Verebes Ernő

Bernadotte Folke és a hun vezér

Murjavka

Ma már lehetetlen megállapítani, a hét melyik napján mentette meg a falut az évszázados tespedtségtől, és tanult meg néhány óra leforgása alatt svédül Ember Miklós, a murjavkai okosparaszt. Így nevezték, mert miután elvégezte a közgazdasági egyetemet, parasztnak állt. Egyszerű földműves lett belőle, de olyan, aki tizenkét nyelven beszél. A svéd lett a tizenharmadik. Hozzá fogható poliglott egy sem volt a környéken. Még furcsább, hogy ez az ember egyszer sem hagyta el az országot ahol született, sőt, szülőfaluját, Murjavkát is csak egyszer. Ez a falu olyan hosszú volt, hogy ha valaki egy kicsit távolabb lakó ismerősét akarta meglátogatni, ételt, italt kellett magával vinnie az útra. Akadt, olyan is, aki azt mondta, hogy Murjavka éppen olyan széles, mint amilyen hosszú, de ez már csak a helybeliek túlkapása volt, egy település nem lehet akkora, mint a háromnegyed megye. Emígy, takaros falu volt Murjavka. A Tettlapos, a Dűlőszél, a Felkacsintó, a Temetősor, a Túl-a-patak, a Malomköz, meg a két köves út fontos szerepet játszottak a község életében. Meg a Madárpark is, de az nem annyira. S az sem volt mindegy, mely ,,negyedben" született, vagy telepedett le valaki, a hely szelleme ott kísértett az emberekben egész életükön keresztül. A két köves út keresztezte egymást. Az egyik a főutca, a másik pedig, azt átszelő, a Dűlőszélt a Temetősorral összekötő utca volt. Akár egy hatalmas katedrális fő- és kereszthajója. De ekkora templomot ezidáig nem épített senki. Ekkora hajót sem. A Tettlapost, nyugati és déli irányból a két kövesút, északról a Csonka patak, kelet felől pedig a Temetősor határolta. A templom, bejáratával a Főutca felé, a kőutak kereszteződésében állt. Aztán, a Dűlőszél és a Főutca közötti részen ott volt a malom és az azt ölelő Malomköz, felette, az Észak-nyugati csücsökben a Felkacsintó, majd a Túl-a-patak, mely a Csonka pataktól északra már a szőlősdombokat jelezte. Az ettől részletesebb feltérképezés, dacára a mai helyismereti kurkászok igényeinek, teljesen felesleges: magában a faluban, a falutól messzebbre úgysem lehet jutni. Abban az időben külön kasztot képviseltek az írástudók, akik meg voltak győződve arról, hogy Murjavkában mindig az történik, amit ők már előre elgondoltak, sőt, le is írtak. Így válhatott az előretervezés ugyanabban a pillanatban történelemmé is, hisz amit az írástudók eldöntöttek, azt meg is valósították, sőt, gyakran már a megvalósítás előtt le is írták azt, mintha megtörtént volna. Ha meg kiderült, hogy mégsem sikerül megvalósítani, amit elterveztek, akkor legalább elámuldozhatott az ember azon a fantáziaszegény szemtelenségen, melynek szárnyain oly szavahihetően röppent föl a hazugság. Pedig addig, Murjavkában nem is az írástudók voltak ám a legnagyobb hazudozók, hanem a szájrafentek, ezt maga Ember Miklós is elismerte. Különös népség, írni nemigen tudtak, olvasni meg éppen annyit, amennyi ujj volt a két kezükön. A Túl-a-patakon laktak kis viskókban, földet béreltek, meg mindennel foglalkoztak, ami szakmának nevezhető: még bőrdíszműves is volt közöttük, csak ezt akkor vargának nevezték. Mégis, ezek a szájrafent betyárok lettek Murjavka közelmúltjának leghitelesebb krónikásai, akik még a hazugságot is őszintébben művelték, mint a bálnaszorgalmú írástudók a jövendő történetének papírravetését.

Hatvankilenc

Nyár elején, a falut az Északi domboktól elválasztó Csonka patak úgy megáradt, hogy vize már a Tettlapost kezdte áztatni. Erre, a szájrafentek csapata egy hosszú, mély árok ásásába kezdett, keresztben a Tettlaposon. Később eskü alatt vallották, hogy a fenyegető árvíz miatt munkálkodtak, rossz nyelvek viszont azt mesélték hogy a szájrafentek, akik előzőleg Ember Miklós házkéményének meghosszabbításán dolgoztak, ott hallották, miszerint egy Attila nevezetű királynak errefele van elásva a koporsója, sőt, Ember Miklós még a király bronzszobrának a képmását is megmutatta nekik egy S kandikál s véd nevezetű újságban: Attila a lován ül, kardját lengeti, s csücsörít, vagy talán parancsokat osztogat, ki tudja. Régi magazin volt, lehetett vagy húsz éves, de akadt benne egy térkép is, a térképen Murjavka a keresztalakú kőutakkal, s pont a Tettlapos közepén egy kisebb kereszt odarajzolva, hogy ott a sír, tele kincsekkel, meg Attila földi maradványaival. Ilyesmiért meg már megéri ásni. Elterjedt a hír, s a hun király hallatán vérszemet kaptak Murjavka írástudó férfiai is. Hogyhogy a szájrafent betyárok olyasmiről hallottak, amiről ők nem?! Ezért egy szép napon, mind egy szálig betódultak Ember Miklós malomközi házába, mely a malom és a templom között, egy gyepes, pazar kúriákkal beépített területen épült, hogy megtudják, mi igaz abból, amit a szájrafentek szétkürtöltek.

