Marija Šimoković

Díszlet a szélnek

(részlet)

A zsinagóga árnyékában

A szabadkai zsinagóga századik évfordulójára

(Az első levél Sarának)

A zsinagóga árnyékában felismerem

az idő vésnökeit s a te helyedet a lépcsőn

mikor levetettek minket negyedik elemiben

akkor még semmiről sem maradtunk le

drága Sara

Mély steril csöndből írok neked most

melyben már nincsen otthon sem támpont

csak fogak közt szűrt hírek a valóságról

mint mikor gyakorlod a távolba-köpést

ám ahol te vagy akár a hangyaboly

nyüzsgés a most és az akkor között

a tisztáson mely elvesztette etimológiai jegyeit

Mennyivel fiatalabb lennél

ha a helyeden maradsz

a mélyedésben a kő és a tóratekercs közt

itt a zsinagóga lépcsején

a vitrázs és kavargó beszélgetéseink alatt

hallod még mindig azok a harangok szólnak

csengetnek az iskolában a szünetnek vége van

a magasból ugyanazok a madarak röppennek

a kovácsoltvas kerítés peremére

s a pécsi kerámia ellenáll az átoknak

azokénak akik megbuktak a pályázaton

mely a várost szabta volna át

Csak a látóhatár változott

azóta hogy az előre-hátra

bukfencet gyakoroltuk

a palicsi homokban kacagva

víz ellen fel a magasba

Szeretném drága Sara ha kézen fognál

és elvezetnél a korba mikor

lesütöttünk a szemünk a csúnya szavakra

s élvezettel szürcsöltük a zucker-wasser filmeket

az élet álomi kikötője felé hajózva

Elég bölcs lettem-e mára

s te hány esztendős vagy Sara

(látlak a fűben megállni

nagykorú lettél másfél napja)

úgy hiszed-e te is hogy az idő

a nedves zsebkendőkért lelkét adta

avagy valami erős folttisztító oldatért

Emlékezetünk a történelem lábjegyzeteit őrzi

hiábavalón sorjázott dátumokat

Fanyarul szortirozom az éveket az almáriumfiókokba

Számlálom a színeket amelyek a múltba nézve

hullanak a plafonról makacsul

másokat egyre hosszabban és gyakrabban idézek

nekik sikerült kicsontozniuk az életet

s belebökni a saját sémájukba

Azt mondtad a csillagok altatót dúdolnak

azoknak akik kiolvasták a kötelezőt

Ne engedjük meg nekik az álomhamisítást

mondtam én néhány magánhangzót kihagyva

de hogyan kérdezem íme hisz nincs semmi

jobb a megosztott emlékeknél

a jótét árnyéknál mit a zsinagóga teteje

vet a hátamra négyszögletesen

Igen

de szép is lenne ha te meg én ismét

együtt simogatnánk az üdvözültek neveit

akik rögvest visszaköszönnek neked s nekem is

Emlékezet fútta dűnék

1

Íme a távolság, amit át kellene szelni – a síkságtól a talpunk alatt a ködbe boruló hegyekig. S ez idő alatt szeretni, szerelmesnek lenni a tó olyannyira páratlan és sajátos, oly lágy illatába. Mely mint az agyag a Női strand vize alatt. Tűzcsóva tör ki a víztoronyból a selyemszínek lobogásán keresztül, hogy a történelmet írja. Sokat kell menni, hogy elérkezzünk ide, s letérdelni az egyenes tartás lehetősége előtt. Mélyen magunkban honolni, szeretettől csillapulva. Miközben a hegyek titokban ott munkálkodnak a síkságban. Nyugtalanítanak. Sóvárakká tesznek bennünket. Szelet küldenek Palicsra, hullámokat támasztanak benne, felverik a homok egyenetlenségeit, ahol szőlő terem. A síkság és a hegyek közti távolság a pirkadat rejtelmével terhes. A síkság képzelete a hegyek mélyében reszket. De profundis. A síkság felkapaszkodik velünk, közelebb a csillagokhoz. És a tiszta nyári estéken Palics sejti, hogy arany olvad a hegyekben, ásványok gyarapodnak, nektár csorran. Majd meg fogjuk ízlelni egyszer egy pohár homoki rizlingben. Az ismétlődések örökkévalóságát isszuk vele. Az örökkévalóság ismétlődését a természet rajzolta körben. A körben, mely majd pörögni kezd a csárdás vagy a kóló ritmusára, mindegy. A fény pedig, miként megmondatott, fokozatosan támad fel az egész föld felett.

*

Feltűnvén emlékezetünkben, kilépnek a sötétségből, s belépnek a fény övezetébe, hogy ott szétterítsék létezésüket. Ha megfelelő szögben fordulunk feléjük és megszólítjuk őket, önmaguk legjavát fogják nyújtani. Ezt az anyja tükrének köszönhetően fedezte fel a kislány. A tükör az utcai szobában állt; sima, tündöklő felületén ott hagyták a nyomukat mindazok az emberalakok és tárgyak, melyek valaha is jelen voltak a helyiségben. Nyoma maradt a történeteiknek és az emlékeiknek, a nevetésüknek, a hangjuknak, alakmásaiknak és illataiknak, az életeiknek. Amikor nem figyeltek többé a tükörre, s akárcsak a többi bútordarabon, egyszerűen keresztülnéztek rajta, elsüllyedt a sötétségben. Az emberalakokkal és a tárgyakkal együtt, melyeket tartalmazott.

A délután folyamán – mely e története kerete – a kislány kinyitotta az utcai szoba ajtaját, és várakozva kinézett: megremegett a levegő, olyan nesszel, mint amikor a galambász parancsára felröppen a galambraj. E pillanatban a tükörről egy fénypászma vetült az ablakszárnyra. Követte a nyomát. Az utcán már egy másmilyen jelenetet világított meg a fény: új szereplőket. A ház előtti, fehér virágaikat bontó akácok pont olyan illatot árasztottak, amilyet kell. Blaskó bácsi, aki már régóta nincs, hajtotta a lovakat, húzzák meg jobban a kocsit a kapuban, mert az udvart egy emelkedő választotta el az utcától. ,,Hó!", kiáltozta, miként minden nap jó korán, mikor dolgozni ment. Mindig ugyanabban az időben, hajnaltájt. Ment megművelni a darabka földjét. A felesége, Mara csukta be utána a nagykaput, Eta néni pedig ebben a pillanatban csöngetett be hozzájuk, egyik kezével a biciklijét tartva, melynek kormányán számtalan, frissen fejt tejjel teli bádogkanna lógott. Hanna néni, aki sem a látnok segítségével, sem az álmai révén nem tudta felkutatni, hol lehet az ő elbolyongott kapitánya, kiszáguldott az utcára a málnával megrakott zománcos bögrécskéivel: ,,Bögre, bögre!", kiabálta. E málnából élt, az udvara teli volt málnabokrokkal, ezen kívül nyulakat varrt rongyból húsvétra és Mikulásra, azaz Szent Nikola napjára. Kirakta őket alacsony, takaros házának ablakába, az emberek betértek, és vásárlás közben meghökkenve bámulták hatalmas könyvtárát, mely egyszer s mindenkorra elrekesztette Hanna nénit a világtól és az utcájuktól. Szusza bácsi, akinek a sarki boltja kínálta a legtöbb gyarmati árut, már húzta fel a kirakat meg az ajtó vasredőnyét, hogy estére besöpörje e nyári nap minden nyereségét. Nagymama tejeskannával a kezében nyitotta ki a kaput. Miközben odanyújtotta Eta néninek, akinek a bádogkannákkal teliaggatott biciklije immár az ő házuk falának dőlt, dévajkodtak, és úgy kacagtak, mint a kislánykák.

Ügyefogyottan omlott a fény utcára, és szűziesen elterült. A zsivaj más minőségű volt, mint az emlékezetben; emberibb volt és sokat ígérő. A sarkon Huszár néni már kimérte a konyhában a pálinkát a kis stampedlikbe, az ura, a bádogos Feri pedig kikészítette a fonott kosarakat, melyek a szőlőben majd megtelnek. Egymásba rakta őket, aztán rá a biciklire. Bennük maradt a tegnap leszedett gyümölcs illata, mely most a kamrában pihent szépen elrendezve, és mámorító malasztjával elárasztotta a konyhát. A bádog ülőkád, melyet Feri bácsi nekik csinált, szállításra várva állt a ház hátsó udvarában, ők ketten, anyja meg a lánya pedig készülődtek, hogy a forró nyári napokon, amikor hirtelen zápor kerekedik, apu fekete esernyője alatt csücsüljenek benne, a friss esővízben, és kacagva nézzék az épp akkor feltündöklő szivárványt. Zsulyevics néni, az átellenben lakó szatócs, egy hatalmas, lomha asszony, már szedte a virágot a kertben, hogy meglepje vele valamelyik szomszédját, és már-már elkezdte mesélni, hogy a bolond Boros, aki nála lakott, az éjszaka is tologatta a bútorokat a szobában és felmászott a függönyre. Épp most indult el biciklivel a szokásos délelőtti útjára a pesti sínekig, hogy ollóval vagdossa a kamillát, mely a gazdasszonya beüvegezett verandáján száradt.

