Kőrösi Zoltán

Szerelem

Magyar novella

Ez a történet akkor kezdődik, amikor a vonat már rég kifutott az állomásról, s egy hosszan kígyózó füstcsík ott felejtette magát a levegőben.

Valahol messze háború volt, de a fegyvereknek még a hangja sem hallatszott ide, a folyó kanyarulatához.

Egy asszony története.

Öt ember története.

Szombat délután volt, augusztus vége, hetek óta nem esett az eső, a felhőtlen ég alatt az utcaszélen és a kerítések mentén porszagúan izzottak a kövek, a kevés hajnali harmatot pillanatok alatt szívta fel a reggeli nap heve. Meg se rezdült a levegő, délutánra olyan átható lett a meleg, mintha egymásra préselt üveglapok szorultak volna az utcák fölé. A fűrészes árnyékokból holmi muslincához hasonlatos, kemény páncélú bogarak csapódtak elő, mintha a porhanyóssá szikkadt föld köpködte volna fel őket. Felülről potyogtak le ezek a teremtmények, akár a szárnyra kapott sörétek, belőlük sugárzott az elviselhetetlen forróság.

Vagy ez a történet öt hónappal korábban kezdődött, amikor március volt még, s egy idegen férfi érkezett a városba?

Nem vonattal jött: az éppen csak felengedett Dunán ereszkedett le Budapest felől egy csapott orrú, hosszú ladikkal, amin vászonnal bevont különféle szerszámok tornyosultak. A folyóparton bérelt szobát, s miután halászati engedélyét bemutatta mind a rendőrségen, mind a törvényszéken, elhíresztelte, hogy egy különleges halászati módszer egyedüli művelője.

Alkalmazottat keres, mondta a csaposnak.

A jelentkezők közül aztán Mészöly Józsefet, a törvényszékről elbocsátott, vékonycsontú fiatalembert vette fel maga mellé alkalmazottnak, pedig a próbán, amit a folyóparton ejtettek meg, a többiek szerint, már csak a gyengesége és az ügyetlensége okán is, éppen ez a fiatalember mutatkozott a legkevésbé alkalmasnak. Az is igaz viszont, hogy a két fiatal férfi láthatóan hamar és jól megértette egymást: a búvárhalász türelmesen magyarázta el a mesterség titkait Mészölynek, figyelte, vajon egyenletesen pumpálja-e a levegőt a rezesen csillogó nagy légpréssel a gumitömlőbe, s megtanította, hogyan kell csónakot úgy megállítani a sodró árban is, hogy a kötelek feszesen maradjanak.

Rendelésre dolgoztak a városi éttermeknek és a főtéri szállodának: a búvárhalász felvette az ólomtalpú, sisakos búvárruhát, Mészöly a ladikban pumpálta a levegőt. A fagyos vízben, a hajnali derengésben aludtak még a halak, amikor a horgas szigonyvillát beléjük döfte. Ismerték, hol márgás a folyófenék, hol van iszaplerakódás, hol vannak kövek. A keményre döngölt gödrökben harcsákra vadásztak. A búvárhalász, amikor vacogó fogakkal kiült a fűzfás partra, s a markába rejtett cigarettából a lelógó ágak közé fújta a füstöt, arról beszélt, hogy a sovány harcsa, még ha nagyra nőtt is, nem harap. A kövér támad csak, az is egyszer, igaz, ilyenkor hirtelen egymás után többször is odakaphat az emberhez. Aztán megijed, és vagy kifut a helyéről, vagy úgy búvik a lyukába, hogy csupán kézzel és horoggal lehet onnan kihúzni.

Olyan csend van a víz alatt, amit itt, a fenti világban még elképzelni se lehet.

Mészölyt, ezt mindenki tudta a városban, a törvényszéki elnök lánya, Veronika miatt bocsátották el az irattárból. A lány azon a tavaszon töltötte be a tizenhetedik évét, fél évvel az után, hogy hazatért az angolkisasszonyok bentlakásos intézetéből. Mészöly, aki az anyjával élt kettesben a régi fűrészmalom melletti kis utcában, a lányt egy januári reggelen látta meg a törvényszék kapujánál, azóta az ő illatát érezte mindenütt, olyannyira, hogy ettől az illattól eltelve már se enni, se inni nem tudott, egy hosszú téli délután a másolásra átadott akta lapjai közt egy hosszú, nagy gonddal fogalmazott levelet felejtett. A képzelgésekkel teli szerelmes vers másnap reggel már a törvényszéki elnök asztalán feküdt, s a következő délutánra a lenyalt hajú, fehér arcú fiatalember szótlanul, szögletes mozdulatokkal pakolt össze az íróasztal rá eső oldalán.

