Jánossy Lajos

Hamu és ecet

(részlet egy készülő regényből)

„Atyai ház: hamuból és ecetből.

Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.”

(Pilinszky: Két portré, Rembrandt)

Hogyan fogom szólitani, hogyan szólitanám rég nem látott apám, ha meggondolná magát, visszafordulna és tekintete megakadna rajtam. Hogyan szólitanám, ha bal kezét, ahogyan mindig szokta, találkozáskor vagy elváláskor, a megérkezést megelőző és a búcsúzást követő pillanatokban, mint egy játékos, aki engedélyt kér a birótól, végre pályára léphessen, a megszokottan magasba lendülő balt, amely számomra mindig kesztyűs kéz marad, patenttel rögzithető, úgynevezett autós kesztyűt viselő kéz, a lehúzott ablakon egészen a balatoni utca végéig, meg a portól füstölgő, kátyukkal lyuggatott utcán a műút becsatlakozásáig kinyújtott kezét, a gyerekkor nyaraiban a szülői látogatás végét, a messzi Budapestet jelentő bal kezet üdvözlésre emelné a felismerés pillanatában? Hogyan kezdődne, miképp alakulna ez a kettőnk együttesére nézve elképzelhetetlen időpontban és elképzelhetetlen diszletek között zajló, kizárólag magasabb hatalmak által rendezett randevú? Mit gondolna, mit képzelne rólam az apám? Ugyanúgy hinné, csak képzelődik, nem képzelne semmit, ahogyan magam sem, érzékeit sejtené megcsalatva, mint én? Csak nem álmodom, kérdezné apám, csak nem egy álom vagyunk, kérdezném apámtól. Tegnap van, a tegnapi folytatódik szint váltva, a tegnapi álom? Az álom újabb állomása volna ez itt, azok után, hogy anyámnak megkértem a kezét, választottam jegyesemül, amely döntésen senki, sem az apám, sem a még élő, sem a már elhalt rokonság nem csodálkozott, annak helyességét, tehát izlésemet senki nem vitatta, pusztán a tényen lepődtek meg, hogy a házasságkötés szempontjából már-már kilátástalannak itélt helyzetemen, azaz nagy valószinűséggel örök egyedüllétre kárhoztatott életemen mégis, egy nem várt pillanatban változtatni képes és hajlandó vagyok, és az ő, mármint az apám, a kesztyűs kezének hanyatlását követő első mondata ennek a jelenetnek az utolsó mondata volna? A jelenetének, amely egy panzióban játszódik és részemről a panzió elől indul, ahol női esküvői ruhában ülök, fehér, hosszú fátyolban várakozom, majd a panzióba lépek és meggondolva magam nemet mondok az egészre, amin ott helyben mindenki sajnálkozik, nagyanyám, anyám anyja és anyám testvére, a nagybátyám és amire apám higgadtan csak annyit mond, hát elég bizarr. Lehet, hogy ez következik, ezt mondaná, a másképpen, de a körülményeket nézve fölöttébb bizarrnak nevezhető találkozáskor, a panzió helyére lépett kaszinó előtt? Vagy ezúttal is csak simán annyit, amennyit szokott, szia, te mit csinálsz errefelé? Nem zökkentené ki a hajnali óra, a közösen soha nem tapasztalt környezet? Nem tudom, mert apámmal véletlenül soha nem találkoztam. Úgy, hogy nem volt megbeszélve, igen, de ezeket az alkalmakat mégsem tartottam soha véletlennek, amennyiben a véletlenen a váratlan értendő, a meglepő, a csodálkozásra késztető. Ha a véletlenben ott a kiszámithatatlan, akkor apámmal véletlenül nem találkoztam. Útjain, útfelein, úticéljain igen. A postára menet, ott és onnan jövet, a közértbe menet, ott és onnan jövet, a háztartási boltba menet, ott nem és onnan jövet, csekkel a kezében a postát és a lakást összekötő egyik, ásvány vizzel és kenyérrel a kezében a közértet és a lakást összekötő másik, borotválkozás utáni arcszesszel a kezében a háztartási boltot és a lakást összekötő harmadik útvonalon igen. De csak úgy a városban, hidon, tereken, kocsmákban, lóversenyen sohasem. Nem tudom, milyen váratlanul az apám fiának lenni, nem tudom, milyen váratlanul az apámnak lenni. Hát elég bizarr, nem, mondanám apámnak én. Vagy én is csak sietve, megelőzve őt, ugyanazt? Szia, hát te mit csinálsz errefelé? Megvárnám egyáltalán mig felismerési távolságba ér? Vagy esküvői szoknyámat lábaim közé kapva pattannék fel és keresnék fedezéket egy bokor, egy autó mögött? A hatvanas évekből érkező, egy végigbulizott, végsőkig kimeritett éjszaka cserepei közül menekülő apám és a kétezres évekből érkező, egy végigjátszott, végsőkig kimeritett éjszaka cserepei közül menekülő magam felbukkanása a Kioszk előtt, ebben a közös térben lenne az alkalom az első véletlen találkozásra? Apám hatvanas évekbeli alakja lenditené ezúttal kesztyűtlen kezét, bajtársi szolidaritással veregetné a vállam, hogy én is, én is ugyanabban vagyok, ugyanonnan jövök, útjaink látszólag véletlenül, de egyáltalán nem esetlegesen keresztezik egymást. Egyképpen vesztesekként, ő egy nőt mulasztott, mondjuk épp az anyámat, én a pénzemet, a pénzünket múlasztottam, egyek vagyunk hát, régi harcostársak és szó nélkül, szemvillanásból tudjuk, mindketten sörre szomjazunk, már indulunk is egy irányba. Fogalmam sincs, milyen lehet ilyenkor egy apának, milyen apámnak. Fogalmam sincs milyen a fiúnak. Csak a remélt sörös üveg tartalma biztos, a beszélgetésé nem. Mit mondanék, mit mondhatnék, hogyan kezdeném? Esetleg, ahogyan korhelyek, kipróbált kocsmabútorok között szokás, nahát, apukám, kisapám, apafej, apóca, faterkám, ezt jól megcsináltuk, se pénz, se csaj. Nem volt arról szó, hogy ez igy van kitalálva. Vagy te tudtad előre, hogy ez lesz? A te házibulidban benne volt az én pénztelenségem, csajtalanságom, abban a nőben, akiért nyilván visszamész, benne ez a mai hajnal, benne ez a sör, benne te meg én, benne ez a talákozás, a hatvanas években a kétezres év, a zakód, a járásod, az én zakóm és az én ülésem, itt a Duna parton, ez mind benne volt, apa? Akkor sincs a fantáziámnak elrugaszkodási pontja, ha apa voltam már egyszer, szólitott már apjának valaki, apa, mondta, gondoltam, és a helyzet, az eddigiek szellemében mondható, némiképp hasonlított a mostanira, legalább néhány elemében igen, már ami a pénztelenséget és a kietlen magányt illeti.

