Gulyás József
A rajzon 1954. június 4-e. A színhely: Alsó-Ludas…
Rögtön igazodjunk el egy kicsit: van Felső-Ludas, Belső-Ludas és Alsó-Ludas – a régiek Öreg-Ludasnak mondják.
Tehát június 4-e. Itt ülök a szálkás kerítéslécből csinált, a magam-csinálta állvány mellett vagy a térdemre helyezett lap fölé hajolva (erre pontosan már nem emlékszem). Előttem a Cvíjó-sor egy darabja látszik akácos kis házaival, a Fakereszt táján, hátam mögött a ház, a házunk, ahol most lakunk, nem rég óta, a Kovács-tanya (így emlegettük ezt a házat), a Vörös Zászló szövetkezet tulajdona. Két ismert vonal, a kövezett, döcögős Kanizsai út és az Újsorx mentében, messze bent a földek közt áll ez a zilált, viharvert öreg szállás.
x Újsor. Itt lakott az akkor már három, helyesebben két és fél ember életéért húsz év fogságra ítélt Pocok Kari, a környék nagy legénye, a legnagyobb. Ludas, de bizonyosan egész Észak-Bácska leghíresebb, szinte legendás hírű legényalakja volt. (Róla külön akarok írni.)
Két és fél ember… Hárman mentek rá akkor azon a ködös téli éjszakán Pocok Karira, aki újdonsült asszonyával a kisbeográdi bálból békésen hazafelé tartott – innen nősült és most a lány anyjáékhoz igyekeztek, – hárman, három elszánt, sodronnyal felszerelt, vérszomjas, verekedős koma, akik ismerték s régóta pikkeltek rá. „Most kikapsz, Pocok!” Ezekkel a szavakkal álltak elébe. Kari közülük kettőt ott helyben rögtön agyonszúrt, a harmadik látva mi a helyzet, futásnak eredt, de a „betyár gyerek” nem hagyta annyiban, utána lépett és a lapockája táján a hátába vágta és (szokása szerint) meghúzta hosszú, vékony élű bicskáját. Azt mondják, ezért ítélték el. A legény megmaradt, de rokkant lett örök életére. Pocok Karit húsz év börtönre ítélték. Ebből tizenötöt lehúzott, így szabadult ki.
E kis helyrajzi leíráshoz mindjárt hozzá kell még adni a hozzánk legközelebb eső Szántai-tanyát, Szántai János privát gazdaságát a ház háta mögött (azért mert ezt mindenki tudja, ismeri errefelé és ma is megvan, ellentétben a mienkkel). Előttem egy kígyózó kisút látható, mely a kövesút mellett épült Dom, Szövetkezeti otthon, Kultúrház (van ám név, ahányat akarsz), sőt ha már így benne vagyok, én szerintem Dóm = paraszt székesegyház, de aminél szebb nincs, nem lehet, mert a legszebb és legtöbben így mondják, nagyon helyesen, a Domb – partos részre is tették… nohát, ennek a szent épületnek átall, de hogy még pontosabb legyek, a Vécsy-háznak szemben kezdődik (vagy már folytatódik?) ez a kisút s az említett Szántai-tanyát, annak szérűjét érintve, a mi udvarunkon, a ház meg a rossz istálló közt áthaladva, mint látjuk az épp zsendülő búzavetések közt kacskaringózik és a Fakeresztnél lyukad ki a Cvíjó-sorra – rövidebbre szabva, jól megrövidítve így a járást, levágva egy több kilométeres kitérőt, felesleges sarkot az erre igyekvőnek, – innen aztán kis töréssel tovább döcög, ki tudja, nem emlékszem már pontosan hova-merre s eltűnik a Katona- és más lenti „fölös” tanyák irányában, talán érintve azokat, a Magyariné-major környékén, belekötve magát, beleszövődve az erre levő földeken szerte bujkáló kisutak hálózatába vagy magányosan elkószál, elvesz az Öreg-Ludas mélyén…
(Ezen a vonalon, a Kultúrotthon és a cvíjó-sori Fakereszt közt van egy többé-kevésbé egyenes, tőle kicsit jobbra-balra kitérő tanyasor, a mienk is közéjük tartozik – a Mikovics-ház, az Engi-ház stb. – néhány dűlőúttal ki a köves Kanizsaira.)
Aj, ezek a kisutak! – sóhajtok fel. Ez a kisút-rendszer – mert idővel azzá formálódott és csakugyan behálózta az egész környékét, – ez a kisút-rendszer nagy csoda volt, jobban belegondolva azt mondom, merem mondani, hogy világcsoda. Csoda és titok – a létrejöttük, keletkezésük például. Fantasztikus ez, szinte elképzelhetetlen. Meg kellene egyszer próbálni megfejteni, mint annyi mást persze vagy elgondolni legalább. Nem tudom más vidéken voltak-e? Egy biztos: két pont közt a legrövidebb út a kisút volt. Az ókor nagy fizikus eszei vagy Galileiék sem tudták volna jobban kikompernálni, mint a ludasiak.
Kisebb-nagyobb és nagy gazdákhoz járó napszámosok, cséplőgép-munkások, őszi erdőirtásra ügető szerszámos szegényemberek találhatták ki az biztos, bocskoros lábak taposták és járták csontkeményre és használták, használtuk, mindenki használta a nagy kerülők helyett; mindenen át, egyenesen, ahogy apám mondta, tökön-paszulyon keresztül vittek a cél felé, sarkokat, kerülőket, csücsköket levágva. Mezítlábas talpak, bocskoros, ritkábban fa- és bőrpapucsos lábak taposták ki. A picit tehetősebbek, kisebb családosok, akik többel bírtak, azok jártak fekete színű bőrpapucsban – feketében, mert másmilyen férfi bőrpapucs nem volt, – de ez a lábbeli errefelé jobban a biciklihez passzolt, azok meg, a biciklisek, más úton mentek.