Veronika, aki mindaz ideig a fiatalembernek még csak a létezéséről se hallott, nemhogy a keze izzadását, a rátörő hőhullámokat és ájulási rohamokat, s a Veronika névre írt hosszú és forró hangú szerelmes verseket sejthette volna, egy, a muraközi, baranyai és bácskai bevonulást ünneplő vasárnapi zsúron szerzett tudomást arról, hogy az apja éppen az őhozzá íródott levelek miatt küldte az utcára a fiút. Könnyed kacagással fogadta a hírt, s hagyta, hogy a lányok, amikor a zongorajáték befejeződött, kérdezgessék a szerencsétlenül járt hódoló felől, majd, mint aki már túl sokat árult el holmi titokról, összepréselte az ajkait és hallgatott.

Másnap, anélkül hogy bárkinek is említette volna, kora reggel a folyópartra ment.

Április volt, a Duna fölött pára lebegett. A hosszú ladik és a vízre vetett árnyék egybenőtt a vízen, és a parti nádtorzsák közt megloccsantak a hullámok.

Mészöly, aki annyi időre sem állt meg a pumpálással, hogy a homlokából a szemébe csorgó izzadságot letörölje, egy cseppet se csodálkozott, amikor a parton meglátta a lány törékeny alakját. Annyiszor látta már a behunyt szemhéja mögött, s annyiszor beszélt már hozzá álmában és az ehhez hasonló hajnalokon, hogy semmi különbséget nem látott a képzelete és a mostani jelenés között. Nem is történt volna semmi, ha a lány az iszamlós parton meg nem botlik egy göcsörtös fűzfagyökérben, s fél lábbal bele nem csúszik a hideg vízbe. Rémült kiáltása felébresztette Mészölyt az álmodozásából. Hirtelen megértette, nem látomást, nem a saját képzeletét, de magát Veronikát látja odakint, s ez úgy megrémítette, hogy az izmai görcsbe rándultak, teste a ladik fenekére zuhant. Veronika ugyan látta, hogy a különös, vékony dongájú fiú, akinek sápadt arca addig úgy lebegett a csónak feketesége fölött, mint valami tévedésből kint felejtett töklámpás, most elzuhan, ám éppen elég gondot jelentett neki, hogy önmagát miképpen szabadítsa ki szorult helyzetéből. Bokáig a parti iszapba süllyedt, s tudta, hogy ez azt is jelenti, hazatérve aligha kerülheti el a leleplezést. Miközben kétségbeesetten, a lelógó fűzekbe kapaszkodva húzta ki magát a szárazra, egy szörnyeteg bukkant elő a vízből, alig néhány lépésnyire tőle. Hatalmas, rezesen csillogó gömbfeje volt, ormótlan, vaskos végtagjai, és a tarkójától vastag gumicső kígyózott a felkavart víz alá. A búvárhalász volt az, aki levegőért kapkodva, fulladozva még éppen ki tudott gyalogolni a sekélyebb részre, s most arccal előre az iszapba zuhant. Mészöly, akiben valamiképp felengedett a görcs, s a ladik szélébe kapaszkodva feltápászkodott, egyszerre látta a számára legfontosabb két embert a földön heverni: a búvárhalász a vízben feküdt, s a lány a rémülettől megbénulva, elkerekedett szemmel bámult rá.

Amikor aztán a sisakot lecsavarozták, a búvárhalászba lassan tért vissza az élet.

Hideg volt a bőre, lehunyt szeme körül kékes árnyékok rajzolódtak. Mészöly lefejtette róla a vastag búvárruhát, s egy vászondarabbal dörzsölte végig a felsőtestét. Veronika látta, hogy ez az idegen alig idősebb, mint ő, látta, hogy a mellén a szőrzet még éppen csak megerősödött, s látta, hogy az izmai úgy dudorodnak a fehér bőre alatt, mint azoknak az atlétáknak, akiket még tizenhárom évesen, a berlini olimpiáról szóló mozifilmben látott.

A nyár elejére a törvényszéki elnök megértette, nem tehet mást, engednie kell.

A rejtélyes szerelem, aminek eleinte már a gyanúja is borzongással töltötte el, majd a bizonysága minden sejtésénél rettenetesebbnek hatott, olyannyira megváltoztatta a lányát, hogy máskor oly határozott és kíméletlen bíró belátta: ha itt, a városban akarja tartani az egyetlen gyermekét, akkor meg kell hajolnia az akarata előtt. Az a különös, előkelő idegen, aki néhány hónapja hazaérkezett az angolkisasszonyoktól, s a hajdani rajongás helyett fitymálva nézte őt is, akárcsak a Kossuth utcai verandás házat, most már végképp egy másik férfihez tartozott.

Az esküvőt augusztus végére tűzték ki.

A második kihirdetésnél tartottak, amikor a búvárhalász, akárcsak a város többi fiatal férfiembere, köztük Mészöly is, megkapta a behívóját.

