsének a felesége volt. Ekkor járt először olyan házban, mely nem az ő utcájukban állt. Számára ismeretlen okból egész napra Helénkénél hagyták. Ámulatba ejtették az ajtókat borító tükrök, és naphosszat szabadon járkálhatott szobából szobába. Ennyi tükröt, melyekben az egész ház visszatükröződött, sohasem látott. Olyan ajtók is voltak, amelyek egymásban tükröződtek. Nagyon egyedül lehet Helénke, gondolta, ha saját maga megsokszorozásával próbálja csillapítani magányát. A lakás olyan kifinomultságot árasztott, amit eddig nem ismert. Olyan polgári kifinomultságot, amit nem lehet megszerezni, ami vagy megvan az emberben öröktől fogva, vagy nincs. Arra gondolt, hogy ebben a lakásban az idők során sok Helénke élt, akik nemzedékről nemzedékre átadták egymásnak mindezeket a színeket, a tárgyakba, a falakba szívódott illatokat, és természetesen a tükrök játékába való bekapcsolódás képességét. A ruhák szintén tükörből készült, tolóajtós szekrényben sorakoztak. Úgy emlékszik vissza ezekre a tükrökre, mint ama sárga fényre, mely ezt a Zarko Zrenjanin utcai házat is betöltötte. Finom, patinás fény, melyet nyilván a sok vendég arca hagyott itt. Helénke egész délelőtt meséket mesélt neki, a saját mesés élményeivel megtoldva, s ő ebéd után elszunnyadt a nagy teraszon, a kényelmes párnákkal bélelt fonott karszékekben, selyem ágyneműbe bugyolálva. Úgy aludt el, hogy közben a hálószoba ajtaján lévő tükörben a saját, az új tapasztalatoktól megváltozott alakját szemlélte.

Minden kirándulás az udvaron kívülre nagy izgalommal járt. Elbűvölte őt a látottak és hallottak tarka forgataga. Ennek a törékeny fekete asszonynak az alakja is, akinek megvolt rá az oka, hogy napközben megsokszorozza magát a tükreiben. Nagyon szép arcvonásai voltak, ibolyaszínű szeme. Olyan illata volt, mint azoknak a távoli országoknak, amelyekben járt, s amelyekről mesélt. Együtt süppedtek a selyem délutánba, mintha valami búvóhelyre szöktek volna. Hallgatta a halk hangját, elképzelte a városok domborművét, amelyeket a meséi kirajzoltak. Afrika izzó napja, Párizs fölött a sötétkék ég. Látta, amint belemártja a kezét a Niagara vizébe, hogy az ujja, mint a mesebeli pálcika, éjjel tovább világítson, s mutassa az utat. Az ujj története különösen elbűvölte őt, és meghívta Helénkét, hogy jöjjön el az ő utcájukba. Világítsa meg. Álomba merült, vajszínű selyembe, oly könnyedén és simán, mintha mindig is benne lett volna, úgyhogy nem is emlékszik, Helénke elhallgatott-e, avagy tovább mesélt zökkenőmentesen.

Ekkor hallotta először a Borsószem királykisasszony meséjét. Ez a mese nagyon közelről érintette, mert függönybe burkolózva gyakran játszott királykisasszonyt meg királynét. A nagymama szinte nap mint nap elejtette: ,,Hát igen, te mintha királykisasszonynak születtél volna". A valóság valótlan volt, mindig is ébren álmodott. Gyakran előfordult, hogy még a hintán is megmagyarázhatatlan állapotokba merült. Lefékezte a hintát, és hosszan bámulta az eperfalombokat, a kertjébe ereszkedő pillangókat, a mozdulatlanul csüngő felhőket meg az eget. Amikor lehunyta a szemét, elhatalmasodtak benne a képzelt tájak, s elmerült a kék víz mélyében. A boldogság, a teltség érzésével. A hang, mely felébresztette ezekből az állapotaiból és visszatérítette a valóságba, mindig fájdalmat okozott. Mintha szövetet hasogattak volna. ,,Menj a boltba... Hozzál vizet a sarokról... Vidd el ezt Huszár néninek... Hozzál körtét a Zsulyevics nénitől... Hanna ma nem hozta el a málnát, ugorj be hozzá."

