krstic

Boško Krstić

A város az embereké, a hatalom az államé

(Egy együttélés haszontalan tapasztalata)

Néha egyetlen mondat mindent felfordít, felülbírálja mindazt, amit csak tudtunk, gondoltunk, bizonygattunk, és kénytelenek vagyunk minden ítéletünket újra meghozni, és az élet dolgait új értékrendbe sorolni.

– Ő az én legjobb barátom. Szerb, de nem rossz ember!

E két, akkor még számomra szokatlan, mi több, tán sokkoló mondatot Farkas Péter bácsi mondta ki, családom minden bizonnyal legjobb barátja még azokból az időkből, amikor Ungár-pusztán éltünk, s akkor hangzottak el, mikor úgy húsz évre rá apámat ómoravicai szomszédainak bemutatta. A ház udvara csakugyan megtelt olyanokkal, akik jóindulattal és kíváncsian vártak Farkas bácsi szerb barátjára. Apám, aki beteg volt és alig tudott járni, egy szót nem tudott magyarul, így Péter bácsi ezen kijelentésével próbált igazolást adni arra, hogy mért nem tud szóba elegyedni az összegyűlt magyar szomszédokkal. Ám ez a Szerb ugyan, de nem rossz ember!" engem megrázott, meglepetéssel és értetlenséggel töltött el, és visszatérített az Ungárban töltött gyerekkorba.

Sok kölyök lakott ott, mi azonban Farkas Péter gyerekeivel, Józseffel és Öcsikével, Hildával, egy kislánnyal az ikerházból, ahol mi is laktunk, illetve még ezzel-azzal, attól függően, hogy éppen hol és mit játszottunk, külön bandát alkottunk. Apám már akkor ágynak esett, gyakorta betegeskedett, a házban terjengő suttogás szerint a berlini hadifogolytábor következményeként, és Péter bácsi éjszaka néha befogta a lovakat, és apámat a messzi lakó orvoshoz vitte. Mindig csak ő, más sohasem. Gyerekeinek a mi házunk, akár a saját otthonuk, és mi is állandóan náluk tébláboltunk. Hilda talán kicsit idősebb volt, és mert németül beszélt, lassan megtanultuk tőle, ő pedig a mi magyar és szerb anyanyelvünket – így aztán egy poliglott gyermektársaság lettünk. Emlékszem, az emberek csodálkozva, olykor gúnyosan néztek ránk. Mi a különösen fontos és titkos üzeneteinket mindig azon a nyelven mondtuk ki, amelyet az idegenek nem érthettek. Anyám olykor meglátogatta Hilda anyját – Hildát anyja egyedül nevelte, hogy hol lehetett az apja, akkor még nem tudtam, – általában egy oldal szalonnával vagy sonkával állított be hozzá, és hol egy női blúzzal, hol egy selyemruhával, tért vissza, egyszer egy búgócsigát hozott és egy csodálatos cipzáros tarka trikót, számunkra akkor teljesen ismeretlen vívmányú zárszerkezettel. S mindez azokból a csomagokból származott, amit Hildáék Németországból kaptak.

Ez volt a mi gyermekkorunk világa.

Én akkor még nem tudtam: apám mint hivatásos határőr a háború előtt a régi,összeomlott rezsim alattvalójaként, s nem mint partizán esett német hadifogságba; nem tudtam, hogy Bácskát a háború idején a magyarok tartották megszállás alatt, hogy Farkas Péter bácsi magyarként a Petőfi brigádban, tehát partizánként, nem pedig megszállóként harcolt, hogy Hilda német lány, egy volksdeutscher lánya, aki kereket oldott vagy valamely internáló táborban végezte, és a lány anyjával azt várta, mikor deportálják Németországba; nem tudtam, hogy gyermeki világunk mellett vagy fölött létezik egy másik világ is, egy más érték- és viszonyrendszer; hogy kicsiny társaságunk tagjai nem csupán egymáshoz tartoznak, hanem hogy valamennyien, anélkül hogy szeretnénk vagy akarnánk, tartozunk egy nagyobb közösséghez is, amelyeket államnak, nemzetnek, győzteseknek és veszteseknek neveznek.

