Marko Čudić

Irodalomszemléleti bildungsesszé-kisérlet

Legkedvesebb irodalmi hőseimnek,

Danilo Kiš Egon von Némethjének

és Cervantes kanonokjának

 

– Hősünk gyermekkorát próbálta felidézni:

– Gyermekkoromat két tényező határozta meg: egy nyelvi és egy földrajzi. Az összes többi dolog, úgy érzem, valahogy mind ennek a kettőnek a függvénye. 1) A nyelvi: hogy agyamban, amióta eszemet tudom, két nyelvnek a rendszere működik, kisebb-nagyobb intenzitással, békében vagy harcban egymással, ez úgy hullámzik, egyelőre még nem sikerült rájönnöm (pedig próbáltam, hidd el, apait-anyait beleadtam, de mindhiába), hogy mi is okozhatja a két kódrendszer között elterülő feszültségmező időközönkénti gyengülését vagy erősödését. 2) A földrajzi: hogy egy peremvidéki kisvárosban nőttem fel. Ezekről szeretnék most mondani neked pár szót.

1) Tudod, elég későn kezdtem el merengeni saját kétnyelvűségemen, hiszen egy peremvidéki, ahogy azt manapság divat mondani, multietnikus (én inkább bietnikusnak titulálnám) kisvárosban a kétnyelvűség inkább szabály, mintsem kivétel, tehát teljesen természetes és magától értetődő dolog. Csak amikor kikerültem e mikrokozmosz védőszárnyai alól, és lekerültem (nekem a főváros, mint tudod, lent van) a többnyire egynyelvű fővárosba, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy jé, milyen érdekes, nekem van egy kódom, amit ezek nem tudnak megfejteni. Az általános nyelvészet nevű tantárgyon kisérleti alany (vagy, hogy is mondják magyarul, nyúl?) voltam attól a perctől kezdve, hogy felfedtem nekik ezt a kis titkomat. Milyen érdekes, milyen egzotikus (pedig Magyarország, úgy tudom, ugyanazon az égövön van, sőt, nincs is olyan messze tőlünk), meg igy, meg úgy, meg hát nem is indoeurópai nyelv, meg ők aztán abból a hottentotta gagyogásból egy szót sem értenek, meg aztán csúnya is (no de a téliszalámi, az bezzeg!) Meg hát hogyan is lehetséges ilyesmi, megindultak az elméleti fejtegetések. Eme fejtegetéseknek az eredményével nem lévén megelégedve, és görcsösen keresve nyelvi identitásom magyarázatát, kezembe vettem egy könyvet¹, melynek szerzője egy hires kortárs nyelvész nagyon érdekes párhuzamára hivatkozik.² Ez a nyelvész ugyanis a kétnyelvű embert a gátfutóval hasonlitja össze. Az egyik egynyelvű az, ugyebár, száz méteres sikfutó, a másik egynyelvű magasugró, a kétnyelvű ember pedig egyesiti magában a sikfutó és a magasugró fizikai képességeit, hiszen a gátfutásra mindkét műfaj ismeretére (és alkalmazására) szüksége van. A gátfutó előnye a sikfutóval és a magasugróval szemben abban rejlik, hogy az utóbbi kettő „szakbarbár”, csak a saját műfaját ismeri. Hátránya viszont a gátfutónak, hogy sem a magasugrást, sem a sikfutást nem képes olyan mesterien űzni, mint emlitett embertársai. Ez az elmélet, hogy a bilingvális ember nem tudhatja egyik nyelvén sem olyan árnyaltan kifejezni magát, mint az egynyelvűek, képzelheted, nagyon deprimálóan hat egy filológia-szakos hallgatóra, főleg abban az érzékeny életkorban, amikor az ilyen elméleteket még képes komolyan venni, és amikor a senso tragico de la vida-t még mindig nem váltotta fel a cinizmus néha oly gyógyitó hatása. És ez igy még viszonylag egyszerű is lenne, ha nyelvészünk elmélete nem szorulna még egy kis kiegészitesre: nincs ugyanis, állitják sokan, olyan gátfutó, aki tökéletes egyensúlyban tudná tartani futó- és magasugró tehetségét, mindig valamelyiküknek dominálnia kell. Hogy ennél a találó párhuzamnál maradjak még egy pár percig, nálam személy szerint a szerb egy kissé dominál, jelöljük meg ezt a nyelvet, mint sikfutást, amiből az következik, hogy a magyar lenne ebben az esetben a magasugrás. Mivel viszont neked most magasugró képességeim maximális bevetésével próbálok mesélni, előre bocsánatot kérek tőled, mint kiváló magasugrótól, e műfaj mesterétől, akinek fülét imitt-amott netán bántani fogják szánalmas magasugrási nekifutásaim.

