Robert Perišić
Leköpheted azt, aki rólunk kérdez
Novellák
Mindjárt szétrobban a fejem!
– Tu, tu, tu, tu, tu, tu, ru, tu – dudorássza a rádió mellett.
Do you love me?, ismétlődik a refrén. Dzsingl-dzsengl.
Tojást visz. El kell adnia a tojásait. Nagy halom tojás van a hátsó ülésen, és muszáj eladni.
Minden el van rendezve.
Én rendezett életet élek, hékás. Nekem megvan mindenem, mondta a benzinkutasnak, aki furcsán nézett rá.
Három nappal ezelőtt indult útnak.
Minden el volt rendezve. Csak elhúzódott.
Ennek így kellett lennie. Bazmeg, egyszerűen nincs időd. Mire. Arra.
Hazudni.
Furikázott a kerületben, bámulta az utat, bámulta a falakat, bámulta a graffitiket. Bámészkodott, nem kapkodott.
Mint aki időmilliomos.
Akár sütött a nap, akár esett, mindig azt mondta: ,,Elviselhetetlen ez az idő." Abszolút nem bírta elviselni az időt.
Lassan vezet. Dél van, dongnak a legyek. Nagyon lassan. Egy darázs beszorult az ellenző meg az üveg közé. Szinte áll. A darázs verdes a szárnyával meg a fejével. A tartály színültig van benzinnel. Most leállt. A darázs is leállt az ellenző mögött. Volt szpréje. A csomagtartóban. Gyorsan öl. Ki mondta ezt, fordult hátra. Egyedül volt. Ránézett a tojásokra. Hányhatnékja támadt.
Új templomot építettek a kerületben. Előtte parkolt le. Mind hasonlítanak valamiben... nézte: mindegyik olyan, mint egy űrhajó.
Mintha mindannyian földönkívüliek volnánk, gondolta. Ki mondta ezt? Körbenézett. Kicsit kinyitotta az ajtót, és okádott.
– Nekem vietnami tojásaim vannak, ha, ha. Nagy, igazi, vietnámi, hölgyeim! – mondta.
– Lehet, hogy egy kicsit már bűzlenek. Az én vietnami tojásaim, bazmeg.
E világ minden hölgye odébbállt. Fogták a rongyaikat, és evakuálták a családjukat. Magára maradt a tojásaival.
Nem szállt ki a kocsiból. Nyereményjáték a rádióban. Az alsó állkapcsa liffeg. Egy légy sétál a nyakán. Találgatják valami színész nevét, a légy már a rádión van. Felemelte a karját! Nem volt elég gyors, a rádióra vágott. A légy már nem volt ott.
A rádiónak meg sem kottyant, továbbra is mondta. A légy hallgatott. Valahol. Egy rejtett zugban.
Vizenyős volt a szeme, azt lehetett volna hinni, hogy könnybe lábadt.
Megint dongott. Volt szpréje a csomagtartóban. A legyek bolondok! BOLONDOK! Miért teremtette ezeket a bolond legyeket? Ő. Azért teremtette őket, hogy össze-vissza repüljenek, cikk-cakkban, előre, hátra, jobbra, állj meg, megint jobbra, balra... Hogy gondolja ezt Ő? Cunka követte a tekintetével a legyet, a légy követte őt, a feje körül cikázott, Cunka nézte, a légy visszanézett. HOGY GONDOLJA EZT Ő!!!
Do you love me?
Zavaros volt a szeme, azt lehetett volna hinni, hogy könnybe lábadt. A csomagtartóban volt szpréje meg egy VD-40-es. Messze volt. Az a szpré. Ölt. Mint a meleg tojások a napon. Gyorsan öl, mondta.
A játék tartott a rádióban. Színészek. Cunka csak a Pacinot meg a Nirót ismerte. Ja, és még a Rambót.
Arra gondolt, hogy elhajt a telefonfülkéig. Itt van, kétszáz méterre. Erről képzelgett. Gyakran képzelgett így dolgokról, melyeket nem volt kedve végbevinni.
Felemeli a kagylót, és beüti a számot. Vár. Kicsöng.
– Itt Cunka!
– Tudja, ki játssza a főszerepet a ,,Harmadik akcióban"? Halljuk!
– Al Pacino?
– Nyert!
Tudta! Tuti, hogy Al Pacino, ezek a tyúkok meg mind holmi nyálasszájúakat sorolnak.
Egy farmon élt. Farmnak mondták. Mint az amerikaiak. Elment a városba, hogy eladja a házi tojásait. Mint minden második amerikai farmer. MINDENE MEGVOLT.
,,Ugyan már, miféle Hu Grant?!"
Ó, ember. Jók még ezek a tojások?! Tojáshegyek. A farmról. Volt felesége, gyerekei, mindene. Hős volt. Tojás, amennyit akarsz.
,,Ugyan má, bazmeg! Miféle Keni Rivsz? Ki az?! Appicsába!"
El kellene hajtani a fükéig.
Csakhogy nem tudta a rádió számát. Sohasem bírta megjegyezni. Ezenkívül ő sohasem telefonálna holmi nyereményjátékra. Szégyellné.
Nehezére esett volna megmoccanni.
Nem érdekes, a fülke amúgy is szét volt verve.
Búgott a motor. Dzsingl-dzsengl. Do you love me? HOGY GONDOLJA Ő!!!
Nézi az üres parkolót. Nagy, fekete aszfalt a templom előtt. Izzadságos, izzó nyár. Pont olyan, mint szex után.
Sehol senki. Ezek a kibaszott tojások.
Egy izzó tücsök az aszfalton. Nem fogja túlélni.
Ekkor felnézett, és megpillantott egy papot. Közelgett a délibábon keresztül.
Kutyát sétáltatott. Cunka hüledezett. Egy pap meg egy kutya? Nézi a poros szélvédő üvegen keresztül, akár egy behavazott képernyőn, s arra gondol: oké ez? Nem értette, mi nem stimmel. A pap meg a kutya?