(Emlékszem, nekem is volt bocskorom, fapapucsom – vigyázat, fa, nem bőr! – nanula, ahogy apám mondta, – nagydolog volt a fapapucs, nagy bizony, a bocskor meg még nagyobb – a téli klumpáról nem is beszélve. A papucshoz a fatalpat anyám vette bent a városban a piacon, apám bőrt szegezett rá keresztbe pántnak és kész volt, vihettem, esetleg, hogy ne csússzon úgy a fa és ne kopogjon annyira gangon, a téglán (ez már szépségtan??), a talpa is kapott egy kis szedett-vedett, hulladék bőrdarabot, Pénteken, a fő piacnapon ment be anyám a városba, vitt egy kis ezt-azt eladni, ami termett; előtte este madzaggal, ha talált, ha nem, akkor zsákvarró kender-cérnával megmérte a lábam hosszát vagy azét aki épp sorra került papucs dolgában. De a papucs azért mégis csak otthon szolgált, házi- és szobapapucs volt, este, lábmosáshoz, lábmosáskor.
(Hogyha már papucsról van szó. Csépe Imre költő, író bőrpapucsban járt be a város központjába. Az ötvenes évek vége felé, nyári estéken, amikor legtöbben voltak a korzón, kicsit felöntve bement a városba, megjelent a hömpölygő tömegben, az ünneplő, kényes nép között – beszélte róla enyhén lenéző mosollyal, kajánul barátja Zákány Antal. De saját szememmel is láttam párszor csattogó, úgy mint a falusi nők szokták, a talpához csattogtatott papucsba, megcsíptetett pantallóval, biciklit tolva…)
Sok ilyen gyalogos kisút volt a fekete földön, szépen bekötötték. Feketeföld. Apám nevezte így Ludast, ezt a lenti világot (de biztos mások is). Neki Hajdújárás Homok volt, mert ott akkora a homok, Ludas meg Feketeföld. „Messze-e, János bácsi?”, kérdezték tőle. „Kimék ide Homokra, a szöllőbe kaccsazni”, vagy „Lemék Feketeföldre”, mondta tragacsot túrva. És ezek a feketeföldi ember, a gyalogos Ludas számára nagyon hálás, okos kisutak abszurdum volt elképzelni hogyan keletkezhettek és alakultak ki. Sokat gondolkoztam ezen. Próbáltam megfejteni vagy elképzelni. Mondjuk így: Egyszer egy agyonfáradt, éhes csapat délután a hétből hazafelé – lehet hogy éppen cséplőgéptől, – egyszer csak valaki, az első – mondjuk egy Jacsó Jani nevezetű, – mintha felébredne, felkapja a lecsüngő fejét – a fáradt parasztok így mentek, bóklászva, szunyókálva, mint a katona és a katonaló, – körülnéz s eltökélten nekivág a legrövidebb úton, keresztül a földeken a megcélzott haza irányába és törtet mindenen, tökön-paszulyon át a cél felé, a többi meg utána, libasorban, egymás nyomába. És így tovább, máskor is ugyanígy, ugyanott. S aztán mások is. Gondolom könnyen így is lehetett. Így vagy hasonló módon születhetett meg a kisút korszakalkotó gondolata és alakult ki a zseniális kisút-rendszer Feketeföldön.
Tovább ezekről a kisutakról. Induljunk el… A noszai hídon át, rögtön jobbra vette kezdetét egy ilyen „ösvény” és a Túláton hézagos rendben sorakozó házak mögött vitt le majdnem a Halomi-sorig…
Ezt egyszer megjártam, egy nyári éjszaka, nagy kukoricák közt. Röviden leírom. Nappal is félelmetes volt ez a kisút, de éjszaka! Aznap elmaradtam, nem vettem észre, rámesteledett a Pörösi híd környékén, ahol arra lakó koromban sokat jártam, csavarogtunk, játszottunk, „páklyát” szedtünk, cigánypáklyát a Kőrös menti sömlyéken, fürdöttünk a hídnál…
A két falu, Hajdújárás és a Királyhalom közti hídnál sokat játszottam, ott fürdöttünk gyerekek, fiúk, lányok meztelen (lehet, hogy a kislányok nem, mert ők szégyelltek levetkőzni s a parton a ruhára vigyáztak. De ha jól kinyitom a szemem vagyis becsukom, tehát jobban odaképzelem magam, mégis látok szemérmesen előrehajló, magukat önkéntelenül is takargató, még nem rügyező vagy csak darázscsípés-mellecskéjű meztelen kislányokat, akik vizesen, dideregve épp a ruhájukba bújnak). Mi egyik kezünkkel a kis kopasz szerszámot markunkba rejtve, a másikkal orrunkat befogva, a parton jól nekiszaladva és nagyokat ordítva („Vigyázz!” vagy „Jaj, anyám!”) talppal, meg mint a kecskebéka, hasra, ún. hasast ugrottunk, ugráltunk bele a felkavart, szürke vízbe. Fürdés végén a következő vagány rigmusfélét elkiáltva ugrottunk még egyet a szinte mozdulatlan Kőrös moslékos kis teknőjébe:
Utolsó bukásom
Kapd be a tojásom!