Augusztus végén, szombat délelőtt a vágóhíd mellett jégraktár fala átázott a nagy forróság miatt felolvadó jégtől, s a kétsoros téglafal a verem töltésével együtt átszakadt. Az ezüstösen csillogó jégtömbök lecsúsztak egészen a folyóig, feketére mosták a macskaköveket.

Délután, amikor a vonat már régen kifutott az állomásról, és a hosszan kígyózó füstcsík ott felejtette magát a levegőben, és Veronika és a búvárhalász esküvőjére készültek a főtéri Irgalmasok templomában, egyszerre öt helyen tűz ütött ki a várossal szemközti erdős, meredek hegyoldalon. Az esküvői menet éppen kikanyarodott a Kossuth utca platánsora alól, s Mihály atya már a lépcsősor tetején, a templomajtóban várta az örök hűség felé tartó párt, amikor kiáltás harsant a násznép soraiból.

Akárha egy hatalmas kéz ujjainak érintése hagyott volna vöröslő sebeket a fák tömött lombjában. A hirtelen támadt csendben még a távoli utcákban is hallani lehetett az égő ágak ropogását, majd egyre hangosabban valami zúgást, mintha maga a forró levegő lobogott volna, vagy a félig elbontott, egykori fűrészmalom fogaskerekei éledtek volna fel.

Megállt a délután, és körbefordult körülötte a nap.

Mészöly, aki már egyenruhában feszített, akárcsak a vőlegény, látta, hogy a hídon lapátokat, vödröket, kapákat szorongató emberek rohannak át. Rövid tanakodás után a férfiak az esküvői menetet odahagyva csatlakoztak a tüzet oltó emberekhez, láncba sorakozva adták kézről kézre a vödröket, és lapátokkal verték vissza a köves földbe a felnyúló lángnyelveket. A búvárhalász aztán úgy, ahogy visszaérkeztek, összekormozódott zubbonyban állt az oltár elé. Veronika térde elgyöngült, amikor az orrát megcsapta a férfi csípős izzadságszaga.

A lakodalmat a főtéri szálló kristálycsilláros nagytermében tartották.

Éjfél után, amikor már csak jobbára férfiak maradtak a teremben, és a törvényszéki elnök éppen a harmadik zsidótörvény maradéktalan érvényesítéséről kiabált a nagy diófa asztalt verve az ezüstfonatú borospoharával, Mészöly hátratolta a székét, és halálos részegséggel a kandalló előtti szőnyegre zuhant, mintha fulladással hullott volna a parti iszapba.

A búvárhalász éppen akkor és éppen ugyanilyen halálos részegséggel zuhant arcra a nászéjszakai ágyba. Veronika a hátára fordította a magatehetetlen férfit, mint amikor a folyóparton az életét akarta megmenteni. Lassan gombolta ki rajta a katonaruha gombjait, s a zubbonyt a szék karfájára fektette.

Másnap kora reggel a vonat elvitte a városból a háborúba vonuló férfiakat, egy hosszan kígyózó füstcsík maradt utánuk a levegőben, akár egy foszladozó felhő.

Veronika ki se költözött a szülői házból, a férje szűkszavú, dőlt betűs leveleit egy fadobozba gyűjtötte, aminek a tetején beleégetett képként ágas-bogas agancsú szarvas állt a folyóparton és a lenyugvó Nap felé bőgte a vágyait. Az asszony reggelente kisétált a Dunához, nézte a sárguló leveleket. Esténként rádiót hallgattak a szalonban: a tánczenét a háborús győzelmek híradásai és a Bismarck hadihajó elmúlt évi hősi történetének újra felidézett részletei szakították meg.

Veronika férjét augusztusban engedték haza egy hetes szabadságra, Ukrajna határától indult, az egy hétből öt napot utazott. A rádióban a kormányzó-helyettes repülőszerencsétlenségéről beszélt a fátyolos hangú szpíker, a felhőtlen ég alatt az utcaszélen és a kerítések mentén porszagúan izzottak a kövek, olyan átható volt a meleg, mintha egymásra préselt üveglapok szorultak volna a házak fölé. Veronikához egy ismeretlen férfi érkezett haza a keleti frontról, egy idegen, aki kíméletlen nemtörődömséggel feszítette szét a rémült asszony combjait aznap éjszaka.

Tél elején a budapesti vonattal eltávozásra hazaérkezett Mészöly is. Az egyenruhás fiatal katona az állomásról elsőként nem az anyjához, hanem a törvényszéki elnök házához sietett: sápadt, fehér arcát éles árnyékok szabdalták. Három napig maradt, három estén át álldogált a járdaszélen Veronika ablakával szemközt, aztán újra vonatra szállt. Visszamenni az egységéhez már nem tudott, a voronyezsi fronton a Vörös Hadsereg csapatai megkezdték a körbezárt második magyar hadsereg felmorzsolását.