Mindenesetre nyár volt akkor is és néhányan arra jutottunk, hogy ha nyár, hát akkor azért sem a Balaton, dacoltunk a Balatonnal, a balatoni bulikkal, a vízparti lábtenisszel és a sörökkel, a sárgából zöldbe játszó fröccsökkel, a hekkekkel, a hurkákkal és a kolbászokkal, a német csajokkal és a hűsítő hullámokkal, annak ellenére, sőt, annak dacára makacsoltuk meg magunkat, hogy legkevesebb három nyaraló között válogathattunk, ahol a forró napokat eltölthettük volna, de nem, mi Pest mellett voksoltunk, üres kerthelységek gesztenye fái és egérszagú borozók boltívei alatt húztuk meg magunkat rendre. Aztán valamelyik, sokadik este egyedül talált a Belvárosban. Eljött a pillanat, amikor elegünk lett egymásból, abból, hogy együtt kelünk, együtt fekszünk, hol az egyikünk szüleinek a lakásán altatjuk el az ellenséges, a szellem elemi életfeltételeit nélkülöző világ által kudarcra ítélt álmainkat, hol a másikunk szüleinek a lakásán ébredünk ismételt erővel felhorgadó, a világot megváltani kész művészi ambícióinkra. Elegünk lett a hol elhamvadó, hol felparázsló, nagy ívű terveink megvitatásából. Inkább szerteszéledtünk. Én a Belvárosban szédelegtem, szívemben kioltott reményeim hűlt helyével, torkomban valami vacak, semmihez sem hasonlítható ízzel, amit a szerény készpénzért cserében, a lényegre törően, a helység rendeltetésével kapcsolatban netán felmerülő félreértéseket még idejében eloszlató, Bor feliratú kimérésben elfogyasztott folyadék hagyott maga után. Egy gyorsétterem mellett baktattam a következő állomás, a Kispilseni felé, amikor mellém lépett az angol nemzeti lobogóba csomagolt gyerek, az angol zászlót mintázta a póló, amiben mellettem termett a kisfiú és pénzt kért, adj egy kis pénzt, éhes vagyok, mondta, mire én automatikusan nyúltam a zsebembe, de még ki sem tapogattam magamból az érméket, egy másik hang már cigarettát kunyerált, ezúttal fentebbről és jobbról érkezett a kérés, magas, zerge testű lány zárkózott a fiúhoz. Láthatóan összetartoztak. Tüzet már menet közben adtam. Szinte azonnal, észrevétlenül hármasban lettünk, nem ellenkeztem, hogy a bakfisforma lány és a tiz év körüli gyerek velem tart, mi több, hirtelen felbátorodva, egy éjjel-nappali útba ejtésére és az ott megejtendő borok vételezésére tesznek határozott javaslatot. Sablonos történet vonalai rajzolódtak ki: vidéki intézetből szökött fiú, otthonról elcsavargott lány találtak egymásra néhány napja. Alkoholista apa küldte intézetben az egyiket, alkoholista apa elől szökött a másik, azóta parkok, Balaton, játékautomaták és szipuzás, ennyi. Nem akartam közelebb kerülni. Ugyanakkor társaságukat sem esett nehezemre elfogadnom. Nem volt ellenemre, hogy bort vegyek, két üveg, az árfekvésükből a minőségükre nézve fenyegető tartalmú ampullát, amelyek elfogyasztására a közeli Károlyi-kertben kerítettünk sort, és bár a fiú palack után nyúló kezét erélyesen elhárítottam, a tüzet nem tagadtam meg, egykedvűen figyeltem, amint cigarettája felparázslik. Hogy nekik is a mindenkori belüllel szemben a kivül a tágasabb, erre azonnal, mint közös rímre csaptam le. Voltaképpen egyek vagyunk, gondoltam. Én az évek során minduntalan az ellenállás perspektíváit kerestem, olyan életet akartam, amely a mindennapi létezés bármely társadalmilag elfogadott formáját a történelem szemétdombjára kívánta és az emberiség egyedül lehetséges, üdvözítő jövőjét a mindennemű kitaszítottak, elesettek és megnyomorítottak, a művészet hatalma által megalkotott, emincipatórikus közösségben vélte megtalálni. Andriska és Zsuzsa, mert így hívták őket, ide tartoztak, a néma sokasághoz, akikről, és akik helyett majd beszélnem kell, s ha ez a beszéd késik is egyelőre, bízvást reméltem, nem múlik, addig azonban minden vitán fölül álló, hogy a Károlyi kert szökőkútjánál borozgassunk. Azt a döntést sem előzte meg hosszas mérlegelés, hogy a palackok kiürültével a szülőktől mentes lakást ajánlom fel aznap esti szállásuknak. A lakást, amiben szinte eltévedtek, az üveges veranda, előszoba, hall, nappali- és hálószobák összefüggésének áttekintéséhez időre volt szükségük, a vécéből vissza a konyhába, a nappaliból a fürdőszobába eligazításra szorultak, ahogyan a konyhai óra mutatója is zavarba hozta őket. A hány órára adható válasz, mint az összes kívülálló számára, nehezen megfejthető feladványnak bizonyult; a mutatók által bezárt hegyes, derék és tompa szögek mindannyiszor a kézenfekvő megoldásra csábították a tájékozódni akarót. A netán, valamilyen okból napszakot tévesztett és időbeli helyzetét bemérni kívánó vendég a háromnegyed ötös állásra tippelvén könnyen szem elől téveszthette a tényt, hogy a konvenciók szerint a kismutató valóban a kör felező pontjához közeleg, a nagymutató pedig az utolsó negyedet kijelölő rovátkával vízszintes állásba ért, az alsó felezőnél azonban a tizenkettes szám áll, vagyis az óra háromnegyed tizenkettőt mutat. A rejtélyes időjárásjelző majd minden esetben mattolta a gyanútlan idegent, az önmaga időbeli státusát tisztázni igyekvő illetőt, aki feleletet várt a nyugati gyógyszergyár nyugtató tablettákat népszerűsítő reklámórájától. Andriska és Zsuzsa számára is rejtélynek bizonyult az óra, egyre csak találgattak. A konyhaasztalnál a fridzsider túlélő csomagjait és egy üveg konyakot bontogattam. És holnap mit csináltok, mi a terv, mi a kotta, mi a rajz, kérdeztem az italtól felélénkülve. Hát semmit, mondta Andriska. Semmi különöset, tette hozzá Zsuzsa.