Szóval rámsötétedett. Nem akartam körül menni s a rövidebb utat választva – a kisutak pont erre szolgáltak, ezért voltak kitalálva, – nekivágtam a rettegett, sötét, iszonyúan elhagyatott vidéknek. Emlékszem bujkálós holdvilág volt, hogy még vacogtatóbb legyen. Fülelve s rémülten tekingetve jobbra-balra, egyre hátraforogva a sűrű kukoricákban, ijedezve a meg-megcsörrenő éles, száraz levelek közt és ugyancsak szedegetve citeráló meztelen lábaimat, szinte fejetlenül leszaladtam Alsó-Ludasra s mire leértem csurom víz voltam s rámfagyott a verejtékes ing. Utána, ha eszembe jutott, mindig megborzadtam, de még ma se mindegy, ha fölkeveredik az emléke. Mái napéig nem merek képzeletben végigmenni ott.
Egy másik ilyen csontkeményre járt gyalogút a csurgói kiöntés közelében, a temető bejáratán túl kezdődött s az egykori brigadáros Kiss Gyura háza közelében elhaladva s egy töréssel, a Kanizsai-út meg a Ludasi-sor közti földeken baktatva lefelé, végül ott bújt ki a kukoricásból a Kádár-körösztnélx fent a parton, közel a Rozs-kovácshoz.
x Itt jegyzem meg, hogy ezek a barázdákon, lik-lukakon át bukdácsoló, illegális, de elfogadott, félhivatalos járatok, nem mondom, hogy tipikus jelenség volt, de többnyire szerettek keresztek felé mozogni, tendálni, szívesen tették ezt s ha lehetett a közutak mellett felállított szent márvány- és faképeknél lyukadtak ki.
Néha lehetett látni egy ismerős, félig ismert vagy idegen alakot, amint váratlanul kilép a titokzatos sűrűből, széjjelnéz, s tovább folytatja útját. (Ezen a csapáson én még nem is olyan régen, fogalmam nincs miért, annyit gyötrődtem álmomban.) Jóska komám azt mondja és most már magam is rávélek, hogy a Zsidó-út közepe táján volt egy lapos, egy nedves, vizenyős, hűvös mélyedés, sosem száradt ki egészen, az aljáig vagy csak nagy szárazság idején, ezt a helyet Szellemek völgyének nevezték. Úgy tudja, hogy éjfélkor itt a legbátrabb ludasi legény se mert elmenni.
De nézzük tovább. Az orvoslakás mögött, a közelben, a Dóróék felé vezető kocsiútról is, ha a memóriám nem csap be, eredt, nyílt egy ilyen, a fölösleges kerülőket-kitérőket kiküszöbölő vonal a gyalogszerrel közlekedő nép számára. Ha jól emlékszem, még a Sorról mi is ezen (esetleg a Fehér keresztnél vagy annak a háta mögött) jártunk le a Magyariné-tanyára erdőt irtani, mást dolgozni, mint szövetkezetiek.
Ezen vagy ezek egyikén vonult el egyszer, még a boldog iskolás nyarak idején állig fegyverben egy kis banda, a mi büszke pionír csapatunk…
Egyszer kiadta valakinek az esze, tudom kié, de várjunk vele, hogy pionír munkaakciót kell szervezni a szövetkezeti gyerekek körében. Egy tanyán, lent majdnem egészen Békova körül adódott egy kis gyereki-munka. Volt itt valahol egy padlás fegyver, no, nem, nem, játék-fegyver, a leventéké lehetett tegnap-tegnapelőtt, tán még ki sem hűlt a kezük melegétől: fapuska, fakard stb. (Nem sokkal később lehet, hogy ezeket forgattuk mi is a katonai előképzés során.) Nos, odarendeltek és szépen felszereltek bennünket, még csákó is lett a végén, papír. Felsorakoztunk és valaki kiadta a parancsot, hogy „Csapat, indulj! Irány a…” nem tudom mi. De valószínű egy ludas-mélyi-végi szövetkezeti tanya, oda kellett menni. És elindult a kis csapat játszva, vidáman… Hát, ahogy az előbb mondtam, ezen a kisúton, ezek egyikén masíroztunk mi akkor. Az ötlet pedig, a katonásdi a nagy gyermek-lélekismerő Jacsó Jánosé volt…
Ez a Jacsó sokat járt hozzánk, szeretett, szerettek apával beszélgetni, politizáltak. Emlékszem, volt neki egy csodálatos, szép elképzelése: nép világtalálkozó. A világ népeinek közös nagy ünnepe, egy világünnep. Találka, összejövetel. Ő gondolta ki. Csuda fantáziája volt. Meztelen láb, papucs, bocskor, lakkcipő együtt. Mesés, lehetetlen, de igaz, szép képzelés, Apám, pedig kicsit ő is fantaszta elme, donkihóti lélek, talán mosolygott is ezen magában, bajuszát simogatva titkon somolyoghatott. Jacsó egy hetesre gondolta a dolgot. Egy hetes, egy hétre szóló lett volna, olyan vásárszerű és jellegű, olyasforma ünnep, világünnep, evés, ivás, zenebona, tánc nóta, ismerkedés, barátkozás, minden. Egy megfelelő méretű, jó tágas hely, sima alföldi táj, tér, terület, térség kellett volna neki hozzá, hasonló s akkora, mint a Hortobágy. Lehet, hogy ez az eszébe is jutott. Világünnep. Játszott ennek a gondolatával. Hogy komolyan-e és mennyire? Talán, mint a gyerek és a költő. Kitalálta avval az okos fejével, kigondolta, spekulált rajta, elképzelte, átgondolta és elkészítette a tervét magában nagy vonalakban. Komoly ember volt, de játszott, szeretett játszani. És eljátszott evvel az irrreális, furcsa, szép lehetőséggel is. Világnéptalálkozó?! Milyen szép, gyerekes, hát nem? Órákig beszélt, vagyis inkább mesélt róla apámnak. És többször, több alkalommal, csak érdekelte. „Tudja, János bácsi…”, mert magázta apát és jellegzetesen halk, fojtott hangján hosszan beszélt-mesélt és úgy, hogy én is halljam, oda-odanézett, hosszan mondta, ecsetelte, részletezte. Mert ott voltam én is ha tehettem mindig a közelükben, füleltem, hallgatóztam, ahogy mondták. De ravaszul, mint a gyerekek általában, úgy mintha egész máshol járna az eszem. (Ezért tudnak a gyerekek mindent, annyi mindent, amit nem is gondolnánk róluk.)