2) Most pedig mondok neked valamit a peremvidéki kisvárosról és arról, hogy miért kényszerül az ember egy ilyen helyen a könyvekbe menekülni. (hű, de közhelyszerű, nem?) Radomir Konstantinović korszakalkotó művében, A kisváros filozófiájában³ azt mondja, hogy azt az egyént, aki képtelen (vagy nem hajlandó) beilleszkedni a kisváros félig ritualizált világába, azt a környezete kitaszitja, kineveti, futóbolondnak tartja. Az ilyen ember pedig már gyermekkora óta folyamatos konfliktusban áll a környezetével. Mert a többi gyerek (a kisváros embereinek gyermekei, mint régi jó családi hagyományaiknak folytatói, akiknek a horizontjuk a kisváros határával le is zárul, tisztelet a kivételnek) legtöbb esetben nem barátok, még csak nem is ismerősök vagy kollégák, hanem pusztán egy társadalmi kényszeradottság, akiktől az ember legszivesebben elmenekülne a csudába (nem mintha a nagyváros is nem ilyen kisvárosok halmazából állna, csakhogy erre valamivel később jössz rá). Mert az ilyen gyermekek, akiket a kultúra béklyói még nem tanitottak meg arra, hogy animális ösztöneiket féken tartsák, az ilyen gyermekek, amikor meglátják az antipatikus kivételt aki, úgyszintén animális ösztöneinek még mindig féktelen burjánzásában, nem tudja leplezni a horda iránt érzett határtalan gyűlöletét, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a destruktiv gyűlölködőt megsemmisitsék, lehetőleg fizikailag. Aztán amikor ez nem sikerül, akkor kinevetik és kitaszitják hordájukból.⁴ Amaz pedig elmenekül valahová, mondjuk a könyvek világába.

– Persze itt meg kell jegyeznem, hogy hősünket nem muszáj mindig halálkomolyan venni, főleg nem amikor ennyire beleéli magát a múltjába és efféle pszichologizáló, patetikus, önsajnáló tirádákba bocsátkozik. Mégis, azt hiszem, megérdemli, hogy elmeséljem, mit mondott az olvasmányairól:

– Elejében nagyon tetszett a dolog: a kis Vuk, Kele, Lutra, Hú, Bogáncs és a többi perszonifikált állatfajról szóló regények bűvöltek el, majd Huck Finn és Tom Sawyer, mint egyfajta amerikai Sancho Panza és Don Quijote, legalábbis ami az életfelfogásukat illeti⁵, aztán jött a Koldus és királyfi ugyanattól a szerzőtől, majd a vadnyugati idill festői, J.F. Cooper és Karl May következtek, vegyesen, hol szerbül, hol pedig magyarul. És természetesen Selma Lagerlöf varázslatos szágája, a Nils Holgersson csodálatos utazása (a vadludakkal-már megint azok a fránya állatok, talán azért is boldogulok ma ilyen nehezen az emberek között, na Sigmund bá, mit gondolsz?), Edgar Rice Burroughs, Jack London, Mihail M. Prisvin. Ez a lista neked természetesen nem mond semmi újat, minden gyereknek van ilyen avanturista, elvágyódási fázisa. No de minden idillnek, mint természetellenes állapotnak, egyszer csak brutális vége lesz. Vagy saját magad rájössz, ami ritka eset, vagy valaki ráébreszt arra, hogy nem csak a Jókai-féle mese létezik, hogy az irodalom nem habostorta. Nekem az volt a szerencsém, hogy volt egy mesterem, hús-vér ember, nem kevesebb, mint a nagybácsim, aki maga is költő, és aki megkérdőjeleztedte velem addigi romantikus, gyermeteg irodalomfelfogásomat. Ez a „párhuzamos nevelés” több szempontból volt hasznos számomra, de elsősorban az iskola tukmálta kánonnal szemben szolgált egyfajta védőbúraként. A nagybácsi ugyanis világéletében kemény partizánharcot vivott a partizánirodalom glorifikálása ellen, később a nacionalista irodalom ellen lázadt fel, térhóditásának tetőfokán. Erről itt most nem fogok sokat mondani neked, hisz ő már ezt több helyütt megtette. Figyelmedbe ajánlom legújabb irását,⁶ ahol nagybácsim többek között arról beszél, hogy a legnagyobb partizánokból lettek ma a legnagyobb istenkeresők. És valóban: te is tudod, milyen borzasztó volt a háború kezdete, főleg számunkra, akik nem tákolmanyként (miért, a Kákánia nem volt tákolmány?) fogtuk fel néhai hazánkat.