Semmit, mondták. Istenem, hányszor hangzott itt el a szó, ezek a szavak, a tagadás alapműveletei, a nemlét nyelvi virágai hányszor nyiltak ebben a melegházban, mennyit kertészekedtem itt, neveltem, bátoritottam ezeket a növényeket. Az űr, a hiány, a kivonás szép hangsorai, sehol, semmi, semmi különös, hányszor és hányféle hangfekvésben szólaltak meg, hányféleképpen mondható, mondatott a szó, semmi, semmi különös. Ha volna valamely visszhangemlékezete ennek a helységnek, micsoda hangjáték bomlana ki a falak között. Itt, ahol a legtöbb kimondott és ki nem mondott mondat elhangzott a lakásban, gondoltam. Ahol a kihallgatások zajlottak, a perek, ahol a legtöbbet nem beszéltem apámmal, ahol a legtöbbször mondtam ki a szót: nem, sehol, semmi, semmi különös. Mikor mondtam először, nem tudom. Mikor állt be a csend, a végérvényes, a megmásithatalan? Mikor tört meg a beszéd, mikortól torlódtak egymásra a csend rétegei? Nem tudom. A semmi mikortól falta fel, kebelezte be a beszélgetést, mikor dermedt meg a szó? Apám szavai mikortól kongtak társtalanul? Mikortól nem volt szavam? Nem tudom. Onnan nem voltak szavaim, amikortól szavaim kellettek volna, hogy legyenek? Amikortól számon lettek kérve a szavak? Mitől kezdve el kellett számolnom a szavaimmal, mi több, le kellett számolnom a szavaimat, mint bevásárlás után a megmaradt pénzt? Onnan? A naplóírás, a kötelező penzum, a ,,napi tíz sor", ez bénította meg a szavakat, hogy héjuk lett, páncéljuk, maszkjuk? A ,,napi tiz sort” apám nem mulasztotta el minden nap ellenőrizni és mert nem pusztán a mennyiség, hanem a minőség, irásképem javitása is a foglalkozás céljai közé tartozott, nem csak a szorgalmat értékelte, hanem „egy füst alatt” a tartalmat és természetesen a helyesirást is. Tiz, máskor öt, olykor három soraimat, mint egy igazi tanár, minden alkalommal osztályozta: K (külalak): 3, F (fogalmazás): 5, SZ (szorgalom): 3. És végül, szintén tanárhoz illően, odafirkantantotta aláirását, a nevét, a nevünket. Apám a tanár, az olvasószerkesztő, a cenzor.