Ismerte és azt mondom, szerette az embert, a szegényt, a parasztot. A városi dolgozót tisztelte.
Volt egy öreg suszter a faluban, a Veszter bácsi, a templomtól lejjebb lakott egy ház járdaszéli pici melléképülete picike kis szobájában, ott kopogott. Télen dobkályha mellett. Jártam nála javíttatni. Egyszer csak eltűnt, észrevétlenül. Elveszett, elveszelődött. De tudom, mint elnök (és ember), róla is Jacsó gondoskodott. Lenin micisapka, jól hátrahúzva, bokáig érő lompos, rossz, füstös, régi köpönyeg, Így láttam mindig. Így emlékszem rá. A levert Magyar Tanácsköztársaság menekültje volt az én véleményem szerint. Kassákék Bécsbe emigráltak, ő Ludasra.
Ezért, ilyenek miatt szerettem én Jacsó Jánost. És dicsérem most, sőt dicsőítem.
Vlaovics Jóskával Ludason járva mindig befordultunk hozzá, megnéztük.
Lírai, lírikus ember volt, erősen az, költő. De politikus is. És mindkettő jobban, nagyobb, igazibb, mint a mondottak alapján gondolható.
Egyszer, ezt még szeretném róla följegyezni, bejött hozzánk a tanyára, egy nyáreste tájt, sötétedés felé volt, s buga már fejés után, anya mindig még világossal megfejt, csendesen rágódott az istállóban a jászolhoz kötve. Egyszer csak, hopp, váratlanul ott termett Jacsó, jött befelé az udvarba, magában beszélve, úgy félhangosan, már mondta. (Érdekes, soha nem köszönt, sem oda, sem el.) Megtudtuk, hogy többek közt a tehenet jött megnézni, a Bimbót – akinek én a tejét, jó tej volt, zsíros, fölös, hordtam a városba a Lengyelnének, – ugyanis tőle vettük előtte alig valamivel; a termést eladtuk, s amit kaptunk érte abból. Azt szerette volna kitudni – hát nem igazi csoda, tiszta poézis?! – hogy a Bimbó megismeri-e volt gazdáját. És ezt nem is akárhogy próbálta. Lámpást gyújtottunk; ő megállt elbújva, félrehúzódva az ajtófélfa mellett és beszólt halk, megszokott nyugodt hangján: „Bimbó, ne”. Mi lestük, figyeltünk. A tehén, megesküszöm rá ha kell, hátrafordította a fejét és határozottan a hang felé, a hangforrás irányába nézett s örömében halkan elbőgte magát. „Látja kend, János bácsi?” (Ha ivott, nagyon ritkán, akkor tegezte, letegezte, ha örült vagy ha „magasabbra emelkedett” kendezte apámat.)
Kevéssel a történtek után megvette, azaz visszavásárolta tőlünk a tehenet…
Ilyen volt, ez volt Jacsó János.
A ludasi Veres Péter. Én annak tartom.
Ő, ezek a kisutak! – sóhajtok fel újra. Noszán át a Halomi-sorig, a zentai-úti tanyákig és azon túl (arra én már nem jártam vagy csak keveset) meg a csurgói kiöntéstől a Zsidó-útig és tovább, nagy szétszórt rendben. Ő.