Ember Miklós éppen csutkát tett a fehér cserépkályhában lobogó tűzre, habár július volt és kint negyven fok, de ha valaki jött, Ember Miklós mindig éppen csutkát tett a tűzre, így hozta a falusi szokás. Mikor ezt befejezte, leültette az írástudókat, egy-egy fogpiszkálót nyomott a kezükbe, hadd rágicsáljanak, s mesélni kezdett, mielőtt bárki bármit is kérdezett volna tőle, dehát otthon volt, azt csinált, amit akart. Azzal kezdte, hogy a felesége, aki most éppen a kamrában van, álmot látott. Ez még nem is lett volna furcsa, de az már igen, hogy az asszony, ébredés után sem felejtette el az álmát, és még akkor is azt mesélte, amikor megmasszíroztatta a hátát Ember Miklóssal, és még azután is emlékezett rá, hogy fennhangon elsorolta férjének a délelőtti tennivalókat az egérirtástól a baromfietetésig, sőt, miután a bádogos már elment, még akkor is kísértette ez a furcsa látomás. A bádogos. A bádogos – s Ember Miklós itt egy röpke kitérőt tett –, csak azért látogatja meg őket mostanában mintha munka után járna, hogy egy kicsit megnyaggassa unokaöccsének a feleségét, a vöröshajú, lengyel származású Larissát, aki férjével éppen mézesheteit tölti itt, falun, Ember Miklóséknál. Tekintettel a mézédes hetekre, a bádogos aznap is csak félóráig tartózkodott a fiatal pár részére berendezett hamis biedermeyer hálószobában, aztán jókedvűen nevetgélve ment is tovább, miután üdvözletét küldte a délután érkező férjnek. Zárójelben említette Ember Miklós, hogy az unokaöccse csak fél napra utazott haza a falusi üdülésből, hogy otthon megöntözze Larissa virágait, s lám, azalatt Larissát is megöntözték. Majd a témára(?) visszatérve folytatta, hogy szerinte, az ő saját felesége azért zárkózott be a kamrába, mert az a bizonyos álom egy kis, zárt helyiségbe invitálta. Lehetett volna ez a klozet is, Ő, Ember Miklós, a maga részéről ezt tartotta volna logikusnak és nem a kamrát, de a lényeg az, hogy a felesége mégis a kamrában bújt el, ahová egy erősen nagyítóüvegű kence-tükröt, egy rézmozsarat, egy egérfogóban talált döglött egeret, valamint egy apró, műanyag Szputnyik műhold-szobrocskát vitt magával, amit Moszkvában jártakor a Birnjajava Ruza folklórcsoport egyik férfitáncosától kapott. Ismét zárójelben említette Ember Miklós, hogy a felesége is nagyon jól táncolt, igaz, hogy csak tangót, de ennek köszönheti, hogy még idejében világot látott, hisz hosszú házasságuk alatt egyszer sem utaztak külföldre, makszimum Ember Miklós unokaöccséhez a városba, azt is csak egyszer, amikor az feleségül vette a lengyel származású Larissát. Igaz is, asszociált Ember Miklós, unokaöccse nemsokára megérkezik, szerencse, hogy a bádogosba szorult némi úri becsület, s még időben távozott.

Az írástudók közben szorgalmasan rágicsálták a kezükbe nyomott fogpiszkálót, így sehogyan sem sikerült nekik Ember Miklós szavába vágni, hogy megkérdezzék azt, amiért tulajdonképpen jöttek. Hogy mi is áll abban a S kandikál s véd nevezetű újságban, Attila sírja valóban a Tettlapos alatt rejtőzködik-e, vagy inkább a Dűlőszél végében, nem messze a Temetősortól. Nem azért, de szerintük ott jobb helye lenne. Mindenesetre kezdeményezni kéne egy feltárást, mert, ahogy azok a ravaszdi szájrafentek mesélték, miszerint ebben az újságban még egy térkép is van amelyen Murjavka egy a tízezerhez méretarányban pompázik mint sík idom, s a faluszéli Tettlaposra egy piros keresztet is odapingált a svéd szerkesztő, ami alatt a sírnak lennie kell. De Ember Miklóssal ezeket a dolgokat sehogyan sem lehetett megbeszélni.

Ám egyszerre csak felugrott Ember Miklós, a kályhához ment, s szaporán rakni kezdte a csutkát a tűzre. A következő pillanatban nyílt is a gangajtó, s Szakáll szomszéd támolygott be a szobába, halottsápadtan. Ember Miklós házának a kéményéből ugyanis – hiába hosszabbítgatták azt már néhányszor a szájrafentek – a füst a magas légnyomás miatt egyenesen az ő udvarában csapódott le, s emiatt a szomszédot gyakori rosszullétek kínozták. Szakáll szomszéd leereszkedett egy székre és pihegett egy darabig, majd minden erejét összeszedve felállt, hogy állampolgári jogaira hivatkozva, bírósági perrel fenyegesse meg Ember Miklóst. De mintegy rendelésre, ugyanebben a pillanatban kivágódott a hálószobából a nappaliszobába vezető ajtó, Ember Miklós persze hipp-hopp felugrott, s csutkát dobott a tűzre – így hozta a falusi szokás –, az ajtóban pedig megjelent Larissa, Ember Miklós unokaöccsének felesége, áttetsző hálóingben, félig leeresztett szemhéjakkal, még párásan a bádogos kimerítő látogatásától. Körbesiklatta tekintetét a szobán, majd altba hajló hangon kijelentette, hogy ebben a ki tudja hány fokos melegben rotyog a teste, s ő érzi, ahogyan a keblében is meg-megbuggyan valami éltető nedv. Ezzel odalépett Szakáll szomszédhoz, visszanyomta a székre, és izzadtságban úszó jobb mellét a szomszéd füléhez nyomta. Szakáll szomszéd levegő után kapkodott, habár nem a száját tömték tele, az írástudókról pedig szinte parancsszóra, ugyancsak patakzani kezdett a verejték, s úgy rágták fogvájójukat, hogy csak úgy harsogott belé a szoba. Ember Miklós körbekínált még egy adag fogpálcikát, a többit pedig előrelátóan az asztalon hagyta. A hálószobából zene szűrődőtt ki, egy tangó, mi más, ide már csak egy vérbeli argentin tangó hiányzott, méghozzá arról a lemezről, melyet Ember Miklós feleségének húga hozott ajándékba Ausztráliából, kerek tíz esztendeje. A borítón egyébként, egy piros kalapos női fej látszik közvetlen közelről. A kalap s az erősen rúzsos száj között feszülő ívelt orron pedig egy fekete filctollal odasederintett monogram, akár egy tetoválás: E.M. tulajdona. Ember Miklós egy pillanatig erre a női arcra gondolt, amíg langyos írót töltött a boszniai fületlen bögrékbe. Istenem, mennyi izgalmas éjszaka egy fényképarc miatt: moccanó mozdulatlanság, hibernált temperamentum, görnyedő kielégülés. Majd élvezettel beleivott az előző nap köpült vajról lecsorgatott íróba.