Az utcán a nyár végtelenségének illata szállt, a tegnap félbehagyott mondatoké, melyeket mindenképp folytatni kell, s a gyerekkor zsarátnokaié. A tükörből elért hozzá anyu szépséges barátnőinek kacaja, akiknek ő álomi ruhákat varrt, azok pedig fontoskodva illegették magukat bennük, térdeik közt sistergetve a harisnyát; kihúzták a derekukat és a vállukat, s ruhájukon a dekolté mélyebbre nyúlt, mint az éj. Be is lesett oda apu nemegyszer, kíváncsi lévén, melyikük begyesebb. Anyu jóindulatát különféle ajándékokkal igyekeztek megnyerni e hölgyek, bár tudták, hogy örökre adósai maradnak a szépségért, amivel megajándékozta őket. Egyszer, egy épp most megelevenült pillanatban, a nagymama kézen fogta – alig ébredt fel, épp csak megmosdott, de a hajában ott díszelgett a kötelező, frissen vasalt, nagy masni –, és elvitte magával a piacra. Körötte hangzavar villódzott, a nagymama hangja is közbe vegyült. Megdöbbent, amikor a tükörben megpillantotta a régi, Petőfi utcai piacot. Azt hitte, hogy csak az ő utcájuk változott meg ennyire. Ez a Petőfi utca azért volt fontos a számára, mert a piac végében, a kis iparosműhelyek mellett állt a nagyapa csizmadia-műhelye is, melyen ez állt: ,,Gissinger Sándor csizmadia mester – Sandor Gizinger majstor cizmar". Végigmentek a Petőfi utcán, és elérkeztek a Matija Gubca utcába, melynek mindkét oldalán a kofák asztalai sorakoztak, telis-tele rakva gyümölccsel és zöldséggel, valami finom párában úszva.

A nyári korareggel szinte szikrát hányt az emlékezet kristályaitól, melyek láthatóvá váltak a fényben. A tükör varázsának köszönhetően a város a saját múltjába penderedett. Bármely sarkába, életének bármely jelenetébe elsétálhatott. Találkozhatott kortársai arcán az ifjúsággal, s ha úgy gondolta, kijavíthatta néhai hibáit. Elbűvölte e történés, és életének halk, figyelmes szemlélőjévé vált. Különösen azokra a részletekre összpontosított, melyek ködösen, elmosódó körvonalakkal tűntek fel az emlékezetében, különösen azokra. Szilárdan elhatározta, hogy most az emlékezetébe vési őket, hogy majd pontosan számot adhasson róluk, ha visszatér a jelenbe.

*

A vidéki városka olyasmibe van beágyazva, amitől a legkevésbé várjuk, hogy róla valljon. Azt mondják, giccs. A meghittség miatt legyen bűntudatom? Egy táj pompája a boldogság pillanatában ivódik belénk, mint egy megszerezhetetlen és elveszíthetetlen tulajdon. Csak emlékezni lehet rá. A hó ünneplőjébe öltözve a városka szelíd, kész a menyegző szent szertartására. Nem jutnak eszünkbe a világ ocsmányságai és destruktív indulatai. Amikor a befagyott tavon táncra perdülnek a régi és a mai idők korcsolyázói, és odahagyják a partot. Amikor együtt kortyolják a rumos teát a Női strand mólóján a szőrmével borított padokon, s köröttük a hó oly puha, mint az odaadó táj. Ilyenkor minden kétdimenzióssá változik, mint Petrik Pál festményén, amit a Kohnen villa pincéjében találtak. Havas hangulat, á la Husvét-Sumanovic-Brueghel. Petrik korcsolyázói, mindegyik a maga idősávján, elsuhannak egymás mellett. A hó nesze hallik. Csikordul a jég, mikor fékez a korcsolya, belevacognak a tó agyagában hibernálódott mammut agyarai. Mély a hó, mint a mély templomi csend. Mint a várakozás. Az egyik veszély elmúlt, a következőre várva telik az élet. A hó azonban kitartóan teregeti abroszait. És jószándékúan hívja az arra járókat, hogy félelem nélkül gyűljenek össze. A parkok és villák közé bebugyolált Palicsi tó közelében nincs ok a félelemre. Az idén annyi a hó, mintha nem lennének szankciók.

2

A homok éjszakánként hihetetlen bravúrokra képes. Szőlővé válik, szabadtéri színpaddá, pannon iszappal teli tóvá. A nappal pedig kócosan és féltékenyen ébred. A homok lepereg a fenekére. Irritálja. A tó alá süpped. Az évek alá, amelyek az iszapra meg az algákra rakódtak. A Zsolnai-kerámiákra. A nádra meg a sásra. A homok kvarca tükör, mely emlékezik, és eltöpreng a történéseken. Nem moccan, várja a válaszokat. A nappal jól tudja, hogy Palicson minden homok. A levegő is, a víz is, a holdfény is. Ezért lehetséges a tó fölé hajolni, és a vén vízben megpillantani a régi felhőjárást. Látni a sorsot, amint habozás nélkül érkezik, kérlelhetetlenül. Előre látni a homokszemek forgatagában, melyeket szél hallatlan magasságokba kergetett. A homok mindennek értelmet ad. A bor ízének, a víz hullámverésének, az oroszlán üvöltésének, aki egyedül a homoknak köszönhetően marad meg itt az állatkertben a tó közelében. Szívós kitartásával a homok beborítja az egész Palicsot. Áthidalva az időt, keresztezi az évszakokat, összeköti az embereket és az eseményeket. Vagy éjszaka széthordja őket, ha úgy akarja. Palics minden reggel másmilyen arccal ébred. Csak azok ismernek rá, akik állandóan itt vannak, füttyentenek egyet, és szemrebbenés nélkül kimondják egy számukra ismerős dal szavait: ,,Palics díszlet a szélnek".

*

Vadgesztenyeszínű volt, vagy mint az őz hasa, régimódi és kövérkés, egyajtós. Sifonérnak hívták. Akkoriban azt hitte, hogy ez a neve, ahogy a nagymamáé Ilon. Gyakran ismételgette magában, mint egy szerencsét hozó alkimista formulát: ,,Sifonér, sifonér." Vagy mint egy esti röpimát: ,,Legyen gyorsan reggel, nagymama a piacon, én a sifonérban." Ezzel aludt el. Amikor másnap Ilon mama elment a piacra, suttogva óvakodott hozzá: ,,Szerbusz, sifonér, szeretnék játszani veled". Az meg, mikor kinyitotta az ajtaját, jóváhagyólag nyikorgott, és csendesen, vendégszeretőn megengedte neki, hogy behúzódjon a jól ismert, mámorító illatokkal teli sötétségbe. Mindjárt itt, az alján, ahol ült, sorakoztak a nagyapa újságai. Habozás nélkül – ami, tudnivaló, a felnőttek privilégiuma – elkezdte nagy étvággyal rágni az újságot, melynek íze megfelelt az ötéves szervezet igényeinek. Az elégedett csámcsogást eközben az a meggyőződés kísérte, hogy belép azoknak a körébe, akik olvasták ezt az újságot.

A cirill és latin betűk mind lerakódtak a hasában, és egyformán ízletesek voltak. A szekrény félhomálya kellemes volt, a feje fölött pedig a nagymama ruhái, pongyolái, irhabundái szagosodtak. Kényelmesen hátradőlt a nagymama öblös sifonérjában, és olyan varázslatnak lett részese, mely csak gyerekkorban esik meg. A szertartás napról napra ismétlődött, és addig tartott, amíg kint az udvarban be nem csukódott a nagy, súlyos kapu a nagymama árnyéka mögött. Idővel megtanulta, hogy lehet elébe vágni e veszélynek. Félig nyitva hagyta a sifonér ajtaját, az egyik fülét a kapu felé fordítva hegyezte, a szeme pedig eközben a sustorgós, ropogós papírra nyomott nagy és kis betűkön bolyongott. Talán az késztette a papírevés rituáléjára, hogy feldühödött, amiért nem értette mindezeket a kis görbéket, melyek, sejtette, a nagyapjának egészen különleges élvezetet szereztek; meg az újságban lakó szép emberek fényképei iránti szeretet. Élvezetből evett, no meg azért, hogy birtokba vegye, a magáévá tegye, megértse az újságot. Hogy ez a valami, amit nem ért, mégis a részévé váljék. De lehet, hogy ez volt életében az első szabadságérzet, amikor kibújhatott a nagymama árnyékából, mely örökké az arcára borult.

