Tompos Lilla


‘48 hatása a magyar viseletre


Írott források és múzeumi tárgyak sokasága bizonyítja számunkra, hogy a magyar viselet a történelmi eseményeket soha olyan gyorsan és látványosan nem követte, mint a szabadságharc ideje alatt és az utána következő évtizedekben. A társadalmi változásokat követelő ifjúság a forradalom első napjaitól kezdve tudatosan vetette el az arisztokrácia egyik attribútumát: a kesztyűt, az addig divatos cilindert pedig hatásukra váltotta fel a laposabb, szélesebb – később Kossuth-kalapként ismert –, vagy a körben felhajtott karimájú parasztkalap.1 Ezeket a flamingó  vörös tollával díszítették az ifjak és vezetőik, Madarász László, Irányi Dániel és maga Petőfi is.2 A francia forradalmi jelképekből vették át a széles vörös sálövet is, ez fogja össze Petőfi bő fehár ingét Orlay Petrics Soma róla festett portréján.3 A forradalom vöröse mellett, a nemzeti színek használata is az érdemük. A korábban használt magyar színekhez, a fehérhez és vöröshöz a 15. század második felében kapcsolódott hozzá a zöld. A függőpecsétek selyemsodratában találkozunk először ezzel a színkombinációval, a 16. században zászlókon és egyéb tárgyakon láthatjuk. A Habsburgok magyarországi uralmának első kétszáz esztendejében inkább rendkívüli alkalmakkor, királykoronázásokon, tornajátékon volt használatos. Mária Terézia rendelkezése szerint 1743-ban ebből a három színből állították össze a törzszászlókat. Ezek azonban csak „heraldikai véletlen” folytán és csak látszólag jutottak „magyar” színekhez, bár kétségtelen, a kortársak ezt annak tekintették.4 A Szent István-rend alapításakor 1764-ben a vörös és zöld lett a szalag színe, majd 1794-ben Martinovics Ignác fejtette ki vallomásában először, hogy a nemzet színeiül hármas színösszeállítást, a zöld-vörös-fehéret kívánták bevezetni. A mai értelemben vett trikolórt a francia forradalom hatására valóban a radikális értelmiség alkotta meg,5 szentesítve használatukat hivatalosan is az 1848-as áprilisi törvények XXI. törvénycikkében: „1. A’ nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. Ennélfogva a’ háromszínű rózsa polgári jel képen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden nyilvános ünnepek alkalmával és minden magyar hajókon a’ nemzeti lobogó és ország czímere használtassék.” Az ország címeréről, a nemzeti színekről az újságban beszámoló Arany János joggal panaszkodik hát a nép tudatlansága miatt, akikkel a nemzeti színeket ekkor kellett megismertetni, azt is meg kellett magyarázni sok esetben, melyek azok és mit jelent a nemzeti zászló.6

A háromszínű szalagból összeállított rózsa és elnevezése – cocarde – is a franciaországi elődöktől származik. A forradalmi időkből változatos megoldási formák maradtak ránk, közöttük egyik legkedveltebb a kör formára hajtogatott nemzetiszín selyemszalagból alakított koszorú, közepén perforált papírra színes üveggyöngyből hímeztt, korona nélküli „Kossuth címer”-rel.7 Viseleti darabok is őrzik a nemzeti színeket, Batthyány Lajos az első felelős magyar kormány miniszterelnöke e színekből készült bársonymellényt viselt – halála után özvegye ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak,8 Petőfi naplójában emlékezik meg egy piros-fehér-zöld főkötőről, melyet ifjú felesége, Szendrey Júlia varrt magának, míg ő a Nemzeti dalt írta.9

A fekete, zsinóros magyar öltözék is ezekben a napokban vált ismét divatossá, ezt viselte Petőfi és a forradalmi ifjúság, de Podmaniczky Frigyes báró is pitykés dolmányban, teljes díszben készült, hogy az pozsonyi országgyűlésen elvégezze mindazt, ami rábízatott.10