Larissa közben Szakáll szomszéd ölébe ült. Nem ereszkedett bele egészen, úgy tett, mintha már érezné Szakáll szomszéd bátortalan erekcióját. Valóban, s itt gondolatban ismét zárójelet tett Ember Miklós, Szakáll szomszéd sem volt teljesen a helyzet magaslatán, vagyis a lába között szemtelenül mocorogni kezdett valami, amiről ő, hajlott korából kifolyólag, már meg is feledkezett.

Ember Miklós pedig folytatta. A langyos író visszatúrósodott a szája szegletébe, míg a felesége álmáról lassan áttért a sajátjára, arra a nagyon régire, melyet csak az ablakon kibámulva lehet elmesélni. Hisz kinn az utcán, az már szinte Svédország. A levegő is sokkal hűvösebb, a gondolat keményebb, az emlékezet tartósabb. Idebenn, ebben a melegben megrohad még a Szahara sivatagát ábrázoló színes fotó is a National Geografic címlapján. De hiába, egy ilyen, hűtőszekrényben tartósított nyelvet, mint a svéd, csupán trópusi körülmények között lehet rövid idő alatt elsajátítani. S éppen ez volt Ember Miklós álma. Ezt a tanulási folyamatot szakították félbe a katlanná fűtött szobában zsongó, bálnalustaságú írástudók. Figyelnek, nem figyelnek, ő már csak beszélni fog, gondolta Ember Miklós, elmeséli őket sajátmaguknak, ha kell svédül, míg heretöttyedést vagy gutaütést nem kapnak.

Erős kopogtatás hallatszott az ablakon, majd nemsokára a gangajtón is. Ember Miklós gyorsan felállt, hogy csutkát dobjon a tűzre, s közben kiszólt, hogy jöjjön be, aki kint van. Be is jött, azaz jöttek. Az a két szájrafent betyár volt, akik a kéményt hosszabbítgatták Ember Miklósnál, s látták Murjavka térképét, meg a Tettlapost a köröszttel, abban a bizonyos S kandikál s véd c. újságban. A szájrafenteken izzadt hónaljú kockás ing, és nadrág volt, dehát ez kit érdekel. Az első kérdésük az volt, hogy nem akarnának-e az írástudó urak, Ember Miklósostul, Larissa asszonyságostul, meg Szakáll szomszédostul kifáradni a Tettlaposhoz. Ők ottan már meg is ásták azt az árkot, amelyikbe annak idején az Attila király koporsóját temették, csak legyen ott valaki, aki feltárja, mert azt úgy kell. A Csonka patak közben egyre árad, telik a gödör, nehéz lesz a feltárás, ha színültig lesz vízzel. Az írástudók erre hangosan felzúgtak, mondták, ami eddig beléjük szorult, hogy szeretnék már látni a S kandikál s véd c. újságot, benne Murjavka térképével s a feltételezett sírhellyel a Tettlaposon. De a szájrafent betyárok közbevágtak, hogy ideje indulni, nehogy addig a Csonka patak elárassza a Tettlapost, mert akkor a feltárás, írd és mondd, kútba esik.

Ember Miklós nyugodtan végighallgatta őket. Dobott néhány csutkát a tűzre habár nem jött senki, majd bejelentette, hogy nyomban szól a feleségének, aki még a kamrában kergeti az álmát. De erre nem kerülhetett sor, mert Ember Miklós felesége abban a pillanatban megjelent a gangajtóban. Zárójelben: nem hiába dobott csutkát a tűzre Ember Miklós! Ember Miklós felpattant, hogy ismét tüzeljen, de az asszony egy sikolynak is beillő felszólítással leállította. Jobb keze a levegőben, a szeme kidülledt, a haja vörösen fénylett. Ember Miklós el is csodálkozott ezen, hisz ez a frizura őszbe hajlott lassan, de aztán észrevette, hogy csak baracklekvárral kente be a fejét az asszony jó vastagon, így megnyugodott. De ami a legcsodálatosabb volt, hogy e drága fej tetején, baracklekvár-talapzaton, ott fénylett a Szputnyik szobrocska, mint valami tortadísz. És a döglött egér?, tanakodott magában Ember Miklós, de ekkor már hallotta is Larissa hangját, hogy jaj, de édes, s látta őt, amint csodaváró szemekkel odasiet a feleségéhez, akinek a bal kezében egy kisebb, pöttyös lábas, abban víz, a vízen a nászajándékba kapott angol reggelizőkészlet vajtartója, azon pedig, mint valami mozdulatlanul napozó turista, ott csónakázik a döglött egér. Larissa ujjairól, ahogy az egér után nyúlt, a lábasba csepegett az izzadság. Hálóinge már teljesen a testéhez tapadt, s láthatóvá lett tésztafehér bőre. A szája piros volt a rúzstól, az arca a hőségtől, s az egész asszony úgy festett, akár egy piros-fehér lengyel lobogó. Az írástudók lustán megemelték hímtagjukat, a szájrafentek szíszogtak, és visszafogottan füttyögtek. Tény, hogy egyre türelmetlenebbek lettek, indultak volna már a tettlaposi árokhoz, ahol vélhetőleg Attila várt rájuk. Larissa, a farkánál fogva felemelte az egeret a vajtartóról, és a keblei közé rejtette. Ott a jó melegben majd föléled, mondta, miközben testéről pókhálószerű, fehér pára szállott fel.

