Szabó Palócz Attila

Vadcseresznye gyümölcstea

Mintha még nem lenne elég szemét a házban, hátra hoztam ide magammal a fent, a konyhában megfőzött tea filterjének csomagolópapírját. Hogy a Gárdonyi Teaháznak (gyártó) is legyen egy kis reklámja itt...

Összezártam magam lányom nyulaival. Itt lent, a garázsban.

Hát, emberemlékezet óta garázsnak hívja a családi szájhagyomány házunknak ezt a részét, a hátsó udvarból nyíló helyiséget. Garázsnak hívjuk, de igazából itt sohasem parkolt autó. Látszik is rajta, hogy olyan ember építette (apám személyében), akinek soha nem volt autója, s aki autót soha nem is hajtott, vizsgája sincs hozzá. Valamikor, azt hiszem, lakóépület volt, talán dédszüleim lakhattak itt lent, de erre már nem mernék mérget venni, apámat kellene megkérdezni, ő még biztosan emlékszik. De itthon sincs, szociológiai tanulmánnyá sincs kedvem átalakulni, tehát maradjunk ennél a változatnál. Dédszüleimet amúgy sem ismertem, s amikor meghaltak, nagyszüleim már birtokul vették a ház első, utca felőli részét. A hátsó udvarból nyíló helyiség valószínűleg ekkor váltott minőséget, ekkor változott meg a funkciója. Mi is lett belőle, nem tudom...

Ekkor már beléptem valemelyest én is a képbe, de a régi épületre, annak funkciójára már nem emlékszem. Csak az a kép, az a nap gyökerezett meg bennem, amikor lebontották. Hát, még akkor is elég kis kölyök voltam, nem mernék számot mondani, hogy vajon hány esztendős. Kiskölyök! Ennyi...

Egy napon, amely valószínűleg hétvégi lehetett, hogy mindenkit össze lehessen rántani, mindenki ráérjen, reggel megjelentek apám munkatársai, barátai, testvérei, ez utóbbiakkal pedig az unokatestvéreim is. Tudom, szinte seperc alatt összelökték a roskadozó vályogfalakat, csak a romeltakarítás tartott sokáig, de azzal is végeztek még aznap. Egy lovaskocsi farolt be itt, mellettünk, a szűk kis zsákutcába, a férfiak nekiestek a lapátnak, s ripsz-ropsz felhajigálták a porzó vályogot.

Nem tudom már, miért történhetett, de a munkások egy adott pillanatban eltűntek, csak Robi unokatestvérem (akit később tragikusan fiatalon vitt a sírba egy agytumor) és én maradtunk kint hátul az udvaron. Hát, az itt, felénk élő népeket ismerve, valószínűleg bementek leönteni egy pohárka pálinkát, hogy lemossák a torkukról a port, hiszen épp akkor végeztek az újabb szállítmány fellapátolásával, épp megtelt a lovaskocsi a következő fuvarra. De a kocsis is velük tartott, így hát lehet, hogy déltájban vonultak be ebédelni öreganyám főztjére. Nem tudom már tökéletesen összerakni a mozaikkockákat, de nem is igyekszem. Most állítom össze a történtekről a saját változatom.

Robi hat évvel volt idősebb nálam. Felmászott a megpakolt pótkocsira, s valahunnenst kerített egy hosszabb botot. Valószínűleg a valamikori plafonból kerülhetett elő... Valami baseball-szerű játékot találtunk ki magunknak, ami abból állt, hogy én nagyobb, egyben maradt vályogdarabokat kerestem a romokban, s amikor megdobtam ezekkel, Robi a hosszú bottal igyekezett eltalálni. Érdekesen indult a játék, hiszen jókat röhögtünk azon, hogy mekkorát porzanak improvizált labdáink, amikor eltalálja őket a bottal. Szállt a por minden irányban, engem is számtalanszor beterített.

Kezdetben csak óvatosan, lassabban megküldve dobáltam, s ő is kisebbeket ütött rajtuk... Később azonban, ahogy egyre jobban és jobban belemelegedtünk a hajcihőbe, felbátorodtunk, s máris abáltuk keményen. És bizony, nem lenne igazi játék a játék, ha nem lenne szarás a vége, Robi egyszer hibázott, talán én sem céloztam egészen pontosan, a termetes vályogdarab elrepült mellette, egyenesen be a szemközti ház, a Tóthék ablakán.

Tóthékkal mindig is nehezen vergődött zöldágra családunk, soha nem szívlelhettek bennünket (korábbi időkre visszanyúló sérelmek állhattak a háttérben), s jött is már kiabálva-dühöngve az öreg... Pedig ez a szemközti házrész náluk is valamilyen hátsó udvarból nyíló, a lakásról szinte teljesen leválasztott helyiség volt. Az öreg Tóth főzte ott a pálinkáját, meg valószínűleg tárolta is, s ha jól emlékszem, még valamilyen műhelyfelszerelés is lapult odabent.

Az öreg szomszéd tajtékzik, gyerekek beszarva... Az lett a vége, hogy én megdobáltam Robit, s így törtem be az ablakot. Persze, ő is igyekezett menteni magát a felelősség alól...