A törvényszéki elnök még abban az évben felköltöztette a feleségét és a lányát Budapestre. Az otthoni házukat lezáratták, és az eddig bérleménybe adott Ferenc körúti háromszobás lakásukban kezdtek új életet. Itt, a harmadik emeletről nézték végig a németek márciusi bevonulását, és itt, a nagy, üvegajtós, tükrös szalonban hallgatták a rádiót, amikor októberben a kormányzó bejelentette, hogy Magyarország fegyverszünetet kér.

Veronika kis híján huszonegy éves volt, amikor véget ért a háború. A csaknem egy éves hallgatást követően a férjéről az utolsó hírt még a kiugrási kísérlet előtt kapta: örömében zokogni kezdett, amikor egy ismerősök segítségével megérkezett levél arról tudósította, hogy a férfi szinte rögtön a frontra való második kiérkezése után a szovjetek fogságába esett.

Mostanra a várakozás maradt neki csupán. Az ostrom után újrainduló életben a Kinizsi utcai központi zálogházban kezdett el dolgozni, gépírónak vették fel egy belső udvari, második emeleti irodába.

Mészöly negyvenhatban, gyalog érkezett haza. Az egykori fűrészmalomhoz közeli házukat kiégve, üresen találta. Száraz szemmel állt az anyja sírjánál a temetőben, hallgatta, hogy az előkerült szomszédok szerint az öregasszony zokszó nélkül, békésen szenderedett a halálba. A folyóparti fűzesből egy kis fát ültetett a sír mellé. Arról nem beszéltek neki, hogy az átvonuló frontok és az elsötétítések idején egy hét is elmúlt, mire valakinek feltűnt, hogy nem mozdul semmi a magányos házban, és a felpuffadt, már oszlásnak induló testet olyan sebtében ásták el az előre megvásárolt sírhelyen, hogy aztán még napokig érezni lehetett a földből párálló édeskés szagot.

Másnap Mészöly felszállt egy északnak menő teherautóra és a fővárosba ment. A Soroksári úti vágóhídnál állt munkába, és Veronikának, amikor a körúti lakásba becsengetve a férjéről beszélt, azt mondta, hogy a fogság a fronton a legbiztonságosabb hely. Aki fogolytáborba kerül, azt már nem érhetik el a golyók.

Öt év múltán Veronika még mindig ugyanabban az irodában dolgozott, noha közben a zálogházat már Bizományi Áruház Vállalatnak nevezték át. Apja, a hajdani törvényszéki elnök már négy éve meghalt: a nagyszobában, az egykori csiszolt tükör helyén világló foltos falat bámulva kapott agyvérzést, éppen ugyanazon a napon, mint amikor Szálasi Ferencen végrehajtották a népbírósági ítéletet. Mint egy részeg, úgy bukott arcra a kopott szőnyegen.

Rá egy évre, amikor április negyedikén, a Gellérthegy tetején felavatták a Szabadság-szobrot, Mészöly elhívta Veronikát az ünnepségre, és elmondta neki, hogy belépett a kommunisták pártjába, és a beiskoláztatása miatt odahagyja a Vágóhidat. Veronika sárga színű, rövid ujjú kartonruhát viselt, arról beszélt, hogy még most is vannak olyanok, akik az Uralon túli fogolytáborokból érkeznek haza. Sütött a Nap, rohantak odafent a felhők.

Veronika férjétől ötvennégyben érkezett az első levél.

A szűkszavú híradás arról számolt be, hogy a férfi él, fogolytáborról fogolytáborra vándorol, tolmácsként dolgozik. Veronika betéve tudta már a szavakat, mondatokat, mégis napjában többször elővette a gyűrött papírlapot, hogy elhiggye, nem csupán a képzelete játszik vele. Ezt követően is mindössze három-négy havonta jött hol egy hazatérő által közvetített üzenet, hol egy rövid, dőlt betűs levél. Veronika egy fadobozba gyűjtötte a papírokat, a doboz tetejét beleégetett képként egy ágas-bogas agancsú szarvas díszítette, az állat egy folyóparton állt és a lenyugvó Nap felé bőgte a vágyait.

Mészöly, aki addigra már öltönyt, hosszú ballonkabátot és puha karimájú, szürke kalapot hordott, s újra a Soroksári úton, de már az egyesített Fegyvergyárban dolgozott, azt mondta, hogy nem kétséges, ha valaki tisztességgel végzi a munkáját, akár egy fogolytábori tolmácsként is, akkor nincsen mitől félnie.

Ötvenhat tavaszán, amikor már négy hónapja nem jött levél, vasárnap délután Mészöly a Városligetbe hívta sétálni Veronikát. Púpos hátú, szürke autóval jött az asszonyért, a Széchenyi fürdőnél szálltak ki, onnan sétáltak át a tóhoz. Mészöly csónakot bérelt, biztos kézzel evezett végig a Vajdahunyad-vár körül. A híd alatt zöld fejű vadkacsák toporogtak.

