Bozsik Péter
Kádár és Lugossy ’48-a
Érdekes vállalkozásba kezdett két veszprémi művész: Kádár Tibor festő és Lugossy László szobrász. Olyan tematikus kiállítást hoztak létre az 1848-as szabadságharc 150. évfordulójára, amely nem ironikusan értelmezi a történelmet, ugyanakkor mentes mindenféle pátosztól. A művészek célja egyértelmű: az ünnep, mint olyan művészi átértelmezése. Amikor Kádár és Lugossy (két homo ludensek) barátságosan átölelik a történelmet, hátba veregetik (kicsit prüszkölnek a történelem posztókabátjának porától), és eljátszogatnak vele. Komolyan, ahogyan csak a gyerekek képesek játszani. Nem tudom bizonyosan, csak sejthetem, nem divat ez mostanában. Mivel azonban mindketten mesterei a szakmájuknak, így játékuk szakmai kérdés is egyben: Lehet-e, lehetséges-e (és ha igen, akkor hogyan) egy tematikus kiállítás keretében, ahol a kiállított képeknek, szobroknak nincs külön címük, játszani a történelemmel úgy, hogy az ne legyen giccses, hogy ne legyen illusztráció vagy elbeszélés, egyszóval, hogy szakmailag is megállja a helyét? Én azt láttam, hogy lehet.
Kádár Tibor egy sorozat kezdetének tekinti az itt kiállított képeket, ahol nem nagyobb fába vágta a fejszéjét (mondhatni nem nagyobb vászonra helyezte ecsetjét), minthogy megpróbálja a nonfiguratív festészetet ötvözni (jobb szó híján) a portréval. Kádár, aki ha nagyon be akarnánk sorolni, akkor a Paul Klee-féle nonfiguratív festészettel rokonítható (bár leginkább,,kádáristának” szereti tudni magát), ezen kívül az időt tartja a legproblematikusabbnak. Hogyan lehet egy képen megfesteni három különböző korú Kossuthot? Széchenyi foteljét, feleségét és a Lánchidat? Az aradi vértanúkat? (Ez utóbbit Lászlóffy Aladár, a kiállítás megnyitója nemes egyszerűséggel ,,a magyar történelem Mengyelejev-táblázatának” keresztelte el.) A feladat szinte lehetetlennek látszik, hiszen a kép óhatatlanul elbeszéléssé (is) válik a figurához tapadó igaz vagy hamis történelmi tudatunk által. Ám ha ettől sikerül eltekintenünk, akkor mégis csak a festmények festmény volta az, ami lenyűgözhet bennünket.
Lugossy László könnyebb helyzetben is volt, mint Kádár Tibor, meg nem is, nem akarván megcsinálni a kitudja hanyadik Kossuth, Széchenyi, Deák stb. szobrot, más irányba kezdett el gondolkodni. Egyfajta történelmi szeméttárolót installált (mire is jók a régi kész vagy félig kész neoavanatgárd szobrok!), amelyekben a történelmi ,,hűséget” a korhű, ám fehér gipszszuronyok és -puskák jelenítik meg. Ezenkívül készített még egy szuronyerdőt (,,Hol sírjaink domborulnak”) és két vesztőhelyet. Az egyik egy kiégett ajtókeretből készült, és különös keveréke a nyaktilónak és a bitófának, a másik meg úgy néz ki, mint egy óriási villamosszék, amelybe azonban nem beleülni kell, hanem csak belenézni, és az ember azzá válik, amivé a történelem, a hatalom vagy saját tudattalanja teheti: szörnnyé. Történelmi (el)vesztőhely, csak így nevezem.
Semmi nagyzolás, semmi patetika, semmi magyarázkodás. Két, kátrányos helyzetű* mesterek piszmogtak két-három hónapon át valami Történelem nevű árnyékharcossal, amelynek eredménye ez a figyelemre méltó, különös kiállítás, amelynek vázlatait e számban láthatja a kedves olvasó.**
(Lovas Ildikó)