Volt ahogy volt, cselekedetei állandósult sorrendben követték egymást. Először óvatosan, de gyakorlottan kitépkedte a fényképeket. A fél tenyerénél nem nagyobb galacsinná gyúrta őket, s nedves nyelvével belökte a szájába. Hamm. Aztán nyam-nyam. Ekkor kezdődött a kéjérzés. Hunyt szemmel rágott, míg ki nem bontakozott a sok íz. Először azoknak a történeteknek az összekeveredett képei adták ki ízüket, amelyeket anyu és apu meséltek ebéd közben – azt hitte, hogy nagyjából ilyesmi áll az újságban is –, aztán következett a kurta tengerparti nyaralások és olykor a tenger íze. Szerette elképzelni azoknak a dolgoknak és embereknek az illatát, melyek fényképeit épp rágicsálta. A kislányoknak például kamilla- és vanília-illatuk volt. Mint a kamillamezőnek a Stipe Grgic utcai ház ablaka előtt. Meg mint a vaníliáscukornak, mellyel a nagymama oly bőségesen meghintette a vasárnapi süteményt. Amikor a férfiak és a nők fényképeit ette, azoknak a cigányoknak a szagát érezte, akik esténként végighaladtak az utcáján, és hátra fordultak, hogy intsenek neki az esti muzsikálás előtt, reggel pedig kicsit kapatosan, de jóságos, barna szemmel jöttek a piacról, kosaraik megrakva az éjszakai muzsikával és dinnyével, őszibarackkal, csirkével, galambbal. Rendszerint megálltak, és adtak neki egy szem gyümölcsöt, vagy csak futtában egy puszit. A kosarukban mindig volt feketekávé is, amit abban az időben anyu meg apu még nem fogyasztottak, úgyhogy rá édeskés parfümillatként hatott a zenészek, ezek az éjjeli madarak, meg a kávé illata.

Legjobban a keretes reklámrajzokat szerette, a cifra betűiket meg a nagy kalapos, szép hölgyeket, bizonyos mosollyal az arcukon. Csokoládéízük volt és fahéjjal kevert bergamot illatuk. Amikor pedig napernyővel ábrázolták őket, a házuk előtti akác illata is belevegyült. Az akácra mindig ráborult a házuk árnyéka, akkoriban az övék volt a legnagyobb ház az utcában. Aztán, a végére hagyva az egyik legédesebb falatot, hacsak a tervét keresztül nem húzta a nagymama papucsának energikus csattogása, az újság címoldalára ért, és egy megszokott, ügyes, mondhatni rutinos mozdulattal kitépkedte a legnagyobb betűket. A nagyszemű, fekete betűk emlékeztették legjobban a tengerre, Kastel Stafilicre és Kastel Starira, a sziklákra meg a viharra, az olajfaligetre, ahol anyut megharapta egy kígyó, neki pedig később a borbélynál levágták a két vastag copfját, melyeket napok óta nem lehetett kigubancolni. Miközben az első oldal címeit rágicsálta, mindig ezt a látványt látta maga előtt, hallotta az anyja sikolyát és a borbély ollójának csattogását a nagy tükörrel szemben. Érezte a sós víz ízét meg a konzervekét, melyeket egy kék kockás papírkofferben cipeltek, meg a napolaj oly kellemes illatát. Ezzel kenekedtek a német nők meg a német férfiak, miközben a széttárt, nagy újságlapok alatt csókolóztak a gumimatracokon heverészve. Érdekes, a szövegekhez hozzá sem nyúlt. Vajon a tisztelet vagy a félelem akadályozta-e meg ebben, nem tudni. Az újságlapokon képek és címek helyett nyitott ,,ablakok" maradtak. Ha valaki kézbe vette volna őket, szépen láthatta volna őt, amint szemben ül. Ám leginkább gyújtós lett belőlük, vagy ablakmosó.

Egy alkalommal a nagymama korábban tért haza a piacról. Amikor megpillantotta őt a rágcsálás édes kéjében úszva, elkerülhetetlennek tűnt a megtorlás. Ám egy röpke perc múlva Ilon mama lehuppant a kényelmetlen, támla nélküli konyhaszékre, aminek hokedli volt a neve, két kézzel csapkodta a combját, és hahotázott. A nevetés könnyeket csalt a szemébe: ,,Azt hittem, egér van a házban, pedig te eszed az újságot!" Másnap vett neki suhajdát, ami olyasmi, mint a mignon, sok csokoládéval, tejszínhabbak és grillázzsal, úgyhogy egész délelőtt ezzel az egyébként elérhetetlen ínyencséggel édesítette a száját. Közben azon tanakodott, vajon ezt az ajándékot a képzelt egér kapta-e, vagy ő. Mindenesetre ezt az eseményt intésnek fogta fel, hogy jobban füleljen a kapu felől közelgő léptekre. Ugyanakkor zöld fénynek tekintette: ha senki sincs odahaza, továbbra is kedvére majszolhatja az újságokat a nagymama sifonérjában.

Lehet, hogy nem is volt olyan nagy és jelentékeny az a sifonér, mint amilyennek tűnt. De ő benne nőtt fel, benne formálódott. Szerette a bizonytalanságot, mely annyi teret hagyott a gyerekkornak. Ezt a semmivel sem korlátozott boldogságot, amit az tett lehetővé, hogy együtt lehetett az újságokkal a meghitt sötétségben. Szerette ezeket a rendkívüli pillanatokat, amikor az egész világ belefért a sifonérba. Lehet, hogy épp az a tömérdek betű, melyekkel kedvére jóllakott, miközben kereste a helyét a nap alatt, lehet, hogy azok kezdtek benne egy napon verssé összeállni. És valószínű, hogy a versei megőriztek valamit a régi újságok ízéből és a nagymama ruháinak szagából. Hogy épp a sérülékeny, komor sifonér volt gyermekkorának adú ásza, pályájának első nem hivatalos, de fontos bibiliográfiai egysége, melyről azelőtt soha egy szót sem ejtett. Belézárult, miként a sifonér ajtai is zárva voltak számára, amikor otthon volt a család. Íme, csak ma nyitotta ki, pedig jóval korábban meg kellett volna tennie. Hogy meghosszabbítsa a játékot. A bizonyosságra úgyis mindig van elég idő.

*

Mégis, közeleg a tavasz. Kopog a cipőtalp, csikorog a csizmatalp alatt. Illatokkal ad hírt magáról, jelzi beköszöntét. Április vége van, és egy kicsit világvége is. Élvezzük a klinker-téglák és az új betonút apró határvillongásait. A sárga klinker-tégláknak szurkolunk, a villamosnak, mely valaha oly hallhatóan utolérte a fáradtságot. Palicsot és Szabadkát, a tavat és a szárazföldet kötötte össze. A bankban rekedt megtakarított pénzünkből és új szerelmekből élünk. Fejünk fölött a NATO fenyegetései és Oroszország védelme. A szülők betegségei és tehetetlenségük. És mi sem tehetünk semmit, hogy megállítsuk a vizet, mely finoman kihímezi a mennyezet és a padló közti felületeket. Cseppre csepp. A zárt térben fenyegető özönvíz közönséges ténye új lehetőségeket ígér. A piac közel van, lehet adni-venni. A barátaink végrendeleteket írnak. Továbbra sem hajlandók jelen lenni. A vadgesztenye szelíddé változik, hogy megvédjük. A tavasz hangosan köhög, hogy bátorítson bennünket. Ideér-e valaha is, futva, kipirulva, élettelin? Mintha az öröm nem lelné a helyét a naptárban. Miközben látszólag gondtalanul hull a hó, a repülők tébolyt szórnak, a madarak pedig pánikba esve repülnek neki a zárt ablakoknak. A korcsolyázók kiloccsantják a teát, a kabinok ajtai pedig csikorogva zárulnak be. A lemondott esküvő szent szertartása zeng a templom mély csöndjében. És a hóhullás, mindennek ellenére, nem szűnik.