Mészöly hazafelé elengedte az autót, s egészen a Ferenc körútig gyalog tették meg az utat. Amikor felkísérte a harmadikra Veronikát, már a gangról látták, hogy a konyhában ég a villany, s az asztalnál egy idegen férfit találtak. Veronika férje volt az. Délután érkezett, anyósa engedte be, s most ott ült a viaszos vászonra könyökölve, üres tekintettel nézte a leveses tányér száradó cirádáit maga előtt. Az egyik utolsó táborfelszámolásból érkező transzporttal tért haza, levelet, ha írt is, az már lekéste őt.

Hétfőtől Veronika egy hetes szabadságot vett ki a Bizományi Vállalatnál, a háromajtós diófa szekrényt a két szoba közötti ajtó elé tolták.

A férfi soha nem beszélt arról, mi és hogyan történt vele az elmúlt tizenkét év alatt. Nem beszélt a társairól, nem beszélt asszonyokról, nem beszélt magáról sem. Egyenes tartással járt, mint egy katona, de ha leült, a vállát előre ejtette, mint aki ellenállhatatlan álmossággal küszködik.

Két hét otthonlét után eleinte délutánonként, aztán már este is eljárt otthonról. Ilyenkor, néha, ha éjjel hazaérkezett, nagy csomó pénzt fordított ki a zsebéből, azt mondta, kártyázni jár, jobb, ha Veronika nem is tudja, hova. Cigaretta és füstszaga volt, pedig, ahogy mondta, akkor már évek óta nem is dohányzott. Horkolva aludt, álmában olyan nehezen lélegzett, mintha a súlyos rézsisakban kapkodna levegő után. Veronika állt az ágy mellett, nézte a férfi szőrös, izmos mellkasát, látta, hogy a jobb oldalon, a bordák fölött egy forradás húzódik cakkosan, valami régi seb nyoma.

Munkahelyet Mészöly szerzett a férfinak, a Vágóhídnál helyezte el.

A nyár végére kétségtelenné vált, hogy Veronika gyermeket fogant. Kis híján harmincnégy éves volt: egy régi, sárga kartonruhát keresett elő, annak engedte ki a derekát, s a Haller téri piacon, vagy a Nagyvásárcsarnokban hosszan álldogált a gyümölcsös ládák előtt. Kiült a Duna-partra, a lépcsőre, a hasára fektette a kezét, hagyta, hogy a Nap forrósága a bőrébe ivódjon.

Egy alkonyattájt Mészöly, aki paradicsomot és papírzacskóban nagy, sárga színű, harang alakú körtéket hozott Veronikának, arról beszélt, hogy a férje könnyen bajba kerülhet, ha továbbra is lázítja a munkásokat, nem is szólva a klerikális propagandáról és a szovjetellenes kijelentésekről. Azokért felelni kell, azokért már ő se tudja megvédeni. Ha akarná se tudná, de talán nem is akarja.

Október huszonharmadika után a férfi úgy tért haza, hogy egy újonnan alakult újság szerkesztőjének mondta magát. Két hétig még borotválkozni se maradt ideje, nemzetiszín karszalagot hordott, Mindszenty bíboros szabadságharcáról írt. Novemberben az elsők között tartóztatták le, az volt az egyedüli mentsége, hogy fennen hangoztatta a forradalom alatt is, hogy ő fegyvert már akkor se fog, ha még oly igazságosnak gondolja is a harcot.

Ötvenhétben született meg Veronika első lánya. A férjét akkor már hét hónapja nem látta, nem is hallott róla, azt se tudhatta, vajon halálos ítélet, vagy börtön vár reá. A gyereket az anyja után Ilonának nevezte el. Hajnalban kelt, csitítgatta a minduntalan sírásra görbülő szájú csecsemőt. Most is a Kinizsi utcában, a Bizományi Vállalatnál dolgozott, napközben a gyerekre az anyja vigyázott, ő pedig tejesüvegbe fejte le a mellét, és ebédszünetben hazaszaladt, hogy megszoptassa a kicsit.

Mészöly hónapokig nem bukkant fel, aztán gyalog jött fel a harmadikig, hallatszott a vasalt cipő kopogása. Elmondta, hogy most újra a rendőrségnél dolgozik, de ha minden jól megy, már csak rövid ideig marad ott. Azt a hírt is ő hozta később, hogy Veronika férje mindössze börtönbüntetést fog kapni, sőt, talán már meg is született az ítélet. Mindenestre, tette hozzá, mindenkinek, Veronikának, a lányának, az anyjának, de még a férjének is jó lenne, ha felbontanák a köztük köttetett házasságot.

