Ladányi István

Nincs is annál szebb

Három fejezet

Föl kellene gyújtani ezt az egész kócerájt, hallod. Közhely, valami filmes mondat, állapítod meg. Föl kellene gyújtani az egész gyerekkoromat. Nélküle, üresen élni tovább. Nulla-pont. Behinteni sóval. Léggyökereket ereszteni a semmibe, és sodródni a széllel. Csupa közhely. Nyelved sincs használható, a sokadik nyelvet beszéled, a sokadik nyelvet hazudod már.

Balla Józsitól tartottam hazafelé a tartományi katonai kórházból. Balla Józsi földművelő lett végül. Mint az édesapja, mindkét nagyapja, mindenki, akit a rokonai közül ismert. Kitanulta a szakmát otthon is, az iskolában is, és hatalmas fóliabirodalmat hozott létre.

Révsziget régi árterülete termékeny föld, és az öntözés is könnyen megoldható a területet behálózó csatornákból. Ha pedig szárazságok idején ezek is kiapadtak, mert a folyó minden vizet elvitt az erőmű felé, akkor a kutakból nyomathatta a maga földjeire a vizet. Termékeny föld, mégis csak véletlen lehet, amilyen véletlenek a névadások szoktak lenni, csak véletlen lehet, hogy Révszigeten Pinának hívták ezt a gyümölcsöskertekkel benőtt, valóban buja térséget, mindig is, már a gyümölcsöskertek előtt is, ősidőktől fogva ez volt a neve, mindenki magától értetődően használta, és nem hallotta bele azt, amit az idegenek, akik mindig csodálkoztak és mosolyogtak, ha előttük mondták ki ezt a nevet. Talán nem is ezen a nyelven nevezték először így, talán egy régi, már el is tűnt nyelven eredetileg mást jelentett, mint ahogy tulajdonképpen Révszigeten is mást jelentett, ezt a földet jelentette, aminek egyébként tényleg volt valami öl formája, a folyó egykori kanyarulata volt, amit a folyószabályozáskor átvágtak, egykoron, réges rég, egy rég megszűnt ország rég elporladt minisztere megbízásából, mint ahogy arra állítólag valamikor emléktábla is figyelmeztette az erre járót. De hát nemcsak a miniszterek és az országok, nemcsak a nyelvek, hanem a márványtáblák is eltűnnek, lehet, hogy valaki sírkőnek, asztallapnak, netán küszöbnek használta föl, a követ is messziről hozzák azok, akik messziről jött emberként mindenáron kőből akarnak építeni, a márvány meg valóban ritkaság, jól jöhet bárkinek, pláne ha a kocsiderékban elfér. Itt, az egyetlen tartós anyagtól, a messziről idehozott márványdarabtól is megfosztott, finom, porhanyós talajú Pinában állíttatta föl a fóliasátrait Balla Józsi, ahol a legtermékenyebb volt a föld, és ahol legkönnyebb az öntözés. A sátrak fűtését pedig megoldotta a rengeteg növényi hulladékkal, amit aprópénzért vett meg a környék gazdáitól. Azok már alig használtak föl belőle valamit, szintén csak a saját házaik fűtésére és egy-két állat ellátására. Az állattenyésztés már csak saját részre és szinte titokban folyt. Ha híre ment, hogy valaki többet hizlal, és eladásra is termel, feketén, hogyan is másképp, csakis feketén, az előbb-utóbb eljutott a hegyekből érkező árubegyűjtőkhöz is, akik aztán megjelentek nála a teherautóval, átvették tőle a jószágot, és igazolást adtak arról, hogy a Nagy Köztársaság élelmiszeralapja részére fölajánlották. Ezért a parasztok csak a pincében hizlaltak a maguk részére, rejtegették a takarmányt is, és örültek, ha megszabadultak a fölösleges kukoricaszártól, szalmától, utóbb már a kukoricát is, amit nem fűtöttek el maguk, neki adták el, hogy fűtse a fóliasátrait, amelyekben hatalmas paradicsombokrok nőttek, gyönyörű, teljesen egyforma paradicsomokkal, a haragoszöld levelek között csillogtak a paradicsom apró fehér virágai, aztán lehullottak, és kicsiny zöld bogyó jelent meg a helyükön, miközben másutt újabb apró fehér virágok nőttek, és a kicsiny zöld bogyók egyre nagyobbak lettek, az apró virágok pedig közben lehullottak, és azoknak a helyén is kicsiny zöld bogyó fénylett már, és máris újabb apró fehér virágok nyíltak az új hajtások haragoszöld levelei között, és a zöld bogyók nőttek, új és új fehér virágok és kisebb-nagyobb zöld bogyók, és köztük már ott duzzadtak a hatalmas piros paradicsomok. Ritmikusan értek meg a szállítmányok, hetente jöttek a teherautók, és vitték Balla Józsi klónozott paradicsomjait, így nevezték az árut a szállítómunkások, hiszen annyira egyforma volt mindegyik paradicsom, vitték a tartományi székvárosba, és vitték a Nagy Köztársaság fővárosába, a déli tartományokba, azok székvárosaiba, egyre nagyobb távolságra vitték, még ha ugyanoda is, mert valahogy egyre nagyobbak lettek a távolságok az országon belül, talán a romló útviszonyok tették, talán a táguló világegyetem éreztette itt fokozottabban hatását, mert ahogy újabb és újabb tartományok váltak le a köztársaságról, a megmaradt részen belül paradox módon egyre messzebb kerültek egymástól a települések, és az egyre zsugorodó országban valamiképpen minden egyre távolabb került egymástól, és így senki sem vitatta, hogy az Új Béke beköszöntével az ország jogosan vette föl a Nagy Köztársaság nevet. Talán még a tengerparti üdülőkbe is eljutottak a szállítmányok, ahol pedig kukoricafűtés nélkül is megtermett volna a paradicsom, ha ott van Balla Józsi meg persze az ártéri talaj, amelynek vize, ásványi sói olyan lédússá és ízessé tették a Balla-féle paradicsomot, hogy különleges elbírálás alá esett a köztársasági szervek részéről, állítólag az adóívei is évekre előre be voltak pecsételve, kapott üzemanyagot az áruját szállító teherautók tartályaiból, és a paradicsomkert közepén, egy nagy gyümölcsös mélyén, a pálinkafőző mellett egy disznóhizlalda alacsony óljai is megbújtak félig a földbe ásva. Valamivel trágyázni kell a földet, érvelt Balla Józsi hamiskás mosollyal azon kevesek előtt, akik ide bejuthattak, és hogy ők se beszéljenek erről széltében-hosszában, a fagyasztóládákból húst is kaptak a titkuk mellé, és persze pálinkát, nem sokat, de abból, amelyikből csak akartak. Gyümölcsfák alkotta erdő volt az ártér, szántók, veteményeskertek, vagyis most már fóliáskertek a tisztásai, több nemzedék gondja-munkája alakította ki ezt a furcsa tájat itt a folyó holt és mégis termékeny ölében, az egykori ártér funkcióját vesztett körtöltésén belül, és most mindez Balla Józsié, mert mindenki szabadult a földtől, az öregek is, mert már úgyis öregek voltak, és a fiatalok is, mert úgysem tudtak mit kezdeni vele. Aki csak tehette, már régen hét határon túl volt, kenyér után kellett nézni, és hát a bőrét is inkább saját magán szereti tudni az ember, nem pedig vásárra vinni, hiszen nehezen nő az új bőr, bármilyen fejlett is ma már az orvostudomány. Így hát szépen bezárult a kör a körtöltésen belül, a gyümölcsből pálinka főtt, a kifőtt cefre maradékát fölették a disznók, amitől hihetetlen étvággyal falták az olcsón vásárolt kukoricát, trágyájuk pedig táplálta a paradicsombokrokat, amiből kinőtt ez az egész kis birodalom. Ez az én piros-fehér-zöld birodalmam, mutatott Józsi a paradicsombokrokra, a piros termésekre, a fehér virágokra, a zöld levelekre, a kék-fehér köztársaságban, tette aztán hozzá nyomatékosan, nem semmi, ahogy odaát mondják, intett a parabolaantenna felé. De Balla Józsi ritkán nézte a parabolaantenna által vett képet, mindig ott volt mindenütt, ahol szükség volt a kezére vagy a szavára, utasított, fizetett, a kezébe vette a kapát, szedte ő maga is a termést, éjjel pedig a pálinkafőzést fölügyelte, hogy tökéletesen működjön a reaktor, ahogy ő maga hívta. Ez nem Csernobil, itt nincs üzemzavar. Nem is igazán lehetett tudni, hogy a pálinkafőző a főtevékenység, vagy a paradicsom, esetleg a hús, mintha egyikkel álcázta volna a másikat, de hogy melyik az igazi, és melyik az álca, azt nem tudta senki. Mindenesetre ő soha nem ivott egy korty pálinkát sem, és nem fogyasztott paradicsomot. Füstölt szalonnát evett, vöröshagymát, savanyú káposztát, legalábbis ezt mesélték a napszámosai.