3

Az utazás vágya nem sérti a maradást. Utazni és oda nem érni ugyanolyan kínos, mint helyben maradni. Az utazás megváltoztatja a dioptriánkat, új képekkel kínál, elaltatja a félelmünket, hogy újabb gyűjtőfogházba érkezünk. Utazás közben elmaradnak mellőlünk az események, mint azoknak az embereknek az élete, akiknek a házai előtt elhalad a vonatunk. Az elodázás és a várakozás tartós állapota ez. A hazatérés: fülelés belső változásainkra. Kigöngyöljük az útról hozott filmszalagot, s eközben homok és kavics hull ki lényünk pólyájából. Van valami új, ami belénk fészkelte magát, és nem éhezik. Velünk táplálkozik. A lepke szárnyának finom hímpora eltűnik, ha megérintjük. Mindig az emlékezet egyazon pontjából indulunk Palicsra. E pontból minden meridián elérhető, és mint filmekben, zene kísér minden vállalkozást. A megőrzött hangulat, a tömény nőiesség, az örökké virágzó kert visszacsalogat utunkról a kezdőpontra. S amikor visszatérünk, semmi sem hamis. Az agyagba bugyolált tó illatai, a pillantás a vízre, mely örök-talányosan pillant a város felé, az épületek – mindennek megvan a maga bizonyossága az elrendezés, a színek, a részletek tekintetében. Visszatérvén a kiindulópontra még több sóvárgás, még több öröm fészkeli be magát a szívünkbe. Ezzel táplálkozik, ettől maradandó Palics fölött a fény.

*

Otthon a gyerekek az asztalfőn ültek a konyhában. Az ő helye is meg volt határozva. Baloldalt ült a nagymama. Jobbra anyu. Apu pedig vele szemben. Ezt rendet semmi áron meg nem lehetett változtatni soha. A kis mélyedések a székeken – már amennyire egy hokedlin lehet bemélyedés – csak az övéik voltak. Igencsak kényelmetlen székek voltak ezek, négyszögletes fadarab, támla nélkül, két lábtámasszal; mindig frissen festve, a konyhakredenc színével megegyezőn. Minden házilag készült, beleértve a háziakat is. Fontosnak tartották, hogy maguknak és maguk körül mindent házilag készítsenek el. Anyu varrt és horgolt, a nagymama beszerezte a hozzávalókat és főzött, apu barkácsolt, és az egészben volt valami természetes szépség. Minden pillanatban és minden tekintetben számíthattak egymásra.

Csak egy bádogdoboz ütött el valamelyest, a ház büszkesége, melyen dr. Kneip alakja díszelgett. Egyenes szögű paralellopipedon formája volt, és mind a négy oldalán a nevezett úr arcmása díszelgett. Minden reggel üdvözölte őt az asztal túloldaláról – a tányérjával és a Kneip kávéval teli bögréjével szemközt –, és minden este egymásra vetett tekintettel aludtak el. Miközben a sparheltről Kneip árpakávéjának illata terjengett, összenézett az ősz hajú úrral, és megpróbálta kitalálni a bádogdobozra írt betűk és mondatok értelmét. Ha odakint valami igazságtalanság érte, amikor hazaért, először is kivette a kis konyhakredencből dr. Kneipet, és maga elé tette. Bármi baj volt, az ősz hajú úr mosolya mindig jobb kedvre derítette: árpakávéja révén úgy hatott rá, mint az eperfák árnya a nyári kánikulában. Arról sosem gondolkozott, hogy hova valósi, kik a gyerekei, mivel foglalkozik. Egyszerűen az övé volt, megfellebbezhetetlenül, és senki, még az unokatestvére sem – akit gyerekkorában talán a legeslegjobban szeretett –, nem nyerte el a ,,kneipozás" privilégiumát. A nagymama magától értetődő mozdulattal nyúlt a bádogdobozhoz, különösebb tisztetelet nélkül. S ez talán még nagyobb jelentőséggel ruházta fel. A nagymamát is, meg a bádogdobozt is. Kneip az ő kezében, miközben az ízletes, édes italt készítette – árpakávét egy kevés tejjel – mintha egészen otthon lett volna. Amikor a bádogdoboz a kezében elsétált a sparhelttől a helyéig az asztalon, beköszöntöttek a maradéktalan boldogság pillanatai. Kneip mosolya ellágyult, s felvonta az egyik vastag szemöldökét. Elbűvölve nézték egymást. A nagymama átfogta kezével a négy arca közül az egyiket, s miközben a szomszéd tetőn búgtak a gerlék: ,,kukoka, kukoka", ők ketten abban a hitben éltek, hogy semmi sem fogja megrendíteni mélységes, meghitt összhangjukat. Anyu és apu ezekben a reggeli órákban már rég a gyárban voltak, ők hárman viszont, a nagymama, Kneip meg ő, élvezkedtek a konyha birodalmának meleg gőzében.

,,Istenem", gondolta még hosszú évek múltán is, ,,mintha még most is érezném annak a sosem hideg bádogdoboznak az érintését". Az őrölt árpakávé mellett talán az akkori kislány emlékeit is őrizte, az ő sóvárgását a távolság, az ismeretlen iránt, ám a meleg otthonhoz való szenvedélyes ragaszkodását is. A nagyapa abban az időben már régóta nem volt velük, egyszerűen eltávozott tőlük, ahogy ifjúkorában megy el az ember, amikor a világ még nagy, s a szív túl okos. Alázatosan és görcstelenül járta a maga útját. Azon az éjszakán, amikor felordított, hogy ,,Árnyék, árnyék!", ő csakugyan belesett a szobába, és a szekrény meg az ágy között valóban megpillantotta a falon szép, hosszúkás kezének árnyékát, amint üstökön ragadta az ürességet. Nem értette, mért nem csípte el azt az árnyat, hanem csak rémülten kiáltozta a nevét: ,,Árnyék, árnyél!" Ő megrökönyödve odament a kísértetiesen üres konyhában álló kredenchez, és megragadta a bádogdobozt. Ezen az éjszakán aludt először Kneippel. Úgy ölelte magához a díványon fekve, mint a legközelebbi hozzátartozóját, s az is volt. Együtt imádkoztak, maradjon velük a nagyapa.

Nem használt. Másnap reggel tejeskávé nélkül ébredtek, mert a kávé szétszóródott a párnákon, ámde a nagyapa nélkül is. Úgy feküdt a középső szobában, mint egy bábu, körötte békesség és hideg honolt. Nem engedték meg neki, hogy megérintse. Amikor kirakták a rózsakertbe egy fekete függönyökkel övezett állványra, azt mondták, hogy alszik. Kneip és ő tudták, hogy ez nem igaz, mert előző nap a nagymama megmondta, hogy a nagyapa el fog utazni valahová. A nagymama sohasem hazudott. Ő és Kneip tudták, hogy a nagyapa elutazott valahová, valóban messzire, és ezt a bábut az aranyrojtos fekete függönyök mögött, mely annyira hasonlított rá, azért hagyta itt maga mögött, hogy ne szomorkodjon túlságosan a család. Amikor ezt megértette, letörölte a könnyeit, elment a boltba Kneip-kávéért, amit papírzacskóban mértek ki, s ezen a reggelen főzött magának először önállóan tejeskávét. A sparhelt körül sürgölődve magához ölelte a Kneipjét. Később együtt ettek meg egy karéjt a nagy kenyérből, amit a nagymama előző nap dagasztott, ő pedig elhozta a pék kemencéjéből. Megpuszilta Kneipet, betette a konyhakredencbe, átfurakodott a az udvaron hullámzó nagy feketeségen, és elment a szomszédba a barátnőjéhez, Terézhez. Kneip őrizte a helyét a konyhában, a házat és a nagyapa bábuját. Mintha valahogy megnőtt volna, egész nap nyugodtan játszott Terézzel a homokban. Senki sem hívta, senki sem kereste, kedvére öntögethette az időt az egyik vödröcskéből a másikba, az egyik edénykéből a másikba.

Aznap szokatlan ízű ételeket ettek az udvarban, este pedig Terézzel a ,,tisztaszobának" mondott helységben aludtak magas ágyakon. Másnap anyu, apu és a nagymama, valahogy mereven és ünnepélyesen, érte jöttek és hazavitték. A kávé már az asztalon volt, s ők, mint vasárnaponként, együtt reggeliztek. Ő egyszer csak felemelte a tekintetét a bádogdobozról, s talán azért, hogy beilleszkedjen e furcsa ünnepélyességbe, így szólt: ,,Mától kezdve ez a nagyapám." Fogta a Kneip-dobozt, magához szorította, és kitört belőle a zokogás. Erre mindannyian együtt, sokáig sírtak. Majdnem az egész délelőttöt valahogy különösen ellágyult hangulatban töltötték a ferde fényben, Kneip az ő ölében, ő meg az anyuéban.