Ja, igen, Helénkéről volt szó. A földrajz, amiről oly izgalmasan és halkan mesélt, búvárláshoz hasonlított. Amíg Helénke mesélt, úgy érezte, hogy fakul a valóság, ő alakítja ki a dolgok rendjét, egy olyan világmintát, mely az övé, amit a kertjén és az utcáján kívül még valóságnak ismer el. Helénkét soha többé nem látta. Akárhányszor végigment az utcáján - Helénke, mondták, már nem lakik itt, elköltözött valahová a sugárútra -, ezt a házat kereste, vissza akarván forgatni a filmet. De már a ház sem volt meg. Az az egy nap Helénkével megváltoztatta a világlátását és a szemléletét. Feltárta előtte, hogy a mese a valóságban is lehetséges. Bármely városban volt is, amikor tavasszal megpillantotta az ibolyacsokrokat, mindig vett egyet Helénke szemének emlékére. Ilyenkor megajándékozza magát a belső béke perceivel, sikerül visszatérnie oda, a soktükrös házba, s hallja a lágy, gyöngéd hangot, mely selyemszál gyanánt sodorja a mesét emberekről, városokról, országokról, csodákról. Kitisztulva, felfrissülve, készen áll arra, hogy bármely jelenséget vagy problémát integráljon az életébe. Erőteljesen, egyszer s mindenkorra, így hatott rá az az egyetlen nap a lakásban, melynek számtalan ajtaján tükrök villogtak. Helénkével, akinek az ujja, ebben egészen biztos volt, szüntelenül világított, miközben éjszakánként, egyedül, selyempárnákra támaszkodva, megpróbált elaludni. Lehet - kit tudja -, hogy épp ez a fény űzte ki a szeméből az álmot.

A nyári villamosban, a mi valóságunkban, mely annak idején nem volt virtuális, mindannyian továbbra is fennmaradtak. Érezzük ujjuk nyomát a színház plüssfüggönyein, a Városi Kávéház, a Városháza, a zsinagóga ajtaján, Palics vidám villáin, a Női strand kabinjain. Leheletük, akár a szépség érintése, még benne van a levegőben. Iványi István elhelyezett bennünket Szabadka-történetének lapjain, úgyhogy lapozgatás közben folyton forgatjuk a fejünket. Hangya András az ecsetjével belemártott bennünket a poros fiákerekben szóródó napnyugta kedves ibolyaszínébe. Bodrogvári Ferike a filozófus bölcs cinizmusával még mindig sugározza a távolságtartást minden szokványostól, mely, akár a pázsiton szétszórt fehér pipitér, sohasem szűnik. Komor és Jakab beépítették a Zsolnai-porcelánt az épületeikbe és a tekintetünkbe, amit nem kell elfordítanunk a Palicsra és Szabadkára érkező utasoktól. Kosztolányi ránk hagyta az aranysárkány zálogát, mely szembenézve Oláh sárga színével, újabb árnyalatot kölcsönöz az embereknek és a látványoknak. Csáth - a varázsló kertjét, melyben örökké létezünk. Rajhl Ferenc - szerencsejátékos szenvedélyét, melytől még mindig remegnek a könnyelműen elkártyázott házak falai. Danilo Kis - szöveggel megbékített meghasonlottságát. Magyar Lacika, lám, továbbra is a poros levéltári iratokban keresi életük és művük talányának megoldását. Látjuk, nem lankad, továbbra is pedálozik a Palicstól Szabadkáig és vissza.

A nedves földszagtól kitágultak az erdő orrlyukai. Minden lélegzik. Már nem köröz az égen a sötét kísértet. Minden megnyugodott a sárga rózsabimbóban a Terazijén. Talán a fűszálak és a promiszkuus eső kölcsönzi e nyárnak ezt a nem kellemetlen hőséget. Palics közepén, a kerékpárút elején és végén, a hősök, aggodalmakkal és Vermes ujjlenyomataival koszorúzva, megpróbálnak lebegni, és mosolyogva hárítják el az alkukat. A nyár csökönyösen kitart az üvegházhatásban. A izzadt golyóbis olyannyira felizzik, ami már sem neki, sem a földieknek nem kellemes. Valaki kiméri a lépteket, valaki őfölötte számlálja a nedvesség-falatokat. Valami nem jó, a századvéghez közeledve valami az ablakok verejtékcsöppjeivel vall a házakon, melyekben hinni kellett volna. A nagy terasz közepén a fonott székekbe befészkelte magát a nádas zenekarára vetett tekintet pompája. Az évszázadok kereszteződésén, akár a vasúti és villamossínek csomópontján, még nagyobb bőséggel közeleg a ősz. A csöndes jóság és teljesség hangjai elöntik az almafákat és a szőlőt, a ringlispilt és a gyerekek fagyiját. Szeptemberben a tó is zöldebbé válik, mitha a levelek, színüket vesztve, a közlekedőedények mintájára, átadnák a klorofilt a víznek.

