June
A valóság fényében
No lám, hát megérkeztetek! Átvészelve bombázásokat, tüntetéseket, kormányváltást most itt álltok egy újabb elágazásnál. Rögös volt az út idáig? Igen? Nehéz volt? Valóban? Hát ezután még inkább az lesz. Küzdöttetek sokat? Lehet, de nem eleget! Egy percig se gondoljátok, hogy pihenhettek. És az elágazásnál bármerre mentek, ugyanúgy szenvedtek majd. És mindezt, hogy a kezetekbe nyomjanak egy papírt, hogy mostmár emberek vagytok, mehettek, éljetek!
De így kikerülvén, az élet rögtön arcul csap és talán még jól fenékbe is billent. Majdpedig bedob a mókuskerékbe, ahol ugyanolyanokká váltok, mint szüleitek, mint az emberek, akiket sokszor lélektelennek kiáltotok ki és lenéztek. Gürcöltök majd, és kétségbeesve próbáltok szabadulni a lealacsonyítástól, beskatulyázástól, beolvasztástól; társadalmunk fő ellenségeitől.
Arra gondoltok majd, ki kellene törni. Nem követni, nem vezetni, hanem mindent megváltoztatni. Lázadni, harcolni! Magatokért, az emberekért, a szabadságért, a békéért és a boldogságért.
...és sírtok majd, dolgok felett, amiket sohasem értettetek.
...meghaltok eszmékért, melyeket nem szerettetek.
...belefáradtok egy életbe, amely csak szenvedést hoz nektek.
Álmodtok dolgokról, mik sosem válhatnak valóra. De csak titokban, mert a többiek szerint az álmodozás az élet megrontója. És nekik nem szabad tudniuk, amit ti tudtok, hogy talán az egész élet csak egy álom és reszketve várjátok, hogy a halál ugyan mikor ébreszt benneteket.
Alkotnátok valami maradandót, de nektek nem olyan egyszerű, mint Michelangelónak volt, aki Dávid szobrát egy darab márványból koppintotta ki. Nektek elméleteket kell alkotnotok a semmiből, és ezen igyekvések közepette észre sem veszitek, hogy az élet közben elsuhan a fejetek felett és ti semmit sem tettetek. De már túl késő változtani. Mindig másokért éltetek, magatokról megfelejtkeztetek. Mert ugyan kinek alkottátok volt az elméleteket, kinek akartatok bizonyítani, kitől vártátok az elismeréseket és a kis ezüstjelvényeket?!
Először tanáraitok várják el tőletek a talpnyalást, utána az ország és a társadalom, amelyikben éltek. Az iskolában tanítás címén folyik mindennemű tevékenység, melynek célja, hogy betörjenek benneteket, mint vadlovakat a tehenészlegények. Ellopják a lelketeket és lelkesedéseteket, hogy helyette belétek injekciózzák a megadás és önmagatok megtagadásának szérumát. A munkahelyeteken pedig ismételten kifacsarnak és csak még egyet tekernek a nyakatokon, hogy lássátok amint seggberúgnak benneteket.
Csúszómászók lesztek és alkalmasint össze is taposnak majd közületek egyeseket. Talán épp akinek vállán most hullatod könnyeidet lesz később halálos ellenséged. Egész életedben arra vársz, hogy elmúljon a fájdalom, de a gyűlölet világában ez teljességgel lehetetlen.
Ádáz harc az élet, a végén pedig nyomorultul bevégzed. Porból lettél, porrá leszel... és elfúj majd a koraőszi szél... messzire.
Csak 5 percet adjatok…
A nyilvános vécé jéghideg kőpadlóján kuporgom. Láthatatlan kezek fojtogatnak. Acélkapcsokként szorítják nyakamat. Egy ér valahol vadul lüktet.
Csak 5 percet adjatok…
Fölösleges gondolatokkal kínzom önmagam. Gyötrődöm az élettől. Annyira rossz, hogy újra és újra el kell hagynom. Képzelt világok bölcsőjében ringatózva ledobom e világ minden láncát. Megszabadítom magam a fájdalom legapróbb szikrájától is.
Csak 5 percet adjatok…
Ez a káosz sötét évszaka. Elkárhozott lelkek között járom a bűnös táncot. Penge vagyok, melyen hidegen csillan meg véred. Nem vádolhatsz, hisz te adtad kezembe a fegyvert.
