gulyas

Gulyás József

Ludasi sor

Prológus

Itt laktunk, itt éltünk... 1947 vagy 48 őszétől, nem tudom pontosan – az Ignusz kastélyból költöztünk le ide annyi vándorlás közben (és csak 1957-ben foglaltunk hont Kővágón és csinálkóztunk újra és nyugodtunk meg végül valamennyire a szülőház elhagyása után) –, valahol megtalálhatnám (iskolai értesítő) vagy kiszámítanám mikortól, de minek? Nem mindegy? Itt már kukorica nől…

Apám nem akart soha meggazdagodni, tudta, látta hogy kétkezi munkával úgyse lehet, más lehetősége meg nem volt, de biztos nem is kellet neki. Legénykorában, sok szolgálás után dolgozott, elsőben. Nem törte magát. Nem kapálózott. Sokat járt az olvasókörbe, csavargott, szökdösött a határon ide-oda, vadászott (orvul), muzsikált. Aztán megnősült. És jöttünk. Vastagon. Látva ezt a tempót, biztos elszomorodott és nem volt mit tennie, kicsit rákapcsolt, váltott, úgy a másodikba. S ahogy jöttünk sorban, sorakoztunk: János, minek ez a sok gyerek?, aggódtak testvérei, Illés, Misa, Pista és Mári. Így adtuk el a szülőházat, gondolom én, szoba-konyha volt, kis szőlővel… ahol nyáron, nyári hőben piros csirkék, tyúkok ültek a ribizlibokor alján a homok-fészekben s néha öreg kéregetők jöttek. Énekes-koldus, így mondtuk őket. Egy merőkanál liszt járt nekik, tőlünk is, akiknek éppúgy nem volt, a nincsből, mert tudtuk az íratlant, hogy a koldusnak abból is jár. Öt gyerek volt, amikor innen elindultunk. Sorban: Pista (a félárva; gyakran szolgált), Irén (a tejfölös hajú), én (nem tudom milyen), Sanyi (Masa Antal, anyám öccse kicsiben) és Karcsi (a beteges, a ,,kákabélű"). Ezek és ilyenek voltunk. S indultunk világgá, örök, végtelen útra, mint később kiderült. S a végén jött még Laci, 44. április 1-jén, a Dobrovojác soron.

,,Gyerekeket nemzettem akaratom ellenére", mondta, mondogatta apám késöbb, úgy a levegőbe, de minekünk, amikor berúgott, nagy szavalása közben, ujjait nyálazva (ismert szokása volt), meg többször, bütykös mutatóujját felemelve, és ebben az is benne, hogy nem tudtok ti semmit: ,,Én vágtam el a köldökzsinórotokat…"

Nem voltam még ötéves, de ennél több semmiképp se lehettem, Ludaspusztán laktunk, még a szülői házban, a vasút mellett (közel az állomáshoz is, kicsit keletre tőle), egy hajításra a sínektől. Ha hosszabb szerelvény érkezett, mint 41-ben, amikor bejöttek a magyarok, megállt az állomáson, a vége ott volt nálunk, máskor meg kijjebb, egész a Suszter Bandiék háza körül. A mozdony elhaladva előttünk, közel volt már az állomás, nagyokat, éleseket – bántóan hegyeseket, szúrósakat – füttyentett, jelezve érkezését vagy a kis állomáson vesztegelve, vidáman egyre füttyögött. Ezt a hangot nem bírtam, bántott, sértett, kínzott nagyon. Megőrültem tőle. Sivalkodtam, mint akit nyúznak és menekültem. (Ezt felejtse el… Oh, bocs. – Freud-i ,,elszólás" – fejtse meg, ha tudja, Flóra kisasszony Freud és Ferenczi pszicho. prof. Urak segítségével!) Negyvenben a többiek, a környék kicsije-nagyja, mindenki kint volt a vasútnál, a vonat mellett, közel a töltéshez, ahol, később mesélték, szállt, hullott a magyar apró, a fillér, a lyukas húszas (olykor tán még egy-egy papír is), tele marékkal szórták a katonák… Az ágyláb, melyet átöleltem, még ma is előttem van, látom. De a mozdony sih-suh hangját, szuszogását, szusszantó fújásait ugyanúgy borzasztó volt hallanom…

Ezeket sose felejtem el. Remélem. Vagy sajnos?

Nem.

(Minden úgy volt, minden úgy kellett, hogy legyen, mert úgy volt ahogy. Szépen végzés szerint.)

A széles, mély kerékvágásban vastagon ült a szürke színű, kerékvágta, nullásra őrölt, kerékőrölte finom, selymes, még tán a lisztnél is finomabb por. Ha lábunkat húzva végigszaladtunk benne az úton a ház előtt, még fönt a Milkovics soron, felbuggyant, bodorodva kavarodott fel – Istenem, de gyönyörű volt! –, vagy hánykolódva, a farát dobálva elnyargalt egy rossz kétlovas, az állatok füle közé verve a gazda, föllebbent, felcsapódott ás lassan kavarogva felhúzódott, fel magasra és megállt az ürességben vagy a levelek közé bújt, felszívódott, belerakodott a lombozatba, különösen nyáron, a délutáni szálcsendes órákban és nagy sűrű, szürke felhőként úszott, úszni látszott, máskor meg lebegett hosszan az út felett…

Gondolatban, ha megfutok benne, a könnyű, alig érezhető selymes porban lent a kocsiúton a mély vágásban, ahogy akkor szokásunk volt, elszörnyedek: kődarab, leesett patkó, szög, törött apró üveg… beleborzadok és megrántom a lábam…

A lábujjaimon alig akad ép köröm. Fönt a Hajdúban, még 5-6 éves koromban a beton és a vasút közt a gyalogúton a kiálló kövekben mind levertem a meztelen lábamat, a lábam ujjait. (A Weisz-féle kisboltba jártunk leginkább, ahol tudom hitelre is volt, hozomra.) A körmeim egy része ott, akkor ment szét. ,,Kirugdostam" a kiálló kődarabokat s vérző lábbal mentem, sántikáltam anyám után…

1945-ben Királyhalmon laktunk, az Oncsa soron, az első, tehát 1-es számú házban. A Blans telepről (leírva bizonyára Blance – francia női név) költöztünk oda, ahol apám fővincellér volt. A hátunk mögött egy szintén sokgyermekes, tán még nálunk is szegényebb sorsú család lakott. Egy kislányra emlékszem közülük, egy kis békára, senki másra, no, meg egy gebére, melyet úgy kellett talpraállítani, fölemelni a rúd mellé, aztán már elballagott. A kislány velem egykorú vagy kevéssel fiatalabb lehetett. Horváthék! kiált fel nővérem, Irén. Egy Horváth nevezetű család lakott mögöttünk, mondja, ahogy beszélem az esetet. Ő nagyobb volt, jobban emlékszik vissza. No, ha kimentem és átnéztem hozzájuk, bámultam arra s ő meglátott, kiöltötte rám a nyelvét, bee, mondta, majd hirtelen megfordult, előrehajolt, felkapta szoknyáját és kettőt-hármat a meztelen fenekére ütött…

Később Ludason erre a bee-re jött a válasz, hogy… Így cseszkődtünk egymással Györkő Matyival az élen, a két futballcsapat legénysége a labdazavarás után letelepedve a Pipi-kaszáló gyöpén, hűsölve az akácfák alatt. A játékban és viccben Matyi vezetett. Vékony, csontos, hahotázó, vidám gyerek volt, kékszemű, ballábas. Az úgy értette sutázni a labdát, hogy csoda… Jókat nevetett, főleg a saját ugratásain, tele szájjal, könnyes lett tőle a szeme. (De nekem néha úgy tűnt fel, vagy csak most gondolom, hogy valami mélyen beárnyékolja a belső világát.)

És akkor ott az akácfák hűvösén tudtam meg pontosan mit akart nekem mondani az az égetnivaló oncsaházi kis büdös:

Bee, bee,

Bujj a seggembe.

,,Ne kornyikáljatok már!", mondta anya s ekkor már türelmetlenebb volt a hangja… Nálunk az éhes és szomjas malacok szoktak volt kornyikálni. És mondta ezt olyankor, máskor meg más, szebbnél-szebb szavakat, kifejezési formákat használva, ha a nyomába szegődve kitartóan kísérgettük, mindenütt a sarkában voltunk, kenyérért rágva a fülét. Vagy este a fejünkre húzott takaró alatt kicsit dideregve rimánkodtunk… De látom, ez az utóbbi nem is itt történt, hanem még Ludaspusztán, ahol a 40-es évek elején, azok első felében, a Dobrovojác soron laktunk akkor, a Fekete Jelena elhagyott és nekünk adott, ránkbízott (?) házában. ,,Kinyeret, kinyeret…" A külső soron, kint a flaszteron leventék s behívottak gyakorlatoztak, vezényszóra énekelve verték a díszlépést: 1, 2, 3, 4, a neve Rózsika. Bal-jobb, bal-jobb…,, Este újra kezdtük, mert mindig éhesek voltunk. ,,Kinyeret, no, kinyret, kinyeret", hajtogattuk egyre, halkan, félénken, rágtuk a lelkét a fejünkre húzott lópokróc alól. Ő tett-vett, szitált vagy készült másnapra, a palicsi piacra, kint a ház előtt a fal mellett állt előhozva, indulásra készen, odakészítve a talicska, pakolászott, a vinnivalót válogatta, rendezte, rakosgatta, szőlőt, sárgarépát, a gyönyörű piros sárgarépát, mely a szőlősorok közt termett és mekkora zöldje volt! – tompa, szép nagy piros, de micsoda piros sárgarépák termettek a sorok közt! Mikor pucoltuk csapkodott, arcunkba-szemünkbe spriccelt az édes levük. – Anya mákor varrt, fejét néha mellére ejtve, el-elszunnyadva foltozott a hármas lámpa kis sárga világa mellett. ,,A kenyér már alszik", mondta, mondták, mert apám is ott volt, nem látom, de ott kellett lennie. ,,Majd reggel, ha felébred. Siessetek ti is aludni, hamarabb reggel lesz." Hosszan kornyikálva, végül üres hassal elálmosodtunk és becsukódott a szemünk a fejünkre húzott pokróc alatt összeguborodva…

Majdnem mindig így aludtunk, legalábbis én. Miért? Fáztam.

Már nem fázok – egy idő óta akkor sem, ha eszembe jut – de sokszor ma is így alszom.

A kisasztal deszkáinak köze, ahogy mi mondtuk, a csinja idővel telerakodott. Anyám késsel, egy tompa késsel, a ,,tompa kés" hegyével piszkálta, tisztította ki a régen világos színűre súrolt keresztlábú kis konyhaasztal csinjait. A gyalulatlan vagy csak épp lesimított deszkák közei végül nagy rések, széles nyílások lettek.

Stafírungként hozta, hozatta; ezenkívül kapott még otthonról egy nyoszolyát, egy dunnát meg egy ,,suglótot", ami ezeken túl bútorunk még volt, azt úgy szerezték vagy apám csinálta, ahogy szaporodtunk, jöttünk, nőtt a család, a szükség törvény és parancsa szerint.