– Ne értsenek félre, én nem osztom hősünk jugonosztalgiáját és pán(dél)szlávizmusát. Még hogy nem volt tákolmány, ki hallott még ilyet!? No de megpróbálok uralkodni magamon, és ellenszenvemnek ellentmondva, végigkisérem hősünk gondolatmenetét:

– Nem volt tákolmány, és megmondom neked, miért gondolom ezt: te is tudod, hogy én, mint nyelvész, a nyelvet tartom a legnagyobb emberek közti kohéziós erőnek. A többi, a vallás, a nemzetiség, az ideológiai, még a kulturális hagyomány is mind-mind szekundáris dolgok. Ezekkel lehet manipulálni, a nyelvvel nehezen, főleg amikor egy és ugyanaz, bár voltak szánalmas próbálkozások ezen a téren is, de kudarcba fulladtak. Nagy hatalom ám a nyelv! No de folytatom: jött tehát ez a fránya háború (mint a fent emlitett manipuláció kiváló eredménye) és meghatározta életünket, még az irodalmat is (de még mennyire), úgyhogy egyik napról a másikra tudatták velem a hivatalos kánon kerberjei (ebben az időben már gimnazista voltam), hogy mostantól kezdve az az iró, aki eddig a kedvenceimhez tartozott, most már nem a mienk. De nem ám, kisfiam, ne sírjál, majd ha nagy, behemót, érett ember leszel, majd akkor kivilágosodik előtted minden, addig csak hallgass a bölcs, puskaporos felnőttekre, mit tudsz te még erről… Odajutottunk tehát, hogy akkori országelnökünk, a „szerb Tolsztoj” könyveit úgy nyomták az iskolában, mint annak előtte a partizánok divízióinak sokaságát.⁷ Hú, de sokszor kellett beteget jelentenem (stomačne tegobe, általában ezt irtam sajátkezűleg az igazolásokra, ment a hasam folyamatosan). Nem volt kedvem olvasni eme iró mondatait, melyek a szerb nyelvtan szabályainak gyakran homlokegyenest ellentmondanak, bár lehet, hogy ez nála poétikai eszköz, nem tudom. Ha igen, akkor még a mai napig sem értem el azt az intellektuális szintet, hogy megértsem az efféle poétikai eszközöket. Csak a klasszikusoknál voltam jelen: Tolsztoj (ezúttal az igazi!), Andrić, Kaffka, Camus. Csakhogy ezeknek nem sok időt hagyott a Program. Mert hát minek az orosz Tolsztoj amikor nekünk is van egy? A partizán irodalmat felváltotta a nacionalista diskurzus. Antik művek helyett ideológiai, szocrealizmus vagy patriótizmus-ez volt az iskolai programszerkesztők mindenkori credója. Hihetetlen, mennyire elronthatja a gyerekek izlését egy ilyen rossz kánon beidegződése. Igy hát továbbra is nevetséges autodidaktaként folytattam olvasói érzékenységem kiépitését, persze, szerencsére, a nagybácsinak is volt beleszólása a dolgokba. Egy ideig a Bildungsroman-okat bújtam. ⁸Goethe Wilhelm Meistere után különösen Tonio Kröger volt az, akivel talán túlságosan is identifikáltam magam: hiába, haverjaimat csak az autók érdekelték-én, autista gyermek lévén, már óvodás koromban fejből tudtam minden autómárkát. Aztán meguntam. Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ők ott ragadtak volna le, azon a szinten. Nem, ők a pubertáskorban fognak majd leragadni…