Nem tudom, hogy ettől fogytak-e el a mondataim, a konyha csendje, a választalan és vigasztalan vizcsapkluttyogás mérte magányidő. A konyha hallgatása. Avagy a tanúk nélkül dolgozó pokol, idéztem magamban a költő verssorát megannyiszor, védekezésre képtelen, sarokba szorított és lépre csalt magányomban. Most is nyitva volt az ablak, ahogyan akkor, a nagy per kezdetén, a minden addigi eljárást magába foglaló birósági tárgyalás kezdetén, a minden addigi csendet magába foglaló csend beálltakor. Akkor a helységben csupán a levegő fűszeres hullámai, a gravitációnak engedelmeskedő vízcseppek és az óra mutatója közlekedtek és egy, a morzsájával küszködő hangya, aki feltehetőleg szintén a hátsó udvarból merészkedett az első emeletre. Most nem volt hangya, Andriska és Zsuzsa voltak. A kezemen finom bizsergést éreztem, kimerültségre gyanakodtam, a szivemhez kaptam, azt kezdtem masszirozni, de amint a kezemre néztem, csak egy hangyát láttam, aki a mutató és hüvelykujjam között kereste útját rajtam, valamerre. Figyeltem a hangyát, figyeltem a kaszinó előtt, ahogyan a kihallgatás alatt kettesben a lámpa tompa fénykörében is egy hangyát figyeltem, az apai kérdésre adott ismert és egyedül lehetséges válasz után, ahogy kiszemeli irgalmatlan terhét, a nálánál ötször nagyobb morzsát, aztán fogást keres rajta, majd csomagjával útnak indul egy ismeretlen cél felé. Hova erőlködnek parányi háziállataink, vajon mi irányítja őket, morfondíroztam ezúttal is, sokadszorra életemben, ezredszerre, ötszázezredszerre, nem tudom hányszor csodálkoztam már a hangyákon, hányadik csodálkozás ez most. Hol szólal meg és honnan jön és mi az a visszavonhatatlan hívó szó, a feltétlen parancs, ami a legképtelenebb helyzetekben a gigászi súly megragadására ösztönzi őket, hogy aztán nekiveselkedjenek a szinte kizárólag buktatókból, ellenállásokból és veszélyekből álló útnak és vonszolják csüggedetlen a magukra rótt roppant tömeget? Mi alapján választanak, mi avagy ki dönt bennük, hogy menni és vinni kell, cipelni döntésüket és annak tárgyát, melyek a következményben egyesülnek, az útban, amit minden áron meg kell tenniük, le kell küzdeniük a raktárakba vezető utakat, hogy maradékainkat, porszemeinket célba juttassák, töprengtem. Nem szóltam apámhoz, a kérdést már megválaszoltam, hol voltál, mi volt, kérdezte apám, semmi és még annyi hozzá, hogy játszottunk. Ennyit mondtam, és mint aki jól végezte dolgát meredtem a hangyámra. Még nem tudtam, hogy vádlott vagyok és nem tudtam, hogy itt apa leszek egyszer. Hogy itt, ezek között a diszletek között más apa-fiú jelenet is lejátszódhat majd, meg sem fordult bennem. Hogy nem én leszek a fiú, a felállás mégis ugyanaz, a jelenetezésben a fiú a fiú helyén ül, a konyhasztal sarkánál, az apa az apa helyén áll, a tűzhely előtt, csipőre tett kézzel, karjai szárnyszerűen hátrafeszülnek, akárha felszállás előtt, hasa picit kidomborodik, szűk vállai közül feje hatalmasan megnő, igaz, kezében konyakos poharat szorongat, de ez csupán nüansznyi eltérés.

Apa, vágj még egy szelet kenyeret, fordult felém váratlanul a fiú, anya, add ide a vajat, szólt a lányhoz. Vágtam a kenyeret, a lány odébb tolta a vajat. Az újdonsült helyzet nem rendített meg. Lecsavartam a konyakos üveg kupakját és egy alapos adagot csorgattam a poharamba. A költő sorát megelőlegezve ismételtem magamban, ez is hozzá tartozik. Ennyi volt a mondat, fontos, sóhajtó mondat; a lemondás, a rezignáció, az apátia, a végső partokra sodródott ember, a megfeneklett élet, az önmagát eltékozolt fiú, a kitaszított költő, de mindenekelőtt és mindezeket összefoglalóan az éjszakában, a süllyedés és a poklok paradicsomában ejtőző ifjú hős súlyos végszava, benne a végsőkig kimerített élettapasztalat, a bármikor, bármi megtörténhet szkepszise. Bármi, de semmi új. A mondat hanglejtésében rezignált és kiábrándult legyintés húzódott; az élet romlékony édességeivel és örök szavatosságú keserűségeivel eltelt lovag lemondása és búcsúja. Ott voltak úgymond az untig reménytelen nő ügyek, egész pontosan egy, a Faust kezdő monológja, „s most mégis itt állok tudatlan, mint mikor munkámba fogtam”, a megannyi, természetesen hiábavalóan elolvasott könyv, és ott a szintén untig ismert házibulik, kocsmák és koncertek, az egyedül alkalmas helyszínek, hogy az őket megelőző untig listába sorolt untig dolgok felmondattathassanak. Semmi újjal, meglepővel nem számoltam. Bármiről úgy adtam számot, mintha ezt vagy azt a történetet már régről ismerném, a megfeneklés hőseinek és művészeinek, áldozatainak és balekjainak a hadseregében magam tiszti rangban láttam szivesen, akik között megesik az emberrel ez meg az, ha másért nem, hát azért, hogy mondani lehessen, ez is hozzá tartozik. Mert ez az, ami hozzám tartozik, az éjszakában a kapujukat sarkig kitáró bugyrok az én hazám, a kocsmák népe az én népem, ők az én méltó társaim, akik estéről estére, megbízható időzítéssel feltűnnek a pultoknál: megjöjjön Tibor, a karrierjében, a homályban hagyott, de minden kétséget kizáróan a méltatlan körülmények következtében megtorpant festő, kopasz fején az oldalra csapott Rembrandt-sapkával, oldalán a Pinokkió nevű imbecillis lá nnyal, állítólagos barátnőjével és hatalmas, hasított bőr táskájával, benne az állandó, ki tudja melyik karácsonyra készült, egytől-egyig a bethlehemi királyokat mintázó, de leginkább a metalzenekarok basszugitárosait idéző réz nyomatos üdvözlőlapjaival, megjöjjön, hogy századszor és ezredszer is elmondja találkozását Kondor Bélával, találkozását és lerészegedését a nagy művésszel, aki egyszerűen éhen halt, mert a kommunisták éhen halni hagyták, valamint Latinovits Zoltánnal, a nagy, magyar színészkirállyal, aki pedig öngyilkos lett, mert a kommunisták az öngyilkosságba kergették és nem sokkal utána megjelenjen Márai Sándor, a nemkülönben nagy és magyar iró unokahúga, hogy végigskálázza unokabátyjának a kiűzetésbe torkolló vesszőfutását, megérkezzen a három dakszli, kiknek pórázi az őket kisérő, és hat nyelven beszélő grófnőben futottak össze, betoppanjon vasalt tréningjében a csak halasként emlegetett férfi, aki meg, a szóbeszéd szerint, ávós volt, hogy ennek ellenére vagy ettől függetlenül a Duna-parton lebonyolitott éjszakai horgászatának frissen sütött eredményeivel örvendeztesse meg a melegszendvicstől idegenkedőket és vegye le a lábukról, egyébként mindannyiszor sikeresen, a törzsközönség vele szemben politikai motivációjú ellenszenvet mutató részét, a szomszéd kimérésből átbotorkáljon a háttérbe szorított költő, akinek pedig maga Pilinszky János jósolt tékozlóan lendületes ívű jövőt, felsorakozzanak mindannyian a pult mögött a csapokat, a dugóhúzót és a pénztárgépet kezelő Csonti csapos előtt, aki viszont nem mástól, mint a szintén a rezsim által vizbe fojtott, az 56-os forradalom orosz lerohanásakor a megszálló csapatok nevében tárgyaló Andropov tolmácsának a feleségét szerette el, hogy az áldozat halála előtt vagy után, arról megoszlottak a vélemények. Nem kaptam tőlük mást, mint amit vártam, ezeket a rendre ismétlődő történeteket és a mindegyikben ott rejlő, lefele hajló hangsúlyt, miszerint bizony nincs ki- és egérút, elágazás, másképpen remény, pontosabban, ez az itt és most az egyetlen remény, hogy életünket felmutassuk a magasba emigrált haza oltárán.