Külön egységet képeznek a viselettörténeti dokumentumai a kékkel, vagy pirossal és zölddel színesen nyomott kendők. Rézbemetszett portrékkal, címerekkel díszítették emlékként adták egymásnak a szabadságharc alatt és kegyelettel őrizték meg azokat utána; kékfestő kendőn láthatjuk Kossuthot11 és Széchenyi portréját a Lánchíddal együtt (Széchenyi nevét a szabadságharc után levésték a mintafáról).12 Nemzetiszínű kerettel Kossuth ifjúkori portréja mint nemzeti gárdista – „als Nationalgarde” – és Klauzál gábor, az első felelős magyar minisztérium földművelési- ipar- és kereskedelemügyi minisztere – arcképe is megjelent.13

A szabadságharc elbukott, a volt császári honvédtábornokokat és a miniszterelnököt kivégezték, sokakat bebörtönöztek, mások emigráltak, a megtorlás évei következtek. 1849 telén kiplakátolták: „…ki Februarius 3-tól kezdve veres tollat vagy szalagot, vagy veres szegélyű fekete szalagot, vagy bárminemű szabadság kori jelet és nemzetőrségi köntöst viselend, minden különbség nélkül befogatik és katonaság közé soroztatik”14 Eltűntek hát a „szabadságkori jelek” a felszínről, de megjelent a trikolór a tárcákon, pénztartókon, melyeket asszonyok hímeztek, kötöttek férjeiknek. Feltűntek az öltözékek szegélyein, amire az 1850-ből keltezett a Militar-Distrikts-Commando által kiadott tiltó rendelkezésből következtethetünk: „…pörge kalapot, tollat, trikolór szegélyt viselni nem szabad. S buzgón konfiskálta a pörge kalapokat, tollakat, trikolórokat. A lapok az amnesztia hírét hozták, s befogták a szabólegényeket, kik tán csak azért tették föl, hogy a szobalányok szebbnek tartsák. Ezek ellen voltak akkor a razziák s nem a csirkefogók ellen.”15

Ennek a rejtőzködve ellenálló szándéknak talán a legmeghatóbb példája az a sötétkék posztóból varrt, feketével zsinórozott békési ujjas, melyet a Néprajzi Múzeumban őriznek. Hat-hét éves fiúcska számára készülhetett, zöld posztóbélése, pirossal és fehérrel szegett belsőzsebe a nemzeti színeket rejti, fehér pamutfonallal, sűrű öltéssel belehímezte készítője, Lipcsei Gábor a nevét és a babérágaktól övezett magyar címert.

Ez időtől kezdve komponálták bele a kalotaszegi női mellesek hátoldalának burjánzó hímzésébe a címert. A bőrből készült ruhadarab egész felületét beborítja a sötét bordó, zöld, barna, fekete, gyapjúfonalas, virágos-leveles hímzés, benne a hát közepén rejtve láthatjuk a nemzet jelképét. Oly nagyon kedvelték ezt a ruhadarabot, hogy a huszadik század negyvenes éveiben is szívesen hordták azt.

A cifraszűr a 48-49-es forradalom és szabadságharc alatt a szabadlegények öltözete volt, utána pedig az ellenállás jelképe lett, ezért tiltotta törvény a viseletét.16 A Néprajzi Múzeum műtárgyainak sokaságából választottuk ki azt a két szűrt, melyet itt bemutatásra méltónak véltünk.