Egyik alkalommal, amikor a napszámos nem tudta beindítani a vízpumpát, maga ment le a kútba, hogy megnézze a szivattyú benzinmotorját, megtisztítsa a gyertyát, több levegőt adjon neki, vagy mit szoktak az ilyen motorokkal ilyenkor csinálni, valamit csinált, aztán újra próbálkozott az indítással. Lángot okádott a kút, látták a közelben állók, távolabbra csak a robbanás hangja hallatszott, mire arrafelé néztek, a lángok már visszahúzódtak, hiszen csak a gázok robbantak föl, az ártér kútjának vize gázokat bocsátott ki, és az robbant föl a motor szikrájától, aztán már csak Józsi ruhája égett, és a bőre, az arca, piros ferraris baseballsapkáját úgy operálták le róla a sebészek a tartományi katonai kórházban, ahol megpróbálták az épen maradt bőrrészekből újrafoldozni az arcát. Mister Laudának hívták az orvosok, nem tudták, hogy hallja-e őket, nem reagál semmire, mondta az orvos, akivel beszéltem a kórházban, nyitott kerdes, adig penz van, adig eeletben tarcsuk, aztán majd meglássuk, kereste az ismerős orvos a szavakat, gyermekkora nyelvének töredékeit a tartományi katonai kórház intenzív osztályán.

A test valamilyen téves automatizmus folytán működik, nézed Balla Józsit, és ilyen baromságok jutnak eszedbe. Úgy tesz, mintha élne, hallod, és arra gondolsz, ezt mondod majd, amikor elmeséled a látogatásodat. Ülsz kábán a túlfűtött autóbuszban, és magadban mesélsz valakinek. Elkezded egyféleképpen, hogyan mesélnéd el a szeretődnek, egykori szeretődnek, aki annyira kíváncsi volt a történeteidre, hogy már magad is elhitted, hogy vannak történeteid, hogy már színezni is kezdted őket, kerekíteni, csiszolni, elhagyni belőle, és hozzátoldani, de aztán belefáradsz a sok színezgetésbe, belefáradsz ebbe a színes magadba, mint ahogy nyilván ő is belefáradt, és ahogy szürkültél, egyre szürkébbnek látott ő is, vagy ahogy egyre szürkébbnek látott, úgy kezdtél el egyre inkább szürkülni a valóságban is, egyre inkább beleszürkültél az unalomig ismert történetekbe, és nem voltál képes új történetre váltani. És valahogy keményebben mesélnéd a feleségednek, tárgyilagosabban, hogy tudja, mi lett abból, aminek ő is részese volt, mi történt azután, hogy elmartad magadtól, Ten Years After, hát igen, nemrég errefelé koncerteztek, te sem voltál kíváncsi rájuk, kit érdekel, mivé lettek, elüldözted magadtól, hogy új életet kezdhess, hogy lezárhasd a régit, és aki tényleg új életet kezdett, ha ugyan, de hát ezek már mind-mind egy-egy külön történet, legalábbis nem mesélhető el ezzel együtt, bár ebből lett, és azoknak ez az előzménye, mint ahogy a gyerekedé is, akit évek óta nem láttál, neki is el kellene mesélni, hogy tudja, mi az, ami nyugtalanítja, amit sehogyan sem ért, amin nem tud túllépni, kik azok, akikről álmodik, amikor nehéz napja volt, és kik azok az álmaiban, akiktől nehéz napjai vannak. Mindenkinek másképp kellene elmesélni, mindenki történetének másképp része, másképp előzménye, és másképp következménye, szüleidnek már nem is mondasz semmit az egészről, Balla Józsinál voltam, jól van, megmentették. Sztankay Zolinak? Neki kellene elmesélni, ő talán értené akkor is, ha a saját történetedet mesélnéd, nyilván épp ezért nem is lenne kíváncsi rá. Kellene valaki, akit mégiscsak érdekelnek ezek a történetek a fejedben, hogy ne csak magadnak meséld őket újra meg újra, ne csak magadnak variáld őket, keverve más, kitalált történeteiddel, valaki, akinek még új, hiszen az Istennek is hiába meséled, minek is mesélnéd, amikor ő már minden lehetséges történetet ismer. Talán akkor először, amikor történt, talán akkor még érdekelte, hogyan történik meg mégis, amit már előre tud. De most már, amikor megtörtént, nyilván a büntetés is unalmas neki, nyilván már eleve a lelkünkbe van írva a büntetés, ettől szenvedünk már előre a még el nem követett bűnökért is, és hogy lezárjam ezt a körkörösséget, ezért követjük el mégis, ezért a bűnhődésért a bűnöket. Miért ez a kényszer, hogy azt hiszed, a ti életeteknek történetté kell válnia?