Miért ne sétáltathatna kutyát egy pap?
De minek a papnak kutya? Minek neki házi kedvenc?
Hol tartja?
Itt valami nem stimmel.
Nincs rendben. Vagy hallucináció lenne?
Cunka nem volt filozofikus alkat. Kiszállt az autóból, és a pap elé állt.
Elordította magát: – MENTS MEG A DROG POKLÁBÓL!
A kutya ugatni kezdett: – VAU! VAU!
Egy kis, fekete eb.
– Eleget sétáltattad ezt a korcsot.
– Fiatalember...
– Uram! – valami a fenyegetés és a könyörgés között.
– Kedves fiatalember...
– Beszélni szeretnék az Úrral, itt van?
– Az Úr hall téged – mondta a pap.
Ekkor Cunka elkezdett szarni.
Azt mondta: ,,Olvastam az újságban."
Emez: ,,Mit?"
Azt mondta: ,,Ezt a drog pokláról."
Emezt azt mondta: ,,Így igaz."
Most megbizonyoshatott.
Azt mondta: ,,Tehát ott is ugyanez lesz?"
Isten azt mondta: ,,Bizony."
Gondolkozott. Látott valami lézert, pontosabban négy lézersugarat, melyek közvetlenül mellette haladtak el. Ez őrület, lefogadom. Hátrafordult, hogy lássa, hova esnek. Egyenesen a Stojka motorházát verték. Szerette a széles farú, öreg Stojkáját. De most, miközben az Istennel beszélgetett a lézer-kvadrofóniában, arra gondolt, hogy nem elég jó ez a kocsi. Egy kicsit ki kéne pofozni, megfesteni, megjavítani egyes dolgokat, jól mondta az öregje. Az anyja is nagyokat bólogatott. Nem akarták, hogy ez legyen az első kocsi a menetben. A lakziban, amikor nősült. De ő szerette a jó, öreg Stojkáját.
Vajon elég jó? Ott, a parkolóban, az ajtaja nyitva. Valaki megkérdezte: ,,Nem Al Pacino?"
Megint ellopták az ötletét! De nem törődött vele.
Nem hallotta a bemondó válaszát.
Csak: VAU! VAU!
Nézte: csak a pap vörösödött a nap alatt. A vízió szertefoszlott. Meg akarta mondani neki, hogy elvesztette a lelkét.
VAU! VAU!
A kutya vonított! A kis, fekete kutya vonított az izzó aszfalton, és rángatta a pórázt. A pap az izzadt tenyerében szorongatta a másik végét. Jézusom! A póráz egyre hosszabb lett.
VAU! VAU! VAU!
A kis, fekete kutya belekapott Cunka nadrágszárába. Lerázta magáról, a kutya elrepült. Egyszerűen fölrepült.
Mint egy beszart kölyök, úgy nézte a repülő kutyát.
Repült.
Nézd az átkozott kutyáját, hogy repül!
Valami belenyilallt a fejébe, fájdalmasan, mint az áramütés. A kutya leesett. Az izzó olajfoltra. Az aszfaltra.
Hú, ember.
– Van valamid fejfájás ellen? – kérdezte rekedten a papot?
Ez elvörösödött. A kutya ugatott. Megint.
Mégis – gondolta Cunka sebtében – mégis...
A templom lebegett, mint egy űrhajó. Úgy tűnt, mintha emelkedne. A tornyok az égbe fúródtak. Kikészült. Ez üldözte. Háztól házig. Ajtótól ajtóig, a lángszóró. Félelem. VRUSSS, a tűzokádó... olyan ház volt, mint a többi. Bementek. Két megégett kis testet látott. Ott, a falujában, ott vesztette el a lelkét.
Lomhán bezöttyent az autóba. Úgy ült a volán mögött, mint egy zsák. Karácsony volt. A karácsonyfa körül ültek. Az orrlyukában érezte az égett hús szagát. Kis, fekete testek. Ajtótól ajtóig. Ez üldözte. A pap keresztet vetett a forró parkolóban. Vagy az úton állt?! Mindegy, sohasem akart elütni egy papot. Még a legőrültebb képzelgéseiben sem jutott eszébe: elütni egy papot.
De elindult feléje! Élesen, gumicsikorgás közepette. A lábfeje ráfeküdt a gázpedálra!
A pap elugrott. A kutya ott maradt. Hallani lehetett az ütést. Cunka lefékezett. A kormányba verte a fejét. A tojások meg előre repültek. Felhasadt a homloka! Záptojások bűze! Vér, minden hintázik. Széttört tojások mindenütt. A legyek kirepültek a zugokból.
Nézte az üléseket. Tönkretették a kocsiját! Az ő régi, jó Stojkáját. Levegő után kapkodott.
Alig bírt kimászni a záptojások mocskából.
A kutya az úton hevert. Hevert és lélegzett. Elnézett valamerre. Cunka arra gondolt, hogy menten megszólal. Szuszogott.
Még egy darabig.
Minden hintázik, mint a bölcsőben. Ez a haldokló kutya. Megy szét a feje.
A pap sírt. Nézte őt. Cunkát.
Szétrobban az agya!
Hátrament a csomagtartóhoz. Felnyitotta. Vicsorgott. Egy fekete, olajos dobozban kotort. Megtalálta. Először a VD-40-es. Aztán a szpré. Szpré itt minden, gyorsan öl. A kezébe vette mindkettőt, mint egy gépfegyveres, és a beállt a kocsi ajtajába. A halántékán hallotta a sorozatokat. Teleszórta a kocsit, akárha napalmmal. A kutya nézett. Szórta. A kutya nem vette le róla a szemét. Kis, fekete kutya. Addig szórta, amíg látott, míg ki nem ürült. Odabent csupa köd. Bevágta az ajtót. Átkozott legyek! Átkozott tojások! Átkozott kutya, hogy néz. Mintha belészeretett volna! A hasadásba a homlokán.