Sokat játszottunk együtt. Néha összecsaptunk, marakodtunk, majd mint a kutyák vagy disznók. Láttam, hogy marják egymást a vályúnál evés közben, harapják, harapdálják a másik nyakát, lelógó nagy klepa fülét. Mérgesen, csúnyán röffentek és visítoztak, mintha ölnék őket. Némelyik füle egyadta vér volt…

Az asztalnál sokszor mi is veszekedtünk. A közepére tett kistányérból mártogattuk a cukrot, közben figyeltük egymást; aki csalt, nyálazta a kenyeret, hogy jobban ragadjon, fogja a cukrot, arra rászóltunk, elárultuk. Aztán emlékszem, sokat igazságtalannak éreztem az elosztást. Összehúzott szemmel méricskéltem. ,,A Karcsié több", ,,A Karcsié nagyobb", vagy ,,A Sanyi többet kapott". (S ebben nem csak az attól való félelem élt, hogy éhen maradunk, mint az említett malacok, hanem az is benne volt, hogy ki a kedveltebb. Leginkább húsról, kalácsról volt szó, de a kenyér is számított. Itt most már több volt, mint fönt Homokon, 44-45-ben, ám soha nem elég. A kalács széle, de leginkább a sarka, ami a tepsi végéből került ki, sok veszekedést, morgást okozott. Aki azt kapta, akinek az jutott, úgy érezte, nagy igazságtalanság érte, kitolás történt vele. A megkülönböztetés jelének tartotta. Irigy volt a másikra és haragudott érte anyára…

Emiatt az ilyenektől én sokat szenvedetem. Talán azért vagyok olyan érzékeny az elosztásra.

A málénk viszont jó volt a széle, a sarka, szép barnáspirosra sült, ropogós, az Oldal Gulyás, még fiatalabb korában, jobb fogakkal, igen kedvelte, ő azt kérte, ebben a süteményfélében, a máléban, mint a főtt csirkefej a levesben, a levesből, az övé volt.

Mint érdekesség említem: ha csirke sült-főtt és aki a levesből a lábát kapta, azt mondták rá hogy jó táncos lesz, a szárnya a repülést jelentette, a feje az észt, okosságot, a nyakára is volt valami, de az bizony kiment a fejemből. Akinek és akiről nagy szeretettel (és szégyen, nem szégyen, néha sírva) írom ezeket, a ludasiak és volt ludasiak, tudom kapásból rá fogják vágni, mert ők emlékeznek…

Nővérem, Irén csuda szerette a kenyeret, a friss maga-kenyeret. Mi is, éltünk-haltunk érte; krumpli, tészta, kenyér, a kenyér, imádtuk. Mindegy mit tettek elénk, mindent megettünk, de a kenyér mindig kenyér volt. Azonban Irén, ő csodamódra és másképp, mindenkitől másképp szerette. Csípett belőle, tépett egy falatkát a karajából – amely már jellemző módon akkora volt, hogy majd letörte a kezét –, sokszor láttam, s mielőtt bekapta volna, mindig az orrához emelte és megszagolta, szagolgatta. (Hasonlóan tett a foszló meleg fonott kaláccsal is.)

Életemben nem láttam senkit így szeretni a kenyeret.

(Ez az emlék még úgy jutott eszembe, hogy a minap láttam nálunk a konyhában, amint – régi reflex? Örök hűség? – orrához emeli a falat friss kenyeret, mint egy kis Estikét.)

Volt is becsülete nálunk a kenyérnek. Anya úgy tanított minket, ha elejtjük, meg kell csókolni. Egymást soha, de a földre esett, leejtett kenyeret, a kenyérkét megcsókoltuk. (Kenyérkének apámtól hallottam. ,,Kinyérke" mondta.) Nem ám, hogy csak fölveszem, lefújom és kész! Nem! Hanem: fölvettük szépen, ráfújtunk, jól megfújkáltuk, a kezünkkel lesöpörtük, letörölgettük, aztán még többször is ráfújtunk és megcsókoltuk hangosan.

A leesett, elejtett kenyeret megcsókoltuk, de egymást soha.

Nem sajnálom én ezt, dehogyis, csak mondom…

,,A cica belekakált", mondta anya a kisebbek, Karcsi, Laci fülét tisztítva, ha azok folyton mozogtak vagy nem tetszett nekik és tiltakoztak, kapálóztak, bőgtek. A lavórból, esetleg kisteknőből kiemelve, ahol, amiben megmosta, a hokedlira állította őket és törölgette, a hajukat jól megdörzsölte a törölközővel, aztán kitöredezett, hiányos fogú régi fafésűvel (bizonyára ez is a hozományához tartozott) megfésülte, rendbehozta a százfelé, összevissza álló szálakat. (Karcsi feje kiskorában olyan volt, mint a bárány, bodor s ami nekem még különösebb volt rajta, az az, hogy két csavarulat volt a hajában a feje tetején; apa, emlékszem, azt mondta erre, ebből vonta le, hogy úr lesz belőle.) Aztán következett, jött a fültisztítás s ettől mindig erősen köhécseltek az öcsim. Mérgét letörve, a gyufaszálat egy saját szabású-varrású tiszta zsebkendőbe csavarva piszkálta, tisztítgatta a két kisebb gyerek fülét. ,,A cica belekakált."

Mi néztük, lestük és daloló hangon így csúfoltuk őket:

Meztelen gólya,

Csípje meg a bolha.

Azután, vagyis tán már jóval előbb rájuk adta az inget, a fejükön keresztül belebújtatta őket, akkoriban ilyen ingféle járta, nem ez a leiggombos és következett a gatya megkötésének tanulása. Újból megmutatta, tanítgatta rá őket.

Bukorra kellett megkötni. (Ha eloldáskor véletlenül csomóra húzódott a madzag, akkor meggyűlt vele a gong, nehéz volt kibogozni, több esetben szét kellett vágni.) Emlékszem, én nagyon nehezen tanultam meg. Mennyit bajlódtam vele, mire sikerült! Sok dologgal így voltam. Azért megtanultam minden fontosat, ezt éppúgy, mint az írott betűket és kötésük módját. Van is hasonlóság az írott betűk összefűzése meg a gatyamadzag megkötése között…

Ha szüleink odavoltak vagy csak kimentek ellátni, jóltartani a jószágot¹, etetni-itatni, végezkelődni, kicsit megsimogatni, vakarászni őket, legyeskedni körülöttük, ahogy apám, mint jó gazda és állatszerető ember szokta volt, vagy fát hasogatni, ha kimentek, de ha nem, mi akkor is hancúroztunk, ugráltunk, óbégattunk, brekeke, brekeke, kezünket ökölbe szorítva szánkra tettük, a másikkal meg keményre felfújt pofazacskónkat ütögetve, hogy ki találta ki, milyen zseniális ötlet, utánoztuk a békát, brekeke, brekeke. Sanyi ebben is a legjobb volt, első, mint annyi sok más játékban, a legügyesebb, például a pajázásban. Löktünk, majd ütögettük a végein meghegyezett kis fadarabot és számoltuk ki hányat csinál… ,,Ne kuruttyoljatok, rossz kutyák! Tán viszket a bőrötök?" A macskával játszottunk, belenyúltunk a fülébe is (,,ptüh, kakás", mondta anya), nyaggattuk, szorongattuk, kínoztuk, szerintük, fojtogattuk vagy ,,princeltettük", ahogy apa mondta és mutatta, falusi gyerekszokás szerint. Megint ránk kellet szólni: ,,Ne zsinatoljatok! És ne nyivákoltassátok örökké azt a szegény macskát!" Mink: ,,Princ, Princ", mink biztattuk és a macsek végül átugrott az összekulcsolt kezünkön. Anya hiába beszélt, hasztalan fenyegetett bennünket vagy csapott közénk, amikor már elege lett, mi gyerekek (fiúk), mintha ördög bújt volna belénk, teljesen megvesztünk, felfordítottuk a szobát, az egész házat fenekestől felforgattuk, feltúrtuk, mint a disznók a maguk vackát, úgy játszottunk. Akkora port csaptunk, már mondtam valahol, felhőnek is beillett. Vágni lehetett a port… Amikor a szülők kint voltak, de máskor is. Szóval nagy vásárt csináltunk mindig otthon. Kint-bent…

Voltak nyugodtabb óráink és szelídebb játékok is. Általában pedig voltak a faluban közös, csoportos² és otthoni, családi, ezen belül több résztvevős és magányos játékok. Otthon az egészen békés és nagyon érdekes, mert egyszerre közös és magányos játék, a górérakás, este, morzsoláskor. A góré csutkából és összedőlésig épült. S aztán újra és újra felraktuk, ha nem is százszor, de ásítozásig, raktuk, rakosgattuk. (Csutka-Déva-vára, ludasi módra.) Aztán a haszonra, a dióért folyó a sulyokkal, a sulyokfával (dohányvágásra is szolgált), bent a karácsonyi szalmán, és az eldugós játék, a kukk-bakk stb. Eldugtunk valamit. Hideg, kezdtük, langyos, meleg, meleg, forró, vagy víz, tűz. Tűz! És előkerült, meglett az eldugott tárgy. Kukk-bakk, szólt valaki és tovább nem volt szabad beszélni, hangot kiadni, tán még nevetni se, amit úgy szerettünk. Aki megszólalt, vesztett, kiesett. Vesztett? Mit vesztett? Semmit. (Semmit?) S a legkitartóbb nyert-e valamit? Nem, semmit. (Nem?) Amikért s ennyiért később kisujját se mozdítaná meg az ember. Hacsak nem író, költő. Más kollektív, közös játékban, játékok során, közben, tudjuk, valaki mindig kiesett, lesült (sántaiskola), végül maradt egy, az győzött. Volt a részére holmi nyeremény, ha nem más, az elismerés, a dicsőség. Ugyanolyan ez is, pontosan olyan, mint amikor babra vagy filitykára kártyáznak az emberek. Vagy ne mondjam: semmire, semmiért írnak s élnek a költők…

Hát ilyen, ez a gyerek, a játékok kora.

Másképp és máshonnan szemlélve nehéz volt a gyerekkor.

És látom, mennél nehezebb, annál szebb most.

Ami pedig szép volt és mennél szebb, most annál szomorúbb.

Ki érti ezt?

10.

Cirok-fogpiszkáló. Látott-e már valaki ilyet? Apám találta ki? Ha szüksége volt rá, a konyha-seprőből letört, kiszakított egy szálat és evés után (természetesen még fiatalabb korában, vagyis hát itt Ludason, ahol 47-55 éves volt) fogpiszkálónak használta. A gyufaszál is, körömmel lecsipkedve, ritkábban késsel lefaragva, meghegyezve, az is megtette, alkalmas volt erre a célra. Mindkettőt magam is használtam, a sors kegyéből. (Zákány Antal, költő és hadvezér – így mutatkozott be – őt is láttam gyufaszállal a fogát piszkálni, máskor meg a gyufásskatulya széléből letépett egy keskeny szálka-darabot s azzal.)

11.