Hajdú vármegyéből származik az az öltözék, melynek színes hímzésében ott rejlik a vörössel és lilával vágott, karcsú, virágkelyhet idéző címerforma, benne a kettős ezüst kereszt helyett két levéltől övezett lila virág nyílik. A címert a szűr hátára boruló nagy galléron lefelé fordították, két sarkába átlósan is elhelyezték, az aljára függőleges állásban is belehímezték.17

A kalotaszentkirályi szűr fekete díszében csúcsoválisba komponálta és sugárirányban helyezte el remek érzékkel a mester a címereket, egyet-egyet az öltözék hátára, az oldalára és az aljára is varrt.18

A vörös és fekete selyemfonallal színtjátszóan szőtt selyemkendőt a Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményében őrizzük, egész felületén a fekete selyemszálak közé rejtették a magyar címerek sorát, mindegyik alatt a nemzeti trikolór színeiből kötött szalagcsokor. Egyszerre láttatja a vér vörösét és a gyász feketéjét, mintha Petőfi megrendítő hangú, látomásszerű versének illusztrációjaként készült volna: „Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, / Lejárt az ideje/Más szín illeti most a magyar nemzetet / Piros és fekete. / Fessük zászlainkat feketepirosra, / Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa” (Petőfi Sándor: Fekete-piros dal).

A tiltás a zsinóros-magyar öltözékre is vonatkozott, így ezekre szükség nem lévén, a menekülő Táncsics Mihálynak „egy újdonnan új atilláért két forintot ígértek”.19 A dolmány, a mente és a szalaggal összefűzött női ruhaderék ezáltal a nemzeti érzés és a passzív ellenállás szimbólumává vált.20 Összefonódott a családok egyéni gyásza a neves személyiségek halálán és a forradalmi eszmék bukásán érzett fájdalommal. Gyülekezési szabadság híján a temetések voltak azok a közös megemlékezést nyújtó összejövetelek, ahol a résztvevők szavak nélkül is értették egymást, érzésüket kifejezte az egyszerű, zsinórdíszes, fekete öltözék, melyet nők és férfiak egyaránt viseltek. A történeti kronológia szűkszavú megjegyzései nyomán sorolhatjuk a temetéseket és megemlékezéseket: 1850. április 22. Wesselényi Miklóst temették Pesten, temetése nemzeti tüntetéssé lett. Húszezer ember részvételével búcsúzott az ország 1855. október 21-én Vörösmarty Mihálytól, temetése az első nemzeti tömegtüntetés volt. 1856. május 28-án Kölcsey síremlékét avatták fel Cseklészen – az ünnepen több ezer főnyi tömeg tüntetett.

A gyászöltözék és a benne rejlő ellenállás általánossá, az uralkodó hatalom számára kínossá vált. A szervezők félelme tükröződik annak a meghívónak a szövegezésében, melyet 1857-ben Ő császári és királyi felségeik tiszteletére a Nemzeti Sínházban tartott díszelőadás alkalmából küldtek ki a résztvevőknek, és adtak közre az újságban is: „a férfiaknak pompás magyar díszöltönyben, vagy teljes díszegyenruhában kell megjelenniük, a kik fekete polgári öltözetben jönnek, ahhoz fehér nyakkendőt válasszanak; a hölgyek kerek díszruhában ékszerekkel… Felséges Uralkodónk pompás magyar egyenruhába volt öltözve”21

Az 1850-es évektől kezdve szép számmal őrzünk gyászöltözéket a Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményében.

A férfiviselet – ahogyan Koszits Ákos, Baranya megye főügyészének e korból származó gyászruhája jól példázza – minden egyes darabja, a nadrág (hosszúszárú fekete bőr csizma illett hozzá), s süveg, a derékban szabott atilla és a ráboruló mente is fekete posztóból készült. Ékszergombok, ötvösmívű mentekötő és öv helyett selyemfonalból kötötték gombjait, zsinórdíszét, mentekötőjét és övét is. Körben fekete perzsaláb szőrme szegélyezi, szőrmegallérja ívelten borul a hátra.22

A női viselet ruhaderékból, szoknyából, főkötőből állt, sok esetben kötény egészítette ki, de díszítése, textíliája, formai megoldásai változatosabbak, mint, a férfiöltözékeké, szabásukban a nyugat-európai divatot követik. Textíliájuk lehetett bársony, taft, virágmintás, moáré vagyis „habos”, vagy atlaszselyem.