Boros bolond volt. Az anyja vérbajban szenvedett. A tükör segítségével most is látja őt, amint az udvar végében, vödörrel a kezében a kút fölé hajol, hallja az egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedő lánc csörgését, s amikor a víz meg a vödör arcon csókolják egymást, előtör a megkönnyebbülés hangja. Sohasem látja őt szemből, mindig csak a hátát, amint az udvar végébe megy, és a kút fölé hajol. Hátának útja a beüvegezett veranda mellett vezet, melynek ablakaiba Boros már felhalmozta a kamillát, mely magával hozta a vonatfüttyöt, a mozdony meg a vagonok összecsattanásának visszhangját, az ismeretlen messzeségek szélhozta illatait. Hallja a kurta, metsző ollócsattanást, Boros nyesi a kamillafejeket, akár a guillotine, régi tiszántúli dalokat énekelve szatyrokba gyűjti, melyeket a biciklikormányra akaszt.

Boros anyja látnok volt. Látomásai is voltak. Jártak is hozzá emberek, főleg nők, és kérték, hogy jósoljon nekik. Azt mondják, értett a májjósláshoz, s talán azért választotta ezt a varázslási módszert, mert az ő mája tele volt legyűrhetetlen kórsággal. Boros apja fertőzte meg, aki elment a selyem útjain, és sohasem tért vissza, Boros pedig, mondogatták, a sírás és a nevetés omladékában született, Zsulyevicsné gyöngyvirágágyásai között. Nem tudni, mi történt vele kiskorában, hogyan nőtt fel, és mikor kezdett kamillát szedni. Az ő kiskorában Boros már felnőtt és ,,érett" ember volt. Minden nap elkarikázott a pesti sínekhez, és addig ment a sínek mentén, amíg le nem ollózta az elképzelt és kényszeres gondolatai által megadott kamillamennyiséget. Ekkor hazatért és nevetett. Vagy nevetett, vagy komor volt. Sohasem lehetett átlagos hangulatban látni. Az ő skáláján csak magas és mély hangok léteztek, melyekkel nem tudta kiénekelni az élet dallamát.

Egy éjjel kihordott minden bútort az utcára, majd az ablakon át megszökött. Senki sem kereste. A kerékpárját az ócskavastelepnél találták meg, a pesti sínek mellett, a sorompó közelében, a házukhoz hasonló épület falának támasztva. Az aszfalton, mondják a szemtanúk, mintha csak hosszas szárításra rakták volna ki, szép rendben sorakoztak a kamillavirágok. A fal mellé helyezte őket, a csengő alá, amit hiába nyomkodott. A vonatok továbbra is száguldoztak mellette, itt a közelben, az ő útvonalán, miközben ő, azzá válva, amivé folyton válni akart, végre boldogan és ellazulva kutatta az égi kamillamezőket. Ha nem is vitte magával az ollóját, ott is ő volt a legboldogtalanabb lény. De remélhetőleg magával vitte. Hisz mindig a zsebében hordta.

Boros eltűnését követően az anyja jóslásba bocsátkozott egy vödör víz meg egy kis zsebtükör segítségével. A tükröt a friss, hideg vízzel teli vödör fölé helyezte, és mesélte, mit lát. Egy ilyen alkalommal felsikoltott. Megpillantotta a fia, Boros fejét, amint a testtől elválva hever a Budapestre vezető sínek mellett. Körös-körül szőlők voltak. Elsötétülő arccal nézte a vizet, melyből a fia arca mosolyogott rá, a csecsemőkori Boros arca. Ezen a napon beleugrott az udvar végi kútba, abba a kútba, ahonnan a vizet szokta húzni. A kutat aztán betemették, a függönyöket a ház utcára néző ablakain pedig úgy hagyták, ahogy Boros hagyta, oszlopba sodorva, amikor utolsó gyógynövényszedése alkalmával felmászott rájuk, mint egy macska.