A kutya összerándult, majd hirtelen megmerevedett.
A pap sírt.
– Fiacskám...
Cunka is letérdelt a forró aszfaltra. Patakokban folyt a homlokáról a vér, végig az arcán, akár a könnyek. Valóság ez? Szétrobban a feje.
Ámde egyszeriben, ki tudja, honnét, rájött a bűnhődés. Kész volt megbánni mindent, mint annyiszor.
Azt mondta: – Mi... mi van vele? Húú...
A tenyerébe temette az arcát, akár egy vezeklő. Ragadós volt az arca. A keze is. Ragadt a szeme.
Csak az autó motorját hallotta. Mint az úton, ha sötét van. A kezével az aszfaltot tapogatta.
Megint hallotta az ugatást! Ugatás! Ugatás! Ki ez?!
Hegyezte a fülét.
– Uram!
– VAU, VAU, VAU!
– VAU, VAU, VAU!
Igen, ez ő volt. Együtt jártunk iskolába.
Ugatott a halott kis fekete kutyára a forró aszfalton a templom előtt, a kocsija mellett, míg el nem vitték. A mentőautóban vicsorgott, mint egy megszállott.
Egy idő után felépült, kiengedték.
Most otthon ül, és nézi a feleségét, ahogy tesz-vesz a lakásban. Várja, hogy hívják. Megígérték neki a nyugdíjat.
Letette a kagylót. Ebből tisztességesen megélhetünk, mondta az asszony. Hallgatott.
Most is kettőkör volt az ebéd, mint mindig. Az asszony odament az ablakhoz, hívta a gyerekeket.
Szklerózis
Amióta megmondták neki, hogy jobban teszi, ha többet nem kapál, Bepo csak ténfergett a régi öltönyében, a botjával a kezében, és odaköszöngetett az ismerősöknek. Általában nem sok mondandója volt, néhány üdvözlő szó, és annyi. Mindegy, elüldögélt egy darabig Baldo boltjában vagy a bolt előtt, attól függ, milyen idő volt. Aztán elment megnézni a szőlőt. Épp a szőlőt vizsgálta, amikor közeledett felé a renault 4.
– Hát te hun vagy? – Bepo arca felragyogott a meglepetéstől.
– Itt vagyok, fater! – mondta Dane, tavasziasan, ingujjban, nyakkendőben.
– Oszt mi kéne, ha vóna? – kérdezte Bepo.
– Ugorjá má be, fater, kocsikázunk egyet!
– No de hová? – kérdezte élénken Bepo. Már a kilincset babrálta. Dane belülről kinyitotta neki.
– Elmegyünk egy klassz kis helyre egy klassz kis papirosér – mondta Dane.
– Papirosér? – csikorogta Bepo, és ránézett a sofőrre, a fiára. – Éppen ebédidőben köllött elcsípjé?
– Megyünk a papirosé, oszt maj én eviszlek enni – mondta Dane.
– Kinek a pénzin? – kérdezte Bepo.
A városban Dane szólt Bepónak, hogy várjon. Bepo ült a renault 4-ben, és bámészkodott ki az ablakon. Diáklányok szállingóztak ki a középiskolából hátizsákkal a hátukon.
– Micsoda jánykák! – mondta Bepo. – Mit szólna hozzájuk az én fiacskám! Mint a harmat!
A diáklányok elmentek.
Dane visszaért, beugrott a kocsiba. Pedig nem olyan fiatal már ő sem, hogy ugrándozzon, gondolta Bepo, és kibökte: – Micsoda jánykák, fiacskám!
– Hun? – kérdezte Dane.
– Hun... hun... – válaszolta Bepo idegesen. Ez az ő fiacskája soha semmit sem értett meg. Mindig csak akart valamit, és mindig valami mást gondolt.
– Jó van, jó! – mondta Dane csúfondárosan, és begyújtotta a motort. – Na most megyünk, harapunk valamit!
Bepo nem szólt semmit, csak kicsücsörítette az alsó ajkát.
– Hej, fater, nem hiába szógátad a megszállókat! – mondta Dane vidáman, és harmadikról negyedik sebességre váltott.
– Mé nem szerző valami járgányt, amelyik szebben vált? – mondta Bepo. Afféle esztéta volt, és utálta a renault 4-et.
– Nem hiába, istenuccse! – ismételte meg Dane.
Bepo nem szólt semmit, és valahogy lentről nézett fel az útra.
Dane sóhajtott, és azt mondta: – Nem minden baj jön rosszul, ahogy szegény anya mondaná...
– Menj má, nem is szógátam!!! – horkant fel Bepo.
Dane erre várt. Röhögve mondta: – De még mennyire, ördögadta, szógátad te azt...
– De nem, ha mondom!
– Dejgen, meséted!
– Aztat csak kitanátam! – mondta Bepo.
– Anya is meséte! – mondta Dane.
– Tudta ő a francokat – mondta Bepo, és elhallgatott.
– Pézről van szó, értsded má meg, fater!
A Lugasban ültek, szívogatták és a műfogaikkal lassan rágicsálták a rákokat.
– Szépek vótak, igazán szépek! – mondta Bepo a végén.
Dane töltött neki egy bevandát.
– Dane – kezdte Bepo komolyan. – Nekem itt ez a nyugdíjam, háborús, mer harcótam, mer ebasztam a lábomat, meg mer győztem. Csak hogy tudjad!
– Jó, jó, de mit tesz az emellett... – mondta Dane az apját fürkészve.
– Dehát itten én nem harcótam, nem győztem, hanem hazaszöktem! – mondta Bepo.
– Osztakkó? Osztakkó, ha megszökté?!
– ,,Osztakkó"?! Hát... – lendítette meg Bepo a karját. – Akkó, akkó... semmi!
– És a kárpótlás?! Akarod, hogy megmondjam, mennyire gyünne ki a kárpótlássa...