Ebbe a közösségbe Andriska és Zsuzsa is könnyedén hazatalált, szépen illettek a freskóba. A hirtelen támadt szereposztást beletörődőn, nyugodtan és egyszerre nagylelkűen nyugtáztam. Egyszerre fogott el az önelégültség és az önsajnálat, elérzékenyültem önmagamtól, és ebben ugyanúgy megjelent a pusztulókkal közösnek vélt, vesztegzár alá helyezett és a szükségállapotot az egyetlen lehetséges formaként hitelesitő életem, ahogyan megjelent a segitség, a menedék nyújtás gesztusában rejlő konyakillatú negédes öntetszelgés, miszerint persze és természetesen mindenetek az enyém, egyétek és vegyétek, ez az én hűtőm, benne a sonkám, a a libamájam és a söröm, amely érettetek nyittatik az Úr nagyobb dicsőségére és itt a telefonszámom, hivjatok, ha szükségetek van rám, és érettetek nyittatik meg az ágyam is, itt a párna a fejetek alá és a takaró, nehogy megfázzatok: köztetek a helyem. A szobámban, ahol nyugovóra tértünk és ahol Andriskának és Zsuzsának a dupla, Tutaj fantázia névre hallgató matracot mutattam fekvőhelyül, Andriska megint csak megszólalt, apa, gyere feküdj ide közénk, és én, engedelmesekedve a gyermeki szónak, valóban közéjük feküdtem, egy tizenéves lánnyal és egy épp hogy tizéves fiúval aludtam el, egy szökött lánnyal és egy állami gondozott fiúval, apaként és férjként tehát, elhagyott apáikhoz hasonlóan borközi állapotban, ám ez a borköziség őket ezúttal a legkevésbé sem zavarta, sőt mint kiderült, a másnapot is szivesen folytatták volna ebben a napköziben. A körtéren reggelizve döntöttem úgy, hogy ennyi elég, és szabadultam volna tőlük, ma elutazom, mondtam nekik, reggelijükkel együtt megvásárolt szabadulásom reményében. De azt, hogy apának lenni milyen, egy hét elteltével tudhattam meg, amikor csörgött a telefon és Andriska a Körtérről jelentkezett be, hogy itt van, talákozzunk és vigyek magammal némi készpénzt is, majd Zsuzsa hivott, hogy ő is itt van, az utcánk sarkán és talákozzunk és ha lehet, vigyek magammal némi készpénzt, aztán már nem a telefon csörgött, hanem a kapucsengő egyenesen, este kilenckor, és Andriska állt az ajtóban, hogy ő itt van, viszont nincs hol aludnia, és sarokba szoritott helyzetemből egy készséges barát mentett meg, arra az éjszakára felajánlotta üres kéglijét, ahol Andriska megpihenhetett, hogy ettől kezdve időről-időre már a barátom telefonja és kapucsengője is szirénázzon Andriska fővárosi látogatá saikor, egészen addig, amig nevünk sokadszori elhallgatására elmaradtak a hivások és a kopogtatások, elvágtuk a torkunkra szoruló telefonzsinórt, és Andriskát magára hagytuk a budapesti forgatagban. Apának lenni nehéz, gondoltam a kaszinó előtt, nehéz lehet apámnak.