Az építkezésre már nem emlékszem, egyszerre csak felhúzták a falakat, s készen is volt az új garázsunk. Nagy kiábrándulásomra apám ekkor disznókat kezdett tartani, s ezzel egy életre megpecsételte a háztáji gazdálkodáshoz való viszonyulásom.

Persze, mint mindig, az utcabeli gyerekekkel folyton hergeltük egymást. „Nekünk volt elsőként autónk az utcában” – mondta az egyik. A másik meg azzal dicsekedett, hogy az ő apja szervezte meg, hogy az addig földes utcánkat salakkal borítsák, ami az általános megítélésben felért azzal, mintha nekik is elsőként lett volna valamijük az utcában. Nyomott annyit a latban... Mindenki dicsekedett valamivel, mi meg csak éltük a magunk kis mindennapi életét. A kint történtek, a gyerekek egymást pulygató kis heccelései persze mindig bejutnak a családba, a kerítésen s a házfalakon belülre is. Csüszköltem apámat, hogy csináljunk vagy vegyünk valamit, amivel mi leszünk az elsők az utcában. Legendáris örök nyugalmával válaszolta, hogy „nemsokára olyasmit veszünk, ami még a környéken sincs”, nemhogy az utcánkban. Hát, ha én akkor előre tudom, hogy ő e szavak mögött a sertésre, a jószágra, a disznókra gondol, előrelátó csecsemőként cselekszem ott helyben. De nem tudtam.

A disznóknak szánt kaját, a koncentrátot tárolta a garázsban, ez lett az újjáépített házrész legfőbb funkciója. Telente meg nagy, családi disznótorokat tartottak itt. Közben apám, az új hóbortja bűvöletében, disznóólakkal meg aklokkal építette tele a hátsó udvart, felserkent az udvari klotyó (amit eredeti funkciójában egyetlen egyszer sem használtunk, s hamarosan tyúkóllá minősült át), mögötte pedig egyre nagyobb teret hódított magának a folyamatosan terebélyesedő és csak terebélyesedő ganérakás. A csüszkölésemre, hogy „legalább vitesd el”, „hordasd ki valakivel”, mindig azt a választ kaptam, hogy „megbeszéltem a Misiékkel, kell nekik ki a földre, majd elviszik”.

A Misiék azonban soha nem jöttek el azért a rakás szarért...

Misi az egyik unokatestvérem férje, egyébként gyermekorvos, az egyik legmenőbb a városban, lassan főorvos lesz belőle a kórházban, ha máris nem az, de ez a bácskai vér... Mániákus paraszt! Mindenféle jószágot tart, ahol csak ér (egy időben, amikor apám már csökkentette az állományt, hozzánk is elszállásolt néhány mangalicát...), halomnyi földet felvásárolt és műveli, meg minden.

Szóval, kiadós disznótorok helyszíne lett a garázsunk. Apámék hárman voltak testvérek (a három Szabó legény...), s valahogy mindig úgy alakult, hogy tél elején vágott egyikük, közepén a másik, s valamikor röviddel tavasz előtt a harmadik. A kaját pedig, amivé a tegnap még az ólban vígan röfögő jószág felértékelődött, mindig háromfelé osztották... Dicséretes testvériesség, szó se róla. Mindenhol mindenki annak arányában pakolt, ahányan voltak a családban. S mindegyik testvér hozta is magával a munka elvégzéséhez szükséges szorgos kezeket...

Gyerekkorom végére érve valahogy ez a rend, a szoros összetartás is megbomlott. Nagybátyám levágta egyedül is azt a disznót, ha kellett (Feri unokatestvérem, Robi öccse, mindig kéznél volt, ha úgy adódott...), s kóstolónak is csak annyit adott, amennyit borkóstolón szoktak a borból... A garázsunkban még rendszeresen folytak a disznóvágások, némelyikre még én is hazautaztam, mert akkor már Újvidéken éltem, de ennek a házrésznek a funkciója ekkor már egészen másfelé tolódott. Nagybátyám egyik alkalommal túl korán pálinkázta okosra magát, s még épp szerencse, hogy vidékről érkeztek vendégeim aznap reggel, mert így, a szobámba invitálva őket, szinte az egész napot indokoltan tölthettem ott. Egyszer pedig kapóra jött, hogy a konyhában a mosogató lefolyója eldugult. Hát, rááldoztam a délelőttöt, de az egész délelőttöt, hogy kitisztítsam...

Amikor pedig apámat végre sikerült rávenni, hogy végleg hagyjon fel a jószágtartással, a garázs végérvényesen funkcióját és értelmét vesztette. Mondom, már korábban is egészen más irányba, a lomtár, a szemétlerakó, egértelep, romhalmaz felé vette az irányt, de ekkor más funkciója már nem is maradt. Paradigmaváltás! Ez kell nekünk...

Halmozódott benn a rom, ami útban volt, amivel nem tudtunk mit kezdeni, ami feleslegessé vált, ami elromlott, de „hátha jó lesz még valamire, sohase lehessen tudni...”, vagy „alkatrésznek majd megteszi...”, annak az útja mind egyenesen ide vezetett. Szépen megtelepedtek az egerek, befészkelték magukat a csótányok; olyan laktanya alakult itt ki, ami minden undormánynak kényelmes otthont adott.

