Milovan Miković

Napló

(2002. október 24.)

1.

Pontban 2 órakor a Trogir utca 11. számú házának kapuja előtt leállt Petar Gabrić Asconájának motorja, és egy perc múlva már indultunk is Lazar Merkovićért és Alojzije Stantićért.

Zágrábba pirkadatkor érkeztünk, ahol először a Kivándoroltak Horvát Maticájába mentünk.

2.

Egy perccel 11 óra előtt lépünk be Stjepan Sučić dolgozószobájába, ahol a titkárnőtől, Gordana asszonytól megtudjuk, hogy az alelnök úr a Matica bejárata előtt várakozik ránk. Úgy látszik, elkerültük egymást. Ez a találkozó is jól kezdődik – néztünk egymásra, de abban a pillanatban befutott Sučić, és rögtön össze is állítottuk az aznapi meg a pénteki munkatervet. A Központban fogunk éjszakázni, mivel az esik legközelebb a Maticához. Azután Koprivnicára megyünk, ahol a Frano Galović-napok zajlanak.

3.

Míg a Horvát Írószövetségben ebédeltünk, Anđelko Novaković alelnökkel együtt megérkezett tavalyi vendégünk, Mirko Tomasović, majd később visszatértünk a Horvát Maticába, és Sučićtyal megbeszéltük, hogy 15 órakor indulunk Koprivnicába. A kijáratnál összefutottunk Dragutin Tadijanovićtyal, és megálltunk pár szóra. Tadijanović a maga nyugodt, de még mindig friss, zengő hangján megkérdezte:

– Merković úr, hogy kerül ön ide? Mi újság Szabadkán? Palics most is olyan szép?

És Lazar Merkovićnak, Szabadka díszpolgárának elakad a lélegzete, sokkban van. Megilletődésemet kérdésekkel leplezem. A kilencvenhét éves Tadijanovićot¹ arról kérdezem, emlékszik-e még arra a régi szófiai útra, melyen 1942. júniusában Dobriša Cesarićtyal és a szabadkai Marko Čovićtyal, a Hrvatska revija folyóirat főszerkesztője volt.

– Hogyne emlékeznék – válaszolja nyomban, mint aki pont ezt a kérdést várta, és könnyedén hozzáfűzi –, ha valóban érdekli önöket, hogyan fogadták a bolgár irodalmárok a HISZ küldöttségét, olvassák el, mit írtam a júniusi számban (a Hrvatsa revija lapról van szó) akkor, 1942-ben.

Míg beszélt, magamon éreztem élénk tekintetét, melyben a kíváncsiságot már rég megszelídítette a bölcsesség. A századik életévéhez közelítő ember pillantása még valamiről árulkodott – a jóindulatról, ami oly ritka manapság.

– Meddig maradnak, uraim Zágrábban? – kérdezte. 

– Néhány nap múlva ünnepeljük ugyanis a születésnapomat. Csatlakozzanak hozzánk önök is! Megígérték nekem, hogy erre az alkalomra hat könyvem is elhagyja a nyomdát, és még kettő, melyet én szerkesztettem.

4.

Koprivnicában megismerkedtünk Slavko Fijačko tanárral, íróval, aki a kaj-nyelvjárás fiatalon elhunyt költőjének, Frano Galovićnak (aki 1887. júliusában született a Koprivnica melletti Petranacban) Z mojih bregov című kötetét szerkeszti. Házigazdáinkkal megtekintettük a költő könyveiből, leveleiből és személyes tárgyaiból rendezett kiállítást.

Míg a szervezők arról beszéltek, hogyan szakadt meg erőszakos úton Galović életútja 1914. október 26-án, a szerémségi fronton, a mačvai Radenkovići falunál, és hogyan temették el később a zágrábi Mirogojon, az én gondolataim (újra, és egyre gyakrabban) a világutazó, vadász, író Oskar Vojnić körül forogtak. Miután beutazta az összes kontinenst, és megírta élményeit nyolc könyvben, számos levélben meg cikkben, melyek az akkori vezető európai lapokban és folyóiratokban jelentek meg, Oskar Vojnić, maláriával küszködve, annak biztos tudatában, hogy az ő világának hamarosan vége, Port Said-ban állapodik meg. Az Eastern Hotelban bérel egy egész emeletet, mígnem 1914. május 18-án, az 50-ik születésnapján egyetlen lövéssel leterítette legnagyobb zsákmányát – az öregséget.

5.

– Milyen Szabadka ma? – kérdezi tőlem Slavko Fijačko a kiállítás után.

Szabadka oxymoron-várossá kezd válni – készültem válaszolni, aztán mégsem mondtam semmit, mintha nem hallottam volna kérdését. A Podravka szabadidő-központjában ültünk a zsúfolt kávéházban, lassan kortyolgattuk a graševinát és sült gesztenyét majszolgattunk.