Veronika férje végül hatvankettőben szabadult. Addigra a törvény előtt már nem számítottak házastársaknak: a válási kérvényt a váci fegyházban íratták alá a férfival. Veronika újra az egykori törvényszéki elnök nevét viselte, s erre a névre íratták át a kislányt is. A válás helybenhagyását tanúsító papír postán érkezett meg, éppen aznap, amikor Mészöly, aki hetente két estén, kedden és csütörtökön látogatta meg a családot, dacára a novembernek, egy nagy csokor vörös rózsát hozott. Minisztériumi ember lett belőle, soha nem hordott már egyenruhát. Meghízott, s talán az ülő munka miatt, határozottan pocakot is eresztett. Az arca most is sápadt volt, mint hajdan, ráncokká mélyült éles árnyékok vésődtek a szája szögletébe. Kétoldalt, mintha a halántéka csúszott volna egyre feljebb, rohamosan ritkult a haja.

Hatvankettőben nyár volt már, amikor letelt a büntetés. A szabadulás után Veronika férjének első útja egyenesen a Ferenc körúti lakásba vezetett. Sokáig csengetett, a berregés ide-oda verődött a falak között.

Veronika anyja egy éve halt meg: gyomorrákja volt, összeszorított szájjal, némán tűrte a szenvedést, mint ahogyan ezt tette egész életében, csak a legutolsó napokban tört ki belőle iszonyú erővel a káromkodás. Akkor már nem otthon feküdt, a Rókus nővérei iszonyodva zárták rá az ajtót, de még az üvegen túl is hallatszott minden egyes szó, mintha valaki bűzlő sárcsomókkal dobálta volna az elfekvő foltos kórházi falát.

A lakásban, Mészöly segítségének köszönhetően háborítatlanul maradhatott Veronika és a már ötéves gyerek.

Veronika férje a konyhaasztalnál ülve, a viaszos vászonra könyökölve látta meg először a lányát. A sápadt, betegségre hajlamos vékonyka arcból az egykori törvényszéki elnök szeme nézett rá.

Úgy sorjáztak a napok, mint az el nem olvadó jégcsapok.

Veronika reggelente óvodába vitte a gyereket, aztán a Kinizsi utcai irodaházba sietett dolgozni. A volt férjével a Bakáts téri házasságkötő teremben írták alá újra a házasságkötésről szóló papírokat, onnan egyenesen a Nándori cukrázdába mentek, Veronika mignont, a férje két krémest evett. Veronika férje a lányukat újra a nevére vette.

Mészöly kedden és csütörtökön továbbra is becsengetett hozzájuk, igaz, csak rövid ideig maradt. November végén, egy este, amikor a magával hozott újságot felemelve arról beszélt, hogy a párt nyolcadik kongresszusa is megállapította, az országban befejeződött a szocializmus alapjainak a lerakása, Veronika férje szótlanul felállt, majd visszatérve Mészöly kezébe adta az előszobában hagyott kabátot és a kalapot.

Hatvanháromban a Bakáts téri szülőotthonban megszületett Veronika második lánya. Az egykori törvényszéki elnök anyja után a Klára nevet adták neki. Veronika a hathetes szülési szabadság után visszament a Kinizsi utcába, a csecsemőt bölcsödébe adta. Nem tehetett mást: addigra a férje már nem élt velük. Veronika tulajdonképpen meg se tudta volna mondani, mikor, melyik nap, melyik héten, melyik hónapban hagyta el őket. Azután, hogy a férfi a Vácról való hazatérte után hajdani anyósa addig üresen álló szobájába költözött, alig néhányszor nyitotta Veronikára villanyoltás után az ajtót. Amikor pedig az asszony hasa gömbölyödni kezdett, a férfi odahagyta a Vágóhidat, kocsikísérőnek állt és a vidéket járta. Március volt talán, amikor, egy hónappal a gyerek születése előtt, anélkül, hogy bármit is mondott volna, már egy bőrönddel indult el az újabb útra. Esténként Veronika sokáig ült a konyhában, nézte a lámpa árnyékait a viaszos vászon terítőn, hallgatta, hogy nem zörren a zárban a kulcs.

Addigra húsz éve tartoztak egymáshoz, s mindössze néhány hetet éltek együtt. Két gyerekük volt, az egyik a takarót félrerúgva a szobában szuszogott, a másik az anyja kicsúcsosodó hasában kucorgott. Veronika nem ismerte a férfi testét és a nem ismerte a gondolatait sem. Látta azt is, hogy amikor a férfi a hozzájuk fellátogató hajdani fogolytársaival beszélt, néha olyan volt az arca, hogy Veronikának az egykori folyóparti hajnal, a víz fölött lebegő pára, s egy régi vasárnapi zsúr, a zongoraszó és a sütemények illata jutott az eszébe.

Nyáron, szombat délután egy régi sárga kartonruháját felöltve sétáltatta a két gyereket a Duna-parton: úgy látta, szemközt a Műegyetem cirádás cserépteteje fölött mintha valami füstoszlop lebegett volna.