***

Bizarr volt az ötlet, hogy én most leköltözzem ide. Ahogy betette az ember a lábát, undorodva tántorodott ki, minden lépésére ügyelni kellett, hogy ne egy adag csótányt taposson agyon, ne egy figyelmetlen egeret rúgjon fejbe, s csak attól rettegtünk, nehogy egy napon patkányokkal kelljen szembesülnünk. Nagy szerencse, hogy apósom (mert időközben egy ilyet is beszereztem...) biológus, s felvilágosított bennünket, hogy egér és patkány nem fér meg együtt, mert felfalják egymás kicsinyeit. Amíg van egér, nem kell patkánytól tartani...

A mélyhűtő viszont azóta is itt áll, tehát mégis le kellett járni ide, s ráadásul rendszeresen. Szinte naponta.

A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy amikor én leköltöztem Újvidékre, édesapám testvérkéi szépen rászoktak arra, hogy ami náluk már nem fért el, de még mindig halmozódott, szépen berámolták hozzánk; mondván: „te úgyis egyedül vagy abban a nagy házban, a fiad a bútor egy részét is elvitte, csak üresen állnak ott azok a szobák, nyugodtan elfér”. Apám meg amilyen, testvéri jóhiszeműséggel mindenre csak rábólogatott, hogy „persze, csak hozzátok”. Szerintem még örült is, hogy segíthet, pedig jól kibasztak vele... Soha senkinek nem jutott eszébe később az itthagyott dolgokért jönni.

A fenti szobákat is szépen telepakolták kacatokkal, de Józsi bátyámék végül azzal tették be a nagykaput, hogy hoztak ide a garázsba egy régi nagy ágyat négy fotellel. No, az egerek ennek aztán tényleg megörültek, s halogatás nélkül beköltöztek. Olyan volt ez számukra, mint egy négyszintes luxusszálloda, én meg úgy néztem rá, mint Bin Laden a World Trade Centerre.

Mondtam apámnak, hogy „VIGYÉK EL!!!”, ő meg azzal jött vissza, amikor beszélt velük erről, hogy „persze, majd elviszik megjavíttatni, kell nekik a gyümölcsösbe”. Ahogy Misiék a ganérakást, no úgy vitték el Józsi bácsiék is a bútoraikat, az egerek meg csak szaporodtak. Bennük.

Nem viszik, nem viszik, jó... Amikor Temerinbe költöztünk (szerencsére csak egy nagyon rövid, átmeneti időre...), nagy szükségünk lett volna egy könyvespolcra. Itthonjártamban szemügyre vettem az ágyat, mondom, ezt szépen át lehetne alakítani. Le kell fejteni a szövetet, kidobni a szivacsot meg a rugókat, s megmarad a vaskos faszerkezet; azt már csak be kell polcozni, keresztbe a deszkákat és kész... Ha apám rajta nem kap, hát azonnal megcsinálom, így viszont az lett a vége, hogy majd ezt is megkérdezi. Persze, hogy nem adták, mert „kell nekik az ágy a gyümölcsösbe”. Aztaleborult!

A népmesei legidősebb testvér annyira ragaszkodott az egérlakta ágyhoz, hogy inkább szerzett nekem máshonnan valami hasonló alkalmatosságot. Anyósának pincéjében lapult még egy stelázsi, amit aztán szép polccá is pofoztam, még azt is mondhatom, hogy jobban is jártam így. Lesmirgliztem, befestettem, megtoldottam egy-két szöggel, olyan polc lett belőle, hogy a csodájára jártak. (Később Braci szerelte szét, de az már egy egészen másik történet lenne. S nem lesz!!! Ennyit az eredményes munka gyümölcseiről...) De az ágy a garázsban maradt!

Történt pedig, hogy még az újvidéki éveink alatt lányom kedvence lett a Disney-féle 101 dalmát kiskutya. Hazaköltözésünk után Mazowiecki barátom szólt, hogy padéi rokonainak van eladó újszülött kis dalmatája, s ha akarjuk, vehetünk a lyánynak. Hát vettünk. Történt ez tavasszal, s télre már a kutya is egész naggyá cseperedett. Asszony pajtás vitte szánkázni a kiscsajt, amikor Foltos (mert Pongó helyett végül mégis ez lett a neve...) is kiszökött az utcára, vagy talán nem is kellett annyira szöknie, kiengedték inkább egy kicsit, hadd szaladgáljon ott mellettük, úgysem haladnak valami gyorsan. Hát, a gyerekkori licit és virtus, s a jószágtenyésztés udvarunkban való meghonosítása óta már nemcsak salakunk van itt, a ház előtt, de egy egészen másik nyomvonalon aszfaltot is kaptunk; az egykor csupán földes, majd salakos út helyén pedig ma már kertek, fák és padok díszelegnek a házak előtt. Az erdő helyén, amelyikben, gyermekkorában apám egy szódásüvegben még elvágta a lábát, de én már csak a hűlt helyét láttam homoktelep formájában, mára lakótelep épült. Ennek köszönhetjük az aszfaltot s a megélénkült forgalmat is. A jeges úton a Yugo nem tudott idejében megállni, amikor a kutya az úttestre ugrott, s bizony elütötte. A bal hátsó lába tört el. Lányom zokogva rohant az ablakhoz az apjától várva segítséget. De mit tehettem volna? Valljuk be, sokmindent nem. Elvittem Foltost az állatorvoshoz, mondták, hogy meg kell műteni (ez néhány napon belül meg is történt), s már távozóban voltunk, amikor utánunk szóltak, hogy ha lehet, tartsuk meleg helyen a kutyát. A legmelegebb hely a házban, ahol még egy ebet is meg lehet tűrni (szobakutyákból nem kérünk!) az előszoba. Szinte az egész telet ott töltötte velünk, bent, az előszobában, de a kezdeti szigor után már egyre engedékenyebbek lettünk vele szemben, s valódi, hamisítatlan szobakutyává küzdötte fel magát. Ne is mondjam, hogy aztán – miután kiebrudaltuk – még hónapokig minden tiszta kutyaszőr volt odafent. A lényeg azonban, hogy amikor a sebesült jószágot feltelepítettük az előszobába, az ágyhoz tartozó négy fotel egyikét kivittem a garázsból, kicsit lesöpörtem, kiporoltam, s betettük neki, hogy legalább legyen min aludnia, mire feküdnie. Ezeket a fotelokat már korábban megkedvelte, amikor még egészen pici jószágként éjszakára sajnáltuk kint hagyni az udvaron, s esténként becsuktuk ide.