Ember Miklós feleségének a fején ekkor villogni kezdett a Szputnyik műhold, ő maga pedig újból szólott, ezúttal mély, öblös hangon, hogy mire várnak, induljanak, a sír kihűl, az ura pedig már úgyis megtanult svédül, tízezer szóból álló szókincs egyetlen nap alatt, hisz ő ezt megálmodta, leszippantotta egyenesen a csillagokból, a férje perfekt svéd, s ezt bizonyíthatja is, ha azonnal áldozik annak az embernek egy felkiáltással, aki a második világháborúban a Svéd Vöröskereszt elnöke volt, s akit zsidó terroristák öltek meg Palesztínában, mint az arab-zsidó béketárgyalások főkoordinátorát. Ember Miklós megrőkönyödve három csutkát dobott a tűzre, talán a meggyilkolt tiszteletére, majd megkérdezte, milyen felkiáltással áldozhatna ő egy olyan embernek, akit nem is ismer. A nevét, a nevét, hörögte az asszony, s a Szputnyik a fején már olyan fényes volt, akár a szentek glóriája. Bernadotte Folke gróf, üvöltötte Ember Miklós, született 1895-ben, meghalt 1948-ban. Majd kissé megtántorodva leült. Honnan tudja ő ezt? Miért Bernadotte Folke? Azért, mert ő ugyanabban az évben nősült, amikor amaz meghalt? Jól van, ne ülj le, mennünk kell, mondta az asszony, s fején kialudt a Szputnyik. Larissa sikkantott, mert keblei között megciccant a döglött egér, Ember Miklós felesége pedig ismét szólt: svéd tudásodat már megmentetted, most Murjavkát, a falut kell megmentened. S ezzel elindult kifelé a házból, bal kezében a lábassal, amiből kilötyögött a víz, fején a lekvárbanyomott, immár fénytelen Szputnyikkal. A darazsak és a legyek apró holdakként köröztek fölötte, nyomában barackillat, annak nyomában a megrőkönyödött írástudók, majd a türelmetlenül szisszegő szájrafent betyárok, azután Larissa a keblei között éledező egérrel, mellette az egeret figyelő Szakáll szomszéd enyhén dudorodó, bő nadrágjában, s végül Ember Miklós, aki távozása előtt még hajított néhány csutkát a tűzre, hátha addig is jön valaki, míg ők nincsenek otthon. A hőmérő higanyszála hatvankilenc fokot mutatott, de számokra és fokokra ott akkor még senki sem volt kíváncsi.

Madárpark

Szótlanul mentek. Elöl Ember Miklós felesége, majd a türelmüket vesztett írástudók, Larissa és Szakáll szomszéd, s végül Ember Miklós, a szájrafentekkel. Ez volt a sorrend már akkor is, amikor kiléptek az házból. Délnek haladtak, majd balra fordultak a kövesút felé, melynek a másik oldalán a vasútállomás lilás épületei látszottak a távolban. Addig egy-két ház konyhakerttel, kívül kisebb szántók, mintha ez már a határ lenne. De ez még mindig a falu volt. Nem messze tőlük, feltünt a madárijesztő-temető, Murjavka legfurcsább látványossága: a Madárpark, ahogy a falubeliek gúnyosan nevezték. A rengeteg varjú, galamb és száraztorkú sirály miatt közel ötezer madárijesztőt szúrtak le itt a földbe a kövesúttól a szántókon át, az állomásig terjedő részen. Idővel azonban bebizonyosodott, hogy a madárijesztők még a százéves varjaknál is szívósabbak, s ha állva nem is, de oldalukra dőlve vagy fekve, még évtizedek múltán is dacolnak a pusztulással. A madarak, ekkor persze már nem törődtek velük. A murjavkaiak mindezt misztériumként élték meg, nem is gondolván arra, hogy ami sosem élt, az meg sem halhat, legfeljebb ijesztgetni nem tud többé. A Madárpark mellet elhaladva itt-ott tarka, de már kifakult rongyok, penészes széna és szalma, korhadt botok, rozsdára vetkőztetett lavórok meg kiégett repülőtányérokra hasonlító traktorgumik tűntek fel, meg az is feltünt, hogy ezeket a madárijesztő-maradványokat eltakarítani esze ágában sincs senkinek, de éppúgy felújítani, rendbehozni sem, hogy egy egyedülálló madárijesztőtemetőt létrehozván, emlékeztessenek a félelemkeltés múlandóságára. Az egész Madárpark megmaradt olyannak, amilyennek az idő lassan formálta. Az enyészet természetes tempója láthatóvá vált a seprőnyeleken fakuló rongyokon, s nem mutatott mást, mint egy jókora halom szemetet.

Ember Miklós közben a kis csoportot megelőzve utolérte feleségét, és belekarolt. Ő, a férfi, a nőbe. Gyengéd volt ez a mozdulat, s inkább az asszonyt segítette. Az írástudók épp a Madárparkról beszélgettek, mint mindig, amikor erre jártak. Ilyenkor szemet szúrt nekik a riogató bábuk lassú halála, vagyis a falut rendetlenítő szemét. Ez volt az egyetlen hely Murjavkában, ahol az írástudók bálnakitartású akarata nem érvényesülhetett. Az anyag halálának természetes lassúságával még az ő oly hatékony fantáziatlanságuk sem vehette föl a versenyt.

Felesége mellett lépkedve, Ember Miklós néha hátranézett, és svédül szólt az írástudókhoz. Azok feszülten figyeltek, s szaporán bólogattak, ha Ember Miklós beszéd közben elmosolyodott. Pedig csak annyit mondott ilyenkor, hogy inkább őket látná a Madárparkban heverni, mint a becsülettel kiszolgált madárijesztőket. Ők sokkal hamarabb elrohadtak volna, hogy csontjaikból kiszáradt búvópatak, hajukból száraz gyökér, körmükből bogáncs, üveges bálnaszemeikből csodaváró napraforgó szülessen. Így minden visszatér a régi kerékvágásba, mintha írástudók nem is léteztek volna. S Ember Miklós belül egyre dühösebb lett.  Nincsenek írástudók, nincs Madárpark, nincs szeméttelep, nincs beszarásig kíváncsiság, Attila sírja, nincsenek hatalmas de puha hímtagok, lerágott fogvájók, idétlenül megtervezett történelem, gyávatag beidézések, izzadt ingekbe csomagolt alázatos erőszak, saját taknyukon csúszó útálkozások amikor búgva megszólalnak, hogy az igazat, csakis az igazat, könyökvédős könyöklések sincsenek, meg gyíkgurgulázás-szerű kötelező nevetések sincsenek, bávatag bátorkodások se, és nincs is más dolguk ezeknek, mármint az írástudónak nevezett, leendő Attila-sírok lakóinak, mint az, hogy ne legyenek, ne létezzenek, még csak emlékként sem, az emlék halvány gondolatának az árnyékaként sem. Sehogy. Hátrafordulván, ezeket mondta nekik Ember Miklós svédül, majd miután visszafordult, s ismét az utat nézte, akkor is ilyeneket mondott, és folytatta még sokáig, mondta, igaz, nagyon halkan vagy csak suttogva, de csak mondta, mondja még mindig, miközben a felesége mellett lépked, és magában svédül beszél.