Botfalvi Both Miklósné ruhadereka zsinórozással dúsan kivarrott fekete bársony, míg ujja fekete gépi csipkével borított, kettősen buggyosra kötött – akárcsak a barokk kori minta –, fehér selyemből készült. Szoknyája nem maradt ránk, a képen láthatót az állandó kiállításra rekonstruálták.23

Virágtövekkel telehintett az a „habos” selyem ruhaderék, melyet a neves viselettörténész, Höllrigl József ajándékozott a gyűjteménynek.24 Elejét hármas csoportokban felvarrt paszománygomb és hurok zárja, a szabásvonalakat zsinórdísz hangsúlyozza.

A női ruhát is kiegészítette gyakran a mente, mely bőségével a szoknyát, ujjának szabásával a ruhaujjakat követte. A rózsamintás selyemdamaszt mentét Radák Istvánné Rhédey Klára viselte egykor az 1850-es években.25

A gyásznapok az ötvenes évek második felében is folytatódtak, egyre többet olvashatunk a résztvevők öltözékéről is: 1859. november 21-én Kisfaludy Károly sírját „a dísz nemzeti ruhába öltözött fiatalság állta körül lobogó szövétnekkel. Minden ki az értelmiséghez számítja magát jelen volt. Férfiak, nők, fiatalság, tisztes ezüst fők, többnyire büszke deli ruhájában a magyarnak…” – emlékezik a Vasárnapi Újság.26

1860. április 4-én a szabadságharcra emlékező ünneplők között március 15-én áldozattá vált Forinyák Géza joghallgató. Temetésén „együtt volt a főváros dísze, virága, tetőtől talpig magyarosan öltözve nők úgy, mint férfiak”.27

A magyar társadalmat megdöbbentette és felrázta Széchenyi István öngyilkossága. (1860. április 8.) Halálát nagyszabású, országos gyász követte. Az akadémia elnöke rendkívüli ülésén tagjainak egy hónapig tartó gyászt rendelt el.28 A gyászünnepélyeket az egész országban megtartották, az urak a legegyszerűbb magyar öltözékben jelentek meg, csak a hintók hosszú sora és a cifraruhás inasok tanúskodtak arról, hogy az elhúnyt az előkelő osztály tagja volt.29 A kalocsai ünnepről így emlékeznek: „Az apa megmondá fiának, az anya leányának, hogy estére vegyék föl megint fekete ruhájukat, mert kaszinóba megyünk gyászünnepélyre, mely Széchenyi István emlékére tartatik.”30 A Pápán tartott megemlékezésen „hitfelekezeti különbséget nem ismerőn, magyar gyászba öltözött nép”-et31 említenek, megalkotva a magyar viselettörténetben mai napig a hazafias érzelemtől indíttatott gyászöltözék terminológiáját.

Az 1860-as években Nyugat-Európában a hatalmas méretű krinolinszoknyák és a tölcséres bő ruhaujjak divatoztak. A „magyar gyász” azonban – a magyarországi divat sajátosságaként – nemzeti öltözékében megőrzi a tradicionális elemeket. Ezt figyelhetjük meg Laborfalvi Róza ruhaderekán is. Fekete atlaszselyemből készült, melynek lebenyekre osztott derékfodra a 18. századot idézi. A később ráhelyezett ezüst kapocspár és az ezüstfonalból készült levéldísz megváltoztatja a ruha jellegét, a gyászöltözékből elegáns alkalmi öltözékké lett.32

Ezekből az évekből, Rhédey Klára tulajdonából származik a habos selyemből varrott, dúsan zsinórozott mente is. Gallérja álló, hátának ék alakú szabásvonalát zsinórdísz hangsúlyozza, a hátára vetett bojtban végződő zsinór a szűrök jellegzetes megoldását idézi.33

Református papcsalád nőtagja viselte 1860 táján Tordán a remekmívű ruhadarabot, a szűrmentét. Bársonyból készült, zsinórdíszének kompozíciója, a hátára boruló nagy négyszögletes gallér, és a rojtban végződő zsinór a szűrre emlékeztet, innen származik elnevezése is.34