A vállalatnál kifejlődött a szocialista brigád mozgalom, Veronika a brigádnapló vezetéséért külön elismerést kapott.

Egyszer, amikor a gyerekekkel a régi raktárak melletti parkban játszottak, megállt mellettük a kettes villamos: kisvártatva mentők, majd a hullaszállítók érkeztek, mert az egyik utas szívrohamot kapott abban a napsütéses délutánban. Forróság volt, a bokrok és fák körül keményhátú, apró, fekete bogarak nyüzsögtek, mintha szárnyra kapott sörétek volnának, belőlük sugárzott az elviselhetetlen meleg.

Veronika a nagyobbik lányt a Bakáts téri zeneiskolába íratta be, öt évvel később a másodikat már a Mester utcai iskolába vitte. A férjéről ritkán kapott hírt, úgy tudta, hogy a férfi Debrecenben él, mégis néha hol onnan, hol más városokból kapott pénzküldeményt, olykor egy-egy szűkszavú, dőlt betűkkel írt képeslapot. A fadobozba gyűjtötte őket, aminek a tetején a beleégetett kép egy ágas-bogas agancsú szarvast ábrázolt valami folyóparton.

A Ferenc körúti ház belső udvarát a hetvenes évek közepén aládúcolták. Életveszély, hirdette a felirat.

Alig egy év kellett, és a gerendák már megfeketedtek, a csavarokról és az ormótlan ácskapcsokról pikkelyes darabokban vált le a rozsda.

A nagyobbik lány a jogi egyetemet végezte el, ugyanabban az évben lépett be a Bizományi Vállalathoz, mint amikor az anyja onnan nyugdíjba vonult. A kisebbik lány akkor kezdte el a tanítóképző főiskolát, arról álmodozott, hogy valahol, egy nagyon kis faluban nagyon kis gyerekeket fog majd tanítani.

Mészöly hetente egyszer becsöngetett a Ferenc körúti lakásba, két-három havonta a Corvin moziba is elhívta Veronikát, ilyenkor úgy mentek az utcán, a járdán egymás mellett, mint két régi házastárs, akik már érintés nélkül is fogják egymás kezét. Egyszer, amikor egy ragyogó fényű vasárnap délután kiültek a Duna-partra is, és Veronika behunyta a szemét, hátradőlt a langyos kövön, Mészöly arról mesélt neki, hogy egykoron a Duna-parti városukban a hegy oldalában létezett egy zárt intézet, ahol a déli vidékről összegyűjtött elmebetegek éltek a kőfal, a cirádás vaskerítés mögött. Az első világháború zűrzavarának végén azonban valami robbantás miatt leomlottak a kertet övező falak, s nem csak, hogy kiszabadultak a felügyelet nélkül maradt ápoltak, de soha nem is kerültek elő, hiszen akkor már nem volt, aki összeterelje őket.

Ki tudja, hol vannak ma már, ki tudja, kivel élnek, ki tudhatja, mit csinálnak?

Veronika kisebbik lánya a főiskola végeztével Kecskemétre költözött, onnan járt ki tanítani egy körzetesített iskolába.

A nagyobbik lány férjhez ment egy jogászhoz, egy német emberhez, akit Balatonfüreden ismert meg, amikor a vállalati üdülőbe szóló kéthetes beutalójával a tó partára utazott.

A nyolcvanas évek végén munkások érkeztek, és anélkül, hogy bármi mást is javítottak volna a házon, három nap alatt elbontották a belső udvarról a megfeketedett gerendákat.

Veronika ekkoriban már csak napi négy-öt órát aludt: hajnalonta ébredt, a rövid és álomtalan éjszakák után állt a középső szoba ablakában, a függönyt se húzta el. Nézte a ködöt, ami úgy mozgott az utcán, mint valami lusta, zsákmányszerzésre induló ragadozó.

Veronika férje egy tavaszi délelőtt érkezett haza ezerkilencszáz-nyolcvannyolcban. Ugyanazt a bőröndöt fogta a kezében, mint amivel közel húsz éve kilépett az ajtón. A haja megőszült, csak arca nem változott szinte semmit: barna arcbőrén mintha összegyűlt volna az elmúlt évek sok napsütése. Kifordította a zsebét és nagy csomó pénzt dobott a viaszos vászon asztalra, azt mondta, kártyázni volt.

A Hősök terén tartott nagy újratemetésre is együtt mentek el, az utcán Veronika a férjébe karolt, érezte a férfi testéből párolgó csípős illatot. Meggyöngült a térde, émelygő gyengeség fogta el.

Sütött a Nap, s olyan volt a levegő, mintha egymásra préselt üveglapok borultak volna a város fölé.