A Kneip-doboz meg ő már egy örökkévalóság óta nincsenek együtt. Nem tudni hogyan s miért, elvesztették egymást. Pedig most talán még nagyobb szüksége lenne rá, mint azelőtt. Hogy biztosan tudni lehessen, kié, íme a leírása: alapszíne drapp, halványdrapp, mint a koranyári, ringó délelőttök. Körbe-körbe, mind a négy oldalon Kneip doktor feje látható, mintha fénykép lenne. Fölötte és alatta betűk. A doboz nagy, mint a gyerekkor. A csavarok a fedélen kissé berozsdásodtak. A négy kép egyikén egy kicsiny száj nyoma. Melyet a mindennapi csókok nyomtattak oda. Ha valaki megtalálja, ne nyissa fel. Úgyis csak egy kislány emlékei vannak benne, senki más nem tudhat velük mit kezdeni.

*

Palics a földrajz kificamodása. A tér és az idő közti szakadás. Rétegzettség és izgékony érzékenység. Hazugság cigányul, cigány módra. Fájdalommentes és ártatlan lódítás, mint a rajzfilmekben. A homok hazugsága a megbízhatóságról. A vízé az áttetszőségről. A tóé a határtalanságról. Szép hazugság, mely egy istentelen napon csöppent a szembe és a fülbe, amikor megszólaltak a süket harangok, amelyek kitartóan harangoznak a környező templomokban. Hazugság a Tiszával a háttérben, meg a fürdéssel a csupasz vízben, mikor agyagcsizmákkal érsz partra. A háttérben hegedű, csembaló, nagybőgő és odaadó tekintet. A sikamlós, fényes muszlinruhás éjszakában a füvek sóvár susogása, egy madár szárnycsattogása. A Tisza gyöngédségeket suttog a tónak. Elképesztően csábító jelenet, amint résre nyílnak a Női strand kabinjainak ajtai. Számtalan ajtó. Tiszta csönd, halk hangok. Már csak a szél simogatja a zöld víz közvetlen közelében feledett nyugágyat. A csendet híreli, a bomlott csembalót, az ajtófélfák közé szorult akvarell kertek színét. A homok közepette, melybe beletúrt a szél, s beleírta az itteni, palicsi tartózkodásának értelmét. Hét kilométerre Szabadkától. Ahol az idő keresztrejtvényét fejti. És előkészíti a jövendő, pirkadó nap alakzatát. A napét, amit még nem takart be a fű.

4

A köddel a tó fölé borul az elszállt idők cigányzenéje. A képzelt gesztenyefák az erdő fölébe kerekednek. A tér szilárd konstrukcióját feloldják a puha árnyékok, melyek valahonnét az útra szóródott, apró, fehér kavicsokra esnek. Mindent elringat ama sérülékeny idődarabka, mely iparkodik átvezetni a termálvizeket a homokon való átkelés értelmébe. A homok alatt felsejlik mindegyik forrás csomópontja. A kajszibarackfa a termésére vár, azt lesi a virág is, mely a gyökér mellé hull. Az élet csöppje a homokon keresztül utazik, a nap hívta elő, s láthatóvá válva részesít bennünket magából. Felfoghatatlan mélységű tudás rejtezik a fában. Ettől oly célravezetők a nedvei, ettől képes a mélybe hatolni. A szájban elolvad a ciklikusság ősrégi szemlélete. Artemida az ablakokat törölgeti, miközben a cigány a holdsütésben a szívét cseni el. Az éjfél zárkózott fényei behúzódnak a puha párna alá, de Dankó Pista Artemida ablaka alatt továbbra is húzza az isteni muzsikát, mely a nőé. Rájuk ismer, varázslatos keblére vonja őket. Megfogan a meghitt hangulat, melynek emlékezete megmarad az idők során Palics görbületében.

*

Az udvaron három eperfa és egy kis akác lombosodott. A legnagyobb eperfa alatt ebédeltek, s az egyik ágán függött a hintája. Tulipán, krizantém, rózsa virágzott körös-körül. Tömérdek rózsa. Különféle színű mályva is volt, dacos virág, melyet mintha Isten keze szórt volna a kövek közé, meg füzike, sárga és piros pistikebokrok, jobboldalt a sarokban pedig, a kapu felé menet, kék, lila és fehér folyondár burjánzott, árnyékot adott, amikor a homokban játszadozott, és elrejtette őt a kíváncsi tekintetek elől. A felfuttatott folyondár mögött a ki tudja, honnan hozott homokban zajlott az ő izgalmas gyermekélete. ,,Adj neki homokot", mondta a nagymama, megbízható nevelési tapasztalataival a háta mögött, ,,a gyereknek kifejlődik a képzelete, és kis csodákat fog művelni". S valóban: azzal kezdte, hogy homokot öntözgetett át az egyik edényből a másikba ártatlanul, és most, lám, látja magát, amint a nedves homokból élő emberi figurákat készít, melyeket majd nem lehet elvenni tőle a magány perceiben.

De menjünk sorjában. ,,Hogyan kell embereket csinálni, hogy lettek", tette fel a kérdést néhány megbízható személynek. Először is a nagymamának, anyunak meg a nagynénjének. Mind egyetértettek azzal, amit a ház és az utca kétségbevonhatatlan tekintélye mondott: ,,Sárból", jelentette ki a nagymama. ,,Szóval sárból", ismételte meg ő, elment a udvarban álló kúthoz, megtöltötte a vödröt, és rálöttyintette a vizet a maga homokozó alkotóműhelyére. ,,Délben, amikor nincsenek árnyékok", egészítette ki anyu a nagymama kijelentését, ,,kirakod az embereidet a napra, és a nap majd megeleveníti őket". Mivel a folyondár virágai minden reggel, amint megpillantották a napot, kinyíltak, délután pedig, amikor a kertet öntözték, összezárták szirmaikat, anyu kijelentése logikusan hangzott. Minden a földből nő ki, az egész udvar más udvarokban gyökeredzik, melyeket házak kötnek össze egymással, a háztetőkön pedig gerlék jelzik, hogy kihajtott, amit elültettek a kertben. Végül is apu és a nagymama ültetnek mindent, az eső megöntözi, a nap előcsalogatja, s kisarjadnak. Miért ne lehetne így az emberekkel is?

Az egész délelőttöt a homokban töltötte szótlanul. Megcsinálta a Hosszúhajút, és valamit suttogott neki, nem bánta, hogy olyan ügyetlen, hogy nem sikerült igazi lábakat és kezeket gyúrni neki. Majd a nap kijavítja, gondolta, hisz a nap nyilván tudott az ő nagy magányáról, mely ezen a nyáron annál nagyobb volt, mert Mica, Dane és Olgica, akik becskerekiek, de a júliust rendszerint a nagyanyjuknál töltötték a szomszédban, elmentek a tengerre. Elragadtatva gondolt a fiatal lovakra, akik oly sebesen és szilajon ügettek végig az utcán, hogy elállt a lélegzete, és valami félelmetes vonzerővel hatottak rá, akárcsak a patáik dobogása az akácok árnyékában. Az esti mesékben a lovak megmentették az embereket, csodát tettek, megelevenedtek, sőt néha herceggé változtak át. A ló testesítette meg számára mindazt, ami erős, eleven, telivér. Ami előre von, az élet bármely terhét vinni képes, tág tereket varázsol elő csillagokkal és felhőkkel, búzamezőkkel és szőlőkkel. A világot, azt a nagyvilágot, amiről az utcabeliek regéltek egytől egyig. Arra gondolt: ha majd a nap felserkenti, és megszületik a kislánya, aki elhagyván a homokformát puha, rózsaszín hússá válik, a lovak majd elhaladnak felette, és megajándékozzák a hatalmukkal, a gyorsaságukkal meg az erejükkel. A homokban guggolt, s a készülő mű fölött egyre rövidült az árnyéka. Közeledett a dél. Még egy kis víz, még egy kis homok, a massza szétesett, nem akart összeállni, ám ő az újságlapon, mely alatt egy cipősdoboz fedele volt, kitartóan gyúrta.

Elmúlt a délelőtt, perzselni kezdett a nap, a finom folyondár már nem nyújtott elegendő védelmet teljesen felforrósodott kobakjának, ám ő még mindig, éhesen, az izgalomtól és az aggodalomtól remegve csinálta a kislányt. A nagymama már néhányszor ebédelni szólította, s amikor energikus léptekkel elindult a búvóhelye felé, gyorsan talpra szökkent a fontos dolga mellől, és már ment is a konyhába. Az asztalon fonott kalácshoz való tészta állt, s várta, hogy a nagymama ügyes keze megajándékozza a megfelelő formával. Megpillantván a sima tésztát, amilyet egész délelőtt nem sikerült kigyúrnia a homokból, megkérdezte a nagymamát, miből van. Ez a massza egyenletes volt, és nem morzsálódott. A nagymama, miközben a forró levest merte a tányérba, odavetette: ,,Lisztből, tojásból meg vízből". Ebéd után elcsent egy kis lisztet meg néhány tojást, és kicsempészte a búvóhelyére. Anyu már rég megjött a gyárból, de ő nem ment ki elébe a kapuba. Apu megérkezett a birkózásból, de ő egész délután lázasan gyúrta az anyagot. Végre, valami csoda folytán, már estefelé, a massza összeállt és megkeményedett, és nemsokára kész volt a kislány. Miután megmosdott a lavórban, szigorúan tilos volt kitennie a lábát a házból, úgyhogy alig sikerült kisettenkednie a kapun. Meg lévén győződve, hogy a küldetése minden áldozatot megér, kivitte a kislányt az út közepére. Itt érik majd reggel a kelő nap sugarai, a jégtáblákat húzó lovak pedig épp fölötte fognak elhaladni.