Így aztán Farkas Péter bácsi, a partizán fuvarozta a bukott, régi rezsim határőrét orvoshoz, Hilda, a megszálló csatlósa, illetve a csatlóssággal megvádolt férfi lánya tanított minket egy ellenség nyelvére, s gyarkorta volt a vezérünk, és szüleink, akik minderről tudtak, mégis nyugalommal szemlélték, sőt ápolták a mi kis társaságunkat, mint olyasféle vívmányt, amire nekik szert tenni szinte lehetetlen, vagy legalább is roppant nehéz lett volna.

,,Szerb, de azért nem rossz ember!" Csak mikor már érett fejjel jutott eszembe az az idő, értettem meg milyen óriási eredmény az, amikor egy ember mindazok után, ami történt, és ami velük történt, azt mondhatja a másikra: ,,Szerb, de azért nem rossz ember!" Ugyanígy hangzott volna, ha apám valahol Szerbia belsejében ilyen jellemzéssel mutatja be Farkas Péter bácsit: ,,Magyar, mégis..." Megértettem, nem pont úgy élünk, ahogy azt odafönn elvárják. Persze úgy sem, ahogyan mi szeretnénk. Párhuzamos világok, és párhuzamos életek vannak – egy dolog az állammal és az államban élni, és más dolog egy városban, faluban, pusztán, konkrét hús-vér és saját életet élő emberek között. Mert még a sorsok sem egyformák, néha nagyon is különböznek.

Egyik szellemes barátom, egy született ellenzéki, mindennel és mindenkivel vitázó karakter, azzal vigasztalt egy nehéz pillanatomban, egyikében a legutóbbi (remélem, végérvényesen letűnt) politikai tisztogatásoknak:

– Jegyezd meg, ha valahol fekete pontot, nagy mínuszt szereztél, fogalmad sincs róla, hogy a másik helyen már be is írták neked a nagy pluszt.

Akkor épp nem nagyon hittem neki, ma már azonban bizonyosan tudom, hogy igazat beszélt. Az állam, a hatalom, a rezsim, a párt képes szófogadatlan alattvalóit megróni, amit azok sokszor nem ismernek el, és dicséretnek tűntetik fel.

De mindez fordítva is érvényes.

A rendszer mindig kiszámíthatatlan: egy időben megfelel neki, és ezt fennen is hirdetik, ha szereted felebarátodat, természetesen mit sem törődve azzal, hogy az szerb, horvát vagy magyar, illetve valami más, aztán később bizalmasan tudtodra adja, elvárja, hogy azért egyiket inkább, a másikat kevésbé méltányold. Aztán meg kinyilvánítja határtalan vonzalmát egy másik állam iránt, az emberek pedig zavarba jönnek, mert az az ország, amellyel ,,észázados életközösségben" élünk, többezer kilométerre terül el, s a szeretetet a nép nevében a külügyminiszterek gyakorolják. És ez még a könnyebb eset. A súlyosabb az, hogyha gyűlölni kell, s a legsúlyosabb, ha azokat, akikkel együtt élünk, azokat, akiket eddig szintén sugallatra mindennél jobban illett szeretni. Közeli emberek és népek között mintha csak azért volnának, hogy valaki, aki rossz és erős, egy rossz pillanatban elszabadíthassa a gyűlölet poklát. Ezért igaz, hogy a szeretetet a gyűlölettől csak egy hajszál választja el, ez azonban feneketlen mélység felett lebeg. Mi, emberek, megpróbáljuk valahogyan ezt is túlélni. Túlélni a rossz államokat és a kollektív gondolatokat. Meg a kitalált államközi vonzalmakat. Mert az államnak nincsenek érzelmei, fogalma sincs a szeretetről, ezt csak az ember ismeri. Emberi felfogás szerint az állam a népét és polgárait szolgálja, s nem fordítva, a dolgok állása viszont a legtöbbször nem az és nem olyan, amilyennek mi szeretnénk.