Ő milyen osztályzatot adna, ha leirnám ezt a történetet? Szorgalom, tartalom? A naplóírást apám többszöri próbálkozás után akkor építette be az életembe, akkor és azáltal tette kötelező napi penzummá, a naplóírás onnan emelkedett törvényi rangra, mikortól írásom rohamos romlása feltartóztathatatlannak tűnt, mondhatni írásom olvashatatlanná vált teljesen. Ennek látszatja az úgynevezett érdemjegyekben kerekedett, az amúgy színjeles osztályzatok unalmas sormintájába beszemtelenkedett egy négyes, majd egy hármas, és az eredmény, pontosabban eredménytelenség sürgős korrekciót, apai beavatkozást kívánt. Apám közbelépett. Olyan rendelkezést vezetett be, amely az iskolai szerepléstől elvárt kiválóságot, helyesebben ennek írástudásomban tetten érhető hiányát, annak számonkérhetőségét használta fel a kívánatosnak, a napi életgyakorlathoz nélkülözhetetlen naplóírásnak a foganatosításában. Egészen addig egyáltalán nem értetettem mit akar apám a naplóval, mit nyaggat, mit ,,szekíroz" folyamatosan, miért fontos neki, nekem, bárkinek, hogy én naplót írjak? A naplóíráshoz nem volt kedvem, apám nem csinált kedvet nekem a naplóíráshoz. A fejeléshez, a gombfocihoz, a csocsóhoz, nálunk ,,pörgetős foci", a katonázáshoz, a Gazdálkodjokosanhoz, nálunk ,,Capitaly", apámnak nem volt szüksége manőverekre, tekintélyét sem kellett latba vetnie, nem kellett szent meggyőződéséből fakadóan előírnia, hogy ez nekem jó. A játékaihoz, amelyek természetesen az én játékaim is lettek, azonnal kedvem támadt, a kötelességeihez, amelyek automatikusan az én kötelességeimmé is váltak, soha. Nem kaptam kedvet a reggeli tornához, a hajnali úszáshoz, a vasárnapi hittanhoz, a német- és zongoraórákhoz. És nem a naplóíráshoz.

