Balogh István

Karácsony

Ezen az estén Annus néni mondott rege-szót.

– Én azt hittem, tudom, mikor van karácsony, meg hogy milyen az igazi karácsony. Aztán öregségemre tudtam meg, hogy a nagyon igazi karácsony az mégis másmilyen, mint amilyennek én addig hittem.

Mert emlékeztek, ugye, mindnyájan 1992 jeges-fagyos-havas novemberére, arra a hatalmas szélviharra, amely akkora buckákat teremtett az utakra, hogy csak a madarak közlekedhettek pár napig, míg a gépek át nem törték a hóakadályokat. Az a néhány nap volt nálunk, a mi falunkban az igazi, az addig soha nem megélt, soha nem látott, gyönyörű karácsony. Mert az valósággal az volt. Az igazi karácsony.

Azzal kezdeném, hogy a mi falunk túl van a Tiszán, Bánátországban, messze tán mindentől és mindenkitől. Azért szép időben odalátszik a csókai meg a zentai torony. Erőt adó tornyok azok. A mi falunk meg, ez a kicsiny madárfészek, öregasszonyok települése leginkább, özvegyek vagyunk szinte valamennyien. No, él azért néhány ember is arrafelé, de az asszonyi világ meghatározó. Meg arról is híresek vagyunk, hogy minden házban már évtizedek óta ott van a telefon, mert a gyerekeink, unokáink mind messze idegenben élnek, nem is ebben a hazában. Ide már csak hazajárnak, néha. Máskor még csak el-eljöttek évente kétszer-háromszor, húsvétra, búcsúra, mindszentekre, de azután kezdtek elmaradozni, mert ránkszakadt az ég, és elvitték erővel a gyerekeinket, sirathattuk őket és reszketve vártuk a híreket a horvát határszélről. Odavolt az én egyik unokám is, valahol Baranyában. Arrafelé volt annakidején az uram is, mert a Tito is behívta. Az uram, Isten nyugosztalja, meg is sebesült, szétlőtték a bal tenyerét, de azért hazajött hozzánk, és el is élt nyolcvankét éves koráig, most halt meg, 99-ben, jó ember volt. Jó nekünk és szerencsénk is, hogy hazatalálhatott. Mert akkor ottan nem kímélték a mi embereinket. Így emlékezett néha erről az uram.

Az unokám meg, ahogy hazatért, azonnal kereket oldott, most már Új Zélandban van, olyan fene messze éntőlem, hogy soha nem láthatom már őt. Hát ezt tették velünk! Dehát legalább él. A többiek itt vannak, Németországban. Két fiam és két lányom. Meg a hét unokám. A nyolcadik, az ment el a messze idegenbe.

No, de én a legszebb karácsonyról akarok beszélni, s itt van, a családomról beszélek.

Örzse néniéknél esett meg az a bizonyos karácsony. A kisded születése.

Mondtam, nálunk, a faluban már csak öregek élnek, a fiatalok is ötvenen felüliek, óvodánk, iskolánk régen nincs, pedig valamikor volt, az épületek megvannak még, most raktárnak használják őket. Az én gyerekkoromban száznál is több volt a nebuló, de már régen nincs egy se. Az óvónő meg a tanítónők elköltöztek, nem is tudunk róluk, élnek-e, halnak-e? Gyerek meg vagy ötven éve nem született a faluban, mert Zentán születtek már a mi angyalkáink, a kórházban. Aztán meg csak külföldön, nagyon messze mitőlünk.