Konrád György szerint vagy állampárti vagy városbarát az ember. Arról ír a Kerti mulatságban, hogy a város ellenpontja nem a falu, hanem az állam. Egy város elkötelezett hívének lenni jóval kevésbé ostoba világnézetről tanúskodik. Elismeri annak fontosságát, hogy az ember maga körül életet teremt, hogy egymás mellett, s nem egymás fölé rendelve élnek az emberek.

Mindez hogyan fest egy határmenti, vegyes lakosságú és kultúrájú városban, méghozzá egy olyanban, amelyben a huszadik század folyamán öt állam és még több rezsim váltotta egymást? Más szóval Szabadkán. Előbb Magyarország, aztán Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, aztán Jugoszláv Királyság, majd 1941-ben ismét Magyarország, illetve 1944-től szocialista Jugoszlávia, végül pedig Kis-Jugoszlávia, vegül Szerbia és Montenegró, vegül... Mindig az új állam és az új rezsim írta elő az élet új szabályait, a mércéket s mindazt, ami a megszállásokkal és felszabadításokkal – ki-ki minek hívja – jár együtt. E határváros hét kaput tár a világra, utak és vasutak vezetnek tőle a környező országokba – Magyarországra, Romániába, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába – és a térség száz meg száz ezer emberét fűzik össze, különféle nemzetiségűeket és vallásúakat, be- és kitelepülőket, több országba szakadt rokonságot, összekeveredett hagyományú és kultúrájú vegyesházasságokat. Amikor valamely határmódosítás vagy politikai kurzus miatt akármelyik kapu vagy országút bezárult, a város azon arca mintha szem nélkül maradt volna, lelkének egy része is elveszett, s a gyakorlatiasabbak szerint a munka, a kereskedés és a pénzt is kevesebb lett. Mégis, mint azok a szerencsétlenek, akik egyik karjukat elveszítve, a másikat megerősítik, a város élete tovább folyt.

A nyilvánosságtól eltitkolva, mindig valamilyen határsávban – ami miatt Szabadkának egyetlen rezsim sem szentelt túlzott figyelmet, de lehet, hogy éppen ezért –, a szabadkaiak egy sajátos életmódot folytattak. Régi ismeretségeiket és barátaikat megvigyázták, egymást segítették, ha kellett, kereskedtek, és nehéz időkben bezárkóztak, a hivatalok szeme elől elhúzódva tették, ami a dolguk. Amíg az ideges hatalom másoktól és önmagától is rettegett, és mindig a feletteseknek tartozott elszámolással, soha nem saját városa lakóinak, a szabadkaiak, vagy legalább is többségük, odafigyelt arra, mit gondol róluk a másik, és megvárták, míg a legújabb fordulat is kifúlik, s a dolgok leülepednek a megszokott rendben. Igen, hogy leülepedjenek ismét, bár ez olykor igencsak eltart.

Az egyik szabadkai utcát létrejöttétől hivatalosan is Kossuth utcának hívták. Amikor azonban az első világháború elteltével a város a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba került, ahogy az szokás, átkeresztelték Sándor király utcára. Az is maradt egészen a második világháborúig, amikor a várost Magyországhoz visszacsatolták, s az utcát visszakeresztelték Kossuthra, ha csak rövid időre is, mert az oroszok és a partizánok 1944-es bevonulásakor a Köztársaság utca nevet kapta. De ez sem tartott soká, mert tetteiért és szolgálataiért az új rendszer egy szocialista vezetője, a szlovén Boris Kidric írathatta nevére az utcát. Így is maradt ez egészen napjainkig. De közben, mert a főutca a fő sétatér is volt, mindannyian és mindenkor, az időszerű elnevezéstől függetlenül csak Korzónak hívták. Épp a napokban lett ez a hivatalos neve.