A szájrafentek úgy mentek el a Madárpark mellett, mintha az ott sem lenne. Észre sem vették, inkább Attiláról beszélgettek, hogy vajon miért csücsörít azon a képen, meg hogy mit ihatott, ami olyan jó ízű volt, hogyan készülhetett az a komisz szesz, amit kumisznak hívtak, s amiről Ember Miklós mesélt nekik akkor, amikor a csücsörítős képet mutatta. Tehát a Madárpark egyáltalán nem volt hatással a szájrafent betyárokra, valójában nem is létezett számukra. Ember Miklós viszont látta, hogyan nem vesznek róla tudomást, látta őket úgy elmenni mellette, mintha a semmi mellett mennének el, s ezen egy cseppet elcsodálkozott. Mert a Madárpark csak neki valami, meg az írástudóknak, ők azok, akik a maguk módján tudják, hogy az egy külön terület, amit észre kell venni, a Madárpark így csak nekik az ami, a szájrafenteknek olyan, mint egy közönséges szeméttel teli szántó vagy legelő: futó pillantás a látóhatárig. De azt is tudta Ember Miklós, hogy igazából a szájrafentek birtokolják a Madárparkot. Ők a tulajdonosai annak az időbeni léptéknek, mely – egy gyönyörű paradoxonnal élve – a madárijesztők magányát, a teljes elrohadásig szóló, végtelen természetességgel ruházza fel. Így látta a szájrafenteket Ember Miklós. Majd önmagát vette górcső alá, hamár itt (ott?) tartott. Lehajtott fejjel lépkedett, cipőjének hol az egyik, hol a másik orra szúródott látókörébe, mintha ez a két láb nem is az övé volna csak hordozná testét, s mintha ez a test is csupán egy szállítóeszköz lenne, mely őt viszi, s aki, mint egy manó, ott csücsül valahol benn, mélyen önmagában, elmarasztalja az írástudókat, vagy épp a szájrafentekkel próbál azonosulni, hogy aztán rájöjjön, nem azonosulhat ő a saját lábfejével, a saját, őt magát cipelő testével sem, de a véleményével azonosulhat, azzal, amely annyira feldühítette, de egyszersmind lázba is hozta, és hogy ez a láz ő maga, s ezt keresi mindig, még amikor alszik is talán, ezért keresi ezt a lázat még a felesége álmában is, s ezért fűti fel otthon a szobáját még nyáron is hatvankilenc fokra, mert kell ez a láz, kell, hogy ő csendesen elhamvadhasson benne.

Ember Miklós felesége fején időközben, mintha megszikkadt volna a lekvár. A Szputnyik-szobrocska ugyanis, egy fokkal lejjebb ereszkedni látszott az asszony homlokán, amitől az még egy kicsit harciasabb küllemet nyert. Akár egy bájos egyszarvú, aki tudja, hogy fajtájának utolsó képviselője. Ember Miklós szeretettel nézett rá időnként.

Egy ilyen szeretetteljes ránézéskor történt, hogy a hátuk mögött ballagó Szakáll szomszéd megbökdöste Ember Miklós vállát, és izgalomtól remegő hangon azt kérdezte, nagy baj volna-e, ha ő most fogná magát, meg Ember Miklós unokaöccsének ifjú hitvesét, a lengyel Larissát, és közelebbről megnéznék ezt a Madárparkot, ha már oly csábítóan tarkállik ott, az orruk előtt. Larissa is nagy izgalomban lehetett, Ember Miklós ott érezte a fülén forró leheletét, miközben a lehelet azt suttogta neki, hogy bátyuska, akkor a szomszéd nem perel, maga meg nyáron is annyit füstölhet, amennyit akar. Ember Miklós egy pillanatra eltátotta a száját. Ekkora szemtelenség nincs ezen a világon, különösen a bádogossal megesett kaland után. És az unokaöccse is mindjárt megérkezik a vonattal, s nemsokára találkoznak a Tettlaposon, a kiásott ároknál. Ekkora gennyes romlottságot csak maga az ördög képes elkövetni. Ezt gondolta, de közben továbbra is a feleségén függött a tekintete, pontosabban annak lekvárszagú fején, s a szarvszerűen előremeredő Szputnyikon. S akkor megértette. Várt egy pillanatig, hogy biztos-e abban, amit megértett, aztán hátrafordult, mint amikor az írástudókhoz beszélt svédül, de most a Szakáll szomszédra nézett, aki ott izzadt mögötte, egyre jobban dudorodó nadrágjában, s magyarul annyit mondott neki, hogy menjetek, csak menjetek.

A Tettlaposon

El is mentek, kisétáltak a csoportból, a faluból, a meséből. Igaz, Szakáll szomszéd elég nehezen lélegzett, talán a füsttől, talán az izgalomtól, de Larissa bátorítóan mosolygott vissza az emberekre, mintha azt mondaná, bízzátok csak rám, egy kis fiatalító terápia nem árt: beülünk ebbe a szexuális időgépbe, és már repülünk is! Ember Miklós megrovóan nézett utánuk, közben engesztelőleg megsimogatta a felesége haját, vagyis megsimogatta volna, csakhát a lekvárba nyúlt, s a Szputnyik szobrocskát is majdnem lelökte a fejéről. Bosszúságában, no meg az asszony megrovó tekintetének tüzében, aztán nem is kiáltott a felhevült pár után, hogy miután áldoztak a testi szerelem szeméttel teli oltárán, azért csak jöjjenek vissza. Így, Szakáll szomszéd és a kéjvágyó Larissa végleg eltűntek a Madárpark fakón tarkálló madárijesztői között.

Ők meg ballagtak tovább a Tettlapos felé, ahol már látszott az a hosszú árok, amit a szájrafentek ástak; egyrészt, hogy a Csonka patak áradó vizét elvezessék, másrészt Attila miatt. Hogy melyik volt az igazabb ok, azt kérdezze meg az, aki hisz az efféle erkölcsi rangsorolásokban.