Veronika és a férje akkor már több mint negyven éve ismerték egymást, s az a néhány hét, alig néhány hónap, amit valóban együtt éltek, most úgy, olyan világosan jelent meg az asszony előtt, mintha minden egyes nap valami sérthetetlen, áttetsző búrába volna zárva.

Mészöly József kilencvenegyben halt meg. Arcra bukva találták meg a Dunára néző lakásában, a nagyszobai szőnyegen. A szomszédoknak csak közel két hét múltán tűnt fel, hogy nem észlelnek semmiféle mozgást, ezért aztán mire rendőröket hívtak és betörték az ajtót, a test oszlásának édeskés bűze belengte az egész lakást, átitatta a falakat. Nem volt se rokona, se örököse, így aztán a lakás az önkormányzatra maradt.

A Kecskeméten élő kisebbik lány olykor felutazott a fővárosba, ilyenkor a szüleivel töltötte a hétvégét is. Egy ragyogó fényű szombati délután, amikor kiültek a Duna-parti kövekre, Veronika behunyta a szemét, és arról beszélt, hogy foltokat, tüzes karikákat lát a túloldalon, öt vöröslő foltot, mintha egy hatalmas kéz ujjainak érintése hagyott volna ott égő sebeket.

A nagyobbik lány rendszertelenül, de meglehetősen sokszor telefonált, néha írt is, Veronika a beleégetett szarvassal díszített fadoboz mellé rakta a leveleit. Nyáron, amikor Németországból hazautaztak Magyarországra, Veronikát és a férjét is beültették az autóba, s a Duna mentén leereszkedtek a negyven éve odahagyott szülővárosba.

A főtér macskaköveinek rácsa éppen olyan volt, mint Veronika emlékeiben, mintha az árnyékok és a kövek csupán véletlenül kereszteznék egymást. A folyóparti korlátnál a gömbakácok is éppen úgy zizegtek, mint a réges-régi, elsüllyedt délutánokon, szemközt a hegyoldal éppen úgy zöldellt, mint az emlékek zöldjeiben, csak a szálló teraszáról nem szitált már a cigányzene.

A temetőben Mészöly sírját az anyjáé mellett találták meg, egy földig hajló, vastag derekú fűzfa alatt. Nagy, durván faragott, fekete márványkő volt, arany betűkkel. Ez ideig egyikük se tudta, hogy Mészölynek rokonai éltek volna, mint ahogyan azt se sejtették, hogy akkor a követ vajon ki állíttatta fel.

Ősz vége volt már, amikor Veronika férje, miután levitte a szemetet a lépcsőházi kukába, azzal a hírrel állt meg a konyhában, hogy van ott lent, a fal mellett félredobva egy virág. Egy nagy, cserepes virág, amit láthatóan szemétre hajított valaki. Talán nem fért már meg a lakásában, vagy megszűnt szeretni, ki tudja.

Eltelt egy hét, a kukákat többször is ürítették már a szemetesek, de a virág még mindig ott volt. A lakók közül senki nem vállalta el, hogy ő tette volna a fal mellé a cserepet, abban viszont egyet értettek, ha bejön az igazi hideg, akkor ez a virág itt úgyse élhet tovább, megfagy, vagy elszárad, mindegy az, el fog pusztulni. Bármilyen különös volt is azonban, nem ez történt.

Egyre erősebbek, egyre élőbbek lettek a nagy, húsos levelek, és egy délután, amikor Veronika a vásárlásból hazatért, látta, hogy most már nem csak a falnak támaszkodik, nem csak a vakolat gyűrődéseibe, a kiszögellésekbe kapaszkodik ez a növény, de a gyökerek szétnyomták az ócska cserepet, és a kukák által kivert padlókövek közt megtalálták az utat a földbe is.

Olyanok voltak ezek a vastag, erős gyökerek, mint valami gumitömlők.

Igen, mintha nem egyszerűen életben maradt volna ez a virág, de most már valósággal benőtte és összetartotta a házat, erősebben, mint valami megfeketedett szögekkel egybetákolt gerendázat. Ráadásul mintha öntözte volna valaki, a növény körül nedves és porhanyós volt ez a föld.

Odafönt a lakásban Veronika nehézkesen kapaszkodott föl az egyik konyhai székre, a szekrény felső polcáról törölgető rongyot vett elő, egy régi, sárga kartonruha maradékát, azzal ment le, azzal törölte fényesre a virág húsos leveleit.

Aztán csak állt a lépcsőházban, állt a hidegben, ahol láthatta a saját leheletét, s a hirtelen támadt csendben hallgatta, hogy olyan az este, mintha tűz égne valahol, hallani lehetett az égő ágak ropogását, aztán egyre hangosabban valami zúgást, mintha maga a levegő lobogott volna, vagy még utoljára egy félig elbontott, réges-régi fűrészmalom fogaskerekei éledtek volna fel, annak a hangját hozná a folyó felől a szél.