Amikor húst ettünk, vasárnap, más ünnepen, disznótor, lakodalom, mi gyerekek, nők, akik nem akartunk utána inni, mindig elnyomtattuk a húst egy kis édességgel, ősi paraszt szokás szerint, de akik akartak, azok természetesen soha nem vetettek hús után édeset, semmi édességet a szájukba, még ha tökös rétes volt is az, a legjobb, a rétesek rétese, mert arra nem csúszott a tütü.

12.

Télen be voltunk szorulva, összehúztuk magunkat, egy helyre, összebújtunk, mint a jószág, begubóztunk, bent gubóztunk, az ablakon néztünk ki, ruhánk nemigen volt, esetleg épp mosásban, száradt kint a fagyon, este meg a meleg kemence nyakán, tetején – a gombján fönt a macska aludt, ilyenkor az az ő birtoka volt, meg a sporhet padkáján, az is, többnyire –, a ruha gőzölt finom szagot lehelve. Én külön szerettem a száradó ruha szagát, azt a tiszta, szép szagot. A szobában, ahol ilyenkor laktunk, az egész család, egyrakáson, összehúzva, mi gyerekek mindig játszottunk valamit. (Mennyi játékot tudtunk, kinti-benti, téli-nyári játékokat! Remélem sorra kerülnek, de néhány biztos megtalálja helyét e könyv lapjain.) Sokszor majd szétvetettük a helyiséget. Fenekestől felfordítottuk. Például veszettül hintáztunk az ágy szélén. A bölcsős időkből maradhatott meg ez a szokásunk – legkisebb öcsémről, akinek, anyától látva-tanulva, Irén rágta a főtt krumplit meg mást, úgy etette –, Laciról tudom: megragadta a zöld színű, híg olajzöldre bemázolt bölcsője szélét és hajtotta, hanyatt-homlok vágtatott vele, repült, fején a ,,fékető" (madzagja, a fehér ruha, magából az anyagból való, piros csíkot hagyva, a nyakába, mélyen a szalonnás, kövér tokájába vágott) és vágtatott, repült a bölcsővel. Egyszer, úgy ködlik föl, felfordult a ,,szekér", felborult s ő kibukott belőle. Mi is hajszoltuk magunkat, hajtottunk, szinte ájulásig. Visítottunk, kiáltoztunk a gyönyörűségtől. A döncölt, régi szalma, már törek, polyva porzott, úgyhogy akkora por volt bent, akkorát csaptunk, olyan porfelhőt, mint a gépnél szokott lenni. Az idősebb ludasiak tudják milyen az, a fiatalabbak ne is sejtsék. Tán meg sem érdemlik… Hogyha ilyen palinta közben épp nyár volt – mert az is lehetett, de inkább ősszel és kora tavasszal történt az ilyesmi, máskor mindig a levegőn voltunk, kint a szabadban evett az avas bennünket –, a fény betűzött az ablakon és széles, ragyogó sugárkötegben milliárd csillogó porszem táncolt. De mi oda se neki, csaptuk a port, sivalkodtunk, bolondultunk, lázban égve, veszettül hajtottunk, zavartuk a ,,hintát" az ágyszélen. Akkora felfordulást, dzsumbuszt! Észre se vettük, ha anya benyitott. Ilyenkor aztán szorultunk, mint annyiszor. De mennyit! Mérgesen ránkkiáltott és ha nem csendesedtünk le, és sajnos dehogy, inkább tán meghaltunk volna, csak játszhassunk, akkor piff-puff, máskor meg, más, könnyebb esetben, tűrő kedvében kétszer-háromszor is ránkszólt: ,,Ne hancúrozzatok!" Kicsit később: ,,Süketek vagytok?" S ha tovább poroltunk, hozzátette: ,,Úgy látszik, viszket a bőrötök, hiányzik a pálca". S ha tovább poroltunk és olyan Isten nem volt, hogy szóra megálltunk volna, akkor odalépett: ,,Kinek beszélek én, mi?!", kiáltotta s kézzel ránkvágott vagy felkapott valamit, ami a keze ügyébe került; tüzeléshez bekészített száraz gally (párat eltört rajtam), de leginkább az ő klasszikus ütlege, a cirokseprű, az a kopott (,,ütlek", mondta rá máskor rejtett, Mona Lisa mosolyával), mindig a sporhet mellett állt a sarokban, és avval kaptunk, a fordított, a boldogabb végével, a nyelvével, a nyeléből. (Néhányat biztos szétvert rajtunk, de főleg rajtam.) Jól megrakta a nadrágunkat, lábunkat, farunkat, de érezhetően – hiszem, hogy mindnyájan észrevettük, észre kellett vennünk, csak nem fogtuk fel, én nem, mert nem ért el a tudatomig, mint annyi más –, ahogy az anyák, a nők szokták a gyereket, mérgesen bár, bosszúsan, nagy haraggal, sokszor sziszegve, fogát csikorgatva, mégis, szándéka ellenére, gyöngéden, amilyen gyöngéd ő volt lényegében, minden külső látszat ellenére, gyöngéden, kímélve, visszafogottan – dehogy voltak azok igaziak, igazi ütések… vagy ahogy már mondtam, puszta kézzel, de az neki jobban fájt, mint nekünk. Egyébként akárhogy, akármivel vágott ránk, kézzel vagy bottal, az mindegy volt, neki jobban fájt… Én föl se vettem a verést, se testileg, se lelkileg, esetleg csak, akkor még föl nem foghatva, belül, mélyen bent, nagyon belül, mélyen, valahol ott, akárhol, egy helyen, ismeretlen helyen, ahol lassan, később, későn, sokkal később, sokább kékül meg és mennél sokább, annál jobban fáj, szebben, jobban… vigasztalan… méltóképp, megérdemelten.

Mondom, föl se vettem a verést… Most érzem. Most fájnak azok az elkeseredett, mégis gyöngéd ütések… Az ő keze fáj most nekem.

13.

Itt hallottunk és tanultunk meg annyi sok mindent. Azt mondták például: Ne mutass ujjal a csillagokra, mert meghal valakid. Erről anyám is beszélt. Meg: Ne mondd, hogy az ég fekete, mert Isten nem szereti, haragszik érte. Az ég sötét. Ezt is itt hallottuk és tanultuk meg, mint örök (népi formájú?) egyházi tanító követelményt, igazságot és követelményt. Mint igazságot, holott világos, vallási ,,babonaság" volt, butaságot is mondhattam volna. Mondták továbbá, hogy a forgószélbe nem szabad, ne merjünk kést dobni, mert visszavágja és belénkáll, a botot, ha beledobja, az ördög, a boszorkány eltöri az illetőn. Jaj, de szerettük volna kipróbálni, csak szörnyen féltünk. És ez visszatartott bennünket. (Nem vagyok benne biztos, hogy most meg merném tenni.) S még sok-sok más efféle ó, mennyi, akkor félelmetes, sőt rettegést okozó vallási eredetű, valláshoz kötődő népi hiedelmet. Ezek mostanra már kedves butaságok. De akkor nem így volt! És helyük maradt. Néha megállok és érzem, a vallási múlt és a vele összeolvadt népi babona bennem van, a gondolataimban, a lépteimben. Sokszor úgy érzem, ez ad irányt. S félek. Nem akarom azt mondani, hogy meghatároz, vagy túl befolyásol, de… nem is tudom. Néha félek.

,,Ne tüzeskedjetek! Aki gyufával játszik, gyújtogatja, az alávizel."

Erős, nyirkos időben s ősszel, télen, a kemence vállán, szélén állt a gyufa vagy a sporhet-padkán, száraz helyen, hogy mindig gyulladjon, egyből, ne kelljen vele kínlódni. Gyulladt is. De sajnos néha a kezünkben. És könnyen. Mert szerettük a gyufát. A gyerekek szeretik a gyufát, vonzza őket a tűz, a láng különös, szinte legyőzhetetlen erővel. Nem tudni miért. (Megmagyarázhatatlan.)

(,,Aki tüzeskedik…" Csak elijeszteni szándék volt? Meg kellene tudni van-e okozati összefüggés a két dolog közt. Tudom például, hogy a gyufa fellobbanása pillanatában kicsit mindig még a felnőtt is megijed, megretten. Hátha ez, többször, így ágybavizelést okoz a gyerekeknél.)

14.

Mosott az udvaron… Fönt a kiskonyha sarkán, ott is állt egy nagy ecetfa, mint a gang előtt, ez alatt a teknő fölé hajolva, ahogy szokta, már kora reggel óta erősen dörgölte a ruhákat a bordás pléh mosópráján, miközben egyik kezével lubozta, hajtotta rájuk a két széken ferdén elhelyezett teknő végébe folyt szappanos vizet. Feje hátrakötve kis alsókendőjével. Hajnalban kelt ehhez is, mint a kenyérsütéshez. És akkor, vagyis mire én kibújtam, ő már órák hossza óta keményen dolgozott, dörgölte a ruhákat és a mi elpiszkolt, földszínű, piszkos-fekete rongyainkat. Nyáron az a kevés rajtunk mindig piszkos volt, mint a föld, alig vettük fel rögtön és magunk is olyanok, piszkosak, mocskosak, retkesek, mint az ördög… Kért valamire, emlékszem, de én elfüleltem. Lusta voltam, kedvetlen, nem érdekelt, nem akartam segíteni. Forduljon fel a világ, mondtam magamban sokat akkortájt. Gondolom néhány vödör víz kellett volna a kútról, de én a fa tetejét néztem vagy a földön járt a tekintetem. Hogy honnan kapta elő a seprőt, egyszer csak a kezében volt, azt láttam és rám akart vágni, a nyelvével, ahogy szokta, de én, rafinált, rossz kutya, amikor csapott felém, megfogtam, elkaptam a végét. Ő tehetetlen dühvel, mérgesen rángatta, hogy kivegye a kezemből. Hogy rángatta! Én meg tán még vigyorogtam is az erőlködésén. Végül elengedtem és arrábbléptem, elkocogtam. ,,Megállj, megállj, te haszontalan", mondta összeszedve maradék erejét, halkan, szomorúan és rámnézett. (Anyám munkára, dologhoz, robotolni erős, kitartó, de amúgy meg gyönge, fáradt kis asszony volt, 42-44 éves még abban az időben, csak éppen hat gyermek anyja.) ,,Majd kapsz érte, ha bejössz", tette hozzá. Estére elfelejtette. Elmúlt a haragja, mert a fontos ebben a pillanatnyi nagy méreg volt, az indulat, a keserűség. ,,Sanyi!" A kisebb fiát hívta. S nekem úgy rémlett, mintha segítségért kiáltana. De süket voltam, makacs és kegyetlen. Kegyetlen, mint annyiszor és legjobban mindig magamhoz. Ilyen alkalommal, biztos ilyesmi lehetett, egy este nem mentem be, felmásztam a gang előtt ágaskodó nagy ecetfára, fel a tetejébe, stb., stb., ahogy már leírtam valahol. Azért jobb is voltam, néha, ritkán, segítettem. S olyankor örültem – hogy sikerült, győztem, legyőztem magam, le tudtam győzni. (Már nem tudok ennek örülni, a többivel együtt, amit érte tettem, mert semmit se tettem, semmit se tettem (nehogy Ady legyen már). mert semmi volt az, nulla. Hálátlan voltam hozzá, hálátlan, rossz, kutya. Becsaptam – később elhagytam, tán el is árultam.) És jött a víz, segítettem a teknőt is megemelni, hogy a piszkos kifollyon, a tisztázáshoz jött, ömlött a víz, erősen, vastagon. Kicsavartuk együtt a nagyobb darabokat, lepedőt, dunnahajat. Lepedőt? Tán keverem? Mert úgy emlékszem én mindig pokrócon feküdtem, alul-felül pokróc. Valahogy úgy, mint: alul föld, felül ég.