A temetőnél, ha Jóskával arra jártunk, mindig meg szoktunk állni és kicsit lehalkulva valakire emlékezünk… Irénke, Kiss Csiki Irénke. Jól ismertük. Nekem iskolatársam volt. Egy nap jött a hír, hogy meghalt, Kispiacon volt akkor nyáron az öreganyjáéknál és ott, ahogy mondani szokták, megesett. Angyalcsináló, sötét, piszkos kezekbe került szegény lány és belehalt. Nekünk otthon, emlékszem azt mondták, hogy cukrozott sárgadinnyét evett, az okozta halálát. Több mint negyven év múlva tudtam csak meg az igazat, véletlenül, egy ludasi asszonytól. Előttem ült a padban. Folyton piszkáltam a haját, azt a két ágra font hosszú, illatos, szép barna haját. Hányszor hátrafordult mérgesen, de mégis édesen mosolyogva. Látom őt. Kicsit háromsarkos arca volt, olyan mint később az Ifjúságban látott Dobó vagy Krábesz Gréta rajzain a lányoknak…
Ennek a képnek a bal szélén, itt is volt, innen is nyílt, de ha akarom, ide érkezett egy ilyen kis billegő-ballagó járat a kukoricákon keresztül – úristen, mennyi kukorica, kukoricás! Ettük is eleget a tyúkokkal és malacokkal együtt, – ezt mi törtük, tapostuk vagy még az előttünk itt lakó Kovácsék? Ez kötött össze bennünket a Kanizsai-úttal. Ezen bukkant ki néha váratlanul Dóró Sándor alakja a szárazon csörgő magas, kalászos-koronás tengeri közül vagy toppantak be Vlaoviccsal együtt a kerítetlen gyöpes udvarba. (A ludasi triumvirátus.) Dóró lent lakott az Orvoslakás mögött, bent messze egy szintén, de kevésbé eldugott, elveszett helyen. Vlaó pedig még lentebb, a Kazi-tanyán, onnan járt el hozzám vagy Palicsról, hétvégén az iskolából hazafelé letért a kövesútról s benézett. Aztán folytatta a menést le messze, le-le a fenébe, az Öreg-Ludas aljára, ott állt a Kazi-tanya. Állt bizony, csak állt. (Mert az is elszántatott annak rendje és módja szerint. Keresheti. Nyoma sincs.) Olyankor minden előjött, beszélgettünk, vitáztunk, filozofáltunk, de a legtöbb szó arról esett, ami akkor már mindennél fontosabb kezdett lenni számomra, számunkra, az irodalomról és ekörül. Dóró 1955. kora tavaszán megjelent néhány versével az egy számot ért Visszhang c. újságban. Utoljára ezzel jött, látogatott el ide. Hozta, mutatta. Borzasztó örült neki. Hencegett vele. (Ő hencegett, én meg irigykedtem.)
Sok, rengeteg sok minden történt rövidke az idő alatt, amíg itt laktunk, tavasztól tavaszig, mennyi, atyaisten, most látom, amikor hozzányúlok, kezdem kibontani. Tele voltak azok a napok, tömve, telítve, az idő sűrű, mély, zsúfolásig teljes és lassú, végtelenül – ahogy írtam valahol, sosem tartanak olyan sokáig a dolgok, mint amilyen hosszúnak később tűnnek, érezzük, – mennyi minden belefért! Még egy lakodalom is, a bátyám késő őszi lakodalma. Abban az időben naplót vezettem, de nincs benne róla említés, biztos a napló lezárása, vagyis szeptember 22-e után történt.
És mennyi baj volt velem s nekem magammal! Itt, ebben az időben tetőztek a Soron kezdődött, egymásból eredő testi és lelki problémáim. Súlyos, katasztrofális lelkiállapotaim voltak. Sokszor magam voltam, egyedül maradtam otthon, a többiek, az egész ház, kicsi-nagy, mindenki elment kapálni ki a földre. A „juttatott” hat és fél holdba, csak én kínlódtam otthon, ültem komoran, betegen, tán képzelődve. S mintha már ott írtam volna azokat a később 1955-re datált zsengéknek számító verseket vagy azok egy részét.
Az őszi esők idején, de nyáron is, amikor esett (rettentő nagy csittcsattok voltak; tudom félelmünkben szerettünk volna, mint a vakondok, a föld alá bújni, vagy ahogy kisebb korunkban, az ágy alá, fülünket befogva), – azt mondták, ha Horgoson esik, nálunk már sár van, – olyankor meglazult, felázott a talaj és igazi sártengerré vált a környék, elzárt bennünket a „világtól”. Amíg bent laktunk a Soron, nem voltunk olyan távol mindentől, bolt, kocsma, orvos, iskola a szánk előtt volt. Laci például itt kezdett el csavarogni; néha mire megtudtuk, már napok óta nem járt be az iskolába, messze elkerülte. Alig valamivel később, még egészen fiatalon Kővágón írt egy idevonatkozó, itteni ihletésű szép kis verset.
Sárfészek
Sárfészeknek neveztük
a helyet, ahol laktunk.
Költözködéskor térdig
sárban gázoltak a lovak,
nagyokat káromkodtunk.
Sárfészek, szakadt ki
apám szájából a szó,
mikor elhagytuk a helyet.
Szóval bolt, orvos, kocsma (apám ott muzsikált), ami ide amúgy is messze volt, most a sár miatt szinte elérhetetlenné vált. Ilyenkor a „rendes” utakon is elakadtak a kocsik. Négykézláb másztunk, tápászkodtunk benne, mint a részeg, levette lábunkról a bocskort, a rossz cipőt. Cuppogtunk, cubíkoltunk a nagy, feneketlen sárban, elmerültünk benne. Nem itt tanultuk meg a sárbanjárás művészetét, mert művészet az, a javából, itt már folytattuk „magasabb szinten” az átkozott taposást, mert tapostunk, mint a vályogverők, cuppogtunk benne. Mert hála annak a nagyon jó Istennek, volt belőle amott is elég, de itt! Messze bent a földek közt állt a tanya. A ludasi sár híres volt mindig és az is marad, örökké, Ámen. A porról most nem szólok. Egy ilyenkor való időben, mert ősz volt, jöttek le Ludasra és ide be hozzánk a naplómban említett urak, Király és Kovács igazgató. Képzelem, hogy másztak, tápászkodtak a sárban, s ahogy mink, biztos ők is százszor megátkozták ezt a gyönyörű szép vidéket.
Aztán ősz végén, ahogy a föld szikkadt, majd kopogós lett (később dér, hó lepte be), ha mentünk a faluba – én a büfébe jártam, mely a laktanya épületében volt, a Haskóhoz, szórakozni, bámészkodni, más lehetőség nem akadt, – csak átvágtunk a letarolt, csumás, ugarolatlan tájon, már nem a kitaposott régi úton, el is tűnt, hanem még rövidebbre fogva, egyenesen és nem torony, hanem a szélmalom iránt, azt célozva meg.