– Meg kell jegyeznem, hősünket egyre inkább egy kretén, pszeudoelitista sznobnak tartom, de ha már elkezdtem, hadd fejezzem be meséjét (tisztelni kell az olvasót, lehet, hogy ő nem osztja lesújtó véleményemet hősünkről-komolyan mondom, azon gondolkodom, ezentúl mellőzöm a hősünk jelzőt):

– Ott volt még a kis Dedalus Pista, főleg az a rész volt érdekes nekem, amikor jezsuita osztálytársai megkérdezték, ki a kedvenc költője, mire ő azt válaszolta, hogy Byron. Nekik ez nem tetszett, ők Byront dekadens ördögnek tekintették, nekik inkább Sir Alfred Tennyson felelt meg, igy hát megverték szegény szemüveges Pistát (és még egyszer összetörték szódásüveg-vastagságú szemüvegét, ha jól emlékszem). Voltak még ilyen zsánerű művek, például a kevésbé ismert orosz panelista (mert Panelovszkijnak hivták a tömörülés szellemi atyját) csoporthoz tartozó N. Garin Mihajlovszkyj álnéven ismert iró Gimnazisták c. regénye. Ottlik Géza Iskoláját viszonylag későn, egyetemista koromban fedeztem fel. Meg ott volt még egy szerző, ezúttal honi, Vladan Desnica, a hiperérzékeny hegedűművész kórházi elmélkedéseivel. Aztán egy ideig a politikai allegóriák érdekeltek. És képzeld, amennyire nem szerettek osztálytársaim, mert állitólag negativ energiát sugároztam gondtalan ifjúságukba…

– Azt képzelem. Hősünknek önkritikája aztán egy fikarcnyi sincsen. No de folytassuk a konfessziót:

– Nem szerettek, de mégis, láss csodát, abban az időben még egy kis ellenzéki kruzsokot is szerveztünk mi hárman, ahol Zamjatyin, Hucksley és Orwell művei voltak a példaképek és a vita fő tárgya. Természetesen aktuálpolitikai párhuzamokkal. Hát körülbelül igy nézett ki addigi olvasmányaim repertoárja. Klasszikusaimról itt most nem beszélnék neked, ez egy külön beszélgetés tárgya lehetne…

– Az olvasók bizonyára észrevették, hősünknek nem sok köze van a lirához, a drámáról nem is beszélve. Ö az elbeszélő próza szakbarbárja, Hát ennyit irodalmi nyitottságáról… No, de folytassuk csak eszmefuttatásának interpretálását:

– Érdekes viszont, mennyire nem fogott meg az akkor divatba jövő Tolkien-őrület. Egyszerűen nem éreztem magaménak ezeket a hobit-meséket. Talán túl öreg voltam már amikor fölfedeztem ezt az irót: engem csak az emberi allegóriák érdekeltek bennük, meg a nyelvészeti érdekességek (ki is kellett ám találni azokat a nemlétező nyelveket!) mert addig már rájöttem, hogy minden mese csak egy véges számú sablon variálása. Hát ilyen útálatos, néha még igazságtalan irodalmi demisztifikátor voltam. Azóta is csak az igazi, kitapintható, az Arisztotelészi értelemben vett lehetséges élményanyaggal dolgozó irodalom érdekelt, ezekre az Ersatz-dolgokra nem volt fülem, már bocsásson meg, Eco tanár úr. Nem jó a könyv, ha túlságosan könyvszagú, kell a könyvszag, de ne legyen túl erős. Meg hát, különben is, hányingerem volt az irodalmi szektásságtól, a Tolkien pedig manapság már, mint tudod, ilyen glorifikáló szekták tárgya lett. És volt még egy szekta, amely meghatározta életemet, negativ értelemben természetesen, de légy türelmes, nemsokára az is sorra kerül.