Ma ismét látja Borost a tükörben, amint leereszkedik a függönyön, hátrafelé karikázik, és összeilleszti a kamilla fejét a szárával. Látja, amint rendesen felöltözve halad át az élet ünnepélyén, fejével a nyakán. Kíváncsiságában eljut a gyerekkorába is, s látja, hogy mosolyogós arccal született, bohócokkal és akrobatákkal teli koponyával, s végül anyja hasába húzódva visszatér a harmonikus egészbe. S látja végül az anyjának az arcát is abban a pillanatban, amikor a kamillamezőn, jósággal és bizalommal telve, könnyelműen odaadja magát a jóképű, magas katonának. Úgy dönt, hogy a jövőben itt fog befejeződni a Borosék története, itt, ahol a boldogság maradéktalan, a szerelem pedig elháríthatatlanul örök.

Ami le van írva, megtörténik. Ezüst esőket álmodni. Szokványos nyári záporokat. Japán kertekre hulló esőt. A hosszú esőt Akiro Kurosava filmjéből. Megnyugtató esőt. Gyógyítót. Magunkhoz térítőt. Színtelen esőt. Égi vizeket, amelyek csillapítják a növények szomját. Az eső válasz a növény kérdésére. A szöveg eleven jelentése. Az esővarázsló énekek értelme a legnagyobb szárazságok idején. Az eső a magasságokból jön, és üzeneteket hoz az elvándorlások meg a visszatérők számáról. Emlékezik a növények asztrális fogantatására. A levél egyszer megadott formája ismétlődik és sokszorozódik mindétig. A levél mindig levél és Goethe levitációja: a gyökér lefelé tart, a növény pedig fölfelé, Hermész Triszmegisztoszról vallva. ,,Mindaz, ami fönt van, ugyanaz, mint ami lent van." A lenti világ képei hozzák a növényeknek az esőt, a növények pedig megismétlik az évszázadok bölcsességét - lefelé is, fölfelé is nőnek. Hozzájárulnak a föld erejéhez, a virág energiáját adományozzák. A termésekét. A nedűkét. Álmaink, a cimborák, akik segítenek, visszavezetnek a rendeltetési helyre. Ahol minden egyszerű volt. És következmények nélkül való. Artemida hajának hullámai, ahogy közeleg, leszedni egy fürt kövidinkát a palicsi szüretek idején, az ősz aranyat érő esőjére emlékeztetnek. Vajon ő látja-e, hogy egy karcsú, hosszú lábú nő meghódítja Apolló szívét? S ő itt marad, tudván, hogy a Varázsló kertje Heszperidész kertjévé változik, a Női strand átlója pedig a Hiperboreusok vízválasztójává.

Mind elmentünk valahová, megváltozott sorssal, elboldogultunk az idő és a tér új szóródásában, ködösen emlékezve a középiskolás álmokra. Az élet fája előre nem látott helyeken ágazott szét, a zöld levél váratlanul sarjadt, reményt és értelmet kínálva. Tudtuk, hagyni kell a folyót, hadd folyjon. Az egyszerű megközelítés mindig garantálja a boldogság esélyét. Nyugodtnak lenni, hagyni a cseppeket, menjenek a maguk útjain, örömünket lelni az alkotásban, a semmittevésben, a jól elhelyezett aktban, mely az átgondolt portrén keresztül majd egy remek csendélethez vezet. És megzabolázatlan képzelettel, kitartó álmodás után, felvételt nyerni az élet teljébe. Az alakok megkettőződve, széthasadva vagy megsokszorozódva bukkannak fel. Belőlük sarjadnak, beléjük hatolnak az apák és az anyák, az özvegyek és a nyugdíjasok, a gyerekek és az a genetikai kód, mely kitépte őket a kollektív tudattalan medencéjéből, és rájuk ütötte a felismerhetőség pecsétjét. Minden olyan, mint Goethe padovai botanikus kertjében. Most is olyan. A zsákmányul ejtett szél átzúg a lefelé fordított síksági hegyeken. A felágaskodó szárú cseresznyék a tó gyönyörű szemét bámulják. Artemida rábeszéli Apollót, hogy maradjanak itt, Hiperboreusban. Csáth hallott a szándékáról, és megírta ,,A varázsló kertjét", hogy meggyőzőbb legyen minden. A nap továbbra is megmenti a tájat.