Ahogy mentem végig a buszpályaudvar peronján, a kékre festett, mostanára jócskán megkopott, több helyütt piszkos-rozsdás, lassan terepszínűre váltó rácsos kerítés előtt, a peron kijáratánál álló akadályok felé, még mielőtt tudtam volna, hogy miért, elfogott valami nyugtalanság. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egyedül még a szállodával sem fogok boldogulni, meg kell kérdeznem valakit, hogy merre induljak el a Hotel Bellevue felé. És miközben ezen töprengtem, meg kellett állapítanom, hogy azért töprengek így a megszólaláson, vagyis azon, hogy megszólítsak itt valakit, kilépve a peronról az épület előtti térre, mert már fölmerülése előtti állapotában is szorongást okozott a kérdés: melyik nyelven szólaljak meg. Az első mondatom, már az, ahogyan köszönök, mindent elárul. És onnantól kezdve már csak azon az egyetlen pályán futhat a sorsom, amelyiken az a találomra megszólított ember elindít, kézről kézre adva itt, ebben a kisvárosias nagyvárosban engem, azt és akként, aminek ő magában és a többiek előtt megnevezett, már ahogyan a maga nyelvén és a maga szokásai szerint megnevez majd, ahogyan az ilyesféléket, amilyennek majd ítél, az ilyesféléket, illetve olyasféléket, mert még nem tudom, kit fogok megszólítani, és így természetszerűleg azt sem, hogy minek, milyennek fog megítélni, tehát hogy befejezzem, ha már elkezdtem, ahogyan az ilyesféléket errefelé azok, akikhez találomra megszólítandó emberem tartozik, nevezni szokták. Most még bárki lehetek, vagy szinte bárki, most még nem szóltam senkihez. De a sültgesztenyeárus már rám nézett biztatóan, és mondja három nyelven is, hogy kóstoljam meg a gesztenyéjét, merthogy az ő golyócskái a legnagyobbak itt a városban, és ezt a poént, ami igazából egyik nyelven sem válik be, mindegyik nyelven elismétli, és mindegyiken nevet rajta, mintha a nevetést is más-más nyelveken nevetné, számára nagyon jól hangzik a méretes golyócskák poénja mindegyik nyelven, hiszen ő egy negyediken nevet rajtuk mindegyik alkalommal.

Pedig igazán semmiségekről van szó, csak annyiról, hogy hol van a Bellevue szálloda, merre kell menned a katonai kórház felé, merre van a legközelebbi posta, legyen szíves megmondani, melyik fülkéből telefonálhatok külföldre. Egyébként meg szinte mindent tudsz, mindent ismersz ebben a városban, évekig éltél itt, igaz, nem figyelve szinte semmire, hogy mi merre van, nem akartál eligazodni, eljutni valahová, csak éltél itt, mintha végtelen lenne az időd. Legszívesebben csak mutogatnál, vagy valami eszperantófélével próbálkoznál, hiszen itt a világnyelvek is apró zászlócskákká válnak a kabáthajtókán, amit hiába is hajt föl az ember adott esetben, mintha csak az ősz nyirkos hűvöse miatt tenné, a zászlócska csavarfejének körirata a hajtóka másik felén, még ha a zászlócskád képletes is, sőt annál beszédesebben, a csavarfej bő szavú körirata mindent elmesél rólad.

A köztársaság hivatalos nyelvén szólalok meg, iszonyatosan rossz kiejtéssel, mosolyogva, eltúlozva a rossz kiejtést, és mosolyomban benne van ez is, az idegen tétovasága, a rossz kiejtés, és a rossz kiejtés eltúlzása is, értse, ha érti, gondolkozzon rajta, ha gondolkozni akar.

– Megmondaná, hogy merre induljak a Bellevue szálloda felé? – kérdezem visszafogott udvariassággal a törpétől az állomás kijáratánál. Ahogy megindul velem kifelé, hogy megmutassa, akkor látom csak, hogy nem törpe, nem úgy az, nem olyan természetesen és kompletten törpe, ahogy a törpék szoktak törpék lenni, hanem térdből hiányzik mindkét lába, nyilván emiatt koldul a pályaudvar előtt.

– Ezen a sugárúton menjen – mutat a pályaudvarral szemben nyíló széles utcára –, tíz percre van innen, a jobb oldalon, majd meglátja – mondja szintén államnyelven, szintén rossz kiejtéssel, kissé jobbal ugyan, mint az enyém, vagyis jól beazonosíthatóan rossz kiejtéssel, hacsak nem gyakorolta már ő is be, hogy kivel milyen nyelven és annak milyen módon rontott változatán beszéljen.

– És onnan messze van a katonai kórház? – kérdezem még, teljesen fölöslegesen, csak hogy kérdezzek még valamit, hogy beszéljünk még néhány szót.

Erre már nem válaszol, nem várja meg, hogy pénzt adjak neki, elkacsázik suta mozdulatokkal a fél lábain, a csonkokra rögzített térdvédőkön. A térdvédők ugyanazok, mint amilyen bármilyen világversenyen látható a sportolókon, akiknek védeni kell a térdét, gördeszkásokon szoktam még látni ilyesmit a városi múzeum előtti téren.

– Oda jobb, ha taxival megy – mondja aztán még az ajtóból visszafordulva. Az épület koszos üvegfalán keresztül nézem, ahogy elhelyezkedik a leterített kabáton, a bádog nescafés doboz mögött. Valahogy lehetetlennek érzem, hogy most visszalépjek, és pénzt dobjak a nescafés dobozba, mintha másmilyen viszonyban lennénk, semhogy pénzt adhatnék neki. Nevetséges. Intek neki hosszan kitartott kézlendítéssel, tartom a kezem, nem néz oda, látom, hogy nem néz oda, de tartom a kezem. Ez is nevetséges, ezek a túlzások. Miért nem tudsz ilyen helyzetekben viselkedni? Vagy éppen ez lenne a helyes viselkedés? Ilyen tétovának lenni, hagyni teret a másiknak, hogy ő alakítsa ki a maga helyét, és te csak igazodj hozzá? Fölösleges gondok ezek, tulajdonképpen csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmed arról, amit látsz, és valami függönyt húzzanak az elé, ami benned zajlik. A Bellevue szálloda új épület, annak idején nem létezett még, már az Új Béke idején épült, ebben, amelyik éppen most is tart, új épület, annyira új, hogy nincs is még befejezve, legalábbis a két széle arra enged következtetni, hogy folytatni akarják még mindkét irányba, csak a mellette álló épületek akadályozzák egyelőre a folytatást. És mintha éppen ezekből a mellette és körülötte lévő épületekből lopkodták volna össze azt, ami az épülethez kellett, azokon mindenféle hiányok, falrészek, ablakok üres helye, tető nélküli házak, némelyikből mintha hatalmas állat harapott volna ki egy részt, másutt mintha komplett emelet hiányozna, nem is érti az ember, hogy a fölötte álló miért nem ereszkedik egy szinttel lejjebb, a Bellevue szálloda pedig itt áll teljes épségében és szépségében, üvegcsillogásában, és én most ide bemegyek, hiszen már otthonról foglaltam helyet az interneten keresztül, ha tudom, hogy ez a dátum, ami most áll az utcanévtáblán, ahelyett a dátum helyett áll, amelyik azelőtt, az előző béke idején állt ezen az utcanévtáblán, ezen vagy az elődjén, mindegy, akkor nem is kellett volna kérdeznem senkit, hiszen teljes biztonsággal eligazodom ebben a városban, itt tanultam, itt éltem évekig, itt volt az első munkahelyem a tartományi könyvkiadóban, és itt született az első gyerekem. Itt? Abban a városban, amelyik ez volt, amelyikben ezek a csonka épületek még épen álltak.