Örzse néni meg nagyon egyedül érezhette már magát, mert újságban hirdetett, hogy ingyen lakást ad valamely fiatal párnak, csak telepedjenek meg nála. Mi megmosolyogtuk Örzsikét, pedig neki volt igaza, mert igen gyorsan jelentkeztek valami fiatalok, jönnének a mi falunkba. Városból jöttek ki, szegények, Zentáról, mert ott nem volt nekik megélhetés. Állás semmi, lakás semmi. Talán egy szoba az öregeknél, de hát nem élet az ilyen! Örzse néni tárgyalhatott a fiaival is, akik Németországban élnek, s évek óta nem jártak már haza, csak a telefonvonal a kapcsolat ilyenkor, mint a köldökzsinór. Egy-kettő elrendezte a néne a fiatalok dolgát, mert mindent használatba adott nekik, a földet, a gépeket, mindent. A fiú nagyon ügyes, mert azonnal elkapta a munka végét és csinálta, ütötte-verte, nem mindig úgy, ahogy kellett, de az emberek szóltak neki és ő szót fogadott.

Az asszonyka, kicsi madárkám, nehezebben törődött bele sorsába. Látszott rajta, hogy csinálni akarja, de kifordult a kezéből a paraszti szerszám, nem ment neki, no! Először én is biggyesztettem rá a számat, hogy mi van, kicsi úrilányka, de amikor Örzse néni hírül adta, hogy kibuggyant a lelkecskémből a paradicsomleves, mindjárt más szemmel nézett reá minden asszony. Naponta lestük, hogyan gömbölyödik, vigyáztunk rá, becézgettük, hiszen a kisebbik lányomat meg a menyeimet én sem láttam áldott állapotukban, mert odakint szültek, én meg nem jutottam ki hozzájuk, és mások is így lehettek ezzel. Mert van a faluban mindenkinek unokája, dédunokája is sokaknak, négyüknek még ükunokája, de senki közülünk nem látta kicsi maradékai teremtődését. Nagyocskák voltak már az unokácskák, amikor megláttuk őket.

Most itt volt nekünk, mindannyiunk gyönyörűségére Marika, az állástalan tanítónő, mert az a lelkecském, tanítónő. De soha nem tanított ám, mert állást eddig nem kapott.

Örzse nénit mindannyian irigyeltük, mert úgy viselkedett, mintha csak az unokamenye lenne Marika, olyan gyorsan adta hírül az egész világnak, hogy megfordult már a gyerek. Leginkább akkor orroltunk meg rá, amikor megfogadta a Nagy Opletán Janit, autóval vigye be Zentára Marikát, a kórházba, vizsgálatra, mert az autóbusz megárthat neki, összerázhatja; meg ne várakozzon mindenféle állomáson az a szegény asszony, meg is lökhetik, kárt is tehetnek benne. Vigyázz rá, Jani, mint a két szemedre! Így indította útnak őket az öregasszony. Mondom, tisztára úgy viselkedett, mintha ő lenne a leendő gyerek dédöreganyja.

Jani rendesen megjárta Zentát, még a lányka szüleihez is eljutottak egy pillanatra. Csinos anyja van ennek az asszonykának, fiatal még nagymamának, mondogatta aztán Jani úton útfélen. De őt is irigyelni kezdtük, mert nem fogadta el Örzse néni pénzét, pedig a fuvar előtt kialkudta az árat, hanem naponta eljárt Örzse néni házához, egy korty pálinkára, fuvarjával jogot szerzett ahhoz, hogy ő is közeli legyen a fiatalokhoz.

A fiatalember, Józsi, kijárt Örzse néni szántójára. Visszavette a földjeit az öregasszony a bérlőjétől, és a fiú dolgozott becsülettel látástól vakulásig. Boldogult is, termett is szépen, mert az éppen elég jó esztendő volt ilyen szempontból, ha még emlékeztek rá, dehát az állam mindig nehezen fizetett az átadott terményekért, azokban az időkben meg még nehezebben, mert háború volt, verje meg az Isten, aki ránk hozta!

November közepén vitte el Jani Marikát vizsgálatra, velük ment Józsi is. Mi meg vártuk, az egész falu várta, milyen hírekkel érkeznek vissza. Szép kerek volt már Marika, de fönt volt még nagyon a terhe, közelebb az anya szívéhez, mint a világhoz.

Délután tértek meg, ott vártuk őket Örzse néni háza előtt.

Még két hét hátravan, hangzott Jani szava.