Ezen az estén nem tudott elaludni. Csak hajtogatta az imát: ,,Istenem, segíts, hogy holnap megszülessen és játszhassak vele, hogy csak az enyém legyen, Istenem, segíts." A fáradtság mégis legyűrte, és elaludt; reggel izzadtan és riadtan ébredt, magas lázzal. Jóval később értette meg: Isten bünteti, mert beleártotta magát az ő dolgába. A kíváncsisága azonban mindennél nagyobb volt. Pizsamában szaladt ki az utcára. A homokkislány épen feküdt az út közepén, csak a hasa meg a karja repedezett meg, és a szoknyája, amit oly nagy figyelemmel csinált neki homokból. Senki sem taposta szét, nem lopta el, a kocsi már elhaladt fölötte, a sarki bolt előtt állt. Miért nem volt rózsaszín húsból, mint ő, miért nem nevetett, miért maradt továbbra is a homok foglya az út közepén? Talán túl erősen sütötte a reggeli nap. Igen, biztos emiatt repedezett meg. A pizsamája alá dugta, és bevitte a házba, elrejtette az ágy alá.

Megérkezett Glogovcan doktor, megvizsgálta a testét, a lelkébe azonban nem kukkantott be, nyilván azt hitte, hogy az ilyen kis gyerekeknek még nincsenek olyan titkaik, melyektől magasra kúszik a lázmérő higanyszála. Adott neki valami kúpokat meg orvosságokat, és elment. Ő elaludt, és azt álmodta, hogy az ágy alatt a szalmában feléledt a hosszúhajú kislánya, és nagyon hasonlított Hamupipőkére a ,,Meseország kapuja" című könyvből. Egerek is érkeztek vele, és mind együtt jót játszottak a homokban, ahol a kislány voltaképpen született. A Hosszúhajú hirtelen erősen megszorította a kezét, és így szólt: ,,Kösz, hogy megpróbáltad. Fogd ezt a sípot, és ha bármikor szükséged lesz valamire, csak fújj bele. Én eljövök, és segítek". A síp mintha az apu birkózós sípjának az ikertestvére lett volna. ,,Hamupipőke" nekiajándékozta a puha selyemszalagját is, melynek olyan illata volt, mint Helénke ágyneműjének. Egy könnyed mozdulattal kibontotta a lófarkát, kivette a szalagot, mely világoskék volt, frissen mosott és vasalt, ahogy a nagymama szokta, és, kicsit szorosan, bekötötte az ő hajába. A fájdalomtól felébredt. A hajához kapott, mely beleakadt a párna gombjába. Ekkor megpillantotta az ágy peremén átvetett kék selyemszalagot. Feltámaszkodott, és a közepén, ahol a ,,Hamupipőke" szalagjának a csomója lehetett, megpillantott egy hosszú, szőke hajszálat, mely arany színekben játszott a napon. Amikor viszont hozzáért az ágy alatt lévő titokzatos tárgyhoz, ragacsos homokdarabok maradtak a kezében.

Hosszan, hangosan zokogott az ágyban. Nem merte megkérdezni a nagymamát, hogy mért nem igaz, amit mondott neki. A nagymama nem szerette, ha meghazudtolták. Mindig azt mondta: ,,Még kicsi vagy, majd ha megnősz, magától megérted". Egész nap ágyban maradt, a nagymama pedig este, amikor felmosta a konyhában a kőpadlót, az ágy alá nyúlt. ,,Hogy kerül ide ez a homok", hangzott a kérdés. Ő hallgatott. Úgy tett, mintha aludna. Aztán komolyan beteg volt néhány napig, a párnája tiszta víz lett a könnyektől, a kék szalagot pedig eldugta a pizsamája alá, oda, ahol a lélek van, s csak olykor érintette meg, mélyet sóhajtva. A láz egyszer csak magától elmúlott reggelre, érezte, hogy visszatér az ereje, de elhatározta, hogy megvárja, amíg ezt közlik vele. A kudarcáról senkinek sem beszélt, és nem is kérdezett senkitől semmit. Ám a seb, amit a sárból készült Hosszúhajúval való kaland okozott, örökre megmaradt. Tulajdonképpen ekkor szembesült először saját tehetetlenségével. Addig azt hitte: ha valamit nagyon kívánsz, egyszer majd biztos beteljesül. Ezúttal biztosan tévedett valahol, gondolta, biztos túl kevés vagy túl sok volt valamiből a masszában. Vagy az a kudarc oka, hogy nem hagyta kint a kislányt egészen délig a napon. Volt ahogy volt, többé nem próbálkozott. Legkönnyebb volt azt hinni, hogy a nagymama alkimista képlete felmondta a szolgálatot. Mégis, életének ezen első igazi repedése után, amikor csak nehéz volt a szíve, mindig elment a kert eldugott zugába, oda, ahol az UNRA-csomag fémdobozába temetve elásta a kék szalagot. Apu birkózós sípjával együtt, melybe – habár gyakran megkísértette – sohasem mert belefújni. A szalagon, ha a nap felé tartotta, felragyogott a hosszú, szőke hajszál, mely egyre inkább aranyszálra hasonlított. S egy napon, ha majd valóban szükség lesz rá, bele fog fújni a sípba is.

*

A vonatok kis településeken haladnak keresztül, a házak között. Magukkal viszik az egymással minden feszültség nélkül társalgó utasok élettörténeteit. Magukkal viszik a felfedezést, hogy a megismételhetetlenül különböző életek úgy kereszteződnek, hogy elvágják a közeledés örömét, az új képtekercseket, melyek egy pillanat alatt elpárolognak a mondatözönből, a ráismerések, a tolakvás, a versengés zsivajából. A vonatok rohannak, viszik hosszú mondataikat, két párhuzamoson gördülnek, a jobb és a bal sín szerepe egyesül általuk. Áthaladván Palicson még sokáig húzzák maguk után az új álmok, vágyak, beteljesülések megismételhetetlen terhét. Viszik, mint a szekér a szőlőt, amit majd az egyik közbeeső állomáson lerakodnak, tudván, hogy majd ha ismét keresztülhajtanak Palicson, mélyet meríthetnek a forrásból, mely hosszan kanyargó, széles ereivel megadja nekik az emberség, a meghittség, a melegség ízét.

5

Palics – akár az ész határa. Az értelem pereme. Krlezai tükör. A síkságot megtermékenyítő sperma. Gesztenyék galimatiásza. Teniszháló, amelyben fennakad a labda, belülről nézve. Palics a cigány szabadságérzet remekműve, a rezignáció filmkockája. Az egyszerűség mesteri tömörítése a keletkezés alkímiai formulájába. A befejezetlenség remeke, olyan rendezésben, mely értelmet ad neki, és elejét veszi a dilettantizmusnak. Növények a víz, az agyag tűfokába fűzve. Tőlük indulnak majd el a szép, megfáradt hősök, akik biztos meg fognak érkezni. Palics – a síkság képzelete, sóvárgása a hegyek után. Ama csönd után, melyet csak a magasok kínálnak. A hegyek, a hegyek koszorúja fölött pedig a köd, mely sokszorosítja az ormokat a végtelenbe égiránt. Palics nőiségem rudimentáris vakfoltja. A saját meghasonlottságom miatt szeretem, mert Palics egyben van; ez az a kép, mely felé tartok. Egység. Kör, melyből sohasem jutunk ki. Melyben apu, libák ezreit etetve, megsokszorozta a számukat, mint a síkság a hegyek koszorúit. Palics csapda a hiszékeny halászoknak, akik aranyhalat halásznak, és ködökkel terhes reggelre lelnek, mely látja az agyagban a hegyeket. És felajánlja, hogy teljesíti mindhárom kívánságukat.