Az incidens után, amely nem az egyetlen és ebből a fajtából nem is az első, de nem is az utolsó volt, elkotródtam, elbujdostam. Behúzódtam a ház körül szerte erdősödő nagy zöld seprűbokrok közé, lehevertem és bámultam a felhőket – mint éveken át oly sokat, különösen estefelé; csoda volt nekem –, jóízű, tejes növényszárat rágcsálva vagy a tenyeremben kimorzsoltam az éretlen kalászt és azt őröltem. Aztán leballagtam a rétre. Közel volt hozzánk ez a hínáros-mocsaras, békával teli víz. Leültem a parton, ahogy tettem ezt is annyiszor és ott pityliköltem, néztem a békákat, brekeke, brekeke, szóltak a nád közt. És álmodoztam. Békaszéket már tudtam kötni – papsajtból fontuk, papsajt szárából. Mint rétszéli gyerekek, a békák brekegését, vartyogását élethűen tudtuk utánozni. Leírni nem, vagy csak nehezen, de eljátszani még valószínű el tudnám. Ültem ott és hallottam anyám kiáltását, többször is hallottam, de a szél, mely meleg hullámokban néha átlengett, végigsöpört a tájon, elkapta, széttépte…

Ezeket az emlékeket nem lehet soha elfelejteni. Nem tudom…

Egy hang: Gyónj meg.

Gyónjak? Gyónjam meg? Meggyónni?!

Azt mondtam: ezeket nem lehet soha elfelejteni, nem tudom, de hozzá kell tenni: nem is akarom.

A gyónás, a vallási gyónás pedig: naiv, ostoba, hazug. És bűnös! Nekem ezeket a bűneimet valaki tán megbocsáthatja, de én magamnak? Hogyan? És miért?

Ezekre nincs bocsánat.

És tudom: semmire, semmiért sincs bocsánat. És ez rendben van.

Hallom a hangját. Utánam kiált…

15.

Elment a János Dél-Amerikába,

de én nem megyek utána…

Tátott szájjal hallgattuk a kánonban éneklő férfi-nő párost a szabadkai Népszínházban, ahova Nosziján Sándor tanító vitt el bennünket. Ez a János Vitéz úgy gondolom a helyi változatú darabnak egy kis töredék dala lehetett. Még a zárjára is emlékszem…

Kétszer rándultunk ki így Szabadkára, ha jól tudom. Egyik a Népszínház volt, a másik színhelyre nem emlékszem, valami kultúrház vagy a Népkör lehetett. Hohó! Mozi is volt, egyszer-kétszer. Bizonyos híradó-zsurnálra is emlékszem. Aztán jött néhány ilyen kisebb, szoktató rándulgatás után az az emlékezetes, a Fruška Gorára, ahol, nemrégen hallottam, nagyot szerepeltem… Az időpont kicsit bizonytalan, de 49 nyara lehetett. Érdekes, mindenre jól emlékszem, ami Ludason történt, legalábbis elő tudom kotorni az időből, de az események közt nincs rend, sor, minden összefolyik… Spediterrel mentünk, így vittek ki bennünket Palicsra, a villamosig. Onnan aztán mentünk tovább. Elég az hozzá, hogy epreztünk a hegyoldalon, meséli nemrégen a Malmos Jóska, odajött egy ember, hallotta, hogy magyarul beszélünk (lehet, hogy Gál Laci bácsi volt, akinek szép verseit könyvben és kalendáriumban is olvastam már) és megkérdezte tőlünk: ,,Honnan jöttetek? Pionírok vagytok?" Malmos Jóska barátom, a Szom – Nosziján nevezte el Szomnak, mert rögtön az iskola mellet laktak, mezsgyés volt, tehát szomszéd, szomszédos a két birtok, az iskola és a malom –, hát Szom szerint, és ahogy ismerem magam, el is hiszem, én az embernek ott így feleltem: ,,Nem! Mi 48-as szabadságharcosok vagyunk!" Nemrégen mondta el ezt nekem Jóska kint a Nagypiacon, ahol mint nyugdíjas kereskedő egy söprűsnek árul… Mennyit játszottunk vele! Egy időben nyáron sülve-főve együtt voltunk, például mászkáltunk a már nyugalomba vonult szélmalom csonka vitorláján meg a falon, föl, ki meddig bírt, kapaszkodtunk. Egy magasabb helyen, parton, partos részen állt ez a hatalmas ,,téglarakás" és kicsit följebb hágva a szárnyon, melyen tépett régi, öreg vásznak lengtek, állandóan fújt a szél, lebegett a gatyánk. Lenézni nem mertünk, szédültünk, borzadtunk, leestünk volna, összeverve magunkat.

Alig merek rágondolni. Ha lepillantok, ma is átfut rajtam egy idegeket borzoló, megszikráztató áram…

Noszijánnak volt valami fogalma és megpróbálta velünk a többszólamú, kánonban való éneklést. Úgy kezdődött, hogy rövid énekpróbával kiválogatta a zenei hallással rendelkező gyerekeket s két sorba maga elé állítva a kis kórust, elmagyarázta a tennivalókat. Ez tanítás alatt történt, a többiek nagy örömére, akik addig ültek a helyükön és most nem hátratett kézzel, egyenes derékkal, kihúzva magukat, ahogy mindig kellett (volna). mikor a tanító mesélt. Három vagy négy részre osztott fel bennünket Nosziján. Ti, mondta, az első intésre kezditek, ti pedig… És így tovább. És szépen megtanultuk a Száraz tónak nedves partján kezdetű vidám, nevettető, meg éppen nagyon aktuális dalt. Ugyanis a rét, melynek a közeli szélén állt az iskola, fenékig ki volt száradva. Kisfákat ültettünk bele, rezgőnyárfák voltak – amilyenek kint a Kanizsai út mellett, a malom előtt és szerte még tán teljes szélcsend idején is rezgették, forgatták bársonyos levelüket – és futballpálya készült beljebb rendes, meszelt kapukkal…

S ekkor már szaladoztunk a selymes, talpat simogató, lágy, síkos fehér porban, amely a talaj szélén keletkezett. És itt csodálatos dolgok történtek. Hogy ezt érthessük, tudni kellene, hogy mit jelentett számunkra a futball. De az elmondhatatlan. Nem vállalkozom rá. Csupán egy-két szót mondanék arról, hogy mi történt velünk, amikor meghallottuk, hogy bufog a labda valahol. Hirtelen magálltunk, mintha földbegyökeredzett volna a lábunk, hallgatóztunk, figyeltük merről, honnan jön a hang. Aztán hajts, uzsgyi, vesd el magad, nyomás, hagytunk mindent, dobtuk el a munkát, játékot, mert ez mindennél többet jelentett s ész nélkül szaladtunk, mint a bolond… Abban az időben nem volt még meg a szóbanforgó pálya, a nagy futball-korszak eleje táján voltunk. Hát csodálatos dolgok történtek ott. Mondjuk Antun, a nagyon kedves, szelíd néhai Gabrić Anti, aki a városban tanult és focista volt, káprázatos cselező, ha elkapta bizony végighajtotta a pályán a labdát, egy hétvégén kihozta magával a barátját, egy kopaszodó, sörényes, félszemű férfit (az egyik szeme be volt kötve s úgy nézett ki, mint egy tengeri kalóz a filmen). Ez az ember például, olvastam, több mint negyvenszer megfejelte a labdát, anélkül, hogy az leesett volna. Tátottuk a szánkat. Én focista akartam lenni akkoriban, mint annyi ludasi gyerek, Baksi, Györkő Matyi, de attól kezdve nem láttam semmi értelmét.

Ideköltözésünk idején egyszer-kétszer megindult, forgott még a malomvitorla, vitte a szél, úgy 1947-48 körül. Késő, szeles ősszel megpróbálták az ingyenes, a széllel való őrlést a Jociék, de lehet, hogy már csak nosztalgia volt. Emlékszem, recsegett-ropogott az egész kiszáradt alkotmány, csikorgott-nyikorgott a régi nem használt fenti forgatható kerek tetőrész, úgy látszott, hogy darabokra törik, széthullik. Közelebb mentünk, néztük. Gyönyörű és félelmetes látvány volt… Aztán végleg megállt, a városnak fordulva, állítva, irányítva. Mászkáltunk rajta, a vitorlán és a falon, amely srégen emelkedett a magasba, a téglák közti részekbe dugva kéz- és lábujjainkat. Akkor még lefolyt egy kis liszt. De ott volt már a kalapácsos. És azután már csattogó darálással ment tovább a malomélet. Szél helyett a nafta. Drágább és kevesebb volt, de biztos. S a Jociéké helyett a Vermes-malom, a Halomi sor végén. Oda járt a szövetkezet. Később meg, amikor az is szétment, be a városba. Mentünk mi is. A Patócs-féle malomra emlékszem, apámtól hallottam ezt a nevet, a Wesselényi út végén. Hogy kinek-minek őröltettünk, magunknak vagy a szövetkezet búzáját vittük, azt már nem tudom, csak egyszer hűvös délelőtt volt, ott ültem a kanyarban lévő malom előtt a zsákon, fogva a sort és vigyázva a pokróccal letakart lovakra…

16.

Ahogy mondtam, szinte mindenre emlékszem, de nincs rend, az hiányzik, a sor. Nagyon keverednek a dolgok. Például apa egyszer kivitt magával a noszai földre, a földünkre. De mikor volt? Már Ludason laktunk, az biztos. És az iskolás évek után voltam, az is biztos, de ennél több adat, biztosabb tán nincs.

A Vince Béla 100-150 holdjából hasították ki a hat és fél holdat, a kapott hat és fél hold földünket (a felet a kiskorú Lacinak szánták). Kender volt benne vagy talán csak egy kenderfölddel volt mezsgyés, nem tudom. Lám-lám, ez a bizonytalanság. Ültem a tábla szélén, csináltam valamit. És akkor ott… Felizgathatott a kender szaga. Nem tudom hogy történt, talán a kender… És akkor ott először ájultam el… először éltem át az ájulást, a ,,maghasadást", ott a kenderföldön, a meghökkentő, lélegzetállító, ájulásos maghasadást…

17.

Iskolába járás idején, nyáron egész nap odavoltunk, el a háztól, kórászoltunk, mint a kutyák, nem vették semmi hasznunkat, ettünk amit találtunk (ennyi haszon volt belőlünk). Például szedtük és ettük a gyenge pipacsbimbót. Ez általános gyerekszokás volt, lehetett Alsó-ludason. Mielőtt kibontottuk volna, mint annyi mindent, kissé kántálva mondtuk: Sör-e, bor-e, pálinka-e? Aztán kinyitottuk, megnéztük, a színét megállapítva kimondtuk azt és bekaptuk. Volt lila, fehér, piros. És hamm, a tövénél leharaptuk.