Türelmetlenek voltunk már mindnyájan, de megnyugtattak bennünket, hogy a baba komplikáció nélkül jön majd erre a könnyeinkkel, szenvedésünkkel teli világra.

Megindult a találgatás is gyorsan! Hegyes Marika hasa, fiú lesz! A másik kereknek látta Marikát, én is, és meg is esküdtem volna minden szentekre, hogy kislány születik majd nemsokára!

Tán vagy egy hétre rá az emberek egy csoportja, köztük Józsi gyerek is, bebuszoztak Zentára, mert úgy volt, hogy kifizetik a nyáron átadott búzát. A korai busszal mentek, sötét volt még rendesen, inkább hajnal, mint reggel. Szálingózott már akkor is a hó, de hát november vége felé nem csoda az ilyesmi errefelé, nem is rémísztő, és a meteorológusok se mondták, hogy csúf idő várható, pedig az lett. Rosszlelkű garabonciások kószálhattak minálunk, mert világossal már minden fehér volt, délben meg már rettenetesen kavarta, hordta a szél a havat, mindent eltemetett a fehérség. Az embereink Zentában rekedtek.

Hanem más is történt.

Már délelőtt, a zimankó kezdetekor azt mondta Marika Örzse néninek:

– Örzse néni, furcsán érzem én magam.

– Fáj valamid?

– Nem, csak nagyon furcsa. Meg mintha gyönge is lennék.

Néhány miatyánknyi idő után aztán szólt a szentem:

– Örzse néni, kezdődik.

– Görcsöl?

– Azt hiszem…

Marika, szegény kis csillagom, megijedt, mi lesz most? Józsi nincs, a hó veszettül veri az ablakot. Örzse néni telefonált a kórházba. Marika orvosa azt válaszolta, nem létezik, hogy elkezdődött a szülés, meg nem ilyenformán indul.

– Nekem ne mondja, doktor úr, hogyan kezdődik, négyet neveltem fel én! – mondta Örzse néni. – Marika ma megszüli gyerekét.

De hiába indultak a mentősök, a nagy hóban elakadtak, Csókából alig jutottak ki, tovább nem haladhattak.

Marika megrémült, Örzse néni nyugtatta.

– Ne félj, kicsim, több száz gyereket szültünk mi, itteni asszonyok, nem hagyunk magadra. Ne félj, velünk lesz az Úristen!

Örzse néni kilépett a konyhaajtó elé, ahogy évtizedek óta mindig is tette:

– Verka!

Oly nagyot kiáltott, hogy meghallotta az egész falu.

Verka, a szomszédasszonya ért hozzá elsőnek, de gyorsan ott voltunk többen is.

– Kinyitom a tisztaszobát!

Csak ezt mondta Örzse néni és mindannyian tudtuk, miről van szó.

– Napok óta fűtök benne, hogy mire kell, meleg legyen. Annus, húzd fel az ágyat!

Odament Örzse néni a szekrényéhez, ahhoz, amelyben a legféltettebb ágyneműi voltak, amelyet csak akkor nyitott ki, amikor a kedvesei hazalátogattak, és egész köteg finom, nagyon puha tapintású lepedőt adott a kezembe.

Verkáék Julis néniért mentek, a valamikori bábáért, aki már ki sem járt a házból, mert öreg volt, fájtak a lábai. A lánya szerint, aki már maga is özvegyasszony, voltak már anyjának ködös pillanatai is, de Julis néni jelenléte kellett nekünk, mert annakidején ő volt mindannyiunk gondozónője, megbíztunk benne, és abban is bíztunk, hogy nem felejthette el azt, ami évtizedek során hivatása volt.

Bejött a mi Marikánk a tisztaszobába, odafektettük az ágyba. Én a kezét fogtam, simogattam a haját, puha, szép szőke haja van Marikánknak. Könnyes volt szegénykém szeme, ilyen lehettem én is, amikor Béla fiamat, az első gyerekemet szültem. Pont ilyen lehettem.