A szállodában szinte senki, csillog és fénylik, és kong az ürességtől, csak a bárban ül néhány lány, olyan, mintha egy filmben sétálnál, piros és zöld háttér, piros és zöld fények, fényes hajú recepciós és fényes hajú, lazán elegáns fiatalurak a bárban. Acélszürke lift, metálfénnyel, nincs is szükség tükörre, maga az egész lift tükör, a padlója márvány. A szoba is minden eddigi szállodában használtnál szebb és kényelmesebb. Tiszta és kényelmes, jut eszedbe a nyelvkönyvből a formula, az első lecke anyaga. A nyelvkönyvek hősei mindig utaznak, szálloda, lift, hányadik emelet, hányas szoba, merre van a pályaudvar, would you be so kind to show me the way. Who’ll show me the way to the next whiskey-bar, énekeltétek részegen az éjszakában. Te énekelted? Ez vagy te, akit a lift teljes tükrében, több példányban szemlélhetsz? És ez pedig itt a városod? Itt voltál egykor otthon? Itt bömböltél részegen a rég halott énekes hangját utánozva? Hová mehetnél most itt? Elindulsz megkeresni a régi borbélyodat, hiszen már nemsokára este lesz, ilyenkor nem érdemes már a katonai kórházba menned, úgy sincs ott az, aki téged oda beengedne, akinek a nevét lediktálták, a keresztneve ugyanaz, mint a tiéd, biztosan beenged majd, de nem este, nem éjszaka. Ismerős utcákon jársz, ismersz minden irányt, tudod, melyik utca, melyik köz hová vezet, hol lehet rövidíteni, istenem, rövidíteni, de mifelé is rövidíteni, ha sehová sem sietsz. A belváros szélén, a régi temető felé vezető utcán a borbélyüzlet még nyitva, szinte hihetetlen, csak te hiszed, hogy oly sok idő múlt el?, az üzlet nyitva, és minden ugyanaz, ugyanaz a zöldre festett rács, ugyanaz a zöld deszkaajtó, ugyanaz a tejüveg, savós tej, és ahogy belépsz, ugyanaz a borbélymester. Hát igen, a borbélytányér az ő üzlete fölött sincs már ott, már akkor sem volt, amikor te errefelé jártál haza, és időnként betértél hozzá, de borbélynak nevezi magát a cégtáblán, és három nyelven ott áll rajta a felirat, régi, alig olvasható, de ott áll, tulajdonos, minek a tulajdonosa, nyilván az üzlet tulajdonosa, vagy a mesterségének a tulajdonosa, tulajdonos: Barati Ferenc. Nem kérdezted meg soha tőle, hogy ez a Barati tulajdonképpen Baráti-e, vagyis hogy honnan ez a név, mit jelent, miért is kérdezted volna, nem is tűnt föl eddig, miért, a te neved mit jelent? Jó estét. Jó estét. Egy kicsit lerövidíttetném, mutatsz a fejed irányába, egyértelmű, hogy a hajadra gondolsz, megfordítja a széken a párnát, bőrpárna, lóbőr, villan át az agyadon, mintha valamiért lóbőrnek kellene lenni, vagy csak lószőr van benne, lóbőrben lószőr. Lószar, és ezen majdnem elneveted magad, és azon, hogy mindennek túlzott jelentőséget tulajdonítasz. Pedig te itt csak vendég vagy, nem is törzsvendég, régen elfeledtek már, levágják a hajad, és kész.

– Régen láttam már errefelé – mondja az öreg.

– Hát, igen, elköltöztünk. Nem errefelé lakom már. Nem esik útba, és az ember mindig rohan. Tudja, hogy van ez.

– Tudom. Bár én nem nagyon rohangálok már, csak hátramegyek a konyhába aludni meg enni, meg ide előre az üzletbe.

Aztán csönd. Először arra gondolok, hogy jobb lett volna nem jönni ide. Talán az öregnek is fájdalmat okozok ezzel. De hát, ha már erre jártam. Vagyis erre jöttem. Kinek mondod ezt? És miért hazudsz neki? Miért beszélsz úgy, mintha még mindig ebben a városban élnél? És miért pont ez a borbély? Miért vannak ezek a borbélyok mindenütt?

– Mióta az asszony nincs, már csak a konyhában vagyok, ha betévedek a szobába valamiért, olyan, mintha külföldön lennék.

– Akkor legalább nem kell messzire menni, hogy külföldön érezze magát.

– A rosseb sem akar külföldre menni. Itt is eléggé külföldön vagyok.

Aztán már ott állsz, a kezedben pénztárcával. Fázik a lábad, lent hideg van, és valami forró hőrétegben fő a fejed. Nincsen apróm. Ő nem tud visszaadni. Még a szomszédhoz is be akar zörgetni, hogy fölváltsa. Vagy majd legközelebb beadom, mondja. Majd legközelebb ingyenes lesz a hajvágás, mondom. Hát, ebből tíz is kijön, mondja. Borravalóval, teszi hozzá, legalább majd sűrűbben járok erre, tartsa meg Isten a szokását és így tovább, és így tovább. Tartsa meg Isten a szokását?, ezt a nagy borravalóra mondta, vagy az erre járásra, tulajdonképpen mindegy, legközelebb, ha lesz egyáltalán, legközelebb már nem lesz itt sem borbély, sem borbélyüzlet, hotel bellevue lesz itt, whiskey-bar, vagy egyszerűen a temetőt bővítik eddig, helybe jön.

A könyvkiadó épülete előtt úgy mész el, mintha csak mellesleg, mintha arra kellene menned, mint valami kém, aki játssza a természetest. Mintha dolgod lenne arra, de azért nem nagyon sietnél, még éppen időben vagy. Kicsit kíváncsian, kicsit közönyösen megnézed, mi is folyik ott, vajon mi is lehet ebben az épületben, vajon miért ég a harmadik emeleten a lámpa. Aztán visszafelé a túloldalon. Nem látni be egyik ablakon sem, nem látni semmit. Mindenütt valami van, és sehol sincs semmi. Nem lehet ezt megmagyarázni. Mintha a saját álmaidban járnál. Mintha már másodszor járnál a saját álmaidban. Mintha már egyszer álmodtad volna ezt a helyet, és most újra álmodod, és ezért olyan magától értetődően ismerős. Nem találkozol senkivel. Ahogy most újra látod magad, az a leginkább nevetséges, ahogyan jelentőséget tulajdonítasz mindennek. Kém? Ki lenne kíváncsi a tartományi könyvkiadóra, és ki lenne kíváncsi arra, aki ott kémkedik.