*

Alig ismert rá a tükör egy megfeketedett sarkában. Hát ez a mángorló, mondta magában döbbenten; hogy is tudott megfeledkezni róla. Amikor először pillantotta meg a pincében, megijedt tőle. Miután a nagymama megmagyarázta, hogy mire szolgál, félelemmel vegyes tisztelet ébredt benne iránta. A nagy fatákolmány, melynek felső felületére követ raktak – ,,neház mint az élet", mondta a nagymama – némán állt és várakozott. Elfoglalta a pince egy egész részlegét. A pince nappalija – ő így nevezte a legtágasabb, tízszer tízes fertályát – sötét volt és dohosan nedves. Innen indul virágzásnak a virág, gondolta, és folyton újabb bizonyítékokat keresett erre. A pinceajtó fából volt, fölötte a fal mintázatába befészkelték magukat a hosszú lábú pókok. Amikor leküldték savanyúságért vagy borért, amit a nagyapja a pince egy másik részlegében tartott – ő ,,a bor hálószobájának" nevezte – , a nagymama, hogy csillapítsa félelmét, azt szokta mondani: ,,Dehát teljesen veszélytelenek, nézd, milyen pici a testük, akár egy pont. Csak azoktól óvakodj, amelyeknek fehér kereszt van a vállán". A nagy, hasas hordók oldalt sorakoztak, mellettük a stelázsin pedig az üveg ,,borszívókák" feküdtek, a lopók, melyekkel kimérték a bort és megtöltötték a palackokat meg a kancsókat. A pincének ez a része az utcára nézett, ősszel ezen a rácsos ablakon keresztül hányták be a szenet télire.

Leggyakrabban egy mosott ruhával megrakott fonott kosarat cipeltek le a pincébe. A nagymama előtte való nap a kotlában, maradék zsiradékokból zsírszódával főzött, szögletes fekete szappannal súrolta az ágyneműt. Mosás után hosszan és makacsul, többször is kiöblögette a teknőben, végül kiteregette széltében az udvaron, hogy a nap jól ,,kiszívja", megillatosítsa. Mikor elhangzott a parancs: ,,Gyerünk!", jobbról-balról megmarkolták a nagy, fehér fonott kosár fülét, mely jól meg volt pakolva a megszáradt ágyneművel, és irány a mángorló. Míg a nagymama a hatalmas kulcssal kizárta a pincét, a pókok mohón nekiiramodtak. Az első a nagymamát megelőzve leiszkolt a lépcső mentén a dohos sötétségbe, a pincébe, ahol mindig hideg volt, úgyhogy nyár közepén is úgy fel kellett öltöznie, mintha szánkózni menne. Így bebugyolálva feltekerték az ágyneműt a keményfa-hengerekre. Amikor ezzel megvoltak, a nagymama kiakasztotta a szerkezetet, s a mángorló hatalmas teknője, mely tele volt mindenféle kövekkel, a gördülésüktől elkezdett előre-hátra csúszni. A nagymamától hozzá, és vissza. Őt az ágynemű nem nagyon érdekelte, viszont alig tudott uralkodni a félelmén. Nézte, hogy mozog, csikorog a mángorlónak nevezett tákolmány, már-már fel akar szállni az égbe, vagy lesüllyedni a föld alá. Amikor feléje tartott, elállt a lélegzete, katasztrófát gyanított, ám megkönnyebbült, amikor gyönge kezével sikerült visszalöknie a nagymama irányába, a fény és az udvar felé, és legalább egy másodpercre megszabadult ettől a roppant, félelmet és reszketést ébresztő tömegtől. A munka végeztén a nagymama letekerte az ágyneműt a hengerről. Puha lett, mint a selyem, szinte vasalni sem kellett, a kosár pedig közel sem volt már ennyire púpos, mint amikor lehozták a mángorlóhoz.

Délben megérkezett a nagyapa a csizmadia-műhelyből. Ekkor ismét le kellett mennie a pincébe egy kancsó hideg borért. Áthaladván a ,,nappalin" a ,,hálószobába", csupán a szeme sarkából vetett egy felületes pillantást a mángorlóra, melytől még mindig rettegett. Úgy érezte, hogy higgadtan és fenyegetőn vár rá a félhomályban. Szinte iszkolt a hordóig, kinyitotta a csapot, és megtöltötte a kancsót sistergő borral, mely, mondta apu, tizenhét féle szőlőből készült. Majdnem elfelejtette elzárni a csapot, úgy rohant fel a rubinpiros borral, a nagyapja elé rakta a kancsót a konyhaasztalra, és már futott is ki a kertbe, hogy meghemperedjen illataiban és elbújjon a virágágyások közé. A kertben mindig hűs volt, mindig valami új szépség várt felfedezésre, új virág, bimbó, csiga-biga, vagy csak egy árnyék. Itt lelte meg a világ és a saját egyensúlyát. Itt lecsillapultak a félelmei a mángorlótól, a pinceajtó fölötti póktól, az álom egyenetlenségein való éjszakai lesiklásoktól, anyu reggeli távozásától. A kertben minden baj vesztett komolyságából, a kérdések sortüzei pedig, melyeket magához és a környező világhoz intézett, válaszra találtak. Itt tanulta meg, hogy ne féljen a takácspóktól, mely a szeme előtt alkotta az új világok fonalait önnön testéből. Miközben elnézte, hogyan köp és nyel, hogyan választja ki és sodorja a fonalat a semmin mászva, tanult. A pók alap nélküli házat épített. Tető nélkülit. Nem voltak benne kis elcsitított, rejtett világok, melyek mentesek lehettek volna a félelemtől. Rögtönzött, mégis átgondoltan készített ház volt ez két virágtő között, a nádtető alatt. A sarokban, ahol a pók, befogván egy kis üres helyet, elcsípte a hálóra vetett tekintetét. ,,Milyen magányos és keresztre feszített", gondolta. ,,De hisz én nagyobb vágyok nála." Ekkor felé nyújtotta a kezét, mire a pók megszökött. Sebesen mozgott a mértani szálakon, s eltűnt a mákgubóban. Ő fellélegzett. Még egy fontos kérdés válaszra talált. A félelem átadta a helyét az álomnak. Szuszogva szívta be a tiszta kerti levegőt, úgy aludt, ujjaival tépkedve a bolondos, puha levelű lóherét, amit ébren talált. Négylevelű volt. Megvolt még akkor is, amikor felébresztette a csiripelés. Megpillantván a békés tájékot, leszállt egy madár, és az ő ébredése, megmozduló feje, ami arra vallott, hogy felkel, nem adtak neki okot arra, hogy tovaröppenjen.

*

Palics illata traktátusokat ír. Összegyűjti az eseményeket, emlékeket. Az albumból kikandikál az iszap, a nád, a halpikkelyek és a zománcos kerámia keveréke. A fürdőzők zsivaja a szabadstrandon, ahol az anyák pucérra vetkőztetik a gyerekeket, akik az egyetemes zsibongás, nevetés és sikongatás közepette megmártóznak a zavaros vízben. A ,,Lujza" villa tornyának hegye emlékeket szúr át, kiszögellik a nyár forró napjaiból, a valóságtól távolságot tartva. Mindent átsző a fény hálója, melyben fönnakad a szabadtéri színpad, a teniszpálya, a farkasketrec. A szag, mely a jól átsült csirkecsont alapos kiszívása után marad a szájban. A biciklizők haja Palics illataival keveredve az ég hátterén. Van-e bármi a világon, melynek nem az ég a háttere? A víz zöld színe átvágja a horizont vonalát, várván, hogy az ölébe hulljon a nap a napkeltéről és a napnyugtáról regélő mindennapi történetből. Azoknak az embereknek az elveszett képei, akik itt találták magukat az iszap és a víz fölé hajolva, a mélységbe rakódnak, olyan pedánsan, akár egy archívumban. Abban a pillanatban állt meg a pillanat, amikor a legboldogabbak voltak; arckifejezésük a táj lágyságát sugározza, a gondtalanság idejéből hozott ragyogást. A Pannon-tenger maradványai fölött széttárt szárnyakkal repülő sirályok árnyékai védelmet nyújtanak a tó illatainak, melyek összekötik az embert meg az időt.

6

Saját emlékekkel át- meg átszőtt ház, meghengergetve a múltban és a régi idők illataiban. Családi nyaraló, mely Palics közepén, a Kizur István utcában pompázik a többi közt. Papírtölcsérekben megőrzött események, melyek a gyerekkor nagy, tágas kamráiban várakoznak. Séta a tobozok alatt, melyek hangosan pattannak fel, hogy a nap beléjük nyúlhasson meleg ujjaival. A nap kezdete, madarak izegnek-mozognak a fészkekben csipogva, léptek zaja a földúton az agavékkal teli kertek mellett. Egy kéz puszpángbokrot simogat, mely elválasztja a gyalogutat a kerékpárúttól. Szecessziós vasútállomás, mögötte gyarmati áruval és ,,Favorit" rágógumival ellátott bolt. Túloldalt fehér padok a villamosok sóvár utasai számára. A hátuk mögött emelkedik a víztorony, és hosszú út vezet a tóig a parkon át, melyet benőtt a borostyán, a gesztenyefák, tölgyek és akácok pedig még a teniszpályára is benyúlnak. Miként az idő, az út is kört ír le, szívében a a szabadtéri színpaddal. A valóság megmetszi a maga intarziáját, melyet másodlagos nyersanyagok színeznek. A másodpercek már az anyagban elbágyadnak, nem hajlandók betérni az időbe és a moslékba vegyülni. Az alkotás öröme megrökönyödött és mérgezett. Minden út az elemi ösztönök kisülése felé vezet, egyetlen kombináció sem lehetetlen.