Az ötvenes évek végefelé az elnyomó rendszer az olasz-francia-osztrák háború okozta veszteségek és a belső feszültségek miatt válságba került, Bach belügyminisztert leváltották. Az amnesztiában részesülő emigránsok közül sokan hazatértek – ezen okok miatt az ellenállás tovább szélesedett. A magyarság ez idő tájt már elő merte venni a nappali viseletét, zsinóros magyar öltözékét, ebben jelentek meg a Kazinczy Ferenc tiszteletére tartott ünnepségeken, az akadémia épületének javára rendezett vigalmakon országszerte. Ezekben az években viselete ismét olyannyira általánossá vált, hogy a korábban beindított, majd érdeklődés híján abbamaradt férfi-divatközlönyt, mely a magyar divatot szándékozott fellendíteni, ismét megjelentették.35 A magyar viselet külföldi elterjedéséről az 1860-ban megjelenő Wiener Elegante bécsi divatlap is tanúskodik – bálöltözékként magyar divatképet közöltek. Meg is jegyezte az újságcikk írója: „Iszen szép az az atyafiságos megemlékezés; hanem azt kissé mégis furcsának találjuk, hogy azok a jó emberek még divatunkat is el akarják tőlünk disputálni. A párisi divatot, akárhol kapják is fel, mindig párisi divatnak nevezik: mi jogon nevezhető tehát a magyar nemzeti viselet bécsi divatnak?63 Valóban, a kor szemlélői is úgy emlékeznek ezekre az esztendőkre, hogy az egész ország férfiai és asszonyai magyar ruhába bújtak, nemzeti felbuzdulásukban még az úri rend is szűrben járt.37 Öltözékeiket azonban nem a szűrszabókkal, hanem a polgári szabókkal varratták, akik ekkorra kénytelenek voltak megtanulni e viseleti darab készítését is.

A nemzeti múlt jelentős személyiségeiről a 19. század folyamán több ruhadarabot is elneveztek. Legismertebb talán és bizonyára e sorban az első jól dokumentálható az atilla, melyről 1825. augusztus 6-án August Sedlnitzky császári belügyminiszternek küldött titkosrendőri jelentés szerint „…nemes ifjak az Árpádok és a hunok ősrégi viseletét újra behozni elhatározták… Minden jel arra mutat, hogy ez az ősrégi viselet behozatala nem a véletlen műve, hanem holmi gonosz célzattal (bösartige Tendenz) van összekötve.”38

Ez a tendencia bármennyire gonosz célzatúnak tűnt is, jól beleillik a 19. századra Európa-szerte jellemző historizáló szándékba. A század közepétől ismerjük az atilla rövidebb változatát, az árpádkát, a kettős ujjú kazinczyt, a magas állógalléros zrínyit, a prémszegélyű dolmányt a csokonait, a téli, hosszú változatot a budát.39

A reformkor személyiségéről, Deák Ferencről nevezték el a bő felöltőt, a deákot és a deákszűrt is, annak nyakas – állógalléros – változatát pedig Széchenyi-szűrnek nevezték. A korábban Schiller-gallérként ismert kihajtott inggallért a mai napig Petőfi-gallérnak hívjuk.40

Kétségtelenül a kor legnépszerűbb alakja Kossuth Lajos volt. Bár a kor jeles férfiai közül többen is hasonló szakállal ékeskedtek, mégis róla nevezték el azt a körszakállt, mely a nemesi előjogok megszűntével a parasztság körében népszerűvé vált. A körben felhajtott karimájú, pörge, „Kossuth-kalap” is róla kapta a nevét, bár az 1848-as tábornokok is ezt viselték. 1850-ben betiltották ugyan, de még a 20. században is kedvelték az Alföldön és Erdélyben egyaránt. Talán a tiltás éveiben készítette – most a Néprajzi Múzeum gyűjteménye őrzi – egy bánffyhunyadi kalapos azt a puhakalapot,41 mely a beléje rejtett Kossuth-portré által válik Kossuth-kalappá, bár formájában nem követi azt.