Bent a Soron… ott voltam én gyerek, ott történt meg velem a gyerekkor, amit így hívunk, és minden, a legtöbb.
Egér, egér, adjál nekem vasfogat,
én meg adok csontfogat.
Ezt is ott mondtam és a hátam mögé a sarokba, a szoba sarkába dobtam a kiesett fogamat. S ahol az emberrel ez történik, ott volt, ott van a gyerekkora.
Legszívesebben a nyarakra emlékszem vissza abból az időből, azok voltak a legszebbek… Játék, nagy játékkedv és elhúzódás. Ez volt rám jellemző, ahogy gondolom a legtöbb gyerekre életének azokban az éveiben. Szélsőségek közt verődtem. Egyik szélről a másikra. Vanglizva, mandinerezve, mint a biliárdgolyó. Így váltott át, cserélt velem sűrűn térfelet a kedv, a titkos eredetű hangulat. Szinte rohamszerűen jött, csapott le rám a közös nagy játékok (meccsek, kuskitekézés) után az egyedüllét vágya. (Általában nem voltam mozgatható, kenhető gyerek – csak nagyritkán, akkor meg magamnak ártottam, – de ha rámjött a bolondóra, teljesen irányíthatatlanná váltam, a magam feje után mentem, senkire sem hallgattam. Majdnem óvakodni kellett tőlem. Ezt úgy hallottam.) Volt egy műhelyem a különálló kiskonyha épületében, a pincelejárón, fél napokat is ott kuszmérkodtam játéknak is számító szerszámaim közt, csörögtem, kopácsoltam; egy időben kistraktort csináltam, – néhányat, többet, gyártottam őket fokról-fokra, jobbról-jobbra tökéletesítve, – mint ahogy minden gyerek akkor, az volt a legfőbb divat, a legszebb játék. Verseny folyt egymás közt, kié szebb, jobb. Játék és elhúzódás. Megnyílás, begubózás. Legszívesebben a nyarakra, az iskoláskor nyaraira emlékszem. Egész nap, reggeltől estig odavoltam a háztól, megkötni se lehetett volna, vagy munkára befogni, pedig erős voltam, nem, csavarogtunk, messzi elbitangoltunk, ettünk, amit találtunk a földeken, majdnem azt mondtam, hogy legelésztünk – például bontogattuk s rágtuk a pipacsbimbót, ősszel böngésztünk, ehető dolgok után jártunk, kutattuk azokat, keresgéltünk… Rengeteg hámozott zöldség-gyökeret ettem meg abban az időben. Így éltünk s ahogy a költő mondja, „az isten se törődött velünk”. Passzol, ideillik a következő eset: Dóró Sándor, a Sanyi, aki néha közénk került, odakeveredett, nagyon vagány, önmutogató kölök lévén, egyszer virtusból, többen is láttuk, igazolható amit mondok – ivott a rétből; egy csapásnál a parton letérdelve kezével széthajtotta a sűrű hínárt s ahogy a tehén szokott, ráhajolt a piszkos, büdös, mocsárszagú vízre és kortyolt belőle. (Később ha szóba jött az ember, ezen kívül néha az is elhangzott róla olyan csevegő, kedélyes társaságban, hogy kiskorában, mondom csuda rossz gyerek volt, ezt mondták róla, mindenki, az apja odakötötte a góré lábához, hogy amíg feleségével dolgoznak kint a földön, Sanyi el ne kószáljon.) Az ilyen napok végén, este, hazaérve, nagynehezen hazakeveredve vacsorára, lábmosás meg hasonlók, pálca, esetlegx…
x A rossz hír, hogy a Jóska így, a Jóska úgy, a Jóska ezt meg azt csinált, dinnyét lopott, verekedett – és történt ilyen, Istenem mért ne történt volna? – a rossz hír, tetteim híre előttem járt, mindig, megelőzött, előbb, hamarabb ért haza, mint én, úgyhogy érkezéskor már várt az „áztatott kötél”. (Hála Istennek – vagy ki tudja? Ellenkező esetbe feltételezzük, hogy más ember vált volna belőlem, – az áztatott kötelet nem ismertem meg, sose találkoztam vele, csak a pálcával meg a nadrágszíjjal, de azokkal se sokat, csak ritkásan.)
Ilyesmi lehetett
kilátásban: pálca, vizes kötél vagy megsértett valaki, már meg nem mondom,
egyik este nem mentem be. Fölmásztam a gang előtt álló terebélyes, vastag
ecetfára – a nyakában apám kaszája szokott pihenni; milyen érdekes: kasza és
nyak, – fel majdnem a leghögyibe és ott komótosan elhelyezkedtem az ágak közt a
megszokott helyen és módon, az ágaknak egy régesrég megtalált, kialakított
kényelmes kosarában és csillagászkodtam sokáig. (Megjegyzem, én voltam a Tarzán
Ludason, a legjobb famászó vagy mondjuk azt, hogy a környéken.) Jöttek, egyszer
anya, máskor apa: Jóska, gyere le, Jóska, gyere be, nem kapsz ki, gombóc van.