Már az elején, amikor ez az egész elkezdődött, szűköltem. Irtóztam a korai keléstől, a kormos, aligszürke lakás halljában végrehajtandó gyakorlatoktól, a felülésektől, a fekvőtámaszoktól, a hajolgatásoktól, a guggolásoktól. Apám expanderétől, ettől az acélrugókkal, inkább acélsodronyokkal ellátott és fa fogantyúkban végződő eszköztől, kínzószerszámtól rettegtem. A hát- és mellizmok fejlesztésére öt sodronnyal ellátott erőgéptől kivert a víz. A számomra könnyített edzésmódra beállított, egy rugóra csökkentett gyakorlatok során a mellkas előtti szétfeszítésre, majd összeengedésre célszerűsített rúgón képtelen voltam úrrá lenni, képtelen uralkodni ezen az izgékony szeren, a nagy nehezen széthúzott, majd hirtelen összeránduló acélspirál minden alkalommal, azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy összecsípi a bőrömet, bekap egy pici felületet belőlem, utána pedig fájdalmas és viszkető, piros nyomot hagy. Féltem apám műanyag gurigájától is, attól a kerekes izétől, amelynek két oldalán egy-egy kapaszkodót markolt az elszánt, magát már a nap kezdete előtt kínpadra hívó, spártai jellemű harcos, apám, aki reggelente a hallba lépett, miután a rádiót a bécsi hírekre hangolta és a neobarokk tálalószekrényre állította, lábfejét a padlón rögzítette, felső testével a kapaszkodókra nehezedett, ekképp valami furcsa egy helyben álló, ám saját kiterjedésén belül mozgó, egykerekű járművé alakult át, gurult fel-alá teljes testhosszában. Én nem tudtam egyensúlyozni, saját testem területén belül tartani a tömör, zöld, műanyag kereket, minduntalan túlszaladt rajtam, kicsúszott a kezeim közül, állam a földön koppant. Apám izmai feszültek, térdei ropogtak, mirigyei sebesen dolgozni kezdtek, alakját hamarosan az izzadság fanyar légköre vette körül. Hétköznapokon a híreket németül hallgatta, vasárnap, mielőtt maga is elindult volna a magyar nyelvű, Deák téri változatra, az evangélikus istentiszteletet hallgatta németül, vasárnaponta tehát két istentiszteletet hallgatott végig, a reggeli torna közben egyet, és a reggeli tornát követően egy másikat. Anyám aggodalmas és nyugtalan figyelmeztetései a konyhában, a fürdőszobában, a nappaliban rekedtek, a mondatokat, amelyek óva intették apámat a meggondolatlan mozdulatoktól, ,,estére megint borogathatod a térded", mondta anyám feddőleg, apám elengedte a füle mellett, oda se bagózott, megingathatatlan elszántsággal folytatta a karbantartó műveleteket, dacolva nem csak felesége szavaival, hanem saját testének korlátaival is, a recsegő izületekkel. A visszatérő fájdalmakat soha nem csillapítani akarta. Nem kenőcsökkel és pihentetéssel ítélte elmúlásra fájdalmait, hanem voltaképpen harcolt, háborút viselt a fájdalmaival szemben, mintha reggeli tornáinak teljesítése a fájdalmak leküzdésének árán egyfajta belső diadalt jelentett volna számára, egy-egy újabb győzelmet a megpróbáltatások bizonyos fokán túl vészjelzéseket leadó teste fölött. Anyám nem vergődött zöld ágra apámmal a reggeli torna kérdésében. Hiába teltek közösen az évek és az évtizedek, békétlenkedése a reggeli tornák ügyében nem mérséklődött. Ki nem állhatta a reggeli tornákat. Berzenkedését nem csupán a megveszekedett ember váltotta ki, az apám, aki egyáltalán nem volt hajlandó számolni tornamutatványainak következményeivel, hanem a reggeli tornaszenvedélybetegségből kigyógyíthatatlan illető korai testszertartásainak körülményei is feldúlták anyám lelkivilágát, alig viselte, hogy apám az egész ház életét átalakítja. Azzal, hogy fél órára tornateremnek használta a lakás megkerülhetetlen helységét, a hallt, anyámnak egyrészt a saját magával szemben kíméletet nem ismerő akrobata produkcióival kellett szembesülnie, másrészt az ,,ájerral" is, amely, mialatt apám különböző izomcsoportjait sorra véve egyre inkább belemelegedett, szép lassan függetlenedett a tornásztól, levált testéről, önálló életre kelt, meglátogatta a hálószobát és a nappalit, öltözői hangulatot varázsolt minden kis zugba, a testnedvek férfias illatával fátyolozta a helységeket. Anyám, a higiénia elkötelezettje, a tisztaság őre és harcosa, akit orra és szaglása egy vadászkutyához tett hasonlatossá, nem tudta megoldani a helyzetet. Apámat testének reggeli igénybevételéről eltéríteni lehetetlen volt, napirendjének első pontjától, egyszemélyes spartakiádjának, a rendnek ünnepélyes nyitányától eltántorítani képtelenség. Anyám mégis próbálkozott: dorgált, dohogott, robbant, győzködött, tárgyalt, kifakadt, fintorgott, felhúzta az orrát. Apámat, vízszintesből függőlegesbe emelkedő felsőtestét, csípőkörzéseit és karlendítéseit, akár valami tébolyodott, félmeztelenre vetkőzött közlekedési rendőrt, ügyesen kerülgette, de a fűszeres levegőt, akárhogy is, kénytelen volt érzékeny szaglószervén át tüdejébe szippantania, nem szaladgálhatott félpercenként az erkélyre minden egyes sóhajtásért. A megoldhatatlannak látszó ellentétre egyetlen válasz adódott: a torna idejére nyitva hagyott erkélyajtó. A nyitott ajtónál végbevitt gyakorlatok ötlete egyáltalán nem ütközött ellenállásba apámnál, épp ellenkezőleg, az aszkézis örömét inkább fokozta, hogy edzettségét ezzel a pluszterheléssel, a ,,meghűlés”, így apám, potenciális veszélyforrásával még alaposabb próbának teheti ki, hogy testének reggeli sanyargatását tetézheti az utcáról ősztől tavaszig beáramló fagyos levegővel, sőt, mintha egyenesen ő áll volna elő ezzel a javaslattal, amit persze azonnal meg is valósított. Anyám azonban ugyanannyira érzékenyen reagált a hidegre, mint a szagokra. A kályhák ki és bekapcsolása, a lakás optimális hőfokában való megegyezés nehézségei naponta felforrósodó vitákat váltottak ki. A fél órán keresztül nyitva hagyott ajtón át betessékelt fagyos áramlatok viszont a lakás cserépkályhákkal biztosított időjárását hovatovább egy közepes teljesítményű hűtőszekrény klímájára változtatták, amelyben anyám létezni végképp alkalmatlannak bizonyult, kiszorult a konyhába. Apám maradt egyedül testének páráival és zajaival, a nyitott ajtónál, de ekkor már nélkülem, mert, ahogy élsportolói, kosaras karrierem kezdetét vette, naponta edzésre jártam, edzettségemet tehát különböző szakemberek, úgynevezett edzők garantálták, apám lazított irányomban táplált edzői ambícióin, megmaradt ugyan edzőmnek, de testem neveléséről lemondott. A közös tornák ideje alatt, az idő alatt, amikor még apám utasításaival, úgy éreztem, szembeszállnom nem lehet, a szembeszállás gondolata fel sem merült, az ajtó zárva maradt, mert anyám nem lett volna rest akár percenként harmincszor is belélegezni az öltözőszagú levegőt, csak hogy a legkisebb esélyét is elhárítsa a veszedelemnek, amely a zárt erkélyajtó mögött, a jeges levegőben alakot öltve mintegy fia betegségére spekulál. Anyámat nem érdekelte az edzettség. Ő főfoglalkozásban engem féltett, féltette a testemet a katonás beavatkozásoktól, a férfias ütközetektől, a minden pillanatban ott leselkedő kiszámíthatatlantól, a balesetektől, a sérülésektől, a betegségtől: féltette a tornától, a hidegvizes mosdástól, a fára mászástól, a futballtól, a városi közlekedéstől, a kiizzadástól, a vizes hajtól, a megfázástól, a játszótértől. Még a saját apjának, a nagyapámnak a fodrászolásomat illető határozott elképzelésének is ellenszegült, vitatkozott, harcosan ellenkezett, majd nemet mondott a nagyapám szerint a legtermészetesebb és persze a legegészségesebb, és naná, hogy a legférfiasabb „frizurára”, amelyet, bár nagyapám következetesen így nevezte, bizarr túlzés volt „hajviseletként” emlegetni. Nagyapám szerint a saját és az anyám, egyikünk által sem felismert, de jól felfogott érdeke azt lett volna diktálandó, hogy a nyári hónapokra koponyám kopaszra borotváltassék, ahogyan az ő koponyája is minden nyáron visszaverte a napsugarakat, verje vissza az enyém is. „Ha valaki ezt egyszer megszokja, többet nem tud lemondani róla, nézd meg”, mutatott eleinte demonstratív szándékkal, aztán már legfeljebb halk bizakodással, hátha irigykedésemet felébreszti, mindannyiszor a fejére nagyapám. Nem ébresztette fel, anyám pedig nem engedett. Láthatóan nem hitte, hogy a keménykötésen múlik fia férfiasságának, férfias jellemének és férfias testének kibontakozása. Anyám az atlétika szerelmese volt, a labdajátékokban a röplabdának és a ping-pongnak hódolt, lány korában a korcsolya megszállottjaként siklott a jégen, az ütközésekkel, a sérülésekkel járó sportokért csak nézőként rajongott, a kézilabdáért, a kosárlabdáért és mindenek előtt a futballért a tribünön, aztán a tévé előtt lelkesedett, odaadóan drukkolt és izgul ma is, hol az egyik, hol a másik csapatért, de mindenek előtt a Ferencvárosért és a magyarokért, ha teheti, nem hagy ki egyetlen meccset sem a televízióban, rendületlenül nézi a rémesebbnél rémesebb, már színvonaltalannak sem mondható mérkőzéseket, követi a Ferencváros útját jelenleg is, gondoltam apám után eredőben. Engem a teniszpályán látott a legszívesebben, de kötelezővé a teniszt is csupán ideig-óráig tette, járt velem hajnalonta, nulladik órában a Fenekelten-tóhoz, teniszórákat vett nekem, addig, míg, mint minden egyebet, ezt is abba nem hagytam. Anyám képtelen volt bármire kötelezni, vívódott és viaskodott, könyörgött és veszekedett, de nem kötelezett. Anyám a lekötelezettem volt, apám elkötelezett edzőm. Apám követelt, anyám győzködött. Apám nem tudott kötélnek állítani, anyámat legyőztem.