Lakatos Pali befogott a szánkóba, úgy hozták el Julis nénit. Ahogy belépett a bába, minden megváltozott körülöttünk is, bennünk is. Magabiztosak lettünk. Ő leült az ágy elé, onnan kommandózott. Mi meg csak tettük, amit mondott. Ő meg nagyon pontos és biztos volt mindenben. Lehet, hogy kora miatt sokszor már kihagyott, de akkor helyén volt az esze! A lánya szerint másnap már nem emlékezett semmire sem. Szegény Julis néni!

Az ilyen könnyű szülés ritkaság! Én mondom! Ritkaság! Odakint zúgott minden, idebent velünk volt az Isten! Mert az vigyázza az árvákat. Árva népek vagyunk mi, kedveseim, de akkor voltunk a legárvábbak!

A picikém, a drága kis szentem, igen szép szál legénynek született, fekete, hosszú hajjal. Szerencsés lesz egész életében, mert talpra szökkent! Julis néni érintette meg az anyja kötőjével a csöppséget, Örzse néni vágta el a köldökzsinórt. Azt hiszem, azért kérte ezt magának, mert eltett belőle egy darabkát, hogy a gyereknek hét éves korában visszaadja. És ügyes is lesz a kicsike, mert összeszorította mindkét öklét az első fürdetésnél.

Hanem ahogy felsírt a gyerek, odakint csoda történt! Dacára a hóviharnak az egész falu ott állt Örzse néni háza előtt! Ahogy meghallották az új élet fakadását, az asszonyok közül néhányan a Miatyánkot kezdtek mondani, de alighanem Nagy Opletán Jani közbevágott:

– Örömünnep van! Megszületett a mi megváltónk! Mert ez a gyerek újat hoz nekünk!

Tán mondta volna tovább is, de a többiek énekelni kezdték a Mennyből az angyalt. Énekeltek ott az asszonyok meg az emberek is és folyt a szemükből a könny. Végigcsorgott az arcukon, mert le nem törölték, egymás kezét fogták görcsösen és énekeltek. Mintha karácsony estéje lenne, mintha a templomban lennének.

Varga Miska még a toronyba is felment, meghúzta az ünnepi harangot. Meg is kellett azt húzni, vigye messzire a szél, az a fekete bajt zúdító fergeteg, az a hóval betemető, világot eltömő, hogy élünk! Nem is szólt soha olyan hosszan és olyan vidáman az ünnepi nagyharangunk!

Délután telefonáltak a polgárvédelemtől, hogy riasztották a katonaságot, valami hernyótalpas járművel áttörik a hóakadályokat, ideérnek, nyugodtak legyünk!

– Az én házamban ma egy egészséges kisfiú született! – válaszolta nekik Örzse néni. – Az anya és a fia jól érzik magukat.

No, ezért irigyelem igazán Örzse nénit! Elmondhatta, hogy az ő házában született egy kisfiú!

Aztán azonnal hívta Németországot:

– Édes fiam, kisfiú született ma minálunk!

Mint egy varázsszóra, aki csak tehette, hazasietett. Fél órán belül már Amerikában meg Svédországban, meg Ausztráliában, meg mindenütt a messze világban tudták, hogy a mi falunkban egy egészséges kisfiú jött a világra.

Másnap még a temetőt is egészen bejártuk, örömünkben. Mind ottmaradt a lábunk nyoma a nagy hóban.

A keresztelőt ádvent utolsó vasárnapján tartottuk. Ott volt az egész falu. Noha Örzse néni tartotta a kicsi angyalkát a keresztvíz alá, azért, amikor a plébános úr azt kérdezte a keresztanyától, hogy kicsi keresztfiadat segíted-e, vigyázod-e egész életében, mi asszonyok, mindannyian Örzse nénivel együtt mondtuk, hangosan és pontosan, hogy biztosan megértse az Úristen is meg az Úrjézus is, akik akkor biztosan ott voltak a mi templomunkban, hogy segíteni fogom, megvigyázom egész életében.