Ha csináltunk, elkövettünk valamit, rosszat tettünk vagy rossz történt velünk, baj, a hírünk előbb hazaért, megelőzött bennünket. Rossz hír esetén várt a pálca, legalábbis ígérve volt örökérvénnyel ilyen esetre, azt tudtuk.³ Folyton előttünk lebegett, mint mementó: ,,Ha megtudom, hogy rossz voltál, haza ne gyere, mert agyonütlek" vagy ,,akkor mehetsz a háztól". Így fogtak, akartak féken tartani bennünket, így ijesztgettek, mint a papok, örökké Istennel, ördöggel, ,,virgácsos angyalokkal" (Zákány). Az igazat megvallva, én keveset kaptam belőle, a pálcából, ritkán kaptam ki. Tudom, többet érdemeltem. De ha kaptam, nagyon fájt, nem a pálca, az meg se kottyant, hanem valami más nem tudom mi. Vagy csak most tűnik úgy? Mindenesetre többet érdemeltem volna, sokkal többet, több verést, botot, pálcát, látom, mert bizony kutya egy kölyök voltam, az lehettem (vagy kutyasággal takaróztam? Ami ugyanaz), sok gondot, bajt okoztam a körülöttem élőknek, nem tagadom.

Egy ágyban többen, ketten-hárman is aludtunk, egyszál pokróc alatt. Összehúztuk magunkat, kinyújtózni különben is alig lehetett a szűk hely miatt. Húzgáltuk, mindig lehúztuk egymásról a takarót, rángattuk, ráncigáltuk. Amikor este későn apa hazaért (kenyér után ment, mondta anya, ha kérdeztük hol van), ránkdobta a ,,ducit", a nagykabátját, így nevezte, éreztük, felriadtunk és nem bödörögtünk tovább, mint a kocsonya; jól megnyomkodta, a fal felől külön, ,,onnan jön a hideg", mondta többször, ,,megzöcskölt" bennünket, hogy ne álljon el, ránklapuljon a takaró. Azt is mondtam már, hogy párna nem volt, tán csak egy, a ,,féjaljunk" kabát, nadrág vagy valamilyen rongydarab (pontosan nem is emlékszem, mikor került toll a fejem alá, de elég későn, már meglett koromban), s hogy a fejünk alja magasabb legyen, ne lógjon a kobak, a nadrág kettőbe hajtva és arra a kiskabát, béléssel kifelé. Mondom, ketten-hárman egy ágyon (de ez mintha csak télen történt volna, amikor a fűtés miatt egy helyre szorult a család), ,,lábtól" vagyis úgy, hogy a lábaink értek össze, meg nyúltak el egymás mellett. És ilyenkor ment a hancúr. Például bizserésztük egymás talpát és rötyögtünk, mint akit csiklandoznak, vagy visszatartva, mart féltünk apától, pukkadoztunk a nevetéstől. ,,Furázd a talpam", mondtam valamelyik kisebbnek. Amikor erre nem volt hajlandó, így szóltam hozzá: ,,Ha furázol, holnap kapsz tőlem valamit, neked adom a… szaloncukor aranypapírját". (De szép volt és egymás közt nagy érték, össze is kaptunk érte, rajta.) A fogunkra tapasztva erősen rányomkodtuk, bele a közökbe, aranyfogat csináltunk magunknak és vigyorogtunk-vicsorogtunk mindenkire, mutogattuk. Ha elutasított valamelyik, rossz esetben megfenyegettem: ,,Megmondalak a tegnapiért, tudod…" És kacagtunk, dobáltuk magunkat, borzongtunk, rugdalóztunk a rossz pokróc alatt, sivalkodtunk, visítottunk, mint a vágott malac, olyan gyönyörű volt, kibírhatatlan szinte. S végül így aludtunk el, kimerülve a játékban.

Máskor anya elfújta a lámpát s amikor felült az ágy szélére, hogy végre lepihenjen – apám összefenve a két talpát már előbb lefeküdt, ő aludt belül; ezt a talptörlő ceremóniát a Magyarok c. Fábri-filmben láttam és rögtön apám jutott eszembe –, mert mink tovább mocorogtunk, mondtuk egymásnak, odaszólt: ,,Ne seppegjetek. Aludni". És hozzátette: ,,Mingyá reggel lesz, ki fog felkelni?"

(Csakugyan egy időben – hogy mennyire zavar néha a történések közti összevisszaság! – mindig későn és nagyon nehezen ébredtem fel, mintha álomkórban szenvedtem volna. Ez már az iskolás évek után lehetett. A noszai kenderföldi csoda-élmény s a rákövetkező hajszás események szerepet játszottak ebben…)

Borzasztó csiklandós gyerekek voltunk, legalábbis én. Érdekes és nagyon különös számomra, nem értem, voltak olyan érzéketlen, hideg természetű gyerekek, akik ilyesmire meg se nyikkantak. Rezdületlen arccal állták az úgynevezett ,,hét fogást". Kibírták nevetés nélkül. Mi meg a harmadik-negyedik érintés körül rötyögtünk, mint a bolond és elkaptuk a combunkat.

Azt mondták, aki csiklandós, annak szép felesége lesz.

18.

Mondtam már, hogy anya este varrogatott az asztalnál, foltozta ruháinkat. A kis lámpa sárgán égett, néha pislantott egyet. Apa a Tolnai lexikont bújta, füstölt⁴, időnként fordított. Ott vakoskodtam és is. A többiek aludtak vagy marakodtak az ágyban, truccoltak, csipkedték egymást. (Télen mindig későig fent voltunk: morzsolás, mese, olvasás, lecke. Az izzó csutkaparázzsal teli sporhet ajtaja kitárva, odahúzódtunk és törölgettünk vagy főtt kukoricát rágcsálva, egy öblös kék fazékból szedtünk leveses-kanállal, hallgattuk apát. Katonaemlékeit beszélte vagy mesét mondott. A Szalonnavár című meséjére emlékszem vissza.) Akkor felnézett és kacsintva, szemével arra felé intett és seppegve mondta: ,,Anyátok alszik". Erre anya felébredt és tovább varrt… Mindig korán kelt, hajnalban. Óra nem volt a házban, vagyis hol volt, hol nem volt, ahogy a mese mondja, de pontosan felébredt, fel bírt ébredni, be volt állítva, beállította, be tudta magát állítani, mint az órát. Később mindig otthon voltam és munkába jártam vagy utaztam, ő ébresztett. Mindig korán kelt, szakajtáshoz vagy piacra ment, be a városba, alig múlt éjfél, rögtön. Volt amikor hallottam fölkelni s ahogy lépett le az ágyról, élesen pattant egyet-kettőt a térde, megroppantak az izületei. Máskor fölneszeltem, hogy tesz-vesz, egy pillanatra álmosan felemeltem a fejem, fölemelkedtem, a takarót igazgattam magamon, lecsúszott, megfordultam s félszemmel kukucskáltam (a másik nem nyílt ki). A szobaajtó előtt állt ás hosszú, lassú hullámos haját, melyet kontyban viselt, kibontva, leeresztve, a derekáig ért, fésülködött az ajtó üvegében, mely sötétben tükrözte alakját. Közben halkan seppegett. (Szegény, mindig beszélt magában.) Aztán szakajtott, azt is láttam vagy mást csinált. Apa nyáron rendes szokás szerint delelt; ebéd után mindig ledőlt, kalapját szemére téve hunyt egyet kint a hűvösben a lengedező, meg-megbillenő szellőben a lombjukat halkan csörgető, rázogató fák alatt. Anya nappal sose aludt, nem láttam. Esetleg csak lehevert, karját feje alá helyezve elnyúlt oldalvást a kiságyon, csakugyan ezt is láttam, így is láttam, látom őt, kint az árnyékban a friss, zöld szagú füvön az alacsony bokrok alá bújt, oda behúzódott a csirkék közelében, de nem aludt, csak pihent kicsit. Többször gondoltam, biztos nincs ideje. Nem is volt. Ezért bóbiskolt el este a varrás mellett. Délután sose aludt, de – később megtudtam, ahogy lassan mindent megtud az ember – nem a dolog miatt. Nem mert aludni. Nem mert. Félt. Az ébredéstől félt. Ki lett próbálva, nem tudatosan történt, hanem magam is elnyúltam néha délután, estefelé. És tudtam, már magamról, ha nappal alszik, nagyon szomorúan ébred, levert, nyomasztó, sötét hangulat tölti el, világvégi. Valami elvesztésének a szomorúságát érezhette, akárcsak én, vagy ehhez hasonlót. Tudtam magamról, hogy később, mondom, ezt is megfejtettem, márhogy magától megfejtődött, megadta magát a titok. A nappali, különösen pedig a késő délutáni álom után, ezekből a mély alvásokból mindig sötéten, elveszetten ébredtem.

Anyámat Ilonának hívták, Masa Ilona, ez volt a neve és ez volt ő maga.

Kezdem azzal, vagyis hát már folytatom, hogy beszélni nem sokat beszélt – de helyesebb talán azt mondani róla, hogy fölöslegesen nem, ám amikor szólt, nagyon különös, furcsa szavakat tudott mondani, amelyek egy messzi, szédítően mély világit sejtettek: karcél, fékető, botram, mondta. Nem beszélt, keveset szólt, táncolni se láttam csak egyszer. Csárdást jártak, tudom én is, disznótor, névnap vagy lakodalom volt a Tetejeséknél – legyen tor –, akik ott laktak Csurgó alatt, lent a réten. A kis tánckör egyre bővült; anyámat valaki bevitte, láttam, és ő a tánc alatt mosolygott, ahogy a Masák szoktak volt, mindig (végig). Tetejesné, a Kata nénje, ,,örök életében" özvegyasszony, anyám legidősebb testvére volt, akit kendnek szólított.⁵ Náluk laktunk, oda húzódtunk el a közeledő háború elől, de ott is elért bennünket. 44 őszén. Egy ködös este, akkor már korán sötétedett, váratlanul megtelt orosz katonával, otromba teherautókkal a sáros udvar, forogtak benne, zúgtak, mint a nagy zöld bogarak, mind összetúrták, felszántották. (Ő volt az ,,écsanyám", a Kata nénje, apám gúnyolódva mondogatta később, egyedül nevelt gyerekei, Pista, Sanyi, Tera szólították így, ,,écsanyám".) Én hajnal felé elzsibbadtam, ahogy mondani szokták, megszállt a buzgóság és a félretolt asztal mellett üldögélve ráborultam. Sűrűn felébredtem, fölvert a zaj, felemeltem a fejem és kábultan néztem hogy mulat körülöttem a jól ismert kis, gerendás szobában az összejött rokonság; dalolt, forgott, zuhogott, döngette, tovább döngölte, furkózta, ütötte, verte a szoba földjét járta a csárdást, a frisset, ropogott az égő nádkunyhó vad ütemére a tánc, a danse macabre. Aztán újra visszazuhantam, de tompán tovább vert, dobolt bennem, füleimben a dáridó. Így hánykolódtam álom és ébrenlét közt, amíg világosodni kezdett és indultunk haza Ludasra. Tán életemben nem aludtam jobbat, olyan jóízűt, félig aludt, álmatlan álmokat, mint akkor, ott abban a szaggató hullámverésben. Csak az éjszakai állomások, halkan duruzsló állomás-várók tudtak kölcsönözni hasonló, emlékezetes és felejthetetlen álmot, alvásokat, a késő éjszakai várók, ahol egyszerű, idegen emberek, munkát kereső, törődött vándorok, ,,harmadosztályú" emberi lények között, mint magam, összeszorulva a padon el-elnyomott az álom, miközben a sarokban valaki Chopint keresgélve a húrokon, szólt egy magányos hegedő…

Ha lenne három kívánságom, egy közülük ezekre a helyekre segítene eljutnom még egyszer.