A műtét még hagyján, hiszen azt altatás mellett csinálták, s nagyjából abból állt, hogy egy vékony fémrudat helyeztek el a combjában a csont mellett merevítőként, hogy szabályosan forrjon össze a csont. Ezt a fémrudat azonban egy hónap múlva ki is kellett volna venni... Nem a leghumánusabb, s távolról sem eukomform megoldás, de ezt altatás nélkül, egy határozott és erős rántással szokták megoldani. Foltosunkkal azonban valami gond volt, már a negyedik-ötödik rántásnál és az időközbeni szüntelen feszegetésnél tartottunk, s a fémrúd még mindig nem mutatta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy hajlandó volna megmozdulni, s ha mégis, akkor sem a kutyából kifelé mutató irányban. Jól érzezte magát ott bent, mint az egerek az ágyban.

Az elején az állatorvos még azt kérte, hogy menjek be velük a műtőbe, fogjam le a kutyát, nehogy a rántás okozta fájdalmában hátrakapjon, s megharapja a karját. Aztán, ahogy mégsem sikerült egyszerűen kivenni azt a ne is mondjam, milyen fémrudat (mert akkor már nagyon gyűlöltem), s a kutya már nagyon-nagyon nyüszített, s olyan fájdalmasan, segélykérően meresztgette rám szemét, ami embertől is ritka, s odáig jutottam, hogy a vigasztalásban már össze-vissza puszilgattam szegényt, az orvos úgy döntött, hogy mégis altatásra lesz szükség.

– Még csak azt várja meg, hogy beadjuk az injekciót, aztán kimehet, láttunk mi már gazdákat itt összeesni... – mondta.

Talán akkor sem járnék messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy nyíltan éreztetett, tömény gúny is volt ezekben a szavakban, mégis örültem, mert tényleg nem éreztem túlzottan jól magam. Mint amikor lányomnak még egészen pici korában kivérzett a szája: egyedül voltam vele otthon, jót játszottunk, s közben, ahogy marhultunk, eszembe jutott egy egészen jónak tűnő gondolat, amiből könnyűszerrel egy játékos hangulatú kis verset lehet kanyarintani; odafordultam az amúgy is bekapcsolt komputerhez, hogy gyorsan bekopogjam, s mire feleszméltem volna, iszonyatosan elkeseredett sírást hallottam, ahogy pedig odafordultam az ágy felé, ahol a kiscsajt hagytam, csak azt láttam, hogy ömlik a gyerek szájából a vér. Iszonyatos látvány volt, minden szülő tanúsíthatja. Történt pedig, hogy egy kis gumirágóka volt a szájában, s miközben én elfordultam, ő hasra dőlt, a rágóka benyomódott a szájába és felsértette az ínét. Szinte semmi, de magyarázd meg te ezt egy szülőnek, aki csak annyit lát az egészből, hogy ömlik a vér a gyerekének a szájából!

Nem is tudom már, miért rohantam át Nenuékhoz; rémült zavaromban nagy hirtelen nem találtam volna papírzsebkendőt, amivel letörölhettem volna a vért a szájáról (de akkor egy tiszta pelenka is megtette volna...), vagy nem is tudtam mihez kezdeni, s inkább csak egy néma segélykiáltás volt a részemről ez az átrohanás a sebesült gyerekkel az ölemben, a lényeg azonban, hogy amint meglátott, Nenu kiragadta Orsit a kezemből mondván, hogy:

– Mindjárt elájulsz!

Hát, mi tagadás, nem sok híja volt. A nyugdíjas ápolónő seperc alatt szakszerűen elállította a vérzést, s miután látta, hogy semmiségről van szó, több gondot fordított rám, mint Orsira.