Csaltak-csalogattak. De a Jóska nem. Éjfél körül lehetett, lemásztam,
lecsúsztam, mint a majom és befészkeltem magam az egyik melléképületbe, a már
említett kiskonyha kuckójába és ott gubbasztottam vacogva egész éjszaka. Erős
fizikumom ellenére elég félős gyerek voltam, gyönge szívű, ahogy ezt mondták,
ijedős, rivadt. S akkor ott hallottam életemben először a nyivákoló,
„nászzajos” macskákat, direkt az ajtó előtt sivalkodtak. Szerelmi acsarkodásuk
szörnyen megrémített. És hajnalig rettegésben tartott. Ott reszkettem a
kuckóban, mint a kocsonya miattuk és a hidegtől kora szürkületig, rissz-rossz
ruhákat húzgálva magamra…
párna nem volt, a foltos, szakadozott, úm. „eltringelt”, rossz gúnyámat,
nadrágot, kiskabátot a fejem alá hajtogatva – féjalynak mondtuk – s
ahogy-amiben odavoltam, ingben-gatyában dögfáradtan feküdtem el. Ezután anya,
mint akkoriban minden este, sorban megimádkoztatott bennünket, a lámpa
pislogott az asztalon, mikor elfújta, hallottam, hogy suttogva azt mondja:
Dicsértessék a Jézus-Krisztus. És ő is lefeküdt. Ahogy mozgott, szállt fel az
ágyra, a nagy csendben pattogtak, élesen meg-megpattantak a lábizületei. Aztán
még hallottam, hogy seppegve imádkozik a sötétben. És elaludtam… Egész évben,
télen-nyáron (az anyánk varrta) kanavác vagy sárgavászon ing, foltozott, rossz
gúnya, kiskabát, nadrág volt rajtunk, jórészt a viseltpiacról öltözködtünk,
onnan ruháztak bennünket vagy kaptuk. És jóval később is oda jártunk ki, de szükségessé
vált tradíció: ma is. Ez volt az egyik ábra. Jól telerajzolva. Máskor meg, már
mondtam, amikor az ellenkező falhoz ütődtem, begubóztam, mélyen begubózkodtam
magamba és nagyon csöndes gyerek voltam, tétlen, sőt tehetetlen, béna – igen,
béna, mert sokszor, mint a bűvölt órákig, szó szerint órákig nem tudtam
megmozdulni, elmozdulni a helyemről – fokozottabb helyzetben s végső soron és
fokon pedig akaratlan, reményét vesztett, döglött, betekeredett, csak ültem.
Mint az ólommadár. „Úgy ugrasz, mint az ólommadár”, mondta anyám, ha nehezen,
lassan, lustán, kölletlenül mozdultam a szóra (arra a szép szavára – ő mindig
azt akarta, hogy legyen belőlem valami, úgy értem rendes ember, kenyérkereső,
aki megél, meg tud élni), esetleg meg se mozdultam, olyan is volt, mert messze,
máshol, máson járt az eszem vagy erőtlen voltam, kedvetlen, akaratlan, beteg.
Egyszer aztán lett dolga a nadrágszíjnak, úgy kikaptam ilyes valamiért, hogy
sose felejtem el. Nem fogadtam szót. Mi is volt az oka? Várjunk csak. Megvan! A
bolt. Hiába küldtek, zavartak, nem akartam boltba menni, nem az Istennek se. És
akkor úgy kaptam, ahogy az valahol meg van írva: apám elabriktolt a
nadrágszíjjal… Végül már a földön hevertem a szerszámaim is táncoltak a pince
szájában… Már biztosan nyögtem is ott a konyha földjén, hogy megjavulok, csak
ne bántson. De már nem volt megállj. Teli lett, betelt a pohár és kicsordult…
Egész élete, bajai, tűrése, a sok szenvedés, a sérelmek, amit kapott, benne
volt, minden, minden benne volt abban, őbenne és kitört… Tán vissza akarta
adni, mindent vissza akart adni. És egyre jobban belejött, hajtotta, űzte
magát, a végén már, mondom a földön fetrengtem. „No, agyonütöd mán.” Anyám
szedett ki a kezei közül. Iszonyúan fel volt bőszülve. Talán másodszor vert meg
így.
Egyébként halk, szótlan ember volt, szelídnek is lehet mondani, igen. Odaadott szolgálni, háromszor is, először kilenc-tízéves koromban Királyhalmon a bivalyos Katonához (azért gondoljuk el, hat gyerek), de nem kényszerített rá, semmire se kényszerített, például hagyott délig is aludni, pedig már nagyobb voltam, legényféle, munkabíró. Nem mondom kaptam tőle, de igazából nem bántott, egy-két „tasli” és kész. (Anya meg szegény, ha ránkütött, az inkább simogatás volt – ó, az ő keze! – neki fájhatott jobban.) A nyulat agyoncsapta, tenyere élével a nyakszirtjére sújtott, ha nem akadt senki, de csak ha nem, a disznót is leszúrta. Rosszul mondtam, nem szótlan, csak kevés beszédű volt, ritkán lehetett hallani, ami elég nagy különbség; mindig mozgott, tett-vett. Ha ivott, az más. Többször gondoltam, hogy mindent visszafojt magába, visszafog, visszatart, voltaképp mindent eltesz, de ösztönösen, félrerak, elraktároz. Később ez a sejtésem igazolás is nyert. S néha kitört belőle – valami semmiség, egy hajszál – és akkora erővel, vulkánszerűen, hogy nem értettem, senki sem értette, nem lehetett megérteni.
Most gondolok rá.
Ha válogattunk az ételben, fitymáltuk (mint én egyszer, mesélték, még egész kicsi koromban a szülééknél disznótorban a hurkát), némi humorral azt mondta, az asztalnál ültünk: „Mi kéne, tán pástétom? És hozzátette (ebben volt a humor, ha volt benne és nem tévedek): „Majd jó lenne még, megennétek a Másvilágon.”