Nincs három kívánság. Hát nincs, mert nincs már eldugott rétalji ház és újvidéken sincs egy régi vasútállomás…

Apám professzor volt, a filozófia professzora, de mert nem beszélt, azt hittem, hogy anyám nem tud, az életben mindent, de a tudomány-félékben semmit sem tud, nem tudhat. Honnan is tudhatna? És ámultam milyen, engem is szégyenbe ejtő tökéletes módon fogalmaz, amikor beszél, keresi a szavakat és milyen magas szinten, szépen fejezi ki magát, választékos; igen, kereste, válogatta a szavakat. És csúnyán sose beszélt (egyikünk se), kerülte az un. pórias, nyers, káromkodó szavakat, tudatosan nem használta azokat. Milyen intelligens volt. És természetes módon. Sokszor néztem magas, szinte meredek homlokát. ,,Anyátok tiszta, rendes, nagyon dolgos, de nem tudtam vele sose beszélgetni", mondta apám néha kicsit részeg fejjel, meg józanon is, persze anya távollétekor. Igen, anyám dolgozott, nem filozofált. Dolgozott, ez az igazság. Volt mit csinálnia. De apám nem jól ismerte. Nem ismerte.

Neki nem volt semmije. Csak egy: a dolog.

És hitte, ahogy van, mindennek úgy kell lenni.

Földön s égen.

Mindig dolgozott, nem volt számára más. Ha volt öröme, az volt, abban találta. A bánata, a tenger, tudom, jócskán én voltam.

Az is szomorít most, bánt nagyon, hogy letértem az útról, amit ő gondolt és mutatott örökké mozgó, fáradt és sose fáradó kezével. Várt tőlem valamit. És nem kapott semmit. Vagy nem várt semmit? Azt hiszem nem, mert ő csak adni tudott. S mert nem várt semmit, annál inkább adnom kellett volna. Templomba is küldött, járatott. És az is nagyon fáj (mit gondolhatott erről?), hogy nem követtem azt az utat, érte, nem magamért, én nem hiszek, csak érte, miatta, a kedvéért, az ő örömére, hogy megtagadtam, amit és amiben hitt…

Könyvet tudnék és kellene anyámról írni (róla is), de nincs már hozzá kedvem, ami egyben erőt is jelent, nincs annyi. Nem tudnám magam összeszedni. Ehhez a ,,súlyhoz" már, kidőlt, öreg emelgető, hogy el nem vigyem, minden erőmet össze kellene szedni, erőm-akaratom, de egy: ez már nem lehet, s kettő: az se, annyi se lenne elég…

Az öcsém, Gulyás László, akit sokan jobb költőnek tartanak nálam, aminek én igazán örülök, és aki már van is, nincs is, egy végtelen hosszú és különösen szép és nagyon furcsa versét, az utolsót így fejezi be:

Ilona hol van?

itthagytam az egyik lábamat

kiszakították

Ilona hol van?

Ilona mért nincs itt?

Ilona hol van?

Ilona nem lesz már többé itt

sehol

és soha

19.

Volt egy kislány és van egy asszony: Julka… Tucatnyi ,,postást" nem látott levél őrizné iránta akkori érzelmeim, ha az úton, a hosszú, gödrös, kanyargó úton el nem szóródik…

(A tucatnyi levél egy nap mind fel volt bontva. És ez Pista bátyám műve volt. A bátyám kiskora óta mindig szolgált valahol, akkoriban, már évek óta Békován a sógor Katona Antal tanyáján, de éppen otthon volt, betegeskedett, anyám ápolta. Még arra is emlékszem, hogy az útfelőli, a kilső, két zöld zsalugáteros ablakú szobában feküdt sokáig magas lázzal. A levelek leragasztott, szépen megcímzett fehér vagy halvány-rózsasín kovertában, csoda tudja honnan szereztem őket, ott álltak eldugva a könyvespolcon. Pista megtalálta őket, felnyitotta, elolvasta és csúfolt velük. Leszégyenített. ,,Mit szeretnél te csinálni J-vel?", kérdezte. Ma is pirulok, ha eszembe jut.)

Sárga csikó, csengő rajta,

ugyan hová megyünk rajta?

Uzse dári, uzse dom.

Hallom a dalt (rég elhangzott már) az iskola udvarán. Julka vezeti az almafák alatt, az alacsony, lehajló ágú, lombos almafák alatt, egymás kezét fogva, bujkálva, a kanyargó, hosszú lánysort. Énekelnek és Julka rám-rámemeli mosolygó szép barna szemét:

Majd elmegyünk valahova,

rá-rá-rá-rá, ti-rá-rá-rá,

uzse dári, uzs dom.

20.

Érkezett egyszer hozzánk az iskolába egy szórakoztató ember a városból, olyan bűvészféle. Nosziján Sándor, a tanító bácsi, komoly szervező-rendező volt, így kerülhetett ide a mester. Én (pénzünk nem volt, különösen erre) ma se tudom hogy kerültem be az előadásra, de ott voltam, jelen voltam, sok mutatványra jól emlékszem, tán még ,,szerepeltem" is. Hogy a varázslat közelében maradjak, talán a küszöb alatt vagy a kulcslyukon mentem, kerültem be akkor arra az iskolai bűvészelőadásra.

21.

Nagy bálokra emlékszem, például az egyletben. Voltak házibálok is, úgymond ,,kólék" s ezeken is szörnyű csetepaték. A bunyevác legények-lányok, hármasban hogy járták a ,,macskakólét" (így mondtuk mi magyarok, parasztok). Alig fakadó bajszú, süldő gyerek, ,,meggyérési" legény, párszor elkísértem ilyen helyekre a szomszéd Bata-fivéreket, Pistát és Dezsőt, Házi és udvari bálok… Az utóbbiak nyáron, szombaton délután, külön ünnepen, leginkább lányos házaknál. Egyszer nálunk is sorrakerült. Irén és a szomszéd Takács Eta ebéd után csűcsös-szőrös kannával szépen apróra, mint a csöndes eső, fellocsolták az udvart. Hogy hogy zajlott le, arra nem emlékszem…

Volt egy nyegle fekete nyelű bicskám (békanyúzó, kutyaherülő nevet viselte az ilyen). Mindig magammal vittem. Főleg Rócseny Sanyi miatt. Nem volt velem sose kibékülve, nem bírta lenyelni azt, hogy arra járok, ott megyek el, hogy elmegyek a házuk előtt és benézek, még be is nézek, be merek nézni és rámszólt, rámmordult, ami azt jelentette, de talán mondta is, hogy ,,Komám, hogy mersz te erre menni?" De Sztarek Jóska, a brigadéros fia sem volt sokkal különb, az is nagyon harapott, folyton acsarkodott, morgott rám a Zsidó-ház udvarán, ahova apámnak hordtam az ebédet, később meg dolgozni jártam, vagy az úton, ha találkoztunk. Mérges volt rám mindig. Egy időben tehát, ha mentem a Soron, ez a bicska, a bicsak (így mondtuk) nálam volt, a kezemügyében, mert nem csak Rócseny meg a Sztarek, hanem a legtöbb sori, a nagyobbak, erősebbek, de inkább a vadabbak, a veszettebb fajták, a bátrabbak mindig meg akartak verni, idegenül, mérgesen néztek rám, ijesztgettek, fenyegettek. (Ez Ludason ősi szokás volt – az emberek örökké marakodtak s így a gyerekeik is; az okokról most nem beszélek, mélyek, sokfélék, újak-régiek, de megjegyzem, Veres Péter ezekről is, többről, hozzáértő módon írt valahol).

Mondom, főleg Rócseny, no meg hát a Sőregi Bandi, jut eszembe most, idősebb, erős, magas, már majdnem kész legény. Egyszer boxoltam is vele a Laktanya kapujában. (Ma is tartozik még szegény feje egy ,,cutat" magyar kártya átfestési árával. Valószínű a pénz okán történt köztünk az összecsapás. Én ugyanis ,,festő" koromban a fotográfia utáni arcképfestés, -rajzolás mellett kártya-átfestést is vállaltam.)

Sok diskurálásnak, verekedésnek voltam szem- és fültanúja.

A legények mielőtt egymásnak mentek, összeugrottak kint az udvaron, hogy megfojtsák, megöljék egymást, rigmusokkal, rímes szövegekkel is feleselgettek. Most egy ilyen ,,előkéselő" kétsoros jut eszembe:

Legény kell oda, szálas,

nem ilyen nyálas.

Közben beugrik egy másik:

Mondta azt más is,

de nem ilyen nyápic.

Vagy (lassan mindtöbb előkerül):

Kapsz egy akkorát,

hogy leszáll a fejed,

aztán halálod

napján keresheted.

Néha a viszály kimerült a szavakban, ha nem, akkor egymásnak ugrottak a legények és volt nemulass.

Mint a francia költő és drámaíró, Rostand féli valós, félig költött alakja, Cyrano, a csőrös, hegyes-paprika orrú, szintén költő vagy csak fűzfapoéta… ő is verselt – aki látta vagy olvasta (filmen lehetett látni), az tudja, emlékszik – előtte, közben és utána vagyis a párbaj előtt, közben stb. A tapasztalt, látott véres ludasi legénycsaták, nagy verekedések számomra hitelesítik, valószerűvé teszik Cyrano figuráját, Rostandnak a 17. századból vett drámahősét, az olvasó meg így lemérheti vele kapcsolatos szavaimat. Mert, mint mondtam, ő is, Cyrano rigmusokkal, verssel gúnyolta, gyalázta ellenfelét a párbaj előtt, közben és utána.

22.

Szóval a legények mielőtt nekimentek volna egymásnak a teremben vagy kint az udvaron, hogy kicsavarják a másik nyakát vagy megöljék – ennek a veszélye mindig fennállt, ott feszült, vibrált a bálak italos, forró levegőjében; nem is múlt el, nem is múlt el, nem tudott elmúlni mulatság, tánc, vér nélkül, alig emlékszem ilyenre –, előbb gúnyolták, szidták, mindennek lehordták.

– Hé, te kiskoma, vedd már lejjebb a hangodat, mert…

– Mert?

– Majd meglátod.

– Mit látok meg?

– Megfogom azt a gangos nyakadat.

– Biztos?

– Nem a.

– Szeretném én azt látni.

– Majd meglátod.

– Bajosan hiszem.

– Majd elhiszed, ha megfogom.

– Mondta azt más is. Nehogy meglátogasd a temetőben.

– Tőled?