Ahogy visszaérsz a szállodába, betérsz a bárba. Csak a pultnál állsz meg, kérsz egy gin-tonikot a B-3-as kódjelű pincérnőtől. Te nevezed el így, annyira tipikus, annyira tipikusan tipikus. Mintha lenne belőle a raktáron még tíz, és ha elfogynak, ha már javítani sem lesz érdemes őket, akkor megint lehet belőlük rendelni egy szállítmánnyal. Szőke, bögyös-faros, illetve a farát nem is nézed, csak a bögyét, de biztosan faros. Faroslemez, állapítod meg a harmadik vagy negyedik gin után, vagyis hogy ezzel kezdeni kellene valamit, hogy faroslemez, amiből az ilyen mű pincérnők farát csinálják. Aztán azt kérdezi a melletted álló pasi, bőrkabátos, hogy a tiéd-e az a Volkswagen a szálloda mögött. Melyik, kérdezed, magad sem tudod, hogy miért. No, ne szarakodj, melyik, hát nem mindegy. A tiéd vagy nem? Nem, mondod.

– Gyalog vagyok.

– Pedig nem laksz közel.

– Hát nem.

– Mert akkor nem jönnél szállodába.

– A bárba még jöhetnék.

– De nem szobába. Hacsak pipivel nem.

– Nem, pipivel nem. Ahhoz túl drága ez a szálloda.

– Hát, attól függ, milyen a pipi.

– A pipit elintézném a Volkswagenban.

Ezen nevet. Kér nekem még egy gint.

– Egészségedre! – mondja. – Neked is! – emeli a mellettem álló másik bőrkabátos felé a poharat.

– Még egyet? – kérdezi a pult mögött álló bőrkabátos.

– Ilyen gyorsan átöltözött? – kérdezem, amin nevetnek.

– Már nagyon nézegetted, ezért elküldtem pihenni – mondja a pult mögött álló. – Nehogy rossz vége legyen a dolognak.

– Jól beszéled a nyelvünket – mondja a mellettem álló. Jobbról vagy balról.

– Igyekszem. De azért hallatszik, hogy idegen vagyok.

– Én is jól beszélem a tiédet.

– Honnan tudod, hogy én melyik nyelven beszélek?

– Hallatszik az. Aki sokfelé jár, az sokfélét hall – jegyzi meg.

– Egészségedre! – mondod. És kicsit elégedett vagy, hogy ilyen ügyesen megválaszoltál.

Mintha közben elmennél valahová. Elmennél a vécére. Vagy csak akartál elmenni, de még nem mentél el? Mintha repülnél egyet a város fölött. A folyó felől ebben a magasságban hűvös levegő áramlik. Másként tart meg a szárny, másként kell tartani a tested is, ha hűvösebb áramlatba kerülsz. A város fényei. Ne tévesszenek meg a fények, te ugyanott repülsz, nem a fényben, csak a hűvös vagy langyos levegőben. A fény meg az árnyék csak csapda. Ne félj. Ne is legyél bátor. Csak a levegő hőmérsékletére figyelj, arról tudhatod, hogy merre repülj. Vagy mégis voltam már vécén? Mert akkor nem megyek el, mert az gyanús lesz, ha folyton vécére járkálok. Bár...

– Olyan ismerősnek látszol – mondja a másik, vagy ugyanaz, mint az előbb. Balról vagy jobbról. Vagy a harmadik.

– Én is szoktam úgy járni külföldön, hogy meglátok valakit az utcán, és olyan, mintha régről ismerném. Közben nem is lehet olyan, mert az már megöregedett. Mármint akire hasonlít, valaki, akit fiatalon ismertem, és most ugyanolyan fiatalon látom. Érted?

Ezt mondod, ezt te mondod. Miért beszélsz ilyen sokat?

– Nem dolgoztál te errefelé valahol? Volt itt errefelé egy ilyen régen. Egy ilyen faca. Vagy együtt voltunk katonák? Hol voltál katona?

Hazudjak? Mondjam, hogy nem voltam katona? De miért mondjam? Miért ne mondhatnám meg, hogy hol voltam katona? Amúgy meg miért mondjam meg egy bárban egy ismeretlennek, hogy hol voltam katona? Amúgy meg miért kérdezi? Amúgy meg... Ezt tanulta először a gyerekem az óvodában, amikor elköltöztünk innen, jut eszembe. Amúgy meg, mi is illene ide, amúgy meg, az olyan mint a mellesleg. BTW. BTW, elmehetsz a faszba például. Ezt mondhatnám neki, de ennyire talán mégsem ismeri az én nyelvem.

– Kérsz egy kávét? Úgy látom, elaludtál.

– Nem, de egy kicsit sok volt már ez a gin. És azon gondolkoztam, hogy mi is ez az egész. Olyan, mint egy kihallgatás.

– Kihallgatás! – zörög valamelyik bőrkabát. – Hallod? Ne rezelj be, te tényleg messziről jöttél, ha ennyire be vagy csinálva. Mi csak beszélgetünk, hogy múljon az idő. Érted? Mint a katonáknál. Na, hol voltál katona?

És így tovább. Olyan apróságokban hazudsz, hogy két gyereket mondasz, egy lány meg egy fiú, nem is tudod, hogy miért, a lányodat félted, azért hazudod másnak, kettőnek, gondolkodsz később, azért hazudtál más gyerekeket helyette, meg hogy nem élnek már a szüleid, hogy senkid sem él már, és hogy egy beteg barátodat jöttél meglátogatni.

– Egy beteg barátomat jöttem meglátogatni. Az anyám írta, hogy baleset érte.

– Az anyja! Az előbb már meghalt, most meg levelet ír. Kiskomám, ha hazudozol itt nekünk, akkor legalább összefüggően hazudj.

– Hagyjátok a faszba, hülye buzi! – csikorog a másik bőrkabát. – Mi itt fizetünk neki, szórakoztatjuk, hogy ne unja halálra magát, ő meg hazudozik nekünk.

Attól egy kicsit kijózanodom, amikor a B-4-es megmondja, hogy mennyivel tartozom. De szó nélkül kifizetem, még borravalót is hagyok.

– A Laudát keresi – mondja az orvos az ápolónőnek, aki elvezet Balla Józsi ágyához. Aki úgy tesz, mintha élne. És az orvosok is úgy tesznek körülötte, mintha csak beteg volna. Csöpög az infúzió, cserélik a kötést.