Eljutottam tehát a fővárosba, magyar tanszékre iratkoztam, mert úgy éreztem (mégpedig joggal), hogy a magyar irodalmi hagyományról autodidakta próbálkozásaim során nem sikerült koherens képet szereznem. Meg hát műforditónak és kritikusnak készültem végeredményben…

– A nyájas olvasó már tudja, hogy a szerénység hősünk nem éppen legjellegzetesebb vonása…

– Megérkeztem tehát a fővárosba. Nem beszélek neked a vidéki (pardon, kisvárosi) ember keserű kiábrándulásáról, erről már nagyon sokan irtak, beszéltek. Inkább arról az intellektuális kiábrándulásról szólok, amely a tanszéken várt rám, alattomosan és ugrásra készen.

Sohasem gondoltam volna, hogy egy magyar filozófus, pláne hogyha már rég halott, pláne hogyha műveit évekig csak szamizdatban jelenthette meg, valamikor majd szabályos terrort gyakorol majd fiatal emberek agyára. Azt hittem, hogy miután levették Tito bácsi képeit a tantermek falairól, ez a fajta porté-fetisizmus végleg a múlté. Hát tévedtem, de még mekkorát! Amikor először beléptem bálványimádó tanszékünkre, kb. 16 porté sanditott rám a falakról, különbüző szögekből. Mindegyik ugyanazt az öreg bácsit ábrázolta: miután megyőződtem róla, hogy nem Kádár Jánosról van szó, megkérdeztem idősebb kollégináimat, ki a csuda az. Azt mondták, hogy az egy filozófus, akiről tanulmányaim során minden áldott nap hallani fogok. És tényleg, nemsokára megkezdődött az évekig tartó kemény H.B.-terror. Tudod, itt nekem nem is annyira magával H.B.-vel volt bajom (bár filozófiája kifogásolható, főleg az aranykor-elmélet és a becsinált levesről szóló esszé), hanem azzal, hogy milyen szektás társaság gyűlt össze a filozófus művével foglalkozó irodalmi esteken: szerencsétlen, alapjában véve jóhiszemű de korlátolt, a piaci kofa parasztlogikáját reménytelenül nélkülöző nénikék (tisztelet a kivételnek), mérnökök, orvosok, az. ún. technikai intelligencia krémje, akik H.B. műveivel kezdték el olvasási karrierjüket kb. hatvanéves korukban, aztán irodalmi értelemben teljesen dilettáns jogászprofesszorok (mert a joghoz csak a jogászok értenek, az irodalomhoz pedig mindenki, ezt tudjuk jól). Egyáltalán, olyan emberek, akik szeretik azokat a könyveket, amelyek egycsapásra megváltoztatják az ember életét. Fiatal pedig-egy szál se. Azt mondta nekem egy akkor elsőéves hallgató, hogy anyit hallott már H.B. epochális művéről, hogy csak azért sem olvas el tőle egy árva sort sem. Csak azért sem! Micsoda istenkáromló szemtelenség! Én azért kiolvastam egy pár művét, és amikor a jóindulatú öreg nénikék egyike előtt meg mertem kérdőjelezni filozófusunk világraszóló elméleteinek jelentőségét (mert akkor még azt hittem, az efféle nénikék gondolkodó lények és lehet velük intellektuális dialógusokba bocsátkozni-micsoda miskini naivitás!), a következő választ kaptam: „Tudod, kisfiam, a te éretlen, ici-pici agyacskád fejlődésének (mely remélhetőleg még jó sokáig eltart, hogy adná az a jóságos Atyaúristen!) ennek az iniciális fázisában te még nem vagy képes megérteni a Mester mélységesen mély gondolatait.” Igen, nénikém, ha Ön igy gondolja. Ilyen szituációkban, uram bocsá‘, mindig defekáció közben képzeltem el elhalálozott gondolkodónkat, mert csak igy tudtam magamnak elképzelni, mint embert, minden más szituban valahogy elérhetetlen emberfeletti szellemi lénynek mutatkozott. De hát, tudod, én már csak egy ilyen perverz, beteg állat vagyok, hogy is merek ilyesmiket gondolni egy emberről, akinek már csak hamvai vannak meg (ha ugyan). Minden, ami a tanszéken történt, ennek az eklektikus tannak a jegyében történt. A tehetségfelmérés is. Aki nem úgy olvassa a Mestert, mint a Bibliát, az nem érti, ergo nincs tehetsége, ergo mennyen haza kapálni, csináljon valami hasznosat és ne pocsékolja az idejét holmi irodalommal. Aki pedig ellenkezni merészelt a Tannal, az a H.-inkvizició máglyáján tűzhalálra itéltetett.