– Nem, a szomszédtól.

– Ne tegezz!

– Ki nyírt meg? De bodor a fogad.

– A lesz anyukádat!

– Töröld meg elsőbb az orrod.

– Töröld meg neki.

– Te ne ugass!

– Csönd, abban a rossz gúnyában!

– Te elfucserált.

– Hülye vagy te, meg az egész famíliád!

– Azt a nádvágó istenit!

– Te se holnap dögölj meg!

– Nem szeretem, ha bolha köhög.

– Kapsz egy szájast.

– Biztos? Nehogy már.

– Öhöm. Biztos ám.

– Még rendőr se volt, nemhogy biztos – adta meg magát kicsit hátrálva az egyik, a gyengébb, a gyávább.

– Nem legény aki adja, hanem aki állja.

(Hogy ezután mi történt, hogy történt, nem tudom, mert eljöttem.)

23.

Az ötvenes évek elején egy téleste, késő délután, tél lehetett, bejött hozzánk, betévedt, valahogy bekeveredett egy ember, akit látásból ismertem, de közelebbről nem: Kulus Sanyi. Nem tudok róla, hogy máskor járt volna nálunk, de akkor volt benne (azt hiszem a zsebében is egy üveggel) és bejött. Történt ilyen máskor is, többször, hogy kicsit beívva bekopogott valaki, ismertük, mint mindenkit errefelé, de sose járt nálunk. Apám cimbalmozott, ütögette a Strenberg Ármin és testvérei, Budapest feliratú hangszerét, nótáztak s két nóta közt hörpintve a hozott borból beszélgettek… Az ember akkor azt mesélte – hogy hogy, nem tudom, de erre tisztán emlékszem vissza –, ha ő fiatalabb korában nótát hallott este kint az úton, énekelt, ha valaki danolt, lányok, legények, zenét, nótaszót, este, de lehetett éjfél is, rögtön felemelte fülét a párnáról. És utána sokáig nem tudott elaludni. Volt hangsere is, játszott valamin, talán asztali citera. A felesége, ezt is tudom, varrónő volt, egy kedves, molett asszony…

A következő eset Kővágón történt. Anyám bent a konyhában nyitott ajtó mellett, meleg nyári nap volt, végzett valamit; a függöny, amely egy lepedő volt és szolgált a legyek, bogarak ellen, feldobva az ajtó tetejére. Egyszer csak a kis batris rádióban, én kezeltem és biztos vártam az adást, felhangzott Mozart G-moll szimfóniája. Mikor a zene felcsendült – egyből és igen vadul, magasan kezd, erélyesen belevág a zenekar –, anyám felfigyelt, keze megállt vagy csak lelassult, már nem tudom, felém fordította fejét, a rádióra nézett, amely a hokedlin állt az udvaron; hallgatott, figyelt, láttam, látszott rajta, hogy megfogta ez a csodálatos szimfónia, amely csakugyan olyan szép, hogy… mit mondjak?… gyönyörű… az első hangzatok. Hallgatott, nézett, figyelt egy darabig, aztán folytatta munkáját, gyúrt vagy mosogatott. Nagyon elcsodálkoztam ezen. Hihetetlen, anyám Mozartot? Csoda volt ez, szinte mint maga Mozart, nagy csoda számomra, világcsoda. Először hallva ezt a zenét, emlékszem én is egyből nagyon szépnek találtam; valami különöset éreztem, zavartságot… és szinte kínzó fájdalmat, a szépség fájdalmát (?). Anyám alig tudott olvasni. Ez tudom, nem zárja ki amit mondok, de mégis… ez a képesség. Mert én ezt képességnek, nagy képességnek gondolom. Igaz viszont, hogy zeneközelben élt mindig. Apám ráérő idejében csak cimbalmozott, bántotta, piszkálta, pötyögtette, néha meg, amikor többet ivott, belevágott, belezörgetett, belecsapott, mint az istennyila (pattogott le a húr) és danolt hozzá emelgetve a poharat, egyedül, magában – a négy Gulyás, még mint legények egy kis bandát alkottak, apám volt a cimbalmos; és ő tartott ki, maradt meg legtovább, majdnem végig a zene mellett –, mondom, ha volt rá ideje, ha tudott szakítani magának, amikor csak módot talált rá rögtön, mindig, vasárnap pedig rendszeresen játszott kint a gangon és a cimbalom messze hangzott az ünnepi nyárban… de otthon is, mármint anyáméknál, anyám kislánykorában lehetett gyakran muzsika. Néha beszélt erről, felhozta, emlegette az otthoni születés- meg névnapi trombitákat…

Énekelni sose hallottam őt. Egyszer dúdolt valamit; hokedlira állva törölgette az ablakot és dúdolt, egy dal lehetett, még 1944. április 1-je előtt, vagyis mielőtt Laci megszületett.

Nem tudom mi volt ez, de így történt. Anyám felemelte a fejét, felfigyelt a G-moll szimfónia csodálatos első hangjára.

Ez a mű csakugyan olyan szép, hogy – nincs rá más szó – gyönyörű.

Meséltem valakinek, aki azt mondta – megmondom ki, Tolnai Ottó –, hogy ez azért volt, mert Mozart melodikus.

Nem, nem. Mozart nem melodikus, Mozart gyönyörű.

Karcsi öcsém, a zene rá tett hatásáról, ezzel kapcsolatban egyik, a katonaságtól hozzám írt levelében azt mondja: ,,Ha népdalt hallgattam pl. végtelen szomorúság fogott el…"

Sanyi örökölte apám hangszer-imádatát. Mi szerettük, szeretjük a zenét, ő is természetesen, de ezen túl, ha kedve támad, ő rezgeti-zúgatja a cimbalomhúrok erejét. Vagy fülét hegedűjére téve hallgatja, mit susog az akác hervadozó fehér virága…

24.

Voltak házaink, tanyáink, vagyis a Vörös Zászló szövetkezetnek, például a Magyari-, a Faldon-, a Mukity-, a Pipi-tanya, szerte mindenfelé. És volta Katica-tanya, a központ. Az a hely, ahol a sorsunkat intézték, intéztük akkor…

Kétségtelen, hogy korszakot jelentő események történtek itt. Azonban az eszme és annak folyománya helyett én továbbra is a magam élményeiről kívánok beszélni. És ha ezeken átver, áttűnik abból valami, az is én vagyok, én voltam…

Nagy zegzugos udvara volt a tanyának. Balról egy kékesszürke ház állt, a főépület sűrű, pucolatlan, dzsungelos, elhanyagolt fák közt, benne az iroda szobái, ahol egy időben anyám takarított. Közepén a magazin, jobbról, kint a szélen egy, jobban mondva az udvart határoló hosszú melléképületet, melynek a kilső, útfelőli részében műhelyek, traktor-beállók, a túlsó végén meg a tehénistálló. (Lovak itt nem voltak, azok szétszórtan s főleg a Zsidó-házban kaptak helyet, ahol volt egy nagyobb istálló. Ott lakott, majd később a Pipi-tanyára került át Petyi híres lova, egy lestrapált, öreg, sovány kis állat, szófogadó, szelíd jószág, Gidra, Szellő vagy minek hívták. Pedig sokat bántam én is vele: hajtottuk, fürdettük szombaton a rétben, nyergeltük, ütöttük.) Nagy zegzugos udvar, benne óriás, lehajló ágú eperfák, néhol bujkálni kellett alattuk, hajolva elmenni. Kezdetben, még idejöttünk elején mindig rajta lógtunk… Ez a központi tanya közel volt hozzánk. Egy időben a Gulya Jóska bácsiék laktak itt. Hat lány és két férfi-ember, ebből állt az öreg Gulya Jóska állománya. A lányok – ó, a Gulya-lányok! – Bözse, Teri, Rozika – szépek voltak és híresek nótázó kedvükről. Többször lett átvive hozzájuk a cimbalom. A lábait kicsavarva két ember megfogta. (Apám szerint 150-200 kiló volt benne, ő ennyire saccolta: tuskó, ez-az, acélváz, hogy össze ne roppantsák a húrok.) Otthoni helyhiány miatt többször náluk állt a hangszer, mondta minap Gulya Teri. (Ezt bizony nem tudtam.)

Katica. A Katica néni, a balladás nevű Kádár Katica, akitől elvették a tanyáz a nagy földekkel együtt, az udvar mélyén egy kis épületben lakott, egyedül, magányosan, úgy emlékszem. Nemigen láttuk. De néha előjött. Hosszú fekete ruhájában megjelent, kijött – alacsony, vékonyka, halk járású, szótlan kis asszony, árnyékszerű jelenség akkoriban –, fordult egyet házikója környékén. Azon túl ritkán ment. De volt, amikor elsétált ki a nagykapuig, elől, a dereka táján összefogott kézzel, mintha muffba tartaná, a bejárati kapuig bátorkodott, amely tárva-nyitva állt, talán meg sem volt már – azon túl csakugyan nem ment, odáig is nagyritkán –, kinézett az útra, jobbról-balra tekintett, nézett egy darabig, ácsorgott és újra elvonult. Később eltűnt. Akárcsak Veszter bácsi, az öreg suszter – két más-más, különböző, ellentétes történelmi figura: a konfiskált és a tanácsköztársasági menekült. Eltűnt. Elveszett. Fogalmam sincs mikor és hogyan. Nem törődtünk vele. Nem sok figyelmet szenteltünk rá. Ezt is, amit róla most itt elmondtam, nem tudom, hogy került bele a szemembe. Szándék és akarat nélkül, ahogy a gyermek regisztrál.

A tanya alatt, lent a rétszélen volt egy mélyebb, kis kemény aljú gödör, ún. kopolya. Nyáron ebbe ugráltunk, mint a békák. Ennek a kicsit ovális, olyan 4x6-os teknőszerű kis mélyedésnek a közepén, ahol a legalacsonyabb volt, a nagy kiszáradás idején maradt egy tenyérnyi szürkéskék színű, repedezett, szalonnás terület. Az Egylet alatt, ahol a csónakút vitt és a vizek idején, nagy, bő vizek voltak, egy kikarózott bárka ringott, kotyogott, róla buktunk, nos, itt is maradt akkor egy kisebb udvarnyi sáros tódarab, tudom, tapostunk benne… szóval ez volt itt a Kádár-kopolya, a tanya alatt, lent a szántó végén. És volt, van még egy kereszt a Kanizsai út szélén, a Kádár-köröszt, ha még úgy hívják, mert a kereszteket is újra keresztelik. Ennyi marad belőlük…

Lévén szó a kopolyáról: volt még egy neves, följebb, ez felett, a Bernáth-kopolya. Arról semmit se tudok. Bernáth? Vajon a ménkővel milyen viszonyban állt?