Kossuth neve benne él a kazári népviselet „Kossuth-gyász”-ában is. Vörös és fekete nyomott mintás szoknyából, fekete kötényből áll, és a képen látható sötétkék, fehér virágos kékfestő kendő egészíti ki. (14. kép.) Távoli rokon elhunytakor, félgyászban, adventben, böjtben viselték az éltesebb asszonyok 1945-ig.42

Kossuth-bankós a neve annak a tardi keresztszemes hímzésnek, mely 1860–70 körül keletkezhetett és még az 1950-es években is ezzel a névvel illették. Férfiingeket, női ingvállak ujját és nyakát, de kötények, kendők szegélyét is díszítették vele.43 A vörös és kék pamutfonallal hímzett ujjvégekből nagy számban találhatunk a Néprajzi Múzeum raktárában. Felfedezhetjük benne a Kossuth-bankók közül a legelsőként megjelenő az úgynevezett vörös hasú, a kétforintos négyszöges – csillagformát – és íves mezejének – fekvő tulipánra emlékeztető – végtelenített mustráját.44

Különleges tárgycsoportot képeznek az ereklyék, melyeket egységbe csupán az von, hogy mindegyike neves történelmi személyiséghez kötődik. Így őrizzük használati tárgyaikat, ruháikat és öltözékkiegészítőiket a reformkor hőseinek is, ahogyan a forradalom leverése után megőrizték, feliratokkal látták el, bekeretezték egyiküket másikukát, megszűntetve ezáltal eredeti funkciójukat.45

Ereklyeként őrizte a család az 1848-ban tisztként küzdő, majd a szabadságharc bukása után fogságban sínylődő Károlyi István gróf tiszti köpenyét. A műtárgy leltári kartonja szerint a korábban rajta lévő papírlapon a következő szöveg állt? „Ezen fehér gallér az 1848-as háborúból való, Gróf Károlyi Istváné volt. 1906. évben ápril 24-én Károlyi Sándor temetésén volt a koporsón és a kriptából visszahozta Károlyi Pista gróf a karján és át adta (sic) Károlyi László gróf urnak, hogyőrizze meg továbbra is. Fot 1940 Szőke Antal.”46 Láthatjuk, a forradalom tisztelete száz év multával is hatott, összefonódott a családi hagyomány és az 1848-as eszme és tovább élnek ezekben a tárgyakban, melyeket a múzeumok gyűjteményeikben őriznek.



1 Mátray Gábor (1848-ban a Széchényi Könyvtár könyvtárnoka): Töredék jegyzemények Magyarország történetéből. 43–44

2 Ratzky Rita: Petőfi öltözködéséről, ízléséről In: Kalla Zsuzsa-Ratzky Rita: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái. Budapest, 1997. 31.

3 MNM. MTKcs. 142.

4 Megjegyzendő egyébként, hogy Lotharingiai Ferenc császárrá választását követőn az 1743-ast 1745. évi rendelettel hatálytalanították, visszatértek a császári fekete-sárga színekhez. Pandula Attila: Vexillológia. A magyar zászló és a nemzeti színek múltja. In.: A történelem segédtudományai. Budapest, 1986. 244-245.

5 Pandula Attila: A nemzeti zászló múltjáról. In.: Ivánfi Ede: A magyar birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei. Reprint kiadás az 1989-ben  Államcímerünk múltjával foglalkozó tanulmányokkal együtt. Budapest, 1869, 1989. 49.

6 Arany János: Országczímer, nemzeti szín. Nép barátja. Kiadja a’ pesti központi választmány. Budapest, 1848. augusztus 6.