A két gesztus, ahogy Nenu kiragadta kezemből a sebesült gyereket, s ahogy az állatorvos kiküldött, mert látott ő már gazdikat összeesni – identikus. Orsi perceken belül már viháncolt is újra, Foltosra azonban bő fél órát kellett várnom. Mikor visszakaptam a jószágot, még mélyen aludt, így raktam be az anyósülésre hazahozni. Az előszobában álló foteljére fektetve családi kupaktanácsilag körülülve lestük ébredését. Az állatorvos azonban, a nagy hirtelenségben, jócskán beadagolta szegényt, csak harmadnap tért észhez igazán, addig csak kóválygott össze-vissza a lakásban.

Ekkor már tavaszodott, ebcsont összeforrva, csak azt kellett megvárni, hogy kicsit beszáradjon a seb. Úgy döntöttünk, nem tűrjük tovább a házban (mert ekkor már nem is csak az előszobáról volt szó, amit rengeteg, akkoriban készült fotó is igazol), kitesszük a szűrét. Mivel az éjszakák még elég hűvösek voltak, megnyitottuk Foltos előtt a garázst, költözzön be ide, vegye birtokába.

Apám már hagyományosnak mondható szertartásossággal minden ősszel összeszedi az udvarban álló diófa alól a lehullott termést. Ezzel még nincs is semmi baj. Zsákba gyűjtve, mint minden mást is, a diót is a garázsban helyezte el. Abban az időben is, amikor hemzsegtek idebent az egerek. Ezek az aprójószágok pedig kirágták, széthúzták az egészet. Sőt, behordták magukkal az ágy aljában létesített telephelyükre, s ott, az otthon, illetve a luxusszálloda nyújtotta biztonságérzetükben rágódtak aztán rajta kedvükre. Hát, a lakószobák kényelmét a garázsra, családunkat az egerek társaságára váltva, Foltos nem sokáig tűrhette az ágy aljában folytatott ricsajozást, idegesítette a vircsaft, az onnan kihallatszó csörgés-csattogás. Egerentyűink is ráfizettek a mértéktelen duhajkodásra... Foltos addig rágta, addig kaparta a szövetet, amíg sikerült annyira felsértenie azt, hogy már a szivacshoz is gond nélkül hozzáférhetett. Azt aztán a fogával apró darabkákra szaggatta, s ezzel addig nem hagyott fel, amíg az egész ágyat teljesen le nem csupaszította, így férkőzve hozzá az addig biztonságérzetet adó egérközponthoz.

Kiadós disznóóllá varázsolta a garázst, az ágyból a fakereten kívül szinte semmit sem hagyott. Ekkor már végképp nem volt semmi értelme tovább őrizgetni. Mondtam apámnak, hogy kidobom.

– Nem lehet, mert kell a Katinak, majd megcsináltatjuk és leviszik a gyümölcsösbe.

Ja, persze.

Ekkor már csak Katit mondott, mert nagybátyám, szegény, addigra már megboldogult, s bevallhatom, nagyon bántott, s rossz érzéseket keltett bennem, hogy életében olyan volt a viszonyunk, amilyen, hiszen a családi kötelékek tekintetében legközelebbinek volna mondható a rokonságunk. Mégis... Kató néni, nagybátyám özvegye pedig akkor már nagyon beteg volt, a gyümölcsös sem igen kellett már neki, nemhogy abban egy ágy...

Hát, azóta Kató néni is megboldogult, Isten nyugosztalja mindkettőjüket.

Az ő temetésén is ott motoszkált bennem ugyanaz az érzés, mint Józsi bácsién, de ezen akkor már késő lett volna segíteni. Mást és mást gondoltunk ugyanazokról a dolgokról, s eszünkbe sem jutott, hogy esetleg azon témák mentén induljunk el, amelyekben összhangra lelhetünk. Népek, nemzetek és országok ilyen esetekben, sőt ennél csekélyebb okok miatt is vad és véres háborúkat vívnak; ha ilyen szempontból nézzük, még jól is vizsgáztunk a történelem ítészei előtt. Ők is, s merem remélni, én is, de ez utóbbiról már nem az én tisztem nyilatkozni...

S mindez továbbra sem változtat azon a kegyetlenül rossz érzésen, amiről beszéltem...

Még Kató néni életében megesett, hogy végre sikerült elvitetnem apámmal az ágyat, de akkor is csak úgy, hogy talált egy mestert, aki majd rendbe hozza (hát, amilyen állapotban volt, újat kellett abból csinálni...), s csak azután adja vissza. Azóta ezt az ágyat szem elől tévesztettem, s hazudnék, ha tagadnám az ebbéli szándékosságot. Nem tudom, merre jár, lekerült-e már abba a gyümölcsösbe, amelyikbe szánták.

***

Kis híján egy álló esztendő telt bele, mire a kissé bizarr ötlet végül a megvalósulás jeleit kezdte mutatni. Mindenekelőtt nagyon tapintatosnak kellett lenni, mert apám konokul ragaszkodik a berögződéseihez, tehát mindahhoz is makacsul tartotta magát, amit ő erről a garázsról gondolt. Beleértve azt is, s mindazt, ami itt bent leledzett, mintha ezeknek a dolgoknak a legtermészetesebb elemi rend szerint itt lett volna a helye. Megmásíthatatlanul.