Bepo üveges tekintettel nézett. Élnek még ketten-hárman, akik előtt szégyenlené. Pedig biztos azok is zsebre vágnak valamit sutyiba, gondolta.
– Ej, úgyis meghalunk mind... – mondta Bepo a fiára nézve. Láthatólag felenged lassan.
– Ne baszkódjá má, fater! A te számládra fog menni mind! Hát senki el nem fogja azt lopni tetülled! – hajtotta végre Dane a döntő rohamot.
Tudta, hogy be fogja keríteni az öreget. A pénz, az pénz, ropogós százasok. Aztán még a lányainak a nyomása, az unokák könyörgő zsarolásai... Nem is lesz rájuk szükség. Ezenkívül jobb, ha Mariját nem keverem bele ebbe, gondolta.
– Én eztet szégyellem megkérni! – csóválta a fejét Bepo, és összehúzta magát a széken.
-Nincs itt mit megkérni, eztet neked el köll hogy ismerjék! De elmék én, maj én beszélek, neked csak bólogatnod köll!
Bepo zavartan forgatta a nájlonba burkolt étlapot.
– Jó van na, vigye el az ördög! – mondta, és nagy mérgesen ivott a vizezett borból.
Miután a pincérnő letörölte az asztalt, Dane elővette a táskájából a papirost, alátett egy nagy aktát, és írnoki pózba helyezkedett.
– Mozgósítva vótá?
– Egen.
– Hun?
– Otthun.
– Először is mondjad: hova helyeztek benneteket?
– Zadarba! Nem vótunk ott tíz napja se, mikó én megszöktem.
– És azelőtt?
– Mit azelőtt?
– Zadar előtt.
– Nem emlékszem!
– Csak tíz napot vótá?
– Hát, lehet hogy többet is, tudjafene, tizet szoktam mondani. Valami kaszárnyába vótunk, kinn a szabad ég alatt, emlékszem, és egyszer este...
– Hány napig?
– Nemtom, ha mindet összevesszük, megvót egy hónap, úgy valahogy, de helyezgettek.
– Hova helyezgettek?
– Ide-oda! – mondta Bepo.
– Csak téged, vagy mindenkit?
– Hát mindenkit!
– És melyik egység vót az?
– Gyalogság!
– Neve, száma? Ezt ki kell tőteni.
Bepo elgondolkozott, aztán megmakacsolta magát, azt mondta: – Tudjafene!
Dane ránézett: – A tiszt neve? Az is jó.
– Ismerem – mondta Bepo. – Szép szál ember, benne vót a korba, de úgy tartotta magát, mint egy legény, díszbe vót... És szeretett ordítani, hogy fasiszták! Mi meg...
– Emlékszel a nevére?
– Egyszer lekent egy pofont... – nézett a fiára.
Ez várta a nevet.
Bepo hadonászva folytatta. – Hogy mi vót a neve? Hát, tán Ernesto lehetett, Kristo... Keveset tudott horvátú!
Dane felsóhajtott: – És ki vót veled az ismerősök közű?
– A falubu senki!
– Emléksző valakire?
– Emlékszem egy kis alacsony emberre, aki meg akart lógni a váltásbu. Én meg ő..
– Hogy hívták?
– Ive!
– Láttad őt később?
– Elesett, nem sikerűt neki!
– Mikó?
– Másnap!
– Hun?
– Az úton. Ment az ebédé. Én a bokorba vótam. Láttam, ahogy szalad, és akkó összerogyott. Ajaj, Ive, Ive!
– És a vezetékneve?
– Azt én nem tom. Azt sem tom, tudtam-e akkó még...
Dane az asztalra könyökölt. Azt mondta: – Gondókozzá, fater! Jusson eszedbe! Ne baszkódj!
– Ki baszkódik? Mindent elmondtam.
– Eszedke köll jussanak a nevek, gondókozz!
Üldögéltek még így egy darabig. Dane eltette az űrlapot a táskájába. Hazavitte Bepót. Másnap megjött a lánya, Marija. Hétvégére eljött minden unoka.
Bepo hallgatagabb volt, mint egyébként.
– Papa, eszedbe bír jutni? – kérdezte a kis Tina kuncogva.
Bepo hallgatott.
– A papának nem bír eszibe jutni! A papának nem bír eszibe jutni! A papa hűűűlyee! – énekelte Tina valami gumiszalaggal ugrábugrálva.
Eltelt néhány hónap. Voltak, akik már megkapták a kártérítést. Voltak, akik bent hagyták a bankban, és úgy éltek, mint azelőtt. Hát szép péz, meg köll adni, gondolta Bepo. Ette magát.
Egy este elaludt a tévé előtt – pedig épp a nagy felfedezésekről ment egy műsor -, és Kolumbusz Kristóf kapitányról álmodott, de ott volt ő maga is, meg Ivo Ribar (na ugye! – gondolta Bepo álmában, ez az! meg fogom jegyezni!), meg még mások is, és mindenkinek tudta a teljes nevét, akár el is szavalhatta volna. Az olasz gyalogság egyenruhájában meneteltek, jöttek ki abból a Zadar környéki kaszárnyából, erősen tűzött a nap, vakította a szemét, ő, Bepo, összegörnyedt, folyt róla a verejték, összegörnyedt a vállát nyomó teher alatt, mint aki mindjárt szétolvad, és felnyihogott előtte egy ló, és felágaskodott a feketén a nap előtt! Ő ledobott magáról mindent, szökni kezdett, egyedül, Ive nélkül, és eltűnt az izzó napködben.
Bepo felnyitotta öreg szemét. Odament a tévéhez, kikapcsolta, és lefeküdt.
Múlott az idő, éltek, mint azelőtt, csak olykor elsült egy-egy tréfa Bepo számlájára. Hogy elvesztette a pénzét. Mindenki tudta, legtöbbet a gyerekek piszkálták.
Bepo papa efelejt
A nyugdíja eszelelt...
Szerencsére csak néhány unokája lakott a faluban.