Az ezüst fákról könnyekként csorog le a holdfény.
Csak 5 percet adjatok...
Ennyi kell, míg megszabadítom magam a fájdalomtól. Semmit sem kívánok. Egyedül vagyok az álmaimmal. Többé nem látok, nem hallok, nem beszélek. Nem alszom, nem eszem, nem is élek. Könnyem csordul, majd zokogásba fúl.
Az angyalok megérdemlik a halált.
Csak 5 percet adjatok,
addíg felszabadíthatom elmém és a csoda részévé válhatok. Hasítsd fel ereimet. El akarok vérezni. Azután nyald fel a padlóról a vörös tócsát. A vér az élet. Bennem már nincs többé.
Vajon álom ez vagy emlék?
Csak 5 percet adjatok,
hogy megtanuljam kezelni a változásokat. Semmi sem tart örökké. A te életed is tragédia. Halkan suttogsz, de nem hallják szavaid, csak érzik a félelmed szagát.
Csak 5 percet adjatok,
amíg elveszítek mindent, hogy azután legyen mire vágynom.
Várok. Míg szorgos kezek síromat ássák.
Apró kaszák csilingelnek az éj leple alatt. De nem adhatom fel. Harcolni kell! Meghalni és szeretni még nem elég.
Csak 5 percet adjatok,
hogy kitépjem az összes tollad. Többé már nem repülhetsz el.
Ebben nincs semmi varázslat, csak te keresed szüntelen.
© June
(Köszönet az általam hallgatott zenék szövegeiből merített ihletnek!)
„Csak azért leszek kegyetlen, hogy szíves legyek...”
[Bram Stoker: Drakula]
Ki vagyok én? Egy lélek, kit rabul ejtett testem? El kell hagynom hát... Nincs más kiút. Az életem börtön. S szabadulást, olybá tűnik, nem remélhetek.
Fekete angyalok széttárt szárnyaikkal eltakarják előlem a napot. A sötétben perverz, szadista gondolatok veszik birtokba tudatomat. Vértől mocskos falak közt vergődöm a jéghideg kőpadlón. Közben valaki azt suttogja, szép az élet. Engem pedig görcsbe ránt a fájdalom, s eltorzult arccal üvöltöm, hogy elég volt belőle. Szabadulni akarok borzalmas szorításából, fojtogató ölelésétől. Egyedül az elviselhetetlen, hogy semmi sem elviselhetetlen – visszhangzanak jéghideg szavai.
Az életem csupa gyötrelem. Szabályokkal korlátozott, műízű mindennapok, gombnyomásra működő, elkorcsosult érzelmek, túlhajszolt életek, fáradt arcképek, nyomasztó fények, halált hozó lények lebegnek felettem, körülöttem, mellettem. Keresik a szívet a mellemben, hogy kitépjék és a még dobogó, vértől forró szervet szájukba gyömöszölve tömegeket kápráztassanak el vele. Most sokkolás a trend neve!
Ideje, hogy kést vegyek kezembe. Tisztogatnék kicsit vele. Útközben mindenkit megkérdeznék vajon mi az élet értelme? S válaszai alapján rendelkeznék felette.
Az életem Káosz! Születésemmel vele eggyé lettem. Gondolatban mind csak ítélkeznek felettem. A Harmónia ostoba lovagjai kivont karddal csörtetnek elébem. Egyetlen suhintással mindnek fejét szeghetem. Teljhatalom van kezemben. Amíg álmodom, csak addig élem életem. Elveszíteni mindent! Ez lenne beteljesedésem.
Az élet a halál tükörképe csupán. S én próbálom megvalósítani magam ebben a torz képben. Keresztre feszített testem fordítva áll a másik létben. A számból kiáradó vér végigcsorog gégémen. Életem befejezettnek tekintem. Elhagyom! S a Halál két karja ringat álomba immár...
© June
Nem értem. Egy jól szituált, viszonylag jó egzisztenciával bíró családból származom. Ezzel még sincs minden rendben, mert itt imbolyog valami a lemenő nap fényében és lassan megöl. Elszorítja a torkom, felvágja az ereim. Hagy elvérezni. Lelkem sötét bugyraiból önmagát táplálja. Ezáltal részemmé válik. Sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik sorsommal. Mérgeskígyóként tekeredik szívem köré. Megfojt. Erős kezei acélkapcsokként szorítják torkomat. Ordítanék, de nem jön hang.