Az árok egy patakra hasonlított, melyet vonalzóval rajzolt meg a Jóisten. És ahol jártak, onnan már látszott, hogy egy ember áll az árok szélén, s az érkező csapatra bámul. Kezében egy négyszögletű márványdarab, melyen néha megcsillan a napfény. Ember Miklós súgva kérdezte az írástudóktól, szerintük ki az ott, merthogy nem falubeli, az biztos. Attila nem lehet, így az írástudók, hisz ő alant nyugszik az árokban, s várja, hogy rátaláljanak. De nem is Ember Miklós unokaöccse, őt egyből megismernék. Zárójelben: jobb is hogy nem ő, hiszen felesége, Larissa, épp most terápiázza a Szakáll szomszédot a Madárparkban, hogy a bádogossal történt kalandjáról ne is beszéljenek, tehát hazudni volnának kénytelenek Ember Miklós unokaöccsének. A legjobb az lenne, ha Ember Miklós unokaöccse meg sem jelenne ott, a közeljövőben. Jól van, mondotta Ember Miklós, akkor nem fog megjelenni, úgy kell továbbkanyarítani a történetet. A kérdés azonban: ki az az ember, aki ott áll az árok szélén? Ember Miklós felesége, aki eddig a félrecsúszott Szputnyikot igazgatta a fején, most hirtelen Ember Miklós elé fordult s hirtelen megállt, de úgy, hogy Ember Miklós egy kicsit neki is ütközött, mert őt meg hátulról az írástudók lökték meg, akiket meg leghátúlról a szájrafentek. Egy emberekből összerakott tömegszerencsétlenség. Amikor végre mindnyájan megálltak s túltették magukat a pillanat butaságán, megszólalt Ember Miklós felesége, és azt mondta, hogy az az ember ott nem lehet más, mint Bernadotte Folke. Aztán hozzátette, hogy: gróf. Erre mind bólogatni kezdtek, mert ha nem Ember Miklós unokaöccse, akkor csakis Bernadotte Folke lehet, aki gróf. Bernadotte Folke pedig úgy állt ott az árok szélén, mint akit abban a pillanatban képzelt oda a teremtő. Látomásnak túlságosan élő, élőnek meg túl festményszerű. A Tettlapos különben is egy sivár hely, néhány alacsony ház szegélyezte, melyek tulajdonosai, tavasztól őszig, a birkákat kihajtották legelni. Most is ott legelészett egy-két nyáj a szérűn, ami maga volt a Tettlapos. A falu központjában álló templomnak csak a fara nézett erre, meg a sekrestye két vakablaka. Ilyen környezetben úgy hatott Bernadotte Folke alakja, mintha jó pásztorként, bárányait megváltani jött volna.

Aztán odaértek hozzá. Bernadotte Folke, a márványtáblát a jobb kezéből a bal kezébe átvéve, mosollyal köszöntötte a társaságot. Ember Miklós a kezét nyújtotta, és bemutatkozott, svédül. A meghatottság pillanatai voltak ezek. Az írástudók csak nyeldestek, a szájrafentek meg csettintgettek és halkan füttyögtek, közben vigyorogtak. Ekkorát még ők sem tudtak volna hazudni, mint amekkora hazugságba most keveredtek. Ember Miklós felesége úgy nézett Bernadotte Folke elegáns alakjára, mint aki még elegánsabbá, még szebbé tudná őt varázsolni. Szemével megigazította a nyakkendőjét és az inggalérját, kíjjebb húzta a zsebéből a fazonzsebkendőt. Aztán csak nézett az arcába, mintha a menyasszonya lenne. Ember Miklós közben azt ecsetelte Bernadotte Folke-nak, hogy ha nincs a S kandikál s véd c. újság, hát ők bizony nem keresik Attila sírját itt, a Tettlaposon, s akkor vele, Bernadotte Folke-val sem találkoztak volna soha. Nem hiába fűtött ő be abba a fehér cserépkályhába, vallotta Ember Miklós, íme még egy vendég, akinek a tiszteletére öntudatlanul is dobott a tűzre egy-két kosár csutkát. Közben az írástudók egyre többet kacsintgattak a Csonka patak vizével fokozatosan megtelő árok felé, ahol Attila nyugodott, hogy mikor kezdik a feltárást. Az egyikük oda is súgta Ember Miklósnak, hogy megkérhetné a svédet, lapátoljon ő is egy kicsit. Ha megtalálja a koporsót, abból egy szeg az övé. De akkor megszólalt Bernadotte Folke is. Hangja gurgulázott, mintha félrenyelt volna. Vagy az ezerkilencszáznegyvennyolcban kapott tüdőlövés késztette még mindig köhögésre, ki tudja. Kijelentette, hogy amikor a Felkacsintón át a két kőút kereszteződéséhez ért, s meglátta a templomot, úgy érezte, ez a hely a világ közepe. Egyre bizonyosabb lett abban, hogyha mélyre, s még attól is mélyebbre ásna, valaminek a középpontjáig jutna. Annak a valaminek a középpontjáig, melyben az alant szunnyadó robbanás rugaszkodási pontja rejtőzik, s mely ponton ő már két évtizede járt is. Erre az írástudók halkan felkiáltottak, a szájrafentek pedig elég hangosan csettintgettek. Az ásás ismét eszükbe juttatta Attilát. De Bernadotte Folke még nem fejezte be. Azt mondta, hogy akit, mint halottat megidéznek, azt pontosan annyi időre kell vendégül látni, mint amennyi ideje halott az illető. Ez az úgynevezett Codex mortis, melynek betartása nélkül a megidézettek gonosszá válnak, hamis ötletekkel ejtik át a megidézőket, vagy éjszakánként riogatják hozzátartozóikat. Ember Miklós erre szívesen megvakarta volna a fejét, ha az ő saját kódexe ezt nem tiltotta volna. De csak állt ott, nézte a feleségét mintha segítséget kérne tőle, aztán az írástudókat nézte, akik kimozdíthatatlan bálnajellemükkel gondolkodást tettetve összevonták szemöldöküket, majd a szájrafent betyárokra vetett egy pillantást. Azokon nem látszott semmi. De ebben a pillanatban valamit most is megértett Ember Miklós, úgy, mint amikor a Szakáll szomszéd a Madárparkba hívta közösülni Larissát. Valamit megsejtett, amitől meg is ijedt, s még magának sem merte beismerni, hogy most erre a beszédre reagálni kellene, saját jellemével alátámasztani vagy lerombolni azt, amit itt ez a svéd ember elmondott, vitába kéne szállni az írástudókkal és a szájrafentekkel is, egyszóval tulajdonságokkal kéne felruháznia magát és az egész falut, nemkülönben szeretett feleségét, aki álmával, önhibáján kívül megidézte Bernadotte Folke-t, aki miatt viszont, ő, néhány óra leforgása alatt alatt megtanult svédül, s szintén aki miatt fűtött is egész nap, amíg kereken hatvankilenc fok nem lett a szobában. De hogy lehet egyéni sajátságokkal felruházni ennyi embert, amikor még neki magának sincsenek kirívó tulajdonságai? Ember Miklós látta, hogy Bernadotte Folke megjelenése nem a véletlen műve, hanem az ő viszonyulását kihívó hadüzenet. Ha arcul csapnak egy kesztyűvel, tudnivaló, mi a kötelességed, gondolta Ember Miklós, s komolyan Bernadotte Folke szemébe nézett. Rögtön rájött, hogy ha valakinek nincsenek tulajdonságai, hát akkor az Bernadotte Folke. Hideg halszemeiben önmagát látta viszont, amint bőszen keres valamit. Aztán belátta, hogy Bernadotte Folke csak egy viszonyítási alap, amihez képest a szájrafentek és az írástudók, no meg a felesége is, ilyen vagy olyan jellemvonással bírnak. Hogy ezt megtapasztalja, szélsőséges eszközökhöz folyamodott. Tett egy lépést az egyik írástudó felé, majd visszakézből igen erősen szájonvágta. Az egyből elnézett a másik irányba, valahová a Temetősor felé, s a meglepetés első három másodpercében még Bernadotte Folke is hangosan hörögni kezdett. Az írástudók felzúgtak, majd egyszerre nagy szomorúság lett úrrá a Tettlaposon. Még a birkák is bágyadtabban bégettek a kőút mellett. Ember Miklós figyelte az embert, akit pofon ütött, s készen állt, hogy visszakapja, ami jár neki. De nem történt semmi, csupán az írástudó szája repedt fel kissé, s a vér lassan, egyenes vonalban csorgott lefelé az állán. S amikor azt zsebkendőjével éppen felitatta volna, Ember Miklós felesége megfogta a karját. Fején ismét világítani kezdett a Szputnyik műhold, alatta a baracklekvár aranyszínben pompázott. Ekkor Ember Miklós felesége dalra fakadt: ,,Dominus dixit ad me: / Filius meus es tu ego hodie génui te. / Quare fremuerunt gentes: / et populi meditáti sunt inánia? / Gloria patri. Zárójelbeni fordítással: Szólt hozzám az úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged. Miért dühöngenek a nemzetek, terveznek céltalan dolgokat a népek? Mindez ismétlésekkel, persze.