*

Apu garázsában őrzik a holmijukat, mindazokat a tárgyakat, amelyeknek valaha értelmük volt. Mint a világ múzeumainak raktáraiban a ritkaságok. Amikor megszorulunk vagy valami baj ér, apu megy a garázsba, és különböző zsákokból teljesen elfeledett, emlékekkel, porral és idegen szagokkal teli tárgyakat szed elő. Ezen a ponton kútba esik minden elmélet az anyag megfáradásáról, mert a tárgyakat a régiségük új minőséggel ruházta fel. A régiségük, meg az, hogy az övéik voltak.

A cefréshordó mellett állnak a régi karosszékek, melyeknek ölében a jövőről ábrándoztak ők ketten. Most nejlon és emlékek üledéke borítja, és meghatódnak, ha ránéznek. Aztán itt vannak még a virágállványok, melyek valaha tele voltak eleven, tarka virágokkal, főleg muskátlival és aszparágusszal. Köröttük, mint mikor locsolás után hirtelen felébrednek az illatok és frissesség támad, összegyűltek azoknak a szívesen látott ismerősöknek az emlékei, akik zavartalanul fogyasztották az életüket, miként a sajátjukét is, úgy ahogy a nap lecsúszott és megakadt a torkukon. A kedvenc játékszerek, a deszkák, melyeket egyszer megvettek, de sohasem használták fel semmire, gumikarikával rendesen összefogott régi képeslapok, amit így akár gyűjteménynek lehetett volna nevezni. Ezek a holmik mind telis-tele voltak a jövőterveikkel.

Apu leggondosabban a bebalzsamozott cipőiket őrizte – hogy s mint sikerült neki ez a művelet, nem tudni. Anyu lánykori piros csizmája, amit a nagyapa csinált neki, a saját vadászcsizmája, melyben akkor volt a legboldogabb, amikor a társaság élén járva felfedezte a szarvasok, a fácánok vagy a vadkacsák búvóhelyét. Csak most érti, mért hatódott meg anyu ezektől a holmiktól. Apu voltaképpen őrizte és megújította az eddigi életük során megtett minden lépésük irányát. Minden pár lábbeli mindig pont ugyanazt az érzést hívta elő belőle, mint azelőtt és mégazelőtt, ugyanazokra az utcákra emlékezett vissza, ha rájuk nézett, ugyanazokat a gyermekbetegségeket juttatta eszébe. Anyu piros csizmája mindig a nagyapa műhelyének a történetét idézte föl. A műhely a gimnázium közelében volt, és a szomszédságban lakó Oláh Sándor festményeinek sárga fénye ragyogott a falairól. Amikor elnézték a piros bőrt a diszkrét díszítésekkel, Oláh sárga fénye egyesítette őket. Az arcukra ült ez a fény, hogy megpihenjen, elnyugodjon.

Amikor a piros csizma előbújt apu ,,múzeumi raktárából", anyu tekintete szinte menekülésszerűen tapadt apu kezére. Apu simogatta a csizmát, és tökéletesen látható volt, hogy kettejüknek ez a lábbeli olyan sokat jelent, hogy soha, de soha nem engedik ki a garázsból. Bármikor került is napvilágra, a szülei egymásra néztek, s tekintetük melegsége minden körülöttük lévő tárgyat befont. Ilyenkor eszébe jutott, hányszor állta el tőle a nagymama a konyhaajtót, amikor ők ketten egy nagy lavórban fürödtek. ,,Miért van anyu és apu bezárva a konyhába?" – kérdezte ilyenkor, mire a nagymama röviden csak ennyit válaszolt: ,,Mossák egymás hátát". Úgy érezte, a mosdás hónapokig eltart, s belefáradván a találgatásba, hogy mikor fog megjelenni az ajtóban az ő személyes anyukája, mikor adja őt vissza az apu, kimerülten elaludt a nagymama ágyában.

Amikor megpillantotta a nagyapát a kapuban, úgy tűnt, mintha ő is a sárga fény sugarain érkezett volna. Nyár van, késő délután. Ő vár rá, mert a nagyapa szerette hallani a kis lépteit a piros papucsban, amit sajátkezűleg készített neki. Egy hatalmas dinnyét hoz, a világ legnagyobb görögdinnyéjét. Kissé inog a bortól meg a muzsikától, ami még benne van, a dinnye pedig, melyet bal kézzel a feje fölé tart, kezdi elveszíteni az egyensúlyát, és lassan lepottyan. Amikor találkozik az udvar kőkockákkal kirakott padlatával, szabálytalanul kettéhasad, a nagyapa pedig, józanul a saját árnyékára támaszkodva, hahotára fakad, mintha az egész jelenetet az ő számára rendezte volna. Ő átöleli a nagyapa lábát, aki magasra, magasra emeli őt, hallja a nagymama sikolyát hátulról, és akkor érzi, amint nagyapa gyengéden, a lehető leggyengédebben magához öleli kicsiny testét, miközben a papucs leesik a lábáról. Hosszú karjainak öblös, csodálatos ölelésébe vonja; keze a mesteré, aki ügyesen szabja a csizmát, akárcsak az ő gyermeki boldogságát. És abban a pillanatban tudja, hogy a nagyapa, aki megtalálta az egyensúlyát a hétköznapokban, bár talán menekült is tőlük, mindannyiukat boldoggá tette.

Becsukván a garázsajtót, maga mögött hagy egy halom történetet, melyek közt a dologtalan időkben matatnak, amikor nem történik semmi, amikor télre fordul bennük az idő az élet jégtorlaszaitól, amikor keresnek valamit, ami megolvasztaná a fagyos mosolyt, s medrébe terelné a mondat elfeledett végét. Apu garázsa továbbra is teli van sóvárgással, beteljesületlen vágyakkal és álmokkal, ölnyi mezei virággal, szőlőskerti ősszel, a szüretek évadján, amikor ők álmokba öltözve egy nap alatt igyekeznek leszedni mindent, ami az év során, Istennek, a természetnek és apunak hála, megtermett. Akkoriban nem tudta, ám ma már tudja, hogy a diófa apu nélkül nem termett volna, a szőlő nem lett volna levecses, a kút pedig sohasem lett volna ilyen smaragdzöld. Ráébredt, hogy az égbolt egész évben azért ereszkedett alá a magasból a homokra, hogy ők ősz vége felé, a szüret napján megpillantsák.

*

A nappal reménytelenségben melegszik. Ugyanaz a kotla, csak kissé rozogább. Körös-körül a Megváltó után kiált minden, s e vágyat csak fokozza a reggel korholása, mert mindig ugyanabban a helyzetben talál bennünket. Az újságokat senki sem olvassa, csupán elteszi emlékbe. Az apróhirdetésekben időt és új trükköket árulnak. Az árusok sóvár, összeszűkült szemmel fürkésznek, és mindig többet kérnek. A háttér lazúrja, a tó illata, néhány nádszál a tévéműsorok mezeibe döfve. A felszabadult energia alábbhagy. A palackból szabadult szellem többé nem jó, hanem erőszakos. Az illúziók kékeslila tömbjei fölött megrepednek a tűrhetőség határai. Az iszap is kedvetlenül hammogva habzsolja a ködöket. A lefejezett versek a kezdetüket siratják. A külsőségektől szabadult metafora még csak most találgatja a maga mélységét. Hova menjünk ártatlanság-vesztve, hogyan emeljük fel a fejünket a fa felé, hogy ne lássuk a az emlékeinkben épp rügyet bontó virág feddését? A múlt hazárdjátékok zsetonja marad, a jövő pedig olyan befektetés, mely senkinek sem igér semmit. A fül mellett előre eleresztett minden jövendő zene bizonytalanságtól és iszonyattól fog remegni, még a homok fogai is elzsibbadnak miatta. A viszály dobjai nem szűnnek baljóslatúan dübögni. Miért ne indulnánk el egyszerűen a porhanyós homok nyomában, miért ne bújnánk meg a sirály széttárt szárnyainak melege alatt, miért ne lélegeznénk be a halak ívásának bűzét, a Női strand korhadt deszkáinak bűzét?

(Radics Viktória fordítása)