Bepo ügyet sem vetett rájuk, mint azelőtt, ténfergett a kicsit zsíros, régi öltönyében a bottal, és odaköszönt az ismerősöknek. A séta végén elment megnézni a szőlőt. Nem volt elégedett. Egy napon, hosszú idő után először, megjelent Baldo boltjában, és leült.
– Te is asziszed, hogy én meghülyültem? – kérdezte Baldót.
– Haggyad má, Bepo, kit érdekel! – mondta a boltos.
– Nem úgy van az! – mondta Bepo, és felemelte a hangját. – Tudom a neveket, csak nem akarom megmondani!
– Üljé má nyugodtan! – mondta neki Baldo.
Bepo másnap is elment Baldo boltjába. Azt mondta: – Bepo, nagy faszok azok mind! Tuti!
Baldo összeadott valamit a papíron a kasszánál, és nem mondott semmit.
Néhány nappal később Bepo nyugodtan üldögélt a boltban, mint rég.
Belépett Andjela, feketében volt szegény a Mate miatt, és azt mondta Baldónak: – Adjá má egy kiló kávét, egy üveg olajat meg egy zacskó mosóport...
– No, hallottá valamit? – kérdezte Baldo.
– Á, mindegy – Andjela legyintett, és nagyokat bólogatott.
Ekkor egyszeriben felszökött Baldo a székről, kifeszítette a mellét és így szólt: – Nem leszek áruló! Ha mindenki áruló, Bepo akkó se az!
És leült ismét.
Baldo elkomorodott és rászólt: – Hagyjad a politikát, ez bót!
– Áá – ingatta a fejét Bepo -, Bepo nem fogja eladni magát!
– Szépen mondtam, hagyjad! – így Baldo.
Bepo megint felállt, és az ajtóból visszaszólt: – Aszondod: ,,Ez bót"; ugye? Á, egyformák vagytok ti mind!
Néhány órával később Dane leparkolt a ház előtt, és harciasan kiszállt az autóból. Mint aki valami újságot hallott.
– Fater...
Bepo előretolta az alsó ajkát, és határozott kézmozdulat kíséretében így szólt: – Tudom a neveket, csak nem mondom meg!
Ebből csúf szavakkal tarkított veszekedések kerekedtek. Az lett a vége, hogy Bepo mindekit elzavart magától. Senkit nem akart látni: sem a gyerekeket, sem az unokákat. Nem ment el többet Baldo boltjába sem, és alig köszönt az ismerősöknek. Nagynéha kiballagott a szőlőbe. Azt mesélték, hogy Bepót teljesen leteperte a szklerózis, és a gyerekei nem törődnek vele. Marija és Dane csakazértis eljártak hozzá, kitakarítottak, elvitték a szennyest. Bepo nagyokat hallgatott, és dacosan bámult a semmibe. Amikor úgy érezte, hogy beszélgetést indítványoznak vele, elindult a szőlőbe. A lába teljesen megrozzant, de nem lehetett visszatartani. Elrántotta a karját, és káromkodott.
– Hagyjad, micsinájunk, látod, hogy bolond!
Egyszer, egy ilyen menekülés közben elesett az udvaron, és eltörte a csípőjét.
A halála előtti napokban, amikor felváltva vigyáztak rá, olykor tehetetlenül szólt valamit az ágyból, de csak motyogni tudott. Nem volt benne haszon.
A temetés nagy volt. Eljött az egész rokonság és még sok nép, Dane meg Marija miatt. A pap szépen beszélt, semmit nem rótt fel Bepónak, és úgy imádkozott érte, mint mindenkiért. Amikor leeresztették a koporsót, Dane és Marija őszintén zokogtak, keservesen siratták szegény apjukat, a végén Marija elájult a napon, úgy kellett bevinni az autóba. Immár alig emlegetik Bepót, egyedül Marija, amikor pénzt kérnek tőle és nincs miből, egyedül Marija emlegeti néha a bolond apját, s ha tényleg úgy érzi, hogy menten megbolondul, átkot szór a bolond csontjaira.
A szerető
Összefutottam a városban Rozanával. Azt mondja, most valami telefonügyeletet vállalt, önkéntes alapon. Problémás emberek, meg hasonlók.
Nem értettem pontosan. De nem is kérdeztem meg tőle, hogy minek csinálja. Mindig félek, hogy az önkéntesség mögött valami szerencsétlenség rejlik. Amit úgysem mond el senki.
Ez a telefonos dolog, ez mi, kérdezem a kávé mellől. Mindig beülünk valahova egy kávéra, amikor találkozunk.
Klassz dolog, mondja.
Milyenek az emberek, kérdezem.
Azokra gondolsz, akik betelefonálnak, vagy...
Hát ezekre is meg amazokra is, mondom. Nem is igen tudtam, miből áll ez az izé.
Ez olyasmi, hogy lelki segélyvonal gyerekeknek meg fiataloknak – mondja -, de idősebbek is hívnak ebnnünket. Senkit sem utasítunk el.
Hm, úgy teszek, mintha ámulnék-bámulnék.
Ő nem bírja a csöndet. Mesélni kezd: – A beszélgetés névtelenül zajlik, úgyhogy van ott minden. Képzeld, reggel megint hívott az a nő, aki hetente legalább egyszer telefonál, van már jónéhány hónapja. Képzeld, Sibenikből hív, férjes asszony, van két gyereke meg szeretője.
Szeretek Rozanával találkozni. Mindig van körülötte valami.
– És a tinédzser-vonalat hívja az öreglány?
– Igen, nyilván a ,,Milá"-ban olvasta a számot. Legalább negyedik ikszet tapossa.
– És mi a baja?
– Szóval egy kolléganőmmel beszélgetett, nem velem, de, tudod, mi mindent hallunk. Azonkívül régóta hívogat. A kolléganőm már mesélt róla. Az asszonynak szeretője van, és hát ez mindig bonyodalmakkal jár. Érted, lelkifurdalása van, férjes asszony... Mit tegyen? Hogy viselkedjen? Folyton az ilyen sztorik.