Ti is csak élitek nyomorúságos kis életeteket. A szóra, hogy hétköznapi undorodva összerándulok. Unalom, szürkeség, kilátástalanság, életuntság. Mit vártok az élettől? És tudjátok-e, hogy az élet mit vár tőletek? Mit fogtok alkotni? Köpnöm kell tőletek. Szánalmasak vagytok! Le akarjátok rombolni a világomat, amiben olyan elégedettnek érzem magam. Ahol én vagyok a hercegnő, nem pedig a diszkós kurvák. Az agyatlan klónok. A társadalom hidrogénfejű bábúi. Titeket zsinóron rángatnak. Megszabják, mit tegyetek, felállítják korlátaitokat, melyeket át sohasem léptek. A falakon túl olyan világ tárulna elétek, amit talán meg sem értenétek. Szabadságotok így csak üres szlogen. A madarak csak kacagnak rajtatok. Műízű „valóságsók” töltik ki az estéiteket vagy szintetikus hajnalig tartó mámorok. Villódzó fények és halott ütemek ritmusára vonaglatok az élet nagyszínpadán. Majd vörös bársonyfüggöny ereszkedik vézna testetekre, hogy mágust játszva eltűnjetek a semmiben. Azután csak a csend…
De halljátok-e a vad gitárjátékot, a fülszaggató éneket? Ma éjszaka a Lázadással hálok. Méhemben megfogan a Káosz. Nedves lepedők között hozom majd világra. Valaki vértől mocskos falakat emel körém és ősanyáink hamvait szórja rám. Valaki fegyverrel a kezében ordít, hogy tegyem le a sajátomat. Valaki kitépkedi a tollaimat, hogy ne repüljek, de én újakat növesztek, és itthagyom nekik a régieket. Hadd tömjenek velük embereket. Olyanok vagytok ti is, mint a díszpárnák. A piac rátok hajtja ősz fejét és ott szendereg. Ti pedig altalódalokat dúdoltok neki, vagy csak felteszitek a legújabb lemezeiteket.
Nem tudom, kik vagytok. Nem ismerem a neveteket, de tudom, mit akartok, és azt tőlem sohasem kapjátok meg.
Nem jutok sorra, mert be sem állok oda. Kiszámíthatatlanságomat mentsvárként használom.
Úgy érzem, össze vagyok taposva, ki vagyok facsarva. Ledarálva, kilapítva, elnyűve, szétszaggatva a sarokban kuporgok. A szoba közepén (a kis dohányzóasztal mellett) ott ül a kétségbeesés. Csak bámul rám. Kitartóan. Le nem veszi rólam a szemét. Megtépázott gondolatok között vergődve keresem a kiutat, de a kapukat hét lakat zárja. Téboly…
Miközben töprengek, az istenek Légókockáira szedik szét agyamat, majd újjáépítik egy másik minta szerint, mert az előző már nem bizonyul elég divatosnak. Lám, őket is eléri a trend szele! Ti pedig továbbra sem értitek. A legrosszabb tanítványai vagytok az életnek, de fő, hogy az iskolapadban remekeltek. Az életnek nem lehet a seggét nyalni, mert olyan,mint a ló: pofánrúg! Drága ma egy arcplasztikázás.
Férgek vagytok. Paraziták. Földanyánk bőre alá fészkelitek magatokat. Ezért ha kell, megnyúzom, csakhogy megszabadítsam tőletek.
A társadalom méhéből kivetett fattya vagyok. A rút kiskacsa. Csak mert nem olyan vagyok, mint ti, ezért nem értetek. Ti számozott ipari termékekként nem értitek azokat, akik nem viselnek ilyen jegyeket. Lázadásom hangját messzire viszi a szél. De ki tart velem? A életem csupa harc és küzdelem. Vállalnád-e mellettem? Lennél-e selejt ebben a tökéletességet hajszoló életben? Mutatkoznál-e pőrén a tömegek előtt, levetkőzve mindent, ami a pénzhajhász, materialista világhoz köt téged? Szereted a virágokat? De lenne-e annyi bátorságod, hogy a szakadék szélén szedd? Szeretkeznél-e velem az igazi szabadság végtelen mezőin? Elvesztett csata utáni véres arcomat vajon megcsókolnád-e?