Tartson ki soká, bár száz évig e név mellett.

Mennyire csábító az, amiről azt híresztelik, hogy elavult, dekadens vagy tiltott, Szabadkán így aztán minden nagy váltás után valóságos kis piaca piaca jön létre a régi könyveknek, régi újságévfolyamoknak, fényképeknek, képeslapoknak; szenvedélyes gyűjtők rohamosztagai vásárolják fel az uniformisokat, jelvényeket, kitüntetéseket, a bankókat, a flaskákat és a különféle régi limlomot, hogy ezáltal rekonstruálják a látszatra letűnő világot.

Szabadka önmaga múzeuma, a minduntalan összetört majd összerakott múlt gyűjteménye.

Csak elképzelni tudjuk, milyen megdöbbenést váltott ki a szecesszió magyar változatában épült, erdélyi díszítményekkel ékített híres szabadkai Városháza 1918-ban, a szerb hadsereg bevonulásakor, amikor a város a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláv Királysághoz... stb. került. A nagy tanácsterem ablakain Nagy Sándor és Róth Miksa magyar művészek vitrázsai: Mária Terézia, Ferenc József, magyar királyok, főrendek... mind a régmúlt idők: az Osztrák-Magyar Monarchia, a történelmi Magyarország jelképei... Ezért az új hatalom tizenhat vitrázst azonnal eltávolított – valahol a pincében helyezték el őket –, az ablakokat pedig egyszerű üveggel üvegezték be. Persze, ez nem volt valami túl szép, hamarosan fel is merült tehát, hogy jó lenne az új hatalomnak, az új királyságnak megfelelő új vitrázsokat elhelyezni. Valószínűleg ebből az időből eredeztethetőek a leszedett vitrázsok fotói, amelyeket Stevan Stanišic neves zombori vitrázskészítő mester készített. Árajánlatot is kértek tőle új vitrázsok kivitelezésére, de pénzszűke miatt nem került sor egyezségre, így a vitrázsok a pincében várták ki a második világháború kezdetét és a megszálló magyar hadsereget, amely rögtön visszahelyezte őket eredeti helyükre: a városháza nagy üléstermének ablakaira. De nem maradhattak sokáig: Szabadka 1944. évi felszabadításakor az új partizán hatalom először is leszedte a vitrázsokat, ám az első világháború utáni tapasztalatokból okulva (hogy megőrizték és újból visszahelyezték őket) a levétel sokkal alaposabban történt: előzőleg összetörték a kereteket és szétzúzták a színes üvegcserepeket, és csak ezt követően dobták a városháza pincéjébe. Itt maradtak elfeledve egészen a hatvanas évekig, amikor is egy bátor és ambiciózus kulturothon vezetés vödrökbe gyűjtve napvilágra hozta őket. Titokban megállapodtak a Stanišic-féle régi szerb mesterműhellyel, s az általuk megőrzött vitrázsfotók alapján Belgrádban eredeti nagyságú kópiafelvételek készültek, és az üvegcserepeket darabonként egymáshoz illesztve a vitrázsokat teljesen felújítva visszahelyezték az ablakokra. De – el is takarták átláthatatlan függönyökkel. Így egy ideig Mária Terézia, Ferenc József, a királyok és a többiek jelen voltak ugyan, de teljesen illegálisan és konspiratív módon. A városháza nagy tanácsterme volt persze mindig az a díszterem, ahova a város legtekintélyesebb vendégeit vezették, így ide került egy liberálisabb szocialista vezető is. Amikor megkérdezte, hogy mi van a függöny mögött, és azt válaszolták neki, hogy magyar királyok és főrendek, odavetette: – Jaj annak a hatalomnak, amely üvegkirályoktól fél! – Ezt követően a vitrázsokat felfedték, és azóta újból teljes fényükben pompáznak. Ma ez a legszebb díszterem, ahol szabadkaiak: szerbek, horvátok, magyarok és minden idevalósi házasságot kötnek.