Íme, teker a kisbiciklin az időn keresztül, apa mellette szalad. Eleinte teljes súlyával, biciklistül apura támaszkodik, később minden leegyszerűsödik - összeforrtak az idő meg ő, akár az oltvány. Most apu helyett az idő karikázik vele körbe-körbe, apu pedig örül: megtanította őt, hogyan kell bánni a kerékpárral s az idővel. Aztán leül a lépcsőre a konyha előtt - dél van. Ő odamegy hozzá, és megkérdi, hogyan írja meg az első iskolai dolgozatát a filmről, amit néztek. ,,Meséld el", mondja apu, ,,miről szólt az a film". Leül mellé, és mesél. Erre apu így szól: ,,Írd ezt le így, a saját szavaiddal". S ő leírja. Előtte még azt mondta: ,,Tudod, az első mondatot leírni a legnehezebb, aztán már megy minden magától." Az ő esetében ez az irodalomelmélet évekig termékenynek bizonyult. Az első mondat mindig felbátorította, hogy valamiként folytassa. Egy színnel, egy suttogással vagy valami pompással. Egy fényszikrával, egy illattal vagy a lelkében fogamzott nappallal. Mindig megvolt neki a felhők útja apu képéről, a folyó menti fájának hűse, a szarvasbőgés a magasban, fenn a magas hegyekben. A Palicsi tó illata, melybe apu fiatalkorától fogva belefeledkezett, vagy a szabálytalan ecsetvonásai, melyek a képen úgysem értek volna jó véget. Életének első története az apjáról így kezdődött: ,,Az én apukám nagyon gazdag ember. Van lelke, festőállványa, és tud örülni." Apu ezt a mondatot mindig úgy folytatta, hogy beigazolódott látszatra naiv jelentése. Amikor az utcát járta, minden szomszéd életrajzát egyetlenegybe tömörítette. Nem hagyta, hogy sokáig köntörfalazzanak a történeteikkel. Mondta a magáét. Mesélt a rengeteg libáról, amit a családja tartott Palicson. ,,Hétszáz liba", mondogatta. Aztán még kacsák is csatlakoztak hozzájuk. A libák száma apu hangulatától függően változott. Egyébként, a szebbik nemről és a női szépségről szóló történeteit kivéve, minden téren megbízható beszélgetőtárs volt.

Miközben ő biciklit és az időt hajtotta, apu egyre öregebb lett. Nem jutott eszébe valami nagyon fontos az életéből, s ezért naphosszat keresett valamit a fiókokban. A csörgés-börgés még az utcára is kihallatszott, de a félretett csavarok, franciakulcsok, anyacsavarok, szögek, szajlák, bicikliküllők, dohányos szelencék, gyűszűk, dróttekercsek között sehogy sem találta meg azt, amit keresett. Erre elkezdte hajtogatni, hogy meglopják. Ő tudta: apu érzi, hogy kihullnak a kezéből az életről szőtt illúziói, melyekben sohasem szűkölködött. És hogy az egyetemes lopásról szőtt történet lesz további életének vezérmotívuma. Nem bírt már kimenni a szőlőbe, nem bírt már naphosszat segédkezni a szomszédoknak, mert fogytán volt az ereje, többé nem osztogatott széjjel mindent, amije volt, mert immár valóban semmije sem maradt. A festőállványt kivéve. Amikor az idő, amit már annak idején átadott neki, amikor biciklizni tanította, őszbe borította a haját, rájött, hogy egész életében sürgött-forgott és mindent elosztogatott, holott a sürgés-forgás oka meg az osztogatás értelme nem volt világos számára. Körülötte midenkinek megvolt mindene, miközben ő továbbra is sóvárgott valamire, amit sohasem kapott meg. Nem jutott eszébe senkinek, hogy annak is fel kell kínálni valamit, aki ennyit ad. Ez senkinek sem jutott eszébe, úgyhogy megöregedvén apu felfedezte, mekkora lyuk tátong a világban. Töredékekben kezdett beszélni magáról, amelyek azonban önálló egészek voltak. Úgy érezte, hogy rá kell erőltetnie az utcára a történetét. Nap mint nap, találkozástól találkozásig, akárha öntözőkannával, akárha áldásos esővel, öntözte az embereket az élettörténetével. Anélkül, hogy tudatában lett volna, ismét pazarolta a kincseit, az emberek meg csak mosolyogtak, vagy szó nélkül továbbálltak. Mivel csak részletekre emlékeztek, és nem érdekelte őket az egész, tévesen mondták tovább a töredékeket. Apu meg, ki tudja hanyadszor, megint azzal a tudattal ért haza, hogy az erőfeszítése hiábavaló. Akárcsak a képzelődés a szőlőről, melyhez ifjonti erővel szeretett volna visszatérni.