Nézed az arcát, ezt az arcot, amelyet oly sokat láttál azelőtt, nem ezt, hanem a korábbi változatát, ezt az arcot, amelyik az egykori legjobb barátodéra emlékeztet, azóta sem lett senki jobb barátod, mármint olyan magától értetődően barát, nem ilyen vagy olyan, hasonlóan gondolkodó, szimpatikus kolléga a munkahelyről, akivel lehet beszélgetni, hanem egy barát, akinek úgy köszöntél, mintha nem is köszönnél, mint ahogy saját magadnak sem köszönsz, annyira egyértelmű minden, mint az, hogy levegőt veszel. Arc ugyan, olyan, mint amilyenek az arcok lenni szoktak, talán olyanabb is, tökéletes arc, élő arc, csak valahogy mégsem az. Milyen is volt ez az arc, kérdezted magad, milyen is volt ez az arc, töprengtél Sztankay Zolival ülve, persze csak magadban, mert Sztankay Zoli már a kezdet kezdetén letorkolt, milyen is volt ez az arc, kérdezed magad most, milyen is lett az arcunk. Milyen volt ez az arc? Ez az arc egy műremek volt, a legszebb, amilyet ember emberből tud csinálni, csak valahogy az élet hiányzott róla, vér is volt benne, szín is volt rajta, persze az is látszott, hogy még nem kész, hogy még dolgozni kell rajta, de már így is emberi volt, emberre hasonlított, a magunk hasonlatosságára, Balla Józsi arcának hasonlatosságára csinálta a sebész, szakmájának legjobb honi tudósa, de hát ez már csak egy másolat másolata, és a minőség romlik minden kópiával, minden rajta volt ugyan, amit az ember arcáról másolni lehet, csak valahogy az az isteni fény, mi másnak nevezhetném, igen, a szent szellet hiányzott róla, ami Balla Józsi arcán, ami mégiscsak egy korábbi másolat volt, az ő arcán még ott volt a nyoma.

– Később majd újabb műtét következik – válaszolja a nővér.

Már nem is tudom, mit kérdeztem tőle. Ősz van, vénasszonyok nyara, nyitva az ablak, kintről meleg levegő, az ősz illata áramlik be. Hang szinte semmi, ide nem hallatszik el a város zaja, körülöttünk park, de nincs madárdal, nincsenek madarak, vagy ilyenkor sziesztáznak, valahogy áll az idő, áll az ősz, csak az infúzió csöpög, a test előttem lélegzik, le-föl emelkedik a mellkasa. Gégemetszésre volt szükség, hogy ne fulladjon meg, mondta már korábban valaki, hogy is van ez, milyen egy gégemetszés, eddig azt hitted, hogy abba bele lehet halni, most meg kiderül, hogy azzal mentik meg az életet. Vagyis hogy ne haljon meg. Aztán ezen még elgondolkozol.

Visszamész a pályaudvarra, megkeresni a törpét, a rokkantat. Csak úgy beszélgetni vele. Hogy mit csinált azelőtt. Mert a valódi törpékkel ellentétben ő nem volt mindig ilyen. Magad sem tudod, miért, de mintha ő lenne az egyetlen biztos pont ebben a történetben. Ő már túl van a történetén, gégemetszés, lábvágás, ez úgy látszik, ilyen horror, ő már az utóéletét éli. Vagy éppen ez a története, amaz csak előélet volt? Vagy hülyeség minden történetben értelmet keresni, mintha valami helyett állna, mintha valaminek a története lenne? Bedobod a nescafés dobozba a hajvágás árát, lehajolsz, úgy dobod bele. A törpe elhúzza a száját, de nem mond semmit. Seggfej vagy, valami ilyesmit mondasz magadban, hogy ezt mondhatja magában. Illetve ez egy irodalmi szó, ő valami valósat használhat magában. Hülye. Hülye fasz. Buzi. Gané. Ki tudja, a maga nyelvén mit gondol, ha csúnyát akar mondani. Csúnya szó. Csúnya szavak. Kosztolányit kéne megkérdezni. Melyik a tíz legcsúnyább szó.

– Itt éltem régen, ebben a városban – mondod aztán a törpének.

– Én itt nem beszélgetek – mondja a törpe. – Vigye inkább a pénzét.

– Én is ülhetnék itt a helyedben – hallod a hangod.

– Menjen innen – emeli föl a hangját.

– Ha nem megyek el innen, lehet, hogy itt ülnék a helyeden.

– Hagyjon békén.

– Csak valamit szerettem volna mondani – mondod.

Nem ezt mondtad, nyilván nem ezt mondtad, meg ő sem, de tulajdonképpen mindegy. Nem mondtál semmit. Még ott aludtál aznap a szállodában. Másnap még be akartál menni Balla Józsihoz a kórházba, elbúcsúzni. Olyan, mintha nagy tömbökben szakadozna az idő. Hogy most megint sokáig nem jössz ide. Hogy a sok hétköznap egyetlen nagydarab másutt, ami nem igaz, rögtön mondod, meg más helyekhez képest más a nagydarab másutt, más emberekhez képest más a nagydarab tömb, a másutt, mással töltött idő, annak ez is része, ez a nap.

Reggel, ahogy fölébredsz, egy pillanatra megrettensz, ahogy az ablakra pillantasz. Aztán eszedbe jut, hogy az éjszaka a bárban voltál, bizonyára azért akasztottad oda az öltönyöd, hogy kiszellőzzön. Útálod a füstös öltönyt, nagykabátot. Aztán látod, hogy nem is a te öltönyöd az ott. A féllábú koldus holmija lóg egy vállfán, rajta a térdvédők is, azok a rendjelek. Ijedten kapsz a lábadhoz, és közben már komikus is vagy a magad számára is túlzott, túlzottan egyszerű aggodalmaddal. Természetesen mindkét lábad a helyén. Természetesen a helyén. Fölkelsz, attól talán még megváltozik itt valami, hátha akkor egyszerűbb lesz. De ott marad a vállfán a koldus kabátja. Benézel a szekrénybe. A tiéd is ott van a vállfán.

Nem tudod ugyan, hogy mikor indul buszod, hová is, el innen, haza talán, szüleid házához, hogy még betérhess hozzájuk, mielőtt végképp elmennél, rohansz, hogy meglásd, mi van kis barátoddal, mért nevezed most így, ott van-e még a pályaudvar várótermének ajtajában, hogyan van ott, milyen öltözékben, mi történt vele, miért történt, nem lehetnek ilyen banálisak a dolgok, nem történhetnek ilyen banális dolgok, mi is a banális egy fél lábú ember életében, nem a fél lába hiányzik, vagyis az egyik, hanem mindkettőnek a fele, sosem szabadulsz a nyelvtől, mankó, amivel jársz, mankó, amit cipelsz magaddal, hogy járni tudj, ott van, ott ül, vagy áll, vagy guggol, az ő esetében mindegy, ott van, vagy mégsem ő az, nem, nem ő az, mintha a főorvos lenne, de hát nem lehet a főorvos, hogy is lenne, miért is lenne, ismersz itt két-három embert, azokat helyettesítgeted be a történeted szerepeibe, mintha más ember nem is lenne ebben az átkozott városban, ebben az átkozott tartományban, ezen az átokföldjén, mintha másik fél lábú ember nem is lenne, mintha másik ép lábú ember nem is lenne, akinek le lehetne vágni a lábát, ettől most megrettensz, így nem szabad gondolkodni, nem, természetesen nem a főorvos, állapítod meg közelebb érve, valaki ismeretlen ül ott a bádog nescafés doboz mögött, nézed, ő is rád néz üveges tekintettel, istenem, talán üvegből van a szeme, nem lehet, akkor nem nézne rád, néz rád, mintha nem is rád nézne, és mintha egy magnó szólalna meg, mintha zene is hallatszana, és mintha énekelne, goszpode, pomiluj, hallod, de hát ezt nem mondhatja, nem énekelheti itt, a buszpályaudvar hézagos, anyaghiányos, kosszal kipótolt kövezetén, goszpode pomiluj, énekli, vagyis hallod, mintha valami magnóról hallanád, és szól is az ének, a folytatás, könnyű, gyors ritmus keveredik a régi egyházi dallammal, ez a világzene, minden világzene már, már ezt is fölhasználják, és már nem is néz rád, a lábai elé néz a koldus, a lábain vadonatúj térdvédők, és már te sem hiszel a szemednek, nem is nézel oda, nem dobsz neki semmit, semmilyen pénzt, nem nézed, amit látsz, és nem látod, amit nézel.