A multikulturalitás és a multikonfesszionalitás, a nemzeti, a vallási és az egyéb tolerancia manapság általános helyet foglal el minden és mindenfajta – főként politikai – vitában. Emellett mindenki azt igyekszik bebizonyítani, hogy ez a hihetetlen eredmény rendkívül könnyen elérhető, csak el kell határozni, majd némi türelemre és időre van szükség. De nem így van. Egyáltalán nincs így. Nehéz, nagyon nehéz, átkozottul nehéz! A saját nyelveden kívül (amelyen, ugye, tanulsz és olvasol) ismerned kell felebarátaid nyelvét is, azokét, akikkel együtt élsz, de mit ér a nyelvtudás, ha nem ismerkedsz meg az irodalommal is az illető nyelven, majd a történelemmel, ezt követően a kultúrával: a jó kávéházi zenével, konyhával, viccekkel... És hogy a dolog még nehezebb legyen, senki sem kényszerít mindezek tanulására. A saját szokásaidon és ünnepeiden kívül (ami néha magában véve is megerőltető) ismerned kell mások szokásait is, ami magában foglalja azt, hogy időnként elmész hozzájuk (ez a könnyebb dolog), de bizony azt is, hogy ők jönnek el hozzád, ami meg ahogy épp sikerül (pont úgy, mint amikor a rokonok jönnek hozzád); a saját nemzeted megbecsülése mellett (sokan egyedül ezt tudják – nagy könnyedséggel – elsajátítani, és túlzásba is viszik) a szívedben és a lelkedben helyet kell szorítani mások számára is... És ez mind ilyen, komplikált és összetett. Emellett még nacionalisták, bolondok és ostobák hada próbál mindettől eltéríteni és minderről lebeszélni.

De: ha valaha valahol elsajátítottad a másokkal élés művészetét, akkor azt egyszer s mindenkorra megtanultad, egy helyen, de az egész planétára vonatkozóan. Élhetsz, ahol akarsz és akivel akarsz. Csak a különbözőségekben együtt élésnek ezek az egyetemei nyitják meg ennek a mégis csak kis világnak az útjait, ilyen-amolyan lehetőséget teremtve arra, hogy eleget tegyél a tieid (ha vannak) iránti kötelezettségeidnek, ha erre egyáltalán igényt tartanak.

Az emberek félnek az ismeretlentől. Félnek attól az embertől, akinek nem tudják a nyelvét, és nem értik meg; félnek az ismeretlen, idegen szokásoktól, mint ahogy az ősember is félt a villámtól; félnek az étel-ital más ízétől; könnyelműen lenéző, lekicsinylő ítéletet hoznak ismeretlen kultúrákról, vallásokról, népekről...Százszor is szabadon haladsz végig az ismert úton, de ha víz önti el, attól félsz, hogy csupa tövis és üvegcserép borítja. A nem tudás a félelem alapja, de – ami még veszélyesebb – a félelem a gyűlölet alapja is.

Egy barátom valódi kis tudományos elemzést dolgozott ki, valóságos módszert, hogy miképp lehet megkülönböztetni a toleráns embert a nem toleránstól. Olajbogyóval kínálja őket, aki szereti – állapította meg –, az egyik oldalhoz tartozik, aki nem, az a másikhoz. Nem vagyok éppen biztos abban, hogy ilyesvalami lehetséges, és félek, nehogy rajtam is kipróbálja. Ugyanis a fekete olajbogyót szeretem, a zöldet azonban nem.

Mellesleg, tudják, hogy készül az igazi szerb túrós pite – gibanica? A réteslapot ásványvízzel és olajjal bespricceljük, majd a tésztát megtöltjük tejföllel és tojással elkevert túróval, majd rövid ideig sütőben sütjük, amíg a tésztája ropogósra nem sül. Tudom, azt fogják mondani: hát ez a túrósrétes! Igen ám, de ha most köztünk lenne egy szabadkai bunyevác is, ő azt mondaná: uraim, ez a prisnac! Igazából nem hiszem, hogy a világon létezik olyan nép, amelynek nincs ilyen ,,ritka" tészta-túró specialitása. Persze, mindanyian aszt gondolnak, hogy az ovék egyetlen egy es lehízléseb a vilagon.