A naplóírást sem tudtam kötelességként elfogadni. Kötelességemet nem tudtam teljesíteni, nem értettem kinek tartozom beszámolással. Magamnak minek, ha a dolgok velem történnek? Miért írjam le őket? Mi az, hogy, „azért, hogy ne felejtsd el őket, hogy emlékezz rájuk”? Mi az, hogy emlékezni? Mi az, hogy elfelejteni? Elmondani bármit a felnőttek nyelvén hogyan lehet, a beszámoló a felnőttek nyelve, a szüleim nyelve, minden este beszámolnak, mi volt a kórházban, ez a néni meggyógyult, az a bácsi meghalt, ezt behozták, az hazament. Velem nem ilyesmik történnek. Hogyan lehet mondatokba rendezni a bizsergető, forró és megmagyarázhatatlan lüktetést, ami a Szalai Kati láttán elfog, meg a Pálinkás Kriszta láttán, meg a Lendvai lányok láttán, annak ellenére, hogy a lányokkal közismerten nem lehet kezdeni semmit, nem tartoznak közénk, nem fociznak, a puskájukat eltakarják, a leckéjüket nem mutatják, legfeljebb kidobóskor vannak velünk egy csapatban, meg szemben velünk a másikban. Hogyan lehet beszámolni arról, miért a lányokat célozzuk mindig és dobjuk a labdát mindent beleadva? Hány mondat kell a védésemhez az Ulászlón, a tizenegyes pontra leállított labdával vakmerően farkasszemet néző tekintetemhez, a padon éppen üldögélő és a büntető kimenetelét, tehát a végrehajtót, a Kisrobit és a kapust, engem figyelő lányokhoz, lángoló fülcimpáimhoz, hány a behajlított térdű kapusterpeszemhez, a bokáig leengedett kezeimhez, a nadrágszaggató vetődéshez a murván, a bekapott gólhoz, hány a szégyenhez, hány a lányok hűlt helyéhez? Hány oldal a Bukarestben velünk együtt befizetett három lányhoz, akik rendre ugyanakkor állnak fel az asztaltól, amikor mi, és húsz méterről követnek bennünket egészen a Körtérig, engem követnek, mert csak akkor indulnak el, amikor én is elindulok? Egyáltalán, miért követnek? Előbb ezt kéne tudni. Erre sem jó egy napló, egy napló nem válaszol. Elgondolhatatlanok voltak ezek a mondatok. Most elgondolhatóbbak, most le tudnám írni őket, hogy emlékezzek? A mostani mondataimmal nem válthatom ki az akkor elmaradt mondataimat, a mostani mondataim felnőtt mondatok, ha írnék, nem jutnék túl a beszámolókon, gondoltam a kaszinótól távolodóban. Most, amikor kedvem volna, nem tudom leírni az Ulászlót, a lányokat, a Szalait, a Lendvaiakat. Nem megy.

Akkor nem volt kedvem, egészen addig, amíg apám meg nem mutatta néhány régi, a mákszemnyi kockákkal mintázott fedőlapok között összefogott, vonalas füzetét. A sárguló oldalakon gömbölyded betűk ölelkeztek. Meg valami összehasonlíthatatlan ódon illat is felszállt a füzetek lapozgatásakor, kesernyés és savanykás lehelet, azonnal visszarepített apám gyerekkorába. Ezzel az illattal volt azonos apám gyerekkora, a gombfocidobozból, a kőkockás építőjáték dobozból, a Merklin-vonatos dobozból, a fa tolltartóból, mint dzsinn az üvegből, kiszabaduló illattal. Az első pillanatban, amikor a dobozok feltárták mélyüket, amint kicsapott ez a poros, dohos, a szurok, a kőpor, az olaj és a tinta parfümjeit egyszerre magába foglaló „ájer”, megborzongtam, de nem a viszolygás hullámai keltek a bőröm alatt, hanem a gyönyörűségtől bódultam el. A gerincnél rozsdásodó kapcsok, a töredező sarkok, a töltőtollal, a vastag tintával akkurátusan végigirt, egymás után katonás rendben menetelő sorok megszédítettek, és megbabonáztak az apám mondatai, mondatok abból az időből, amikor még ő is akkora volt, mint én. Mondatok az iskoláról, ma már semmilyen mondatok: feleltetés, X és Z összeverekedett, C-vel jól „kiszúrtunk”, suli után fejelés a „Bakin” (a Bakáts téren), ebéd, desszertnek „alma slafrokban” vagy „smarni”, esetleg „rizskóh”, leckeírás, templom, séták, evezés a Dunán, úszás. Ilyesmik. És a mondatok között, a mondatokban néha egy-egy „brrr”. „Holnap felelés földrajzból (brrr!), „Tornaórán kötélmászás (brrr!), vagy „Ebédre köményleves (brrr!). Ez a „brrr” levett a lábamról teljesen. Apám büntető nyomatékot adott a naplóírás szükségességének, én viszont kedvet az ő mondataitól, ezektől a berregő méltatlankodásoktól, egészen odáig menő kedvet, hogy apám végig nem irt, épphogy csak megkezdett, valami okból abbamaradt naplóíró füzeteibe írtam szinte ugyanazokat a mondatokat, amelyeket ő irt a saját idejében ugyanezekbe a füzetekbe.