De úgy zajlott a beszélgetés, hogy a kolléganőm érezte, itt valami nem stimmel. Szóval zavaros történetek. Semmi konkrét.
Tiszta káosz. A kolléganőm sem ért semmit.
És mindezek után megkérdezi az asszonyt: Ez a maga szeretője, tessék mondani, pontosan milyen viszony van maguk közt?
Hogy gondolja, kérdezi a nő.
Hát hogy volt e szexuális kapcsolatuk?
Ó, hova gondol – szinte megsértődött a nő. Én férjes asszony vagyok, mondja.
– Hát ez jó! – nevettem. Rozana is nevetett, de folytatta.
Azt mondja, valami italboltban dolgozik, ahol pult is van. Hogy a pultnál dolgozik. A pasi meg ugyanabban az épületben dolgozik, csak egy másik boltban. És kávéra jár át hozzá. Azt mondja: reggel magázzák egymást, délután meg tegezik.
– Hogyhogy? – vágok közbe. Már a sörnél tartok.
Fogalmam sincs, tán munka közben így van náluk. Üzletiesen. De a pasi délután is betér. Akkor tegezi. Érted te ezt?
– Nem, de mindegy.
Na nem mintha fontos lenne, legyintett Rozana.
És fizet a nőnek valamit. Beszélget vele.
– De egyébként semmi sem volt köztük, szóval, izé...?
Úgy látszik, nem. És ez így megy hónapok óta. Rájöttünk, hogy azelőtt mindig reggel telefonált, a munkából. Miután a pasi elment. És mindig nagyon titokzatos volt, és sápítozott. Nem boldogtalan. Inkább bizalmatlan. De most otthonról hívott. Évi szabadságon van. És mondja, mennyire hiányzik neki ez a pasi. Ráadásul Bálint-nap van.
– Igen – nevetek. Kicsit zavartan. Muris történet, csupa hülyeség jut róla eszembe.
Egyébként is a férjével sosem beszélget olyan jókat, az sosem hívja meg egy italra. Semmi. A szerető pedig...
– Tényleg a szeretőjének mondja?
Igen... Azt hiszem, hogy a kolléganőm már nagyon nem tud vele mit kezdeni. És nem tudom, miért, de én ma közbeszóltam a beszélgetésbe. Valahogy a fejem tetején jön ki ez a történet! Nem tudom, mi ütött belém, de gyakorlatilag rábeszéltem az asszonyt, hogy feküdjön le evvel a szeretővel. A többiek mind kicsit furcsán néztek rám. Tudod, nekünk ott mégiscsak a rendet kellene szem előtt tartanunk.
– Azt hiszem, jól tetted. Miért ne?
... Szóval megkérdeztem tőle, elbeszélgetett-e vele valaha is komolyabban.
Ó, mondja a nő, estek ott súlyos szavak bőven...
– Mit akart ezzel mondani? – valóban tudni szeretnék mindent, gondoltam.
Azt mondja, azt mondta egyszer neki: Sok hely van, ahova elmehetnék, de, tudod, én legszívesebben tebeléd mennék.
Ettől a nő teljesen elolvadt. Milyen szépen mondta, mondja.
De egy kicsit messzebbre kéne menni a beszélgetésben, mondom neki én.
Én nagyon szívesen elbeszélgetnék vele, mondta hirtelen, mint aki észbe kapott.
Igen, hívja meg maga őt egy kávéra. Munka után. Valahova, ahol el tudnak beszélgetni, mondom neki én.
Ő a férfi, hívjon meg ő, válaszolta.
Hogy ő semmiképp sem kezdeményezhet, végtére is férjes asszony. És természetesen a férfi is nős. És azt mondja, hogy egyszer mintha panaszkodott volna a feleségére. Akkor egy tábla csokit is hozott neki. Ő mindenesetre azt hiszi, hogy nem a legjobb az a feleség neki. Hogy nem szereti túlságosan. Ki tudja, lehet, hogy megunta, lehet, hogy elhízott, kezdte találgatni a telefonban. Szereti így cifrázni a témát. Folyton találgat így valamit. Semmit sem tud biztosan. Pedig egészen Sibenikből hív...
Szóval most évi szabadságon van. És egyébként is, azt mondja, hogy az utóbbi időben ritkábban jött a pasi.
Tulajdonképpen fél, hogy el fogja őt hagyni, mondta Rozana szinte seppegve.
Hm, ezen a ponton tényleg elgondolkoztam.
Fél, hogy el fogja őt hagyni, de én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az a pasi bármire gondol. Akarom mondani, lehet, hogy ez mind-mind egy nagy nulla, suttogja Rozana az asztalra hajolva.
Igen, lehet, mondom.
Rozana elhallgatott. Rámnézett.
Mintha nekem most rá kellene jönnöm valamire.
És akkor az jutott eszembe, lehet, hogy én tetszek Rozanának. Szóval – úgy. Néha ilyesmik jutnak eszembe. Hülyeség!
Sosem tudom, igaz-e. Nem nagyon szoktam utána járni.
De Rozanával, vele nem. Mindig is szégyelltem ráhajtani. Valahogy jó haverok vagyunk. Jókat dumcsizunk. És ha valami beindulna köztünk, valószínűleg nem tudnánk többé így elcsevegni egy kávé mellett.
Dobolok az asztalon a zenére. Én is nős vagyok. Beleiszok a sörbe, rágyújtok.
Arra gondolok, talán mégis mondhatnék valamit. Vagy megfoghatnám a kezét. Az az érzésem, mintha erre várna.
Egyszerre csak ráteszem a kezem az övére.
Hülyeség. Riadtan visszahúzta.
– Mi ütött beléd?
– Bocs. Véletlenül – mondtam, és elvörösödtem.