Két évvel ezelőtt Belgrádban egy Slobodan Jović nevű szenvedélyes zenerajongó könyvet jelentetett meg, amelyben száz magyar dal és csárdás kottáját, valamint magyar és szerb nyelvű szövegét adta közre. Sokan meglepődtek, amikor kiderült, hogy azok a régi dalok, amelyeket még nagyapáik és apáik is hallgattak a kocsmában, és amelyeket minden jó ízlésű zenés műsor még ma is sugároz, és amelyekről azt hitték, hogy eredeti régi szerb dalok, valójában neves magyar zeneszerzők és mesterek átdolgozásai. Gondolják csak el: száz dalt – és biztosan több is akad – Magyarországon is és Szerbiában is a sajátjukként énekelnek. Lehetséges, hogy ugyanabban a pillanatban Belgrádban szerb, Budapesten meg magyar nyelven éneklik – előfordulhat, hogy ehhez még hazafias lelkesültséggel is – ugyanazt a dalt, abban a hitben, hogy az csak az övék, senki másé. Szabadkán ez az interpretáció kétnyelvű is lehetne. Íme, néhány ilyen dal: Amikor majd nem leszek – Kad ne bude mene više; Szép a rózsám – Moja mala nema mane; Ladi, ladi, lom – Nema lepše devojke, és így tovább, százával.

Petőfi híres versét, a Falu végén...-t Jovan Jovanovic Zmaj még 1872-ben átköltötte szerbre, de – amattól a száztól eltérően – a szerb szavakhoz itt komponált zene ma is az egyik legnépszerűbb szerb kávéházi dal.

Lajkó Félix, a szabadkai hegedűs csodagyerek, aki felkorbácsolta a jugoszláv és az európai közvéleményt sajátos erdélyi zenei motívumokkal ellátott attraktív etnozenei interpretációival, darabjaihoz a legjobban hangzó támogatást a Boban Marković vezette legjobb szerb rezesbandában találta meg. A belgrádi és budapesti közös fellépéseikről készült kazetták a határ mindkét oldalán slágerként kelnek.

Ilyenfajta kombinációt öt művelődési minisztérium sem tudna sem kigondolni, sem megvalósítani.

Szabadka a történelem folyamán a két régi – az osztrák-magyar és a török – császárság érintkezésénél helyezkedett el, mind Szerbia, mind pedig Magyarország monarchia volt. Az érintkezési pont Szabadka. Egyszer ütésszerűen fájdalmas érintés, másszor könnyű és kellemes simogatás. Ezért Szabadkát nem is lehet egy pillanatában megragadni és megérteni, minden pillanata más és más, és ekként: csalóka. Csak hosszú idő után tárja fel igazi arcát és mutatja ki igazi erejét. Már magyar elnevezése is cseles: Szabadka – slobodica (Lehetséges csak kicsit szabadnak lenni? Csak egy kis időre?)

Ezt a szabadkai érintést mindenki másként érzékeli. Nemrégiben Gerle János kitűnő budapesti műépítész-történész Az országépítő c. folyóirat egy teljes külön mellékletét szabadkai szerzőknek szentelte. Gerle szerkesztő így ír: Szabadka (Subotica) más város. Nem úgy más, ahogy minden város különbözik a másiktól, hanem más az összes többihez képest. Úgy fogalmazódott meg bennem – tapasztalatként, hogy Szabadka az egyetlen magyar város, amely őrzi a monarchia levegőjét. Nem kőbe merevítve, hanem áramló, körülölelő, beszívható levegőjében, mintha titkos palackokból engedné ki valaki folytonosan a város rejtett pincéiből. Talán azért van ez így, mert az utódállamok közül Jugoszlávia volt az, amelynek nacionalizmusa szükségképpen soknemzetiségű volt, és megőrizte a monarchiából a toleráns együttélés magától értetődő természetességét. Jugoszlávia volt ez egyetlen abban is, hogy szembenállása kifejezéseképpen a diktatúra időként olyan kulturális elhajlásokat engedett meg, amelyek újra és újra fellobbanthatták az emberekben a szabadsag érzetét.