El se merem hinni, akkora dolog lett volna számára a pástétom, fogalom? (Alig-alig, szinte semmit sem tudok a múltjáról, és általában szüleim előéletéről.)
Hatan voltunk testvérek, hat gyerek, hat örökké éhes száj, ahogy ezt mondták, plusz ők ketten, az nyolc – ezeket kellett nekik betömni minden nap. Szegény szüleim. Hiába siettek, dolgoztak, nem tudták utolérni magukat.
(Örülök, hogy ilyen, hogy ebből a „kasztból” való vagyok. De néha szomorú, nagyon. Talán akkor vagyok boldog. Nem tudom.)
Egyik öcsémnek, a Karcsinak két csavarodás, csavarulat volt a fejebúbján a hajában (sűrű hullámos hajzata volt). Úr, úrféle ember lesz belőle, mondta. (Szegény Karcsi, lehet, hogy odaát most úr, nem tudom, de itt nem volt az.) Egyébként őbenne keveredett bizonyos arányban, szép arányban a két életadónk: bodor haj: anya, kék szem: apa. A szeme volt benne apám. A szemében volt.
(Jaj, sokszor, de hányszor újra az a régi gyermek- és ifjúkori bénaság, reménytelenség, akaratgyengeség, tehetetlenség érzet, ami elhatalmasodik bennem. – Csak tudnám, hogy jött ez most ide.)
…Nyáron száraz időben nagy por volt, főleg az utakon, szürke, simogató, finom, selymes, olyan, mint a „lángliszt” (apám a nullást nevezte így, nem tudom miért), ha fölverték a kocsik, a trappoló gyereklábak, magasra emelkedett. Mi is lábunkat húzva végigszaladtunk a mély kerékvágásban a selymes, lehelet-finom, szinte érezhetetlen, nem érzékelhető, megfoghatatlan porban, mert olyan volt, mintha nem is lett volna, ha megfogtuk, nem éreztük az ujjaink közt. A vad nyargalászás után úgy néztünk ki, mint a kéményseprők. S történt mindez a szigorú tiltás, botot is kilátásba helyező fenyegetés ellenére. Valahogy úgy voltunk vele, mint Máté, a keresztfiam, aki minap kint az udvaron, kezében egy vastagabb verésre is jó pálcával vadul csapkodva jobbra-balra így kiabált: „Jaj, de jó rossznak lenni! Jaj, de jó rossznak lenni!”… Ha felverték, a por magasra szállt, néha az akácfák tetejéig és megállt a levegőben, nagy szélcsend idején, nyári délután, estefelé („Mikor vigyázba állnak a szelek”, Muhi János), órákig nem ült le. Ezt a békét, mozdulatlanságot különösen nagyon szerettem…
Néha végtelen szomorúság fog el. Hogy miért, titok. Talán mindenért, ami ott történt.
Nincs már meg ez a ház itt a hátam mögött és balról a rongyos istálló, miként az a másik se a Ludasi-soron, ahol előtte laktunk 6-7 évig. Beleolvadt a földbe, elmerült benne, elnyelte. Nagyon sok minden nincs már meg errefelé. A múlté lett a két szélmalom, a felső meg az alsó, a Joci-féle és az Epikéé. A Joci-féle, a törött, a félszárnyú, melyet állítólag Kosztolányi Dezső lefestett. Nem tudom, nem hiszem, de legyen.
Végül szeretnék mondani még valamit. Említettem már, hogy ezen az őszön, kora ősz lehetett, nagy sárban itt járt Király Ernő az Újvidéki Rádiótól, de mondhatnám úgy is, hogy nálunk volt az Újvidéki Rádió Király Ernő személyében. Nem tudom, hogy tápászkodtak be az elázott, fellazult, süppedő talajon, a feneketlen sárban, de azt tudom, sose fogják elfelejteni, sem ő, sem a társa, akire biztos nagyon sokan emlékeznek még Palicson: a Kovács iskolaigazgató úr. Ő vezette el Királyt. Apámra volt kíváncsi Király Ernő, a folklorista akkor 1954. őszén, a nótáira, a cimbalmára.
Aztán elhurcolkodtunk innen 1955. tavaszán, jobban mondva tovább költöztünk, mert a Milkovics-sori szülőházat elhagyva, kikerülve belőle, szakadatlanul csak mentünk, vándoroltunk egyik helyről a másikra, mint valami üldözöttek. A Sóstóalj lett a következő állomás. Tudom, kétszerre pakoltunk el. Én a második transzporttal mentem; a kocsi tetején ültem, fönt a motyón, figyeltem nehogy elvesszen valami, leessen, elszóródjon… néha hó szállingózott… Hátra-hátrafordultam. Azóta nem jártam ott, azon a helyen, negyvennégy éve annak, csak oda-odanéztem messziről, a Kanizsai-útról vagy a Cvíjó-soron elhaladva biciklimmel…
Egyszer majd befordulok, bemegyek és rálépek, ráteszem a lábam arra az elveszett földre, szomorú és boldog földre. Tán lesz még időm. És megtalálom.
Most eszembe jut, hogy máskor is költözködtünk kora tavasszal, szálldosott, szállingózott a hó, Királyhalomról az Ingusz kastélyba 1945. vagy ’46. március elején. De ez már nem tartozik ide. Egy másik, egy láthatatlan, belső képhez kívánkozik, kínálkozik.
(1999–2003)