– Palics valóban olyan szép, mint a fényképeken? – unszol a válaszadásra Fijačko – Lehet a tóban fürödni?

Próbálnak róla meggyőzni bennünket, hogy lehet – válaszolnám (bár én személy szerint ezt egyáltalán nem hiszem), habár a tó főként szennyvizekből táplálkozik, már vagy három évtizede ez a város pöcegödre, de ennek nem sok köze van ahhoz, hogy a lakosság egy részének igencsak hiányos a higiéniai kultúrája, ami bizony jócskán meglátszik az embereken. Hozzátehetném még, hogy Szabadka nem nevezhető idegenforgalmi központnak, habár jó páran próbálnak ennek ellenkezőjéről meggyőzni bennünket. A várost mindig is a mezőgazdaság, a kisipar és a kereskedelem vitte előbbre. 1918-ban azonban mindez valahogy alábbhagyott, kifulladt, a város megtorpant, 1945-től pedig állandóan visszaveti a katonai-rendőri-politikai és sógorság-komaság-féle harácsolás, meg a valódi résztvevők nélküli, mesterséges versengés.

Hamarosan e szerint a recept szerint privatizálnak egy tízemeletes épületet, amelyet annak idején a szabadkaiak szakszervezeti tégláiból építettek.

6.

Tavaly, közvetlenül szeptember 11-e után a szabadkaiak egy része hirtelen úgy találta, hogy van valami közös Nem York és a városuk között.

Mi lehet az? Hát a nagy városgyűlölők és várospusztítók jelenléte. Aznap döbbentek rá, hogy a múlt század kilencvenes éveitől fogva többször is kínos, gyakran fájdalmas leckéket kaptak arról, hogy a város léte attól függ, mennyire tud belülről ellenállni az elközönségesedés áradatának, a pszeudokultúra és a pszeudocivilizáció Molochjának, lévén, hogy ezeket ellenállhatatlanul vonzza a város mágikus ereje, gazdagsága és hatalma. Ezért évszázadok óta rohamozzák a városokat, és ha beférkőznek, romba döntik őket. Holott a városokat nem rombolni és megszállni kell, hanem idomulni kell hozzájuk, össze kell nőni velük, adni kell nekik, hogy valamit kaphassunk tőlük.

Ebben az örök erőpróbában az olyan állam, mely fenn szeretne maradni, segíti a városokat, ápolja azok múltját, mert a városok igazi, egyetlen kincse a múltjuk. A városok szó szerint az idők során gyűjtött gazdagságból, tudásból, tapasztalatból élnek. A megmaradás titkát évszázados kemény munkával tanulták meg. A város múltja mindig polgárainak közös múltja, akik saját akaratukból, saját választásuk alapján élnek benne.

Épp ezt a múltat vitatták el tőlünk állandóan a letűnt rendszerek, és teszik ezt most is azok az emberek, akik egyfolytában Európáról és a multikultúráról papolnak. Egyre inkább az az érzésem, hogy ez a két szó az ő értelmezésükben intoleránsnak és kizárólagosnak számít, sőt néha már-már súrolja a ,,multikulturális rasszizmus" határát, habár azok, akik szajkózzák őket, nemzetek fölöttinek szeretnének látszani, és mutatni akarják, hogy saját népüket sem szeretik. Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy azok a nemzetek sem kedvesek számukra, akikkel együtt kénytelenek élni. A multikulturális rasszizmus hordozói között valójában már helyi szinten sem nehéz felismerni a tegnapi kommunistákat és jugo-nosztalgikusokat, akik épp Milošević ideje alatt döntöttek úgy, hogy átmennek multikultúrába, közvetve felkínálkozva így a ,,Voždnak", a ,,jobboldaliaknál" megbízhatóbb támogatókként.

Épp ezért a városokban, melyek többé-kevésbé mindig multikulturálisak, garantáltan nem a nemzeti történelem a döntő kód, itt az egyetértésnek, az együttélésnek más megnyilvánulásai vannak. Minden város a maga urbánus nyelvén szól, mely azonnal felismerhető az utcákon, az építészetben, a műemlékeken, az irodalomban, a festészetben, a színházban, az életmódban. Minden városnak megvan a saját identitása, melyet őriz. Szabadkát nem a nemzeti vagy vallási hovatartozásról való lemondás, vagy annak rejtegetése jellemzi, hanem a nacionalizmusnak, a sovinizmusnak, a rasszizmusnak, a fasizmusnak, a nácizmusnak, az elmagyarosításnak, elhorvátosításnak, elszerbesítésnek való ellenállás. A szabad, önálló, önigazgatáson alapuló városban nincs helye a háborús uszítóknak, itt nem lehet a széles néptömegek foglalkoztatásának formája a háború, itt nincs helye a nemzeti érzelmekkel és vallási meggyőződéssel való manipulálásnak. A város gyűjtőhelye a tárgyi, a szellemi és a kulturális értékeknek, melyeket a lakosok teremtenek az évszázadok folyamán, a városi közösség pedig a civil alapon szerveződő emberek közössége, akik minél jobb feltételeket szeretnének biztosítani maguknak és családjuknak munkájuk, tudásuk és képességeik révén.