Titkos pincék, írom önkéntelenül, mert Szabadka ráadásul mítikus város, mindennapi életét átszövik a régi és újonnan születésű legendák, amelyek belefonódnak a valóságba és azzal összekeveredve, annak helyét imitt-amott alfoglalva, szüreális közeget teremtenek...

Időnként el kell távolodnod saját magadtól, hogy meglásd saját életedet, és megtudd, hogyan látják a többiek ugyanazt, amit te is nézel.

,,Maga még nem elég idős ahhoz, hogy bármiféle várost is ismerjen" – mondja Jozefa, a Behringer-kastély hősnője fiatal beszélgetőpartnerének. ,,Még a városházát sem. Istenem, hiszen mozdulatlanul több országot cserélt, mint ahányat ön valaha is be fog utazni. Minden változik körülötte, de ő ugyanott, ugyanúgy, ugyanaz marad. Mi pedig, ugye, ahogy az idők változtak, magunk is változtunk, és másféleképp viselkedtünk. Általában szégyelltük magunkat utána. Ha eleget fog élni, meg fogja érteni, hogy a város nem éppen úgy néz ki, ahogyan ön látja, mert mások is nézik és a maguk módján látják. A város valójában egyszer ilyen, másszor olyan, lehetséges, hogy egyikünk sem tudja, igazából hogy is néz ki... Istenem, elhaladunk ilyen egyszerű dolgok mellett, és mindenki a saját módján látja őket".

Az egyik legnagyobb mai szerb gondolkodó, Radomir Konstantinović Szabadkán született 1928-ban. A vidék filozófiája című könyve egy-két évvel ezelőtt Magyarországon is megjelent. 1997-ben, a Descartes halálac. könyvének bemutatóján a szabadkai városi könyvtárteremben ezt mondta: ,,Még soha nem voltam egyik könyvem bemutatóján sem. Úgy gondolom, hogy ez egyfajta intellektuális hiúság vására, az önelégültség, a hegek, fájdalom, szenvedés nélküli, kifényesített, makulátlan kultúra olcsó kis kaleidoszkóp-játéka, a virtuozitás azon válfajához tartozó valami, ami a kultúrát megszelídítve azt egy élő, éppen ezért meglehetősen veszélyes hatalomból veszélytelenné alakítja. Elrejtőztem ez elől, de most nem bújtam el. (...). Azt akartam, hogy Szabadka legyen ez a város, nem pedig egy másik, mintha csak Montaigne beszélt volna rá erre. Montaigne, aki rendkívül fontos előzménye ennek a szövegnek (a Descartes halála c. regénynek, a szerző megj.), a sokféleségek embere. Az azonos, az egyöntetűség elutasításának. Az utóbbi tíz évben a legdrasztikusabb módon, a legvéresebb módon tárult a szemünk elé, hogy a rombolásnak milyen borzalmai mennek végbe az egység és az azonosság imperatívusza alatt (...) Ez a sokféleség, ez számomra Vajdaság, Szabadka, Montaigne. Ez a nagy, nem-egységes sokszínűség. Ez Szabadka."

A zsidó apától és Crna Gora-i anyától származó, szintén szabadkai születésű Danilo Kiš egyetlen mondatban kísérli meg jellemezni a várost: ,,Szabadka: Kosztolányi, a zsinagóga, a barokk városháza... többnyelvűség". Egy interjúkérdésre: – ,,A könyveiben arról ír, hogy Szabadkán született, a jugoszláv-magyar határon. Mit jelentett és mit jelent most önnek ez a város?" – pedig így válaszol.