Átütött a vér a nadrágján, mondod. Talán nem is mondod hangosan, csak te hallod, nem is hallhatja más, még ha mondod is, egyedül ülsz a buszban, hátul, mintha csak téged vinne a busz, vagyis mintha csak miattad menne, vajon ha te nem utaznál, akkor nem is közlekedne, kérdezed, és aztán azt, hogy mi a fenéért jutnak ilyen gondolatok az ember eszébe, ilyen teljesen fölösleges gondolatok, miért nem lehet az embernek kikapcsolni az agyát, ha úgyis teljesen fölösleges gondolatok jutnak az eszébe, iszonyúan pazarlóan működik az agy, minden iszonyúan pazarlóan működik, iszonyúan meleg van a buszban is, a sofőr rövid ujjú pólóban vezet, ring, rázkódik, lötyög a hája, ahogy billeg a zene ritmusára, és szól a harmonikaszó, vidám női hang nyújtja-cifrázza, hogy jaaaaaaaj, nincs is annál szebb, mint amikor megérint a kezed, nincs is annál szebb, mint amikor a számhoz ér a szád, nincs is annál szebb, jaj.

 

Ne meséld el, hogy mi lett belőled, mondta Sztankay Zoli rögtön, mikor megkérdeztem tőle, mi van veled, ne sorold el, hogy mire jutottál, hány gyereked van, házad, feleséged, munkahelyed, nem érdekel, hogy kivel mi lett, pláne nem érdekel, mi lett a Balla Józsival, a Zombori Lizyvel, ha már eljöttél, gyerünk le innen a kikötőbe, tudod, hogy nem szeretem az ilyen elegáns helyeket, van ott egy kivénhedt tanker a hajógyárral szemben, kocsmát csináltak belőle, ott szoktam sörözni, amikor itthon vagyok. Ennyit sem mondott egyébként, már csak én mesélem ezt így, ennyire bőbeszédűen, de abban a kevésben, azokban a mondatgyökerekben, amelyeket kidöntött magából, és elém lökött, valami ilyesféle indulatok voltak, én így mondtam volna, így mondatnám vele egy regényben, ha regényhős lenne, ha ez regény lenne, ha lenne regényünk.

És tényleg nincs is mit mesélni. Sztankay Zoli sem mesél senkinek semmit a maga helyén, már ahol éppen van, hiszen egyedül ül a teherautója kabinjában, egyedül ül, egyedül alszik a pihenőben, ahová félreáll az út szélén, néha fölhív magához egy nőt az út széléről, és megdugja, de inkább leszopatja magát, az kevesebb strapával jár, mondta, amikor meglátogattam, amikor éppen otthon volt szabadságon, amikor végre sikerült vele találkoznom, az egykor volt országnak azon a részén, ahová Sztankay Zoli valami véletlen folytán került. És körülbelül ez volt a leglényegibb információ, amit megtudtam tőle, mármint amit a nemi életéről mondott, amikor hosszú szervezés után végre elmehettem hozzá két teherautóút között, és beültünk a kiszolgált hajóból kialakított sörözőbe az egykori hajógyárral szemben, ebben a furcsa kisvárosban, ahová Sztankay Zoli valami érthetetlen módon elvetődött, hogy innen szállítsa teherautókkal az olajat a finomítóból mindenfelé, vagyis ahová kellett, mindegy, ő még ennyit sem mondott erről. Nem is így kezdődött, úgy kezdődött, hogy sokáig vártam rá, nagyon sokáig.

Milyen sokféle ember, gondolod magadban, míg vársz Sztankay Zolira, milyen sokféle ember, ismételgeted, és nézed őket egyenként, ahogy esznek, isznak, beszélgetnek, már akik társaságban vannak, mert van, aki egyedül ül az asztalánál, az csak eszik vagy iszik, és nyilván gondolkodik, esetleg magában beszél, akárcsak te, nyilván beszélget magában, vagy gondolkodik, mit is csinálhatna, beszélget, talán vitatkozik is valakivel, hogy mért nem jött el, de egészen más is lehet, mért ragadnál le ennél a helyzetnél, és amaz válaszol neki, ugyebár amit gondol, gondolja, hogy mit válaszol, vagy csak emlékezik valamire vagy valakire, magára, beszél magáról magának, valahogy, hogy emlékszel, amikor ott voltál, de hát így nem beszélünk magunkhoz, nem gondolkozunk így magunkkal, sok minden összevissza, ahogy eszébe jutnak a gondolatok, emlékek kusza szövevényben, amíg rág az a pofa ott, és néz maga elé, és sűrűn iszik keveset, szinte minden falat után valami gyümölcslevet, mármint az a magas, kopaszodó, ülve magas, rögtön az asztaltársaság mellett, az biztosan nem Sztankay Zoli, nem ismerős, a múltadból talán leginkább a Gortvai Lacira emlékeztet, de magasabb nála, és soványabb, persze lehet, hogy a Gortvai Laci is magasabb és soványabb most, mint amilyennek te elképzeled, iskolás korotok óta nem találkoztatok, nem is szoktál rá gondolni, most is csak azért, mert Sztankay Zolira várakozol, azóta nőhetett és nem feltétlenül hízott meg, csak te képzeled úgy, hogy Gortvai Laci alacsony és köpcös lett, az olyanokból lesznek az alacsony és köpcös középkorúak, mint amilyen ő volt az iskolában, de hát ez mindegy is, hiszen nem mindenkivel és nem is bárkivel akarsz találkozni a múltadból, mindegy, hogy ki kire hasonlít itt a gyerekkorodból, csak Sztankay Zolit várod, akiről szintén nem tudod, hogy milyen, hogy néz ki, az apja nagyon kövér ember volt, olyannak képzeled, középmagas és kacsázva járt, de az apja már ötven körül volt, amikor megismerted Sztankay Zolit, vagy nem volt még annyi, csak így utólag tűnik olyan soknak, nem lehetett még annyi, hiszen még általánosba jártatok, amikor meghalt, és Zoli volt az idősebb gyereke, negyven is alig múlhatott, már idősebbek vagytok, mint ő volt akkor, az szörnyű volt, ahogy meghalt, az első ilyen tragédia, amilyenből azóta olyan sokkal találkoztál, hogy szinte már ezek lettek a hétköznapiak, de most itt jön mégis, a Sztankay Zoli apja, és egyenesen feléd tart, ugyanúgy nem nevet, ahogy a Sztankay Zoli apja sem nevetett sosem, csak hát ez most itt nyilvánvalóan maga a Sztankay Zoli, aki jön kövéren és kacsázva, és szintén teherautót vezet, és szintén nem nevet sosem, hogy lehet ez ilyen baromi egyszerű. Szia. Szia. Kezet fogtok.