7 Kossuthról nevezték el hazánk korona nélküli kiscímerét. A magyar republikánusok ezt már 1848 decemberében V. Ferdinánd (1835–1848) lemondatása után használták a Márczius Tizenötödike című újság hasábjain. A korona levételével hangsúlyozni kívánták, hogy Ferenc Józsefet nem ismerik el uralkodójukként. Bertényi Iván: Kis magyar címertan. 82. A Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteménye olyan lótakaróról származó címert őriz, melyről a koronát ezekben a napokban hasonló okból vágták le. MNM. T. Ltsz. 1959. 992.

8 A nemzetiszín nyomottmintás bársonymellény háta hiányzik, piros, fehér és zöld bevont gombokkal záródik. MNM. T. Ltsz. 1961. 1968. Ugyanakkor került a gyűjteménybe a fehér piké mellény, melyet kivégzésekor viselt Batthyány Lajos. (MNM.T. 1961. 1969.) Zsebében az özvegy névjegykártyája, hátán kézírással: „Ezen mellényt, mely Lajos testén volt mikor agyon lőtték, …né adta nekem … számára emlékül.”

9 Ratzky i.m. 32.

10 Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Válogatás a naplótöredékekből. 1824–1887. Budapest, é.n. 154–255.

11 A Kossuth-kendő felirata: ÉLJEN KOSSUTH / A NEMZET / A KIRÁLY / A SZABADSÁG / AZ EGYETÉRTÉS / Debrecenben készült, 1841 körül Domonkos Ottó : A magyarországi kékfestés. Budapest, 1981. 40. kép

12 Domonkos i.m.: 69. 41. kép.

13 MNM. T. Ltsz. 1972.397 Kendő, Kossuth Lajos ifjúkori arcképével. Felirata: KOSSUTH als Nationalgarde T.Ltsz. 1970.23 Kendő, Klauzál Gábor portréja, alatta Klauzál Gábor

14 Mátray i.m.: 87.

15 Szilágyi Sándor (1827–1899). Írnunk mindaddig, míg a tollat ki nem veszik kezünkből. In.: A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus (Bach) korából. I. Szerk. és bev.: Tóth Gyula, Budapest, 1985. 184.

16 Selmeczi Kovács Attila–Szacsvay Éva: A magyar nép hagyományos kultúrája. Budapest, 1997. 35., Selmeczi Kovács Attila: A magyar nép címere, Budapest, 1990.

17 Köszönettel tartozom a Néprajzi Múzeum Textilosztályán dolgozó munkatársaknak segítségükért. Néprajzi Múzeum. Ltsz.: 134706

18. Néprajzi Múzeum. Ltsz. 63.19

19 Táncsics Mihály (1799–1884): Nyolc év a föld alatt. Bujdosásom kezdete. In.: A föld megőszült i.m. 251.p.

20 A Bach-kormány tisztviselői ünnepi alkalmakkor köcsög kalap, pantallon és frakk helyett tollas kalpagot, vállra vetett mentét és sarkantyús csizmát viseltek, emiatt a magyarság „Bach-huszár”-oknak gúnyolta őket. Váry Gellért (1843–1926): A Bach-korszak Csongrádon. IN.: A föld megőszült. 19.

21 Vasárnapi Újság 1857. Tárház, 159. Ugyanezen az úton a Debrecenbe látogató királyi pár két kisleánya, Zsófia és Gizella hercegkisasszonyok a hódolat és emlék jeléül a magyar leányok ékét, a pártát kapták, középen a világ legdrágább „kokárdájával”; rubinból, gyémántból, smaragdból kirakott arany karikát „középen nagy kiálló brillanttal, melyet elhintve smaragd, és rubin kövek vesznek körül, tiszta vizű gyöngyökkel kisugarazva. Hátul egy háromszínű széles pártaszalag folyt le, gazdag arany hímzettel. Mindkettőhöz arany pártaszorító felirattal: Hódolat és emlék jeléül Austr. Cs. Kir. Főherczeg asszony Zsófiának, Gizellának nyújtja Sz.K. Debreczen város közönsége 1857-ik év május 18-kán. Készítő: Herczberg A. pesti ékszerész.”