Egy napon, a sok eredménytelen próbálkozás után, elhatározta, hogy fest egy nagy képet. Felvázolta a vászonra életének valamennyi fontosabb szereplőjét. Apró jeleket rajzolt melléjük, emlékeztetőül a velük kapcsolatos fontosabb eseményekre. S ekkor úgy döntött, hogy az önarcképét – fiatal apa, aki biciklizni és az időt üldözni tanítja a lányát – a kompozíció közepébe helyezi. Ő akkor fellélegzett: apu végre felfogta, honnan ered és hova tér meg minden. Saját magát úgy festette meg, amilyen belülről volt. Éjjel az ágyban új figurákról és eseményekről álmodott. Reggel, nem tudván, mi minden történt éjszaka a képpel, felkelt, és ott folytatta, ahol az este abbahagyta. S a kép pulzált, lélegzett, növekedett magában; kikerekítvén az értelem köreit magába szívta apu minden gondolatát, minden valamelyest olvasható álmát. A kép lassan a fél udvart elfoglalta, látszott, hogy nem fog rajta elférni apu egész bel- és külvilága. Ám nem hagyta abba. Ő pedig tanúja volt, amint a kép és az ég fokozatosan összeolvadnak, ott fenn, egy kikezdhetetlen egészbe. Azokat a figurákat is megpillantotta, amelyeket apu még fel sem vázolt, és az eseményeket, amelyek le fognak játszódni körülöttük. Arcuk színeit, a bánatot, amit majd apuban ébresztenek, s az örömöt, amit bőkezűen osztogat.

Hagyta, hogy békében befejezze a képet, melynek isteni jósággal burkolt teljessége egy pillanatra előtte is feltárult. Tudta, hogy helyet fog kapni a mesterek között. A legnagyobbak között. Éjszaka az ő zöld erdőiről, hattyúk lakta tavairól, felhőiről álmodott. Mindarról, amit apu nem ért rá megfesteni. Mintha előre megérezte volna, hogy csilingelő csengettyűivel, aranytálon fog eljönni a reggel. S hogy apu, a meglelt lényeggel, meg nem lopva és ismét fiatalon, a képen fogja bevárni. És várta. S megpillantotta őt, az apját, amint a kislányával körbe karikázik az udvaron. Arra tanítja, amit sejtett, vagy talán jól tudott. Hogy sohase adja fel, fejezzen be minden képet, s legyen miért élnie.

Kibogozni a jóérzések bérelt terét, e kerti, fürdővárosi nyugodalmasságot, melyben nem bántanak sem az újsághírek, sem egy távoli világ szirénái. Vagy kérdés nélkül elmerülni a fájdalommentes létezésbe, mint mikor a meditáció áldását adja a szellemre. Amikor beavat a titokba. Hogyan vált Palics létezésünk feltételévé és okává, tagadván a mindenre emlékező és mindent megismétlő iszap pompájában hibernálódott mamut körvonalait? Ez kimondhatatlan. Csak megérezni lehet az érkezés és a távozás közti bizonyos pillanatban, amikor a nap rácsapja kalapját a nagy terasz boltívére, a hullámok pedig megtorpannak a fellendülés és a zuhanás közt. Ilyenkor fölöslegesekké válnak a válaszok, akárcsak a kérdések. Egy pillanat alatt megújul a teremtés értelme a száguldó másodpercben, melynek mezeje kiterjed az időben, meghódítván a testetlenséget. Ebből a valamiből, ami inkább atmoszféra, mint táj, inkább körvonal, mint árnyék, inkább nesz, semmint világosan kimondott gondolat, keletkezik a történet Palicsról, ami a karteziánus gyanakvás után is a szél díszlete marad. És ez az értelme. Visszatérésünk oka.