Szabadka felett uralkodtak a magyar királyok, a török szultán, az osztrák-magyar főhercegek, a különböző császárok, királyok, a város tartozott a Jugoszláv Királysághoz és a szocialista Jugoszláviához is. Masíroztak utcáin fasiszták és antifasiszták, nagygazdák és kommunisták, nem oly rég pedig a háromfejű maffia-szörnyeteg tartotta a várost karmai közt, melynek csak egyik feje jutott el eddig Hágába, a másik kettő még Belgrádban van. És valamennyiüknek lejárt az ideje, mert minden véget ér egyszer, a városi közösség szabadkai modellje viszont fennmarad, a város továbbra is a régi helyén áll.

És habár mindenki rombolta egy kicsit Szabadkát, még mindig fellelhetők benne a szecessziós épületek, amelyek ma is vonzzák a tekintetet, noha jócskán mállik már homlokzatukról a vakolat. A város sem tűnt soha ilyen elhanyagoltnak és koszosnak, lakói mégsem adnák senkinek.

Némely soromból esetleg valakinek úgy tűnhet, hogy a szabadkaiak lázadók, de ez nem így van. Valójában ők látszat-közömbösek, akik inkább csak a bajszuk morogják, hogy semmi sincs jól, és így kellene, meg úgy kellene, de meg nem mozdulnának.

Valamikor, amikor Szabadka egy kicsit azért jobban a polgáraié volt, a helybeliek tudtak izgulni, szurkolni, míg a Bácska vagy a Spartacus a táblázat vezető helyéért küzdött. Abban az időben a mezeket valóban szabadkaiak viselték, de aztán fokozatosan kiszorították őket előbb a környező falvakból, később a mind távolabbi ,,kukutyinfalvából" érkező toprongyosok. Majd ez a dolog is kifulladt.

Hogy mindezt elmesélhessem Fijačkónak, hozzá kellett volna tennem azt is, hogy Szabadkának nemrégen még két filmszemléje is volt (az egyik a palicsi) meg egy mozi terme, most pedig már két terme van (habár a hazugságokban elmerülő polgári sajtó azt a legendát terjeszti, hogy annakidején Szabadkán öt-hat, sőt hét mozija is volt). De ebben a szabadkaiak már politikát szimatolnak, ami iránt mindig is közömbösek voltak, és még akkor is politikamentesek próbáltak maradni, amikor rászánták magukat, hogy foglalkozzanak vele. Állampolgári kötelességüket azért mindig teljesítik (szavazás, etc.) ha éppen ezt várják tőlük, de rögtön utána visszatérnek mindennapi dolgaikhoz, ami azt mutatja, hogy nagyobb részüknek sikerült megőrizniük józan eszüket.

7.

Egy ideje a szabadkaiak is rettegni kezdtek a globalistáktól és az antiglobalistáktól (akik globáisan már össze vannak kötve!), meg a terroristáktól. A moszkvai színházban történtek azt mutatják, hogy már nagyban tart az annak idején megjósolt ,,civilizációk háborúja" (Huntington), ami azt a tényt bizonyítja, hogy jó néhány állam nem tudja szavatolni polgárainak életét (és egészségét). És arra is rávilágít, hogy a különböző országok egyre többször ellenterrorral válaszolnak a terrorra. Vajon az orosz különleges egységek különösen kegyetlenek volta-e, kegyetlenebbek, mint azok ott Izraelben, Írországban,... vagy bárhol a világban? Valószínűleg nem. A különleges egységek mindenütt a világon csak különleges egységek, az ő feladatuk, egyebek között, gyorsan és hatékonyan – ölni.

Hol a vége ennek az őrületnek, ami New Yorkban tetőzött? Egyetlen hely sem lesz már, ahol biztonságban összegyűlhetne száz embernél több? Minden színház- és mozilátogatásnak, minden vásárlásnak a szupermarketekben vagy piacokon (emlékezzünk csak a szarajevói Markaléra), minden busz-, vonat- és repülőútnak kész traumának kell lennie?

(Horváth Rice Valéria fordítása)