Mire befejezte, az írástudó fehér ingén tekintélyes vérfolt vöröslött, ő maga pedig olyannyira megüdvözülten állt ott, mintha a harmadik legfontosabb ember lenne Bernadotte Folke, és Ember Miklós után. Ember Miklós feleségét úgy látszik kifelejtette a rangsorból. Pedig most Ember Miklós éppen a saját feleségét vágta pofon, de úgy, hogy annak a világító Szputnyik szobrocska nagy ívben lerepült a fejéről, a baracklekvár pedig a jobb szemére és fülére csapódott, ezzel félelmetes medúzafejet kölcsönözve neki. Az idő, kritikus pillanatokban relatívabb mint máskor: ezt érezte Ember Miklós, míg feleségének a szeme fehérje is bevörösödött, és az asszony egy hatalmas lélegzetvétel után torkaszakadtából ordítani kezdett. De már a keze is lendült, Ember Miklós pedig a fültövére mért ütéstől kettőt balra lépett, mintha csárdásozna. Bernadotte Folke színe közben egyre emberibbre váltott. Mind hangosabban és szaftosabban hörgött, s halványan el is mosolyodott. Úgy látszott – s ez még furcsa mód Ember Miklósnak is feltűnt közvetlenül a nyakonvágás után –, hogy ez a megidézett szellem, mármint Bernadotte Folke, némi mazochisztikus leki attitűddel rendelkezik. A szájrafentek persze az egész pofoszkodásból csak annyit fogtak fel, hogy itt most Ember Miklóst megütötték. Ennek persze megint Ember Miklós felesége itta meg a levét, amikor az egyik túlbuzgó szájrafent, az, aki Ember Miklósnál régebben a kéményt hosszabbítgatta, megkapta az asszonyt, és a földre sederintette, mert megütni azért nem akarta. Ember Miklós erre vonatkozó grimasza többféleképpen értelmezhető, de ekkor már egy másik írástudó feje is nyaklott egyet, s a tettes ismét egy szájrafent volt. Ettől kezdve, az értelmezéseknek befellegzett. Az írástudók védték a fejüket, egyik-másik még visszaütni is próbált, mert hát azért közülük sem mindegyik volt puhány, kiváltképp egy jóvágású, fiatal írástudó, tejfelszőke üstökkel. A szájrafenteknek viszont eddig sem okozott gondot, sportot űzni a verekedésből: kimérten és átgondoltan csépelték az írástudók szabadon hagyott testrészeit, majd nemsokára egymásra is áttértek, hisz a kiszemelt ellenfél nem tanusított nagyobb ellenállást. A tömegverekedés, mint kifejezés, nagyjából kimerítheti azt, ami ott zajlott a Tettlaposon. Ember Miklós felesége a földön megtalált Szputnyikot használta fegyverként, azzal kólintgatta fejbe hátulról, aki útjába került. Ordított is, de módjával, mintha színpadon lenne. Egy idő után a szájrafentek vették át a főszerepet. Már csak egymás között verekedtek, míg az írástudók, ha tehették, megrugdosták a földre esetteket, vagy hangosan szurkolva élvezték, amint a szájrafent betyárok halálra ütlegelik egymást. Csak a tejfelszőke írástudó maradt a bolyban, derekasan küzdve azzal, aki az orra elé került. Summa summarum, mondta volna Ember Miklós, ha éppen nem verekszik ő is, a társaság – lehettek vagy nem is tudom hányan – egy vizsgabáli keringőben hömpölygő tömeghez hasonlított, a szélén a gardedamme-okként felizgult írástudókkal, meg a hoppmesterként, mindenkit didaktikusan fejbeverő Ember Miklós feleségével.

Ember Miklós, miután ki is osztotta, meg is kapta a magáét, egy ideig még, ki tudja miért, sebesen forgolódott a tömegben. Zárójelben említené itt Ember Miklós, hogy egy tömegcsetepatéban nem lehet pl. nyaknyújtogatva figyelni az eseményeket. Aztán észrevétlenül kivált, és feleségét a sorsára hagyva, elindult a kiásott árok felé, ahol Bernadotte Folke-t is tudni vélte. Egy halott, még ha megidézték is, nem bunyózik.