Árnyék a zsinagóga felett

(Befejező levél)

Hogy a madarak nyelvét tanulod mondtad

álmomban drága Sara mielőtt felébredtem

s most okokat keresek a meséhez

Hogy a madarak őriznek valamit a teremtés habjából

egy költő tanított erre s hogy nyelvük az istenek nyelve

inkább csak sejtettem

Egyszer emlékszel ugye

egy lyukasóra idején

bevezettél a szentély labirintusába

és sokáig sírtál simogatva

a fentről lefelé sorjázó

falra rótt neveket

Számomra érthetetlen szavakat suttogtál

jad vasem jad vasem

aztán fent ültünk a padban melyre

sárgaréz lemezen a te vezetékneved tűzték

és néztük ahogy a gerlék sokáig ölelik

a vitrázsok öblét s a menóra szívét

Ekkor beléptem a hallgatás nyelvének szent csöndjébe

e nevek tulajdonosai közé

(meg akik hozzájuk hasonlók a szentély falain túl)

Mind bele voltak szőve e város életébe

mind felakasztották képeiket

e házak bolthajtásai alá

és mindenkivel megtörtént a váratlan csend

melyben miként te visszatérnek a madarak jelbeszédéhez

Tanulom megkülönböztetni a hullámokat amelyek feldobták

meg amelyek elborították őket

várlak téged is drága Sara hogy lássam

miként remegsz mosolyogva és próbálod

a rámismerés vagy a bátorítás jelét küldeni

A kovácsoltvas kerítés előtt állok

mely valaha elválasztotta az utcát a zsinagógától

eső után mindig e pillanatra várakozva

A vér és a pezsgő szagával

fokozódnak e század izomgörcsei

s reményeink elvesztik az első levelek meggyőzőerejét

Drága whiskybe mártva

az idő jégdarabokká hasad és csörög

segít lenyelnünk a valóságot

mely önnön töredékévé törött

nincs dramaturgia mely értelmet adna neki a földrengés múltán

árnyékként vonul akárha filmvásznon

semmit sem hagyva maga után

köddé foszlik melyben oly jó volt utazni

mozdulatlanul helyben

Az árnyék kerete a múltnak

mely jégtorlaszokként hömpölyög

olvad a vitrázsok és a gerlék szeme előtt

ők bevárnak minden ráérőt

Az illúziók az autóroncs-telepen halmozódnak

kiöregedett modellek állkapcsa között

e század filozófiája bele fog férni a vásári

késdobáló koszvadt nájlonzacskójának rongyába

Őrzöm neked drága Sara a helyet a fényképen

és a bemélyedést a zsinagóga lépcsején

melyen az egész osztállyal együtt

fekete-fehér filmbe kockázva azt hittük

mindétig rejtve maradunk

saját álmainkban melyeket sehogy sem fejtenek meg

a híres királyi jósok

(honnan tudja az álom amit az ébrenlét nem)

Javítgatjuk a natális horoszkóp-szövegeket

szerkesztjük és újrarendezzük szépen

a csillagok dolgába avatkozva

nem tudván hogy amit követünk nem fény

hanem a megadott pontok szerint felrajzolt élet

De talán nem is kell az igazságot keresni

unalmas akár az ásítás

rögtön elfelejted amint felfogod

értelmetlenné teszi a kérdéseket melyeket

a szellőztetés kedvéért fel kell tenni

Kis ideig még karcolom az eget a szárnyaimmal

lebegtetem a félelem-fejadagom és elveszek

a részletekben

Drága Sara

az éveid kinőttek a nap

porával behintett fűből

hallom szapora lélegzeted

mintha a bizalmadba fogadnál

A mi iskolánk is romba dőlt mondod

a visszafelé élt idődben neszezve

A zsinagóga viszont vénül az árnyékban fűzöm hozzá

Minden gondolatom elhibázott mondod

mi még csak silabizáljuk a madarak nyelvét

Hallom a búcsúmondatot miközben elül a szél

és aztán kiárad a földszag

jótékony hosszú eső készülődik

mely beleöli a fájdalmat

a fű nyomába ahol elhaladtál

egy fejjel magasabban

Radics Viktória fordítása