Harcolnék azok ellen, kik milliók vérétől mocskos késsel vágják a hófehér kenyeret és kik megbánást színlelnek miközben zárt ajtók mögött seregeik harchoz készülődnek…
Egy napon ledobom e világ minden láncát és a saját világoméit aggatom magamra. Csak gyere velem, mert egyedül félek a sötétben. Ne szórd a morzsákat az úton, mert vissza már nem jövünk. Ez most nem olyan lesz, mint a mesében…
„Csak álmodom az életem, hogy végtelen?”
© June
Suttogások
…újra hallom őket. Hangok. Nem hagynak nyugton. Beszélnek hozzám. Az őrületbe akarnak kergetni. De nem fog sikerülni, mert erős vagyok. Nem hagyom magam legyőzni. Nem fogok MEG-BO-LON-DUL-NI…
És újra csak hitegetem magam. Már késő. De mire? Mindenre… vége…
Befejeződött, mielőtt még elkezdődött volna.
Az életem!? Romokban hever. Az álmaim!? Darabjaikra hullottak. A remény: távoli fogalom. Már rég elhagyott.
…itt hagyott mindenki. Magam vagyok… és félek. A gyilkos szó: EGYEDÜLLÉT.
De a suttogások itt vannak velem. Ők nem hagynak el. Mindig velem lesznek.
Csak képmása vagyok régi önmagamnak. Vágyom a halálra, megtagadva ezzel emberi valómat…
…pedig azt mondták minden rendben lesz. De hazudtak. Ezt mondják a hangok is. Mindenki hazudott… a szemembe…
Ordítani akarok! Csak rekedt zokogás tör fel belőlem. Szétfolynak a képek. Már nem látom tisztán a dolgokat. Hányingerem van. Az emberektől, a világtól.
Görcsbe ránt a fájdalom. Moccanni sem tudok. Pedig kellene… Menni valahová, tenni valamit, alkotni… De mit? Valami maradandót.
Üres vagyok. Már a fájdalomnak sincs helye bennem. Nem tudok É-REZ-NI. Minden olyan egyforma. Egyformán változnak a dolgok. Minden együtt romlik. Én is romlok.
Később megnyugszom. Meddig lesz ez így? Nem sokáig. Egyik végletből a másikba esem. Nem lehet így élni. Már én is csak suttogok. Nincs, aki meghallja, amit mondok. Senki nem figyel. Senkit nem érdekel… milyen kór. Sajnálhatják. Nem tudják, miről maradnak le. Nem is érdekli őket. Ez az igazság.
Azt hittem erős tudok maradni mindennek ellenére. De nem így lett! Egyre gyengülök. Elhagy az erőm… Már nem várok semmit a világtól, ahogy a világ sem vár semmit tőlem. Nincs értelme a létnek. A létnek, amely pokolian fáj.
Nem bírom tovább elviselni a suttogásokat. Szorítanak belülről az elfojtott érzelmek. A bőröm alatt érzem egy ismeretlen erő ténykedéseit, amely átformál.
Próbálom bizonygatni magamnak és másoknak, hogy nem őrültem meg. A pofámba röhögnek és felszólítanak, hogy ne hazudjak. A hangok azt mondják, hogy köpjek a szemük közé… Lehet, hogy egyszer megteszem… Ha majd nagyon bátor leszek…
Összedőlt kártyavár vagyok, széttaposott gyümölcs, megőrölt kávé, ledarált hús.
RET-TE-GEK. De közben egyre bizonygatom, hogy minden rendben van. Hogy semmi sem változott meg. Pedig minden más lett mióta itt hagytak.
Miért tették ezt? Csak találgathatok. A fejemben egy gondolat motoszkál. Próbál felszínre törni. Aztán elsüllyed, majd újra próbálkozik…
Az ördögi körből nincs menekvés. A halál az egyetlen kiút, és egyébként is vágyom rá…
Talán ezért nem jön… Amire vágyunk az soha nem jön el…
Palics, 2001.06.03.
© June