János bátyám, a három Szabó legények középső figurája még újvidéki éveink alatt kezdte el itt csinálni az épülő (akkortájt épp félbemaradt) lakásunkhoz az ajtókat. Történt pedig, hogy már javában tartott az építkezés, amikor eszünkbe jutott, amire azelőtt – ezt kerek-perec be kell vallani – nem is gondoltunk; tudniillik, hogy ajtókra is szükségünk lesz. Akkori körülményeinkhez képest ez túl nagy kiadás lett volna, ezért más megoldás után kellett nézni. Nenunál, a pincében állt egy régi ajtó, amit kivettek és újra cseréltek néhány évvel korábban Rajko bácsival, meg ott volt még az a kétszárnyas is, amit akkor vettek ki, amikor a házat két részre osztották Nenu nővérével, s befalazták azt az ajtót, ami a két házrészt összekötötte. Korábban ezt már rég be kellett volna falazni, de mivel mi laktunk a másik házrészben, Nenuék sem sürgették, hiszen mi rátettünk egy szekrényt az ajtóra, s már le is volt zárva. Ráadásul az ajtó feléjük eső részén náluk is egy szekrény állta el az átjárás útját, nem is látszott az egészből semmi, talán csak itt-itt az ajtófélfából valamicske. Aki tehát nem tudta, hogy ott átjáró van a szomszédba, s nem volt egy sasszemű szemlélő, hát valószínűleg észre sem vette.

Megkérdeztük nagybátyámat, hogy a kétrészes ajtó szárnyait át tudja-e alakítani úgy, hogy egyszárnyasak legyenek. Tudja, mondta. Hazaszállítottuk hát Zentára az ajtókat, ahol a garázsban (!) lapult még egy ajtó, mert nem tudsz te olyat mondani, amiből itt azelőtt ne lett volna, s mivel nagybátyám otthoni műhelye időközben egy éjszaka szép csendesen leégett, a megmaradt szerszámait megújítva itt rendezett be valami kis műhelyszerűséget magának, ahol hozzálátott a meglévő ajtók adaptálásához, a mi igényeinkhez idomítva. Járt lent Újvidéken, méretet vett, helyszíni szemlét tartott, oszt nosza!

Mivel az építkezés félbe maradt, mi hazaköltöztünk, nagybátyám újranősült, s az új házasságban más elfoglaltságai voltak, a későbbiekben már hanyagolta az asztalosmesterséget, a Nenu pincéjéből előkerült ajtókhoz a keretek és az ajtófélfák csak nem készültek el. Jancsi bácsi pedig időközben meghalt, a reménye is elveszett annak, hogy a félkész faanyaggal bármit is tudjunk kezdeni. Hívtam egyszer egy fiatal zentai asztalost, hogy nézze meg, fejezze már be, ami sajnálatos módon félbemaradt, de habár elvállalta, végül ebből se lett semmi. Előbb azt mondta, hogy most rengeteg a dolga, két hónap múlva vigyük át hozzá az ajtókat és a faanyagot, de aztán meg hiába kerestem telefonon, nem tudtam elérni. Hát ennyiben maradt a dolog. Amikor aztán végre sikerült találnunk egy temerini nyugdíjas mestert, aki az egész építkezés befejezését vállalta, rákérdeztünk, hogy az ajtók beállítását is vállalja-e. Vállalta, s akkor szállítottuk le vissza az ajtókat, ám a faanyag itt maradt.

Itt állt tehát a fennmaradt faanyag, egy rozoga asztal, Kató néniék készletéből még egy-két fotel, volt bent egy régi, egérrágta krumplisláda, amiben már emberemlékezet óta a csótányokon kívül nem tartottunk semmit, egy böhöm nagy öntöttvas kályha, amit évekkel korábban az azóta már ugyancsak megboldogult szomszéd Laci adott kölcsön egy disznótorra, továbbá egy másik tüzelős sparhet, amin nyáron elvileg főzni is lehetne itt kint, ha ugyan lenne bárkinek is kedve az ilyen szórakozáshoz, némi tűzifa, apám régi mosógépe, amit akkor hoztunk le, amikor hazaköltöztünk, mert nekünk lent újabb és jobb volt, s ha már úgy alakult, hát a jobbikat tettük be a fürdőszobába, és itt állt bent nagyon sokáig apósom Renault 4-es gépkocsija is.