Mondom a kút környékén óriási eperfák álltak, lehajló ágaik hüvelykujj nagyságú nagy, édes eperrel voltak tele, megrakva, szinte roskadoztak, néhol hajolva kellett alattuk elmenni, megbukva. Fehér, lila és kékesfekete eper volt ezeken a fákon. És emlékezetem szerint különösen a lila színű volt nagyon édes, olyan mint a méz. Alattunk s arrább, a műhely előtt traktoristák dolgoztak és viccelődtek. Mink fönt a sűrű levelek közt falatoztunk, ozsonnáztunk, ahogy apám gúnyosan mondta, óval, válogattuk a javát, a nagy lilákat. Tömtük a szánkba és hallgatóztunk. Kajáltunk és hallgattuk mit beszélnek a mesterek. (A ,,kaja" kifejezést Vladó hozta a városból.) Délután mosták a kezüket, fájront volt, beszélgettek, pakolásztak. Volt egy dobozban olyan kenőcsük, barna színű, szalonnás, amely minden zsíros-olajos dolgot levitt; ebből a dobozból vettek az ujjukkal, láttam és a kút körül tisztálkodva beszélgettek…

Szóval fönt falatoztunk, néztük a nagyját-javát, keresgéltünk, válogattuk a szebb szemeket, értük nyúltunk. De kajálás nélkül is kedvenc helyünk volt a fa, mint a majmoknak. Az epret bekaptuk, kihúztuk, elharaptuk a szálas gerincét és potty, a maradék, leejtettük. Mikor jól kitömtük a bendőt, ültünk még egy darabig az ágak közt, ráértünk nagyon a dolgunktól, majd kényelmesen leereszkedtünk, szinte kipukkadtunk, lemásztunk nehezen, pihegve, mint a terhes asszonyok. Mocskosak voltunk, akár a disznók, kezünk, szánk, még a ruhánk is kék meg lila, de még a fülünk is olyan. Azt elfelejtettem mondani, hogy potyogott is, magától vagy hogy fészkelődtünk. Fönt mi, alattunk meg a kacsák ténykedtek: kapkodták, szedték össze és nyelték, nyeldesték boldogan, fulladozva. Látszott a nyakukon, ahogy megcsúszik a szem, megy le nekik. De segítség is kellett: víz. Hát szaladoztak egyre, tapsikoltak sárga levesbevalójukkal a kút körül lévő tócsákhoz és aprózva szedték, kanalazták, rágták a sáros vizet, fejüket magasba dobálva. És dagadt a begyük. Fönt mi, alant a kacsák, tömtük magunkat. A felnőttek csak megkóstolták, nem ették. Nem szerették. Nem tudom miért, de nem szerették.

Említettem, hogy a hosszú melléképület végén volt a tehénistálló, a szélső ajtó. Itt én később, már nagyobb korban gulyás voltam, elejében valaki mellett, aztán önálló. Szeretnék itt valamit kiemelni abból a gulyáskodásból, egy nem mindennapi kis epizódot. Estefelé behajtottam, végezkelődtem, tettem-vettem az állatok körül, rendeztem éjszakára az aljukat. És egyszer, nevetek most rajta, csiklandoz kicsit, támadt egy különös ötletem. Mielőtt jöttek volna a fejőasszonyok, körülnéztem, hogy lát-e valaki és urambocsá, megszoptam az egyik nagy, duzzadt tőgyű tehenet, a Cifrát. Fejés előtt volt, már csöpögött a teje. Jól teleszívtam magam. Úgy történt, hogy befaltam az egyik csecsét és fejtem, fejegettem, amíg jól nem laktam. A buga hátrafordulva bámult. És szépen leadta. Nem tartotta vissza. Attól kezdve minden este így ment.

Mondom, nagy és fontos dolgok történtek ebben a régi tanyaudvarban, jövőt formáló dolgok, szavak és tettek.

És csodák! (A nagyobb valóság. Én erről írok.)

Itt cserepeztünk a Matyi bácsival, a Batyura Margitka apjával, a raktár-épület, a magazin, ahogy mondták, mert szerették így mondani, a magazin rétfelőli tetejét javítottuk. Matyi bácsi és apám jóban voltak. Egyszer, hallottam, arról beszéltek, hogy én meg a Margitka illenénk össze…Mikor írtam az alábbi, a zsengéim közé tartozó kis verset, abból ez csak egy darabka, az elejéről – azt hiszem, de látszik is, rajta a nyoma, már olvastam József Attilát; az Egyleti Iskola könyvtárából hoztuk ki Jószóval más könyvekkel együtt az ötvenes évek elején; az Ica tanítónő, a ,,nénike" volt ott akkoriban –, tehát mikor írtam, ez a cserepezés, az itt végzett munkák jártak a fejemben.

Ha egész nap cserepet adogatsz

S kétszáz dinár a munkád,

Ha szakadásig feszülnek izmaid

És olcsón folyik a véred,

Emeld föl fáradt karodat…

És itt énekelte, ebben az udvarban, a raktár napos déli oldalán, oda pakolt le a Rádió, azon a koraőszi napon az öreg Micsa mekegő, reszketeg hangján Király Ernőnek azt, hogy:

Hej, te fattyú,

hol a toklyó?

Kutyák itták föl a vérét,

finánc vitte el a bőrét.

Egy megváltás keserű hattyúdalának is lehetett érezni azt a délelőttöt…

25.

Volt egy kisebb hordónk, hogy honnan, nem tudom, ott állt két darab fán, kisgerendán törött téglák közé szorítva, hogy el ne guruljon, a hombárban, ahová egy nagy terméskőre lépve lehetett bejutni. Néha hozzányúltunk. Apa került-fordult s már megint ott láttam, bemenni vagy kijönni a négy lábon, téglalábakon nyugvó kis épületből. Én is be-benyitottam, félig illegális alapon, ahogyan akkoriban még a cigivel is álltam a szüleim előtt, és nádszállal jól meghúztam a hordót, teleszívtam magam, mint a pióca, a forrásban lévő, csípősödő mustból. Muslincák lepték körül csomókban a hordó habzó száját és körözött még néhány helyet keresve magának. Szóval rájártunk. Kóstolgattuk. Nem is tartott sokáig. Megforrni, letisztulni nem volt ideje…

26.

Nekiszaladásból átdobtam, átvetettem magam a drótkerítésen. Jobbtenyerem a karóra helyezve és lazán, de jól megmarkolva azt, átlendültem rajta. Másik változat: kezemet ugyanúgy, mint előbb a karóra téve, fölpattantam jobb, majd ballábbal a kerítés élére, esetleg oldalra ollózva átlendültem. Tarzánnak hívtak itt Ludason (ne felejtsük el, a Tarzán-filmek kora volt Jugóban az az idő). A kis Tarzán, mint a filmeken, Jenci volt, a bábasszony kis dundi, szőke fia. Később papucsos lett, Zentán élt. Azt hiszem, nincs már meg. Valaki ezt mondta nekem.

Egyszer a Pücsök Miska meghajtott bennünket, amikor megszedtük a Garai Gábor dinnyéjét. Ő vigyázott rá. Hárman voltunk, három igazi ,,dezentor", ahogy a rossz gyerekeket nevezték: Dóró, Vlaó s én. Hát akkor volt, emlékszem egy ilyen bakugrás a rét alatt húzódó hálódrót-kerítésen át…

27.

A rossz kapálóra, kapásra, volt az napszámos vagy móvás, aki otthagyta, letakarta a parét, elhagyta, letemette, azt mondták rá, az ilyen emberre azt mondták régen, fiatal koromban, úgy dolgozik, hogy: felét feléből, felét meg harmadából. Aki a bokor tövénél, a kukorica bokorra kell gondolni, a tövében, a töve körül otthagyta a parét, nem hajolt le, röstellt lehajolni, mert úgy kellett kitépni kézzel a bokor közül, mellől s egyúttal ritkítani a bokrot (úgy emlékszem kettő, esetleg három szálat kellett, ennyit lehetett hagyni). A kapa nem alkalmas, hogy vele csapjuk ki a parét, aki megpróbálta (én próbáltam s ahogy sikerült), annak nem kellett mondani, a paré ottmaradt vagy hervadtak utána a bokrok, kivagdosta, csakugyan ,,ritkította" a növésnek indult, teljes szálú, gyenge, fiatal kis kukoricát.

Felét feléből, felét meg harmadából…

(Költők, írók is vannak ilyenek. A legtöbb, százból kilencvenkilenc nem is más.)

28.

,,Ezért játszott az én szemem délelőtt⁶", mondta apa és elcsuklott a hangja, sírás érződött benne. Sose láttam őt sírni és ez megijesztett. Tudtam, ha apám sír, akkor baj van, Karcsi meg fog halni. Ott álltunk mind az ágy körül a kilső, útfelőli szobában, ahol több mint egy hete feküdt már. Apám felemelte szemhéját s láttuk, a szemei fel vannak akadva. Ekkor tejet hozott és a haldokló szájába öntött belőle néhány cseppet…

Nem láttam sírni… Hazudok, mert fönt homokon, a Dobrovojác soron láttam már egyszer, amikor a leventeoktató arcul ütötte. Az úgy volt, úgy lehetett, hogy apa kicsit beszíva elment ki a gyakorlótérre, amely a Högyekbe vezető út mentén elterülő nagy, gödrös-nádas kaszálón, annak jobbfelőli oldalán volt, lődombbal a közepén, elment, hogy beszéljen a parancsnokkal, talán hogy kérdőre vonja, akire a bátyám biztos panaszkodott neki otthon. Apám arca vérzett, amikor hazajött, a jobb szeme alatt feszakadt a bőre, az oktató pecsétgyűrűje okozta, annak a nyoma volt, mert pofon vágta, vagyis biztos ököllel az arcába sújtott. Nem sírt az apám, csak olyan síró volt a hangja, el-elakadt, arra emlékszem, pont mint az öcsém ágyánál… Apám sokban hasonlított a Biciklitolvajok c. de Sica film főszereplőjéhez, kívül-belül olyan volt, nagyon hasonló. Aki látta – aki nem, az nem látott semmit –, gondoljon a film végére, amikor a férfi a kis Bruno által felvett és felé nyújtott kalapját porolgatva a fejére teszi és a kisfia kezét megfogva elindulnak… Én mindent tudok, mindent láttam, de olyat még nem. A kalapjuk is hasonlított, csak apámé fekete volt, napszítta-fekete, a későbbi években meg vörös, téglavörös, amely végül színehagyott lett, olyan seszínű.

Az öcsém aztán meggyógyult. De megjegyezte, megjelölte őt a végzet… Hatunkból ő hiányzik 78 óta.

És ma azt hiszem, az a pár csöpp tej hozta vissza akkor, az támasztotta fel.

29.

Ez mind itt történt – s még egy hombárra való –, itt, ahol állok, ezen a puszta, szent helyen s ekörül, széles nyomban.

Epilógus

Itt laktunk, itt éltünk…

A házat elpusztította az idő és elgereblyézte, bele a földbe. Beleolvasztotta a fekete földbe és szépen elboronálta a helyét. Most szántó ez a föld, mint volt régen, előbb, egykor, azelőtt, előttünk. Ludasi sor 1.

Féllábszárig érő fiatal zöld kukorica nől, lengedez most benne, lengeti, csörgeti, zizegteti a szellőcske… Mint tavaly, meg tavaly előtt, meg azelőtt, amikor erre jártam, most nincs kedvem lehajolni, ismerős, ismerősnek vélt cserépdarabok után nyúlni, görnyedve keresgélni a világosabb, itt-ott sárgásfekete, rozsdás, cserép- és téglaszínű földben…