– No azért ez már több a soknál. Nem mondom meg a nyájas olvasónak, mit mondott még hősünk a jeles filozófusról, mert az annyira borzasztó, hogy még a gyűlöletbeszédtörvény leghevesebb ellenzői is tiz év börtönbüntetést szabnának rá kihallgatás nélkül. Hősünk tehát, miután kitombolta hat évig akkumulált gyűlöletét, amit nem a filozófus, hanem, mint mondta, „az általános képmutatás” iránt érzett, igy folytatta:

– A furcsa csak az, hogyan gyakorolhatott egy ilyen filozófia ekkora hatást a szerb kváziértelmiségiekre. Talán krizishelyzetekben kell az embereknek egy misztikus, megváltó tan, amelybe kapaszkodhatnak… No, de nem vagyok filozófus, nem is akarlak ezzel untatni, lépjünk tovább.

Sejtheted, ilyen tananyag mellett újfent felvetődött az autodidaxis szükségszerűsége. És itt már a nagybácsi sem segithetett olyan mértékben, mint előbbi intellektuális avantúráim során. Úgy éreztem, megpróbálkozhatnék a műforditással: Kosztolányi regénye itt nagyon kapóra jött. Tudod, mindazt, amit gondoltam, de nem tudtam kifejezni… (szánalmas próbálkozásaim kudarcot vallottak, az ötlet megvolt, csak a mondatok valahogy nem hagyták magukat megformálni… hát igen…) Inkább leforditottam a könyvet. Azóta is csak olyan irókat forditok, akik, ahogy mondani szokás, „szellemileg közel állnak hozzám.” Tudod, szerintem még a prózaforditáshoz is nem csak tehetség, de tudás is kell. Vegyünk egy példát: egyszer egy idősebb forditó azt mondta nekem, hogy ne múlt időben forditsam a magyar mondatokat szerbre, mert a magyarban a múlt idő mint jelenidejű történések elbeszélőideje sokkal gyakoribb, mint a szerbben. Andrićra hivatkozott, és azt állitotta, a szerb forditásban is alkalmazni kellene a jelen időt. Igen ám, de. Nem szabad egy forditónak, egy törpének, egy pigmeusnak, azt gondolnia, hogy olyan mesterien tud bánni a nyelvvel, mint Ivo Andrić. Egyébként, ez a forditó megfeledkezett arról, amit Käte Hamburger mondott⁹ a präteritumról mint jelen idejű eseményeket (!) jelölő igeidőről. A német präteritumnak pedig a szerb aorist felel meg. Paradokszális, de igy van: a múlt idő, állitja Hamburger, az elbeszélésben jobban kihangsúlyozza a jelenidejűséget és dinamikusabbá teszi a cselekményt, mint a jelen idő. Ilyetén tehát a mondta szócskát jobb, ha úgy forditjuk szerbre, hogy reče, mint úgy, hogy kaže. Arról nem is beszélve, hogy az egyszer már alkalmazott igeidőn nem ajánlatos változtatni egy mű határain belül. Hacsak nem képzeljük magunkat Andrićnak. No de hova keveredtem. Ez már egy merőben más téma. Talán hagjuk itt abba, mit szólsz hozzá?

– Beleegyeztem. Ezekről a dolgokról naphosszat lehetne beszélni. Remélem, hogy egyszer majd folytatjuk, bár nem mindig tetszettek nekem hősünk brutális, olykor hisztérikus kirohanásai. Köszönom a türelmét, nyájas olvasó.