Alkonyodott már, a gyepről halk párák szálltak az ég felé, s a közelben legelésző juhok is összébb húzódtak, mintha érezték volna azt a közösségi erőt, mely még a legsötétebb éjszakába is csempész egy kis reményt. Ember Miklósnak nem kellet sokáig mennie, hisz az árok csupán száz méterre lehetett a gyalogháború helyszínétől. De míg ezt a távolságot megtette, háromszor is eszébe jutott, hogy elárulta a feleségét, otthagyván őt a verekedő csőcselék kényére-kedvére. Aztán pedig az jutott eszébe, hogy Péter is háromszor árulta el Jézust, csakhogy akkor a kakas is háromszor kukorékolt. Bégetés viszont ennél lényegesen több hangzott el, az összehasonlítás tehát tárgytalan, nyugtatta meg magát végül Ember Miklós.

Az árokpart, mint egy friss, fekete seb húzódott a Tettlapos közepén. Már nem emlékeztetett patakra, sőt, még árokra sem. A hiábavalóság ásított belőle, sötéten. És a partján valóban ott állott Bernadotte Folke, bal kezében a márvány táblával, amit azóta szorongatott, amióta szóbakerült, vagyis amióta megjelent a Tettlaposon. Amikor Ember Miklós odaért hozzá, tudta, hogy ez egy jelentős pillanat. Nem köntörfalazott volna ő annyit előzőleg, ha az a köntörfalazás nem e pillanat jelentőségét emelné most, illetve akkor. Na, de vágjunk bele, mondotta Ember Miklós félhangosan, majd rögtön meg is szólalt hangosan, svédül. Ezek szerint, kezdte tehát Ember Miklós, Bernadotte Folke úr, mint megidézett halott, oly hosszú ideig kíván Murjavkában időzni, mint amilyen régen ... megtért a Teremtőhöz? Akkor ezerkilencszázhatvankilencett írtak, tette zárójelbe Ember Miklós, tehát húsz esztendőnyi szellemkísértés vár a falura, a feleségére, az írástudókra meg a szájrafentekre? Igen, épp annyi, no meg ennek a kísértésnek a beláthatatlan következményei, amellyekkel Ember Miklós, az okosparaszt, de még mennyire, hogy tisztában volt. Bernadotte Folke szemmel láthatólag le volt törve. Tudja ő, miért jött el, kezdte jelentőségteljesen. A polgármesteri bállal kezdődött az egész, melyre három nappal azelőtt, Ember Miklós és a felesége is hivatalosak voltak. Az asszony világoskék kartonruhában libegett a beszélgetők között, amikor egyszer csak megütötte a fülét, hogy egy ifjú írástudó, akinek tejfelszőke haja van és alig húszéves, azt meséli, miszerint az édesanyja, akit a háború után, mint sváb nemzetiségűt kitelepítettek a faluból, s aki végül is Svédországban telepedett le, Bernadotte Folke cselédje lett, s az is maradt 1946. dec. 23 – 1948. szept. 17-ig. Valaki persze nyomban megkérdezte a jelenlévő hölgyek közül, hogy kis is volt az a Bernadotte Folke, mire az előbbi írástudó felvilágosította őket, hogy Bernadotte Folke gróf, svéd ENSZ béke-nagykövet volt, akit zsidó terroristák öltek meg Jeruzsálemben, 1948. szept. 17-én. Ember Miklós feleségének a fülében ragadt ez az idegen név, s még jó párszor el is suttogta magában, hogy: Bernadotte Folke gróf... Azután, három napra rá, Ember Miklós felesége Bernadotte Folke gróffal álmodott egész éjszaka. Színesben álmodott, életszerűen, ahogy az egyszerű emberek szoktak.

E.P.M.R.H

Bernadotte Folke gróf elhallgatott, és úgy állt ott a megidézett halottak végtelen magányában, mint egy kiszáradt nyárfa a pusztán. Aztán mondott még valamit, de annyira hörgött, hogy Ember Miklósnak még egyszer rá kellet kérdeznie, mit akar. Arról beszélt, hogy él itt, ebben az országban, ebben a faluban egy ember, aki édesanyja halála után visszaköltözött ide, s hogy ez az ember az ő fia. Neki, a grófnak, s a murjavkai cselédlánynak született tehát egy gyermeke, akit ő eljött megkeresni, hisz sosem láthatta. A fiú az ő halála után született meg, Stockholmban. És Ember Miklósnak eszébe jutott a legfiatalabb írástudó, aki az odébb zajló tömeghisztériából is derekasan kivette a részét. Bernadotte Folke gróf fia tehát, itt verekszik még mindig a Tettlaposon. Ember Miklós ismét Bernadotte Folke szemébe nézett, de most nem a saját borotvált képét és hátrafésült ősz haját látta benne, hanem még a magányt is megtagadó egyedüllétet. Bernadotte Folke gróf, már önmagának a hiánya volt. A márványlapot még mindig a bal kezében tartotta, s Ember Miklós érezte, eljött az idő, hogy megtudja, miért hozta magával Bernadotte Folke gróf azt a kődarabot. A válasz szaftos hörgések közepette érkezett, s egyetlen szóból állt: nézd! S ezzel felmutatta a fényesre kopott relikviát, amelyen ez állt: E.P.M.R.H. A kőbe vésett írás elég halovány volt, Ember Miklós jó ideig silabizálta, mire el tudta olvasni. Aztán elnézegette a Túl a patakon nyírfása felett cikázó száraztorkú sirályokat, s még akkor is ott látta őket, amikor azok már a Felkacsintó, majd a Dűlőszél felett köröztek. A gróf közben még mindig szemmagasságban tartotta a márványtáblát, karja nem remegett. ETELE POST MORTEM REX HUNGARORUM. Egyszerre mondták ki a mondatot. Bernadotte Folke nyálas hörgése és Ember Miklós öblös baritonja, akár egy torz, kétszólamú, ősi diszkantusz, ott vibrált kettejük között. Majd Bernadotte Folke gróf a márványtáblát egy határozott mozdulattal a vízzel teli árokba hajította. Búcsúzásként krákogott néhányat, majd megindult a szerteszét heverő, vagy kászálódó írástudók és szájrafentek felé. Ember Miklós egészen addig nézett utána, míg el nem tűnt közöttük. Talán a fiát kereste. Mindenesetre, még ha tudták is, hogy ott van, többet senki sem látta, még a legifjabb írástudó sem, az a tejfelszőke. Nem is igen emlékezett rá, azt hitte, valami szakember, aki az ásatásoknál segíteni fog.