Lacit különb neveken is ismereték: Garaba volt a szomszédságban, Cika az egész városban... S nemrégiben megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy újabban városszerte a fiát is, aki nekünk itt, a környékben mindig csak Öcsi volt, Cikának nevezik. A családi ragadványnevek így öröklődnek generációkról nemzedékekre... Amikor apósom azt mondta, hogy ott áll már náluk évek óta a rossz Renault az udvarban, ha megcsináltatnánk, vigyük el, nekünk adja, hirtelen nem is tudtuk mitévők legyünk. Garaba, akivel jókat lehetett kivipálinkázni hajnalonta a Tiszavirágon (még ha tudtuk is, hogy az a cefre, amiből főzték, a cukron kívül nem sok gyümölcsfélét látott, kivit meg pláne nem), eredeti végzettségét tekintve autó-villanyszerelő volt, s ha a járművek motorjához nem is értett, a csetnik haverjával összefogva vállalta, hogy rendbe hozza az akkorra már elég rossz állapotba került járgányt. Apám talált valami mestert, aki a karosszériát rendbe hozta, átfestette az autót, valami izével lekente az alvázat, hogy ne rozsdásodjon, ne rothadjon tovább, s amikor hazakerült onnan, beállították ide az udvarba, és következett Garaba és Csetnik Pero magánszáma. Apám, akkor még tenyésztőként, egy élő hízóval fizetett nekik a munkáért. Hát, ha nem is tökéletesen, de elvégezték a munkát, eljutottunk odáig, hogy a Renault-ot be lehetett gyújtani, s fordultunk is itt vele egyet a Tisza-parton. Messzebb nem mertünk menni, mert a kocsi papírjai nem voltak rendben. És, sajnos, nem is lehetett elintézni azokat. Javítás közben ugyanis a motornak azt a részét is ki kellett cserélni, amelyiken a motorszám volt, amit ugye, minden esetben feltüntetnek az autó forgalmi könyvecskéjében is. A szomszéd utcában találtunk is egy régi Renault-t, amelyikből a tulaj szívesen eladta a nekünk hiányzó részt, igen ám, de arra nem gondolt senki, hogy a papírjait ellenőrizze. Az eladó ugyanis annak idején, amikor megvette az autóját, nem iratta át a saját nevére, s még mindig egy, számunkra teljesen ismeretlen Sremska Kamenica-i alak nevén volt. Mivel papíron az ő tulajdonában volt a jármű, neki kellett volna a helyi rendőrségen kijelentenie azt, hogy mi az új motorszámot beirathassuk a kocsikönyvbe. Mivel a címe megvolt, nem tartott sokáig megszerezni a telefonszámát sem. Apám fölhívta, s meg is beszélte vele, hogy minden rendben, okej, elküldi postán ajánlott levélben a Sremska Kamenica-i címre, ő elintézi a rendőrségen az intéznivalókat, s dolga végeztével ugyanúgy visszaküldi. Aztán pedig hiába hívtuk, mindig csak az volt a válasz, hogy ő bizony nem kapott semmit, talán elveszett a postán... Jó dolog ez a posta, bármit rá lehet kenni. Hogy ne verje az eső, a Renault-t betoltuk a garázsba, oszt paszta.

Nagyjából ennyiben is maradt minden, s miután az utolsó, nálunk tartott disznóvágás alkalmával újra kitoltuk a garázsból ide, az udvar közepére, márt ott is maradt szegény Renault. Egészen addig, míg nemrégiben asszony pajtás a piacon összeakadt valami tollat felvásárló cigányokkal, akikre rásózta a régi, molyrágta párnákat és dunnákat, amelyek nálunk már csak a helyet fogták, s legokosabb lett volna kidobni. Ahogy eljöttek az áruért, és meglátták az udvarban a Renault-t, rákérdeztek, hogy eladnánk-e. Mi az hogy, még fizetünk is, hogy valaki elvigye...

Eladtuk, kétszáz német márkát kértünk egy autóért, ami a négy kerekén gurult ki innen, s még ebből is alkudni akartak... Igazából alkudtak is, mert háromszázról indult a licit, de ők mentek volna még tovább, százötvenes összeg is elhangzott itt ebben az ügyben.

Lassan kezdett levegősödni a garázs. Néha lejártunk összesöpörni Foltos után a kutyaszart, de miután kicsuktuk az udvarra, már ez is hatályát vesztette. Jöhettem én! Kicsit őrültségnek tűnt, hogy miután a szemét nagyját kidobáltam és fölsöpröttem, lehoztam ide (ide?) a porszívót, de az adott pillanatban ez jó ötletnek tűnt. Kitakarítottam. Arról, hogy a létra alatti részben meg a környékén mi mindent találtam, nem is akarok beszélni, a lényeg, hogy apám három napig hordta ki a közeli lakótelepen lévő konténerekbe bicikliszám bedobozolva a szemetet. Voltak dolgok, amiket úgy kellett dobozolnom, hogy ne vehesse észre, mi van benne, mert amilyen ragaszkodást táplál a régi dolgok iránt, még visszahordaná, de amikor nem voltam ebben elég ügyes, hál' Istennek, akkor is sikerült meggyőznöm, hogy mégis...

Erősen őszbe hajlott már az idő, de még nem voltak hidegek. Leakasztottuk a mestert, aki a nyáron a konyhát, apám szobáját, a fürdőszobát, az éléskamrát meg az előszobát meszelte fent a házban, hogy jöjjön már el, amíg még lehet ilyen munkákat csinálni, meszeljen be itt lent is. Megtette ugyan, de aztán télire már annyiban maradt minden... Csak a meséimben élt tovább, hogy egy szép, takaros kis dolgozószobát akarok itt berendezni a garázs egyik felében, a másikban részében pedig az épület nevéhez híven, eredeti rendeltetésének megfelelően az autót akarom tartani.

***

Megfőztem hát vadcseresznye gyümölcsteámat (hogy a Gárdonyi Teaháznak is legyen egy kis reklámja itt), mert az motoszkált bennem, hogy másnap Szegedre megyünk, s amilyen forróságok voltak az utóbbi időben, bentfőlünk a kocsiban. Egy kétliteres műanyag üveget töltöttem meg vele, s lehoztam ide, a garázsba, hogy a mélyhűtőben befagyasszam, mert ha nagyobb utazásra indulunk, így szoktuk csinálni. Indulás előtt kivesszük a fagyos üveget, s ahogy az autóban fokozatosan kezd kiolvadni a nagy melegben, mire megszomjazunk, máris van annyi olvadt rész, amivel a szomjunkat enyhíthetjük, s azt pedig a még megmaradt jég hidegen is tartja. Keleti kényelem.