... ,,Ez a város, amelyet szerbül Suboticának, magyarul Szabadkának hívnak, azzal az előjellel, azzal a meghatározó tényezővel, hogy ,,a jugoszláv-magyar határon", itt van tehát, hogy tanúbizonyságot tegyen erről a kettősségről, a nyelv, származás, történelem és kultúra eme kétértelműségéről, valamint arról is, hogy az író sorsában semmi sem történik véletlenül, még a születési helye sem véletlen".

Szabadkán tovább zúgnak a harangok a különböző ünnepekre; keverednek a kultúrák, nyelvek, tájszólások és hangsúlyok; emberek jönnek mindenfelől, ismerkednek egymással és megszokják egymást. Néha könnyebben, néha nehezebben, már amilyen az idő. Megszoknak és maradnak. Nem szoknak meg és elmennek. Soha nem szoknak meg, de maradnak. Miattuk akkor mások mennek el.

A város az emberek, az állam pedig a hatalom. Logikájuk, idő-, erkölcsi és bölcsességmércéik – gyakran különböznek.

Sok évvel ezelőtt egy szabadkai családnál, ahol gyakran megfordultam, fölfedeztem az idő egy újabb titkát. A családhoz tartozó barátom a közeli cukrászdából süteményeket hozott az ebédhez – ingyen. Csak később tudtam meg, hogy az ő nagyapjáé volt, majd eladta a jenlegi tulajdonos nagyapjának, azzal a kikötéssel, hogy a barátom családja, mindaddig, amig a cukrászda és a régi tulajdonos családja létezik, ingyen kapja a cukrászdából a süteményt. Működött ez a megállapodás két világháborún át, két világbékén át, fél évszázadig. Ezzel szemben az én családom öt év alatt ötször költözött a világ egyik végéről a másikra. A terveink csak egy hétre előre szóltak. Nem tudtam megérteni, hogyan lehet valamit ötven évre előre tervezni. Ötven éven át tartani magadat agy adott szóhoz, amelyet olyan valaki mondott ki, akit nem is ismertél, és olyan valakinek szólt, aki számodra úgyszintén ismeretlen, és ez az ígéret azóta is mindenkit – téged is – kötelez. Megtervezni, hogyan fogsz süteményt enni a következő ötven évben.

Újabb megütközést keltett bennem az a tény, hogy barátomnak eszébe se jutott a vasárnapin kívül máskor is süteményért menni, noha ezt megtehette volna. Ezenkívül vasárnap is csak négy süteményt vitt haza, mindenkinek egyet, pedig ezt se szabta meg neki senki. Mindaz a rengeteg marcipán és torta, a töménytelen sütemény sorsa csak barátom édéseg utáni vágyától függöt. Nem tudtam megérteni – akkor úgy tünt – önsanyargató tartását, azt a szörnyű szigort, hogy a korlátlan számú sütemény helyett csak egyet visz haza magának, meg egyet nekem, mint ahogy valószinűleg is, ha az lenne a világ rendje.

Csak sok évvel később, a városban eltöltött hosszú évek után értettem meg, hogy a barátom, a nagyapja, és cukrázda néhai megvásárlója, és a megállapodásuk, meg én is velük, a házukkal, a szokásaikkal és vasárnapi ebédeikkel, hogy mindanyian és körülöttünk minden: csak aprócska részei vagyunk a város és benne lakó emberek másik idejében fölhalmozott bölcsességnek. Akaratlanul is felelősek voltunk az előtt a furcsa, szigorú, de mégis jóindulatú felhő előtt, amely beitta az emberi bölcsességet, az élettapasztalatot, az emberi tisztességet, és világosan megszabta, hogy süteményt a vasárnapi ebéd után lehet enni, és akkor is csak egyet-egyet.

Fordította: Beszédes István, Sinkovics Éva és Rajsli Emese