Idegesen kivett egy szál cigit. Leejtette a padlóra. Felemeli. Látja, hogy bepiszkolódott.
– Fú – mondta. Vett egy másikat. Adtam neki tüzet, nézi a kezem, és pislog.
Valamit mondanom kellene. Hogy kievickéljek ebből a slamasztikából.
– És milyenek a prognózisaid? – most úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.
Rámpislantott.
– Fogalmam sincs – mondta elnézve mellettem, mintha elfelejtette volna, hol ülök.
– Azaz! Azt hiszem, nem lesz ebből semmi – szögezte le, inkább csak magának.
Nem tudom, mit mondhatnék még. Csönd lett. Néha teljesen felmondja a szolgálatot az agyam.
– De biztos hívni fog még – böktem ki végre, Rozana már cihelődött.
– Ugyan mondd majd el, mi lett – tettem hozzá gyorsan.
Megállt, és úgy nézett rám, mintha le akarna kenni egy nyaklevest!
– Minek? Hogy mindenkinek elfecsegjed? – mondta valahogy ellenségesen.
– Nem, tényleg nem volt szándékomban...
Felvette a kabátját, fogta az esernyőjét, és elindult az ajtó felé.
Az volt a benyomásom, hogy valahogy túl egyenes derékkal lépked.
Körbenéztem még egyszer, hogy lássam, látott-e bennünket valaki.
Ha csak egy kicsit is adsz magadra
Jaj, emberek, hogy én micsoda egy balfék vagyok. Belevásik a szívem, ha eszembe jut... Nem, nem tudom elfelejteni sem.
Legjobb lenne elfelejteni mindent. De az ember mindig rosszul gondókozik arról, ami van. Mikó valami van, azt gondolod: ,,Jó van na, most így van"... Na, bazmeg. És később ki fogja majd mindezt elfelejteni? Ki fogja később mindezt elfelejteni? Ezt az egész szarást.
Én legszívesebben elfelejteném az egész szerencsétlen életemet. Mer szerencsétlen vót az mindig. De ezt közbe nem tudom... hanem csak később kapizsgálom, amikó eszembe jut. Például amikó eszembe jut, hogyan éltem, micsinátam néhány évve ezelőtt, mi mindent gondótam, hát akkó sírhatnékom támad!
Azt elhiszem.
Szóva tudom én. Azér, miközbe beszélek, egész idő alatt azt gondolom, hogy ebbü micsoda szerencsétlenség lesz, te balfék. Milyen nehéz lesz ezt elfelejteni...
Nem értik, ugye, tudom én.
Hát mikó magam se értem. De rámjárt a rúd! És rámjár megin! Ahogy iszok egy kicsit, mindjárt rámjön a bolondóra! Néhány hónapja vót először, utána három nap és három éccaka sírtam, el tod hinni?
Persze, hogy. Ez tiszta népköltészet! Három nap és három éccaka sírtá, oszt kaptá az öregedtü egy Toyotát. Pirosat, mint az alma? Nemdebár?
Őrület, testvér! Kész őrület! Először a Theatre Café-ban jött rám néhány hónapja.
Na és, aztán átfestetted a Toyotát?
Na szóva, bemék én a Theatre Café-ba, leülök, rendelek egy sört. Épp benn jártam a városba, hogy megvegyem azt a frankó csizmát, amit azelőtt való nap láttam a kirakatba. Első osztályú csizma. Te, öregem, hogy az micsoda csizma vót! Fenomenális csizma, szóval teljes mértékben ,,in". Tudod, én vigyázni szokok erre. Mindig nézem a divatot. Nem lehetsz buta ökör paraszt, ha csak egy kicsit is adsz magadra, nemdebár?... Hát ülök én szépen a Theatre Café-ban, nézek egy szőkét. Tök jó csaj, bodros szőke, szépecske. És én olyan vagyok, ember, hogy ha látok valami szépet, én rögtön kész vagyok meghalni érte.
Vagy nem, de akkor mintha lassan kimenne belülem a vér, mintha elhervadnék érte. ,,Szép", ,,szép", ,,szép", visszhangzik a fejemben. És nézem ezt a nőt, aki meg csak dumcsizik, de dumcsizik a barátnőjével nagyon. És nem néz rám egy istenér se. Én kicsit teszem-veszem magam a zenére, kihúzom magam, verem a taktust a lábamma. Keresem a tekintetét. De semmi. Rendelek még egy sört, szólok a pincérnek, hogy tegyen föl valami mást, hadd lássa a csaj, hogy törzsvendég vagyok én itten. Mer én kinéztem má a városba a menő helyeket, és eljárok azokba, és ismerem a pincéreket. Verem én a taktust a lábamma, kicsit dudorászok, mer ismerem a szöveget, még ennek a pincérnek is fizetek egy italt, vót lóvém dögive...
Hát akkó...
Várjá má. Ledöntöttem így néhány sört, az a csaj meg rám se hederít. Mit ér akkó az egész, gondótam. Mit ér ez a csizma, mit ér bármi? Ember, hogy én mennyire iparkodtam! Hogy maj kimegyek a városba, és szépen összejön valami. És mennyi rossz számításom vót, jaj, ha eszembe jut, bassza meg a kutya, mennyi haszontalanságot összevásárótam, tiszta lelkesedésbü. Hogy én maj hordani fogom eztet. Aztán kapcsolok, hogy má kiment a divatbu. Újat köll venni. Nem lazsáhatsz, ilyen az idő ritmusa, muszájnod trendi lenni.
Ismerem ezt a trükköt. Akarsz venni jó cuccokat, hogy fölöltözz úgy, ahogy azt a csajok komálják. Hát aztán mindig elbaszol valami apróságot. Érted, látom valami hapsin – ,,hű, de jó áll neki"; oszt fogom magam, hogy én is megveszem azt a cuccot, az anyja picsáját. Bazmeg, végigmegyek három soppon, nincsen az a kibaszott szarás! Na akkó veszek valami hasonlót, bazmeg. Aztán meg, kuss – senki észre se veszi, míg valaki el nem süt egy viccet az én szerelésem számlájára. Faszba lehet itt rögtönözni, köll legyen társaságod ahhoz, hogy eltaláld. Köll legyenek tanácsadóid, mint a Franjónak, aztán veress az Ilicán soppingolni. Bazmeg, el köll menni Zemunig, ha muszáj.