22 A Nemzeti Múzeum több, hasonló öltözéket őriz ebből az időszakból; MNM. T. Ltsz. 1975. 176. 1–4, 1840-es években készült Varjúfalvi birtokos Bánó család gyászöltözéke, melyből a mente van csupán a múzeum tulajdonában MNM. T. Ltsz. 1965.214., Fekete posztó mente az Inkey család tulajdonában volt egykor, Osztroluczky Gusztáv 1860-as években viselt gyászöltözékének mentéje, dolmánya, nadrágja, föveggel, övvel, mentekötővel MNM. T. Ltsz. 62.170. 1–6,

23 MNM. T. Ltsz. 1957. 225. 1–2. Both Miklósnénak egy másik, fekete taftselyemből varrott, fekete zsinórozással díszített ruhaderekát is őrizzük. MNM. T. Ltsz. 1957. 224.

24 MNM. T. Ltsz. 53.13.

25 MNM. T. Ltsz. 60.89,

26 Vasárnapi Újság 1859. Mi újság? 610.

27. Vasárnapi Újság 1860. 179.

28 Vasárnapi Újság 1860. 188.

29 Lackner Judit: Halál a századfordulón. Historia Könyvtár monográfiák. 3. Budapest, 1993. 16.

30 Lackner i.m.: 225.

31 Lackner i.m.: 247–248.

32 MNM. T. Ltsz. 69.35

33 MNM. T. Ltsz. 60.90

34 MNM. T. Ltsz. 1964.47

35 Vasárnapi Újság 1860. 10.

36 Vasárnapi Újság 1860. Mi újság? 34.

37. Váry Gellért (1843–1926): A Bach-korszak Csongrádon. In.: A föld megőszült. I.m. 27.

38 Ságvári György: Az atilla. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. Budapest, 1987. 249.

39 Nemes–Nagy: A magyar viseletek története. Budapest, 1900. 200–201. Vasárnapi Újság 1860. Mi újság?-rovatában olvashatjuk: „Még Párisban is, honnan a divat egész Európába át szokott szivárogni, nagy tetszésben részesül a magyar ruha, ugy a nők, mint a férfiak részéről; erősen kezdik viselni a budát és mentét is.”

40 Nemes–Nagy i.m. 202.

41 Néprajzi Múzeum leltári kartonja mindezekről felvilágosítást ad. Ltsz. 65. 130906

42 Néprajzi Múzeum. Ltsz. 140.659–673

43 Dajaszászyné Dietz Vilma szövegét írta Fél Edit: Borsodmegyei régi keresztszemes hímzések. In: Magyar Népművészet XIV. Budapest, 1951. IV. tábla 6., IX. tábla 3. alatt található a kézelők mustrája. A IV. táblán közölt piros, a IX.-en piros-kék fonalból készült mustrát láthatunk. A szerzők a népi nevet csak ott közölték – mint jeles esetben is – ahol ez teljességgel megállapítható volt. Megjegyzendő, ezt a csillag-motívumot az itáliai reneszánsz idején az Itáliából betelepült takácsok hozták magukkal mintakincsükben, és tovább él a magyar vászonszőtteseken a 20. században is. Ezekről vették át és használták fel – a jól leszámolható mustrát – a hímzésekhez.

44 Köszönet az Éremtár (MNM) munkatársának, Pallos Lajosnak segítségéért.

45 A múzeumokban található, a 19. század neves történelmi személyiségeihez köthető ereklyéket több tanulmánykötetben adták közre: Három nemzedék ereklyetárgyai a Magyar Nemzeti Múzeumban (1823–1875). Budapest, 1988. „Leborulok a nemzet nagysága előtt” A Kossuth-hagyaték. Szerk. Körmöczi Katalin. – Budapest, 1994. – Beszélő tárgyak A Petőfi család relikviái. Budapest, 1997. A Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita által összegyűjtött kötet több múzeum anyagából válogat és e témában teljességre törekszik.

46 MNM. T. Ltsz. 59. 198.