Én, mint a háztáji állattartás, háztáji gazdálkodás megveszekedett ellensége, aki már a polgármesterünket is győzögettem a szóban forgó tevékenység betiltásának égető szükségességéről, leköltöztem ide lányom nyulai mellé. Kimondhatatlan örömmel töltött el, hogy apám felhagyott a jószágtartással, a disznótorozással, s azt a szegény Foltost csak-csak eltűrtem valahogy, habár vele kapcsolatban is már második esztendeje azt tervezgetem, hogy egy szép kis kutyaboxot építek neki... Az idén véletlenül úgy esett, hogy épp Görögországban voltunk szezon előtti nyaraláson a lyány születésnapján, s habár ott szerényebb körülmények között, a nyaraláson velünk lévő más családok gyerekeit híva vendégségbe megünnepeltük ugyan, hogy kilencedik életévébe lépett a csemete, persze ez nem válthatta ki az itthon megtartandó nagy szülinapozást az osztálytársakkal, barátokkal, ismerősökkel. Takaros kis összeesküvés-elméletre adhat okot, hogy egyik ismerősünktől egy pár nyulat kapott ajándékba.

Teljesen váratlanul ért bennünket ez a merénylet, America under attack, ahogy a CNN-en írta szeptember 11-én, hiszen semmi ilyesmire nem voltunk felkészülve. Szegény nyulakkal tényleg nem tudtunk mit kezdeni... De azt mondja az ismerősünk, hogy amikor náluk volt Orsi, az ő lyányuk születésnapján, meglátta a nyúlketreceket az udvaron, s szinte egész idő alatt kint játszadozott a nyuszikkal. Hát gondolták, akkor ez lesz a legtalálóbb ajándék... Hát annyira betalált, hogy engem teljesen szíven ütött. Azóta szedett-vedett kartondobozokban tartjuk őket, s hogy a kutya ne férhessen hozzájuk, zárjuk még a garázs ajtaját is. Veszélyes egy jószág ilyen szempontból ez a Foltos, hiszen amikor apám felhagyott a sertéstenyésztéssel, tyúkjai azért még mindig maradtak... No, de a Foltos jó kis táplálék-kiegészítőnek nézte őket, ha úgy vélte, hogy nem kapott tőlünk eleget, s egy tik, két tik, lassan, de biztosan, szépen és céltudatosan felfalta, megfojtogatta, kiirtotta őket. Mulatságos látvány lehettem, ahogy a megfojtott, félig szétrágott, lógó belű tyúk tetemével püföltem a kutyát abban a reményben, hogy ebből rájön, hogy ezt a fajta jószágot, amelyikkel verem, nem szabad bántania. Amikor pedig a tyúkok és kakasok is mind elfogytak, egy nyári délutánon a szomszéd macskáját találtuk meg az udvarban – kifordítva. A feje egészben maradt, s eltorzult arcán látszott még a halálfélelem utolsó rémült sikolya. A macskából azonban nem sok maradt, mert olyat már hallottam, hogy a kutya megfojtja, ha elkapja a cicamicát, de Foltos nyersen, úgy, ahogy volt, megette. A fejét, úgy látszik, nem szereti. Amikor megtaláltuk, már csak a kiszáradt, kifordított bőre volt meg. A szomszédnak nem szóltunk az esetről...

Ő is csak nagy sokára szólt nekünk arról, hogy a másik, a végszomszéd kutyáját átröppentette a mi udvarunkba egyik éjszaka. Gyula szomszéd kutyája kapart át egyszer Pista szomszédhoz, s ez utóbbi ugyancsak tyúkokat tartott. Arra ébredt, hogy nagy ribillió van ám a tyúkólban (hipp-hopp, jön Vuk!), s arra ért oda, hogy Gyula kutyája bizony négy-öt baromfit megfojtott. Hát, gondolta, ha most visszazavarja, megint átjön a döge, az udvar felénk eső részén viszont jó a kerítés, mit kerítés, valódi fal áll, megragadta hát a gaz jószág grabancát, s átlódította hozzánk a fal felett. Reggel apám látta, hogy van az udvarban egy idegen kutya, s mit sem sejtve a dolog aljas hátteréről, jóhiszeműen kiengedte.

Szóval, a nyulakat óvni kell Foltostól, ha nem akarjuk, hogy táplálék-kiegészítőnek használja őket is. Ők most itt, ebben a kis műhelyemben a lakótársaim. A mélyhűtő még itt áll mellettem, de már arra is kidolgozott tervünk van, hogy felvigyük innen...

A vadcseresznye gyümölcstea filterjének papírját pedig most a szelektív szemétgyűjtés jegyében ünnepélyesen kidobom. Itt lenn, a garázsban. Ne halmozódjon tovább… Első lépés a végérvényes nagy szelektálás felé... Ez is egy bizarr ötlet. Elképzelés.