Könnyű a Franjónak, mer ő mégis idevalósi. Mindig talál egy kis csajszit, akivel együtt járt iskolába, vagy mittom én hova. De nekem itt magamnak kell társaságot találnom, érted! Ülök ott, és verem a ritmust az idők szavára!
Az idők szavára... hát még csak felém se fordította a fejét egyszer se! Mintha én levegőbü lennék! És akkor azok ketten fölátak, mint a generálisok, leperkálták a pézt, és elmentek, mintha nyert csata után! Vesztesnek éreztem magamat. Oszt akkó rámjött a bolondóra. Mondom én magamnak – mér nem néznek rád ezek a szemek, mikó minden más bámul? Mer a cicik, a lábak... úgy bámulnak rám, érted... azok a csillogós nájlonharisnyák, az a szoknya, amit lesimít a farán... minden bámul belém, és mond valamit a maga nyelvén, a pofámba mászik, csak a szem tesz úgy, mintha nem látna, és elnéz valahova a nagy semmibe. És gondolom – én csinálok valamit, nem tom, mit, de meg fogtok jegyezni engem, nem fogtok ti nekem többet sétágatni, mint a generálisok...
Fölbaszódtam.
Fölbaszódtam, uh, alig bírtam lenyugonni!
És fölátam, szép lassan, mint egy uriember, fizettem, még borravalót is adtam, és elindútam szépen csizmát venni.
De amikó bemegyek a butikba, és nézegetem azt a csizmát, valahogy megin a fejembe száll a vér. Minden eszembe jutott. Mit ér mindez? Minek kínlódok én évek óta hiába? Egész elgyöngűtem, úgy tartottam a kezembe azt a csizmát, mint valami balfasz. Elkezdtem... könnyezni ott a butik közepin.
És megkérdeztem az eladónőt: ,,ugye szép?" – ,,Szép", mondta. És megkérdeztem tülle: ,,Ugye, ez most a divat?" – ,,Ez éppen trendi", mondta. Akkor aszonta, hogy per pillanat ez a legjobb márka. Ekkor még jobban eleredtek a könnyeim. Nem tudtam visszatartani. Aszitte ez az eladónő, hogy nincs lóvém, mire én elővettem a bukszámat és megmutattam neki, hogy tele vagyok dohánnyal. Az orra alá nyomtam az egész bukszát, és rámutattam az ujjammal az egyik magos sarkú, fehér csizmára! Tudod mit, nem vót randább csizma az egész butikba! Aszontam nekije: ,,Ugye ez egészen parasztos?" Mire ő elkezdett hablatyolni. ,,Nyugodtan megmondhatod", mondtam nekije, ,,mer úgyis megveszem!" Eztet fogom megvenni, éppen eztet! – mondtam neki bele az arcába, rögtön adott egy dobozt, én meg irány kifele, belémbújt valahogy az ördög, és rögtön benyargaltam egy nyamvadt kávéházba, rendeltem egy konyakot, a pult mögött fölvettem a csizmát, leöntöttem a konyakot, nézem ezt a csizmát, és el se tudtam hinni, milyen boldog vagyok, mintha nem is én lennék én, kirohantam a kávéházból, bevágtattam a Namába, föl az ingekhöz, tanátam egy inget, ugye, ez menthetetlen, mondom az eladónőnek, bármit veszel rá, ez elrontsa, ugye szakértőnek kell lenni, hogy eztet kiszúrjad, és akkó megláttam egy dzsekit, egy köpedelem, nem sokat gondókoztam, mindjár fővettem, és így mentem a pénztárhó, könnybe lábadt a szemem a boldogságtu, és akkó eszembe jutottak a nadrágok, és tanátam egy olyan gatyát, amilyet az anyám mindig is venni akart vóna nekem – én sose hagytam neki, de most, amikó megláttam – sírtam, sírtam a boldogságtu, mintha csak a medjugorjei Szűzanyát pillantottam volna meg, és szégyelltem magam, és boldog vótam, mint egy újévi malac, egyszerre boldog is, meg szerencsétlen is, és mindent fővettem, fizettem és kirohantam, osztakkó lelassítottam, és szépen, mint egy hajó, elringtam a Theatre Café-ba...
... és bementem, és mindenki engem nézett, de én nem néztem senkire se. Rendeltem egy dupla whiskey-t, és lassan akartam meginni, hogy úgy emelkedjek fel az égbe, mint az angyalok...
A kurva pincérek meg úgy tettek, mintha nem is ismernének. Basszátok meg, elegem van, tele van a tököm. Aszondtam nekik előbb, tegyék föl a legundorítóbb zenét, az én kedvemé. És mind bámulnak rám. Akkó megmondtam nekik, hogy ne bámuljanak a pofámba, és az a szarzsák a pultnál tegye föl a legundorítóbb nótát, és ne csinájanak úgy, mintha ők nem azt szeretnék legjobban. Aszontam nekik: ,,Tudom én, tudom, hogy a lelketek mélyén csak a legundorítóbb dógokat szeretitek, és semmi más nem érdekel benneteket." Ekkó kivezettek. De én nem hagytam magam!
Még mit nem?!
Hirtelen ördögi erőt éreztem magamba! Csak akkor estem el, amikor a negyedik pincér is beavatkozott. De kaptak ők is a fejükre. Különösen azok, akiknek fizettem italt!
És ez így megy velem.
Ugyanez lett később a Hard Rockba, a Thaliába, az Átriumba... Ez így megy velem. És tudom, hogy nincs menekvés.
(Radics Viktória fordítása)