Ha már ide jöttél, miért nem tengerész lettél, kérdeztem, majdnem azt is hozzátettem, hogy bazd meg, de valahogy nem illett az már ide, de más sem illett, nem tudok úszni, mondta Sztankay Zoli, és mintha ő is hozzá akart volna tenni még valamit, de ő sem tudta, hogy mit. Ittuk a sört, néztük a vizet az öbölben, ahol az egykori nagy ország hajógyára volt, régebben pedig egy másik nagy ország hajógyára, és nyilván valami ilyesmi volt itt a korábbi országok idejében is, a rómaiak is itt kötöttek ki ebben a védett kikötőben, és a velenceiek is itt teleltették a hajóikat, és itt javították ki a sérüléseket, cserélték ki a hajók elkorhadt részeit. Röhej, hogy valaki itt lakik, és közben meg teherautósofőr. Én nem lakom itt, van itt ez a lakás, amit a cégtől kapok, és van ez a kamion, ami szintén a cégé, hajón lenni sem lenne több értelme, a tenger is csak út, meg a föld is csak út. És mondtam már, hogy nem tudok úszni.

Erre még emlékezni is nehéz, annyira egymásba tapadva áll minden, nem engedi magát kibontani, szinte végig csak hallgattatok, de nagyon sok mindenről hallgattatok, arról szólt ez az egész találkozás, amiről nem beszéltetek, arról szólt, ami nem írható le, mert nem volt, arról, ami egykor volt, amiért nem kellett egymással beszélnetek, mert mindent tudtatok egymásról, amit akartatok, mert már minden megtörtént, aminek érdemes volt megtörténnie, és semmire sem voltatok kíváncsiak abból, ami azóta történt, csak a súlyos, eseménydús hallgatásotok ennek a találkozásnak a története, igen, nyilván Zombori Lizy kerek, kemény melle a történet, aköré lenne szervezhető az egész maszkulin történet, amire az ő keze tapadt rá először, nézed ezt a kezet, ezt a nagy, kövér kezet, nem ez volt az, de valahol itt van ebben a kézben az a kéz, amelyikkel az előbb kezet fogtál, igen, és a te kezeid is itt vannak előttetek az asztalon, forgatod a poharat, a te kezeidben telt meg a Lizy melle, a te gyerekedet szoptatta, és a te kezeid nem tartották meg ezt a mellet, a te kezeid hagyták, hogy megnyúljanak, hogy egyre mélyebbre ereszkedjenek, és aztán még ezt is elárultad, ezt a történetet is, ezt a közös történetet is hagytad kiengedni a kezedből, amit pedig már Sztankay Zoli miatt is őrizned kellett volna, amit talán éppen miatta nem őriztél, hogy ne legyen semmi, mintha semmi sem lett volna, de még csak nem is így volt ez, nem így hallgattatok, nem ennyire irodalmian, hanem egészen értelmetlenül egyszerűen, mintha nem valamiről hallgatnátok, mintha nem mindenről hallgatnátok, hanem egyszerűen csak nem azért találkoztatok volna, hogy beszélgessetek. Igen, nyilván túl sok minden volt, amiről beszélni kellett volna, és túl kevés, amiről lehetett volna beszélni, és az sem volt egyértelmű, hogy miről kell és miről lehetetlen. Például hogy elmeséld Balla Józsi arcát, hogy úgy tett, mintha élne, meg ilyesmi, erről szó sem lehetett, pedig leginkább erről lehetett volna szó, csak hát Sztankay Zoli a szemedbe röhögött volna, és arról sem lehetett szó, hogy nem beszéltek róla, mert akkor is a szemedbe röhögött volna, ha úgy próbálsz róla beszélni, hogy megállapítottod hogy nem beszélsz róla. Illetve erről mégiscsak szó esett, rögtön az elején, amikor azt mondta, hogy ne meséld el, mi lett belőled.

De hát nem szoktak a hajók lépten-nyomon elsüllyedni. Ezt én mondom, próbálok beszélgetni. Lépten-nyomon nem, de hát nézd csak meg azt a hajót, én innen szoktam nézegetni, hogyan épülnek ezek a hajók hónapokig, valaki kitalálja, megtervezi őket, aztán ez a sok ember, akiknek az egészről fogalmuk sincs, részenként megépíti, csavarozza, hegeszti, rohangálnak ott összevissza a hajó vázán, kapkodnak, látod, éjszaka is dolgoznak, villanyfénynél, a vas is lehet anyaghibás, aztán lekezelik ezzel-azzal, festik, burkolják, mindenki csinál valamit, az egészről pedig senki nem tud semmit, csak a tervező, de az is elszúrhatja a dolgot, valamit nem jól mér föl, normál esetben minden jól működik, aztán egyszer csak valami rendkívüli helyzet jön, nem muszáj rögtön vihar, egyszerűen múlik az idő, bármi lehet, mittudomén, és akkor elsüllyed, én meg nem tudok úszni. Nem regény ez, bazd meg, azt, ha szarul írod meg, nem süllyed el senki, még a kiadó sem, de az embereknek vagy kiknek, a hősöknek semmi baja nem lesz, ott maradnak a könyvben, és vígan élnek tovább. No, jó, lehet, hogy ez marhaság, de az autóval akkor sem lehet elsüllyedni. Ezt meg Sztankay Zoli mondja, nyilván jóval kevesebbet mondott, de olyan keveset nehéz mondani. Hát igen, éppen ez az, hogy olyan keveset, amennyi éppen elég, annyit nehéz mondani. De hát hajózni muszáj, ezt már Nyári tanár úr is megmondta. Ezt én mondtam volna, ha akkor eszembe jut. Hajózni muszáj, mondjuk, hogy miért, azt nem kérdezem, nyilván épp erről szólna ez a mondás, hogy nem kell annyit kérdezni, hanem hajózni kell. Vagyis muszáj. Aztán vagy elsüllyedünk, vagy nem.

Ennyi volt a találkozásunk programja, ittuk sorban a söröket, én többször hánytam a hajókorláton át a vízbe, mi van, tengeribetegséget kaptál, röhögött ilyenkor rajtam Sztankay Zoli, és ringott a hasa, ki volt gombolva az inge, és gyöngyözött a hasán a szőr az izzadságtól, talán a sör is ráfolyt, rettenetesen meghízott, az többször is eszembe jutott, mint ahogy most is eszembe jut, hogy az apja is meg tudott inni egy láda sört, el tudott vinni a lábán. Ha a kezemben el tudom vinni, akkor a hasamban mért ne tudnám. Erre, az ilyenekre nem tudtam mit mondani, tulajdonképpen most sem tudnék, mert tényleg, miért ne, akkor meg már régen kint jártunk az óceánon, ringott a hajó, és Zoli csak röhögött egyfolytában, a hasa is együtt ringott a hajóval, én meg csak bámultam a pohárba, még az látszott valahogy a legfixebb pontnak az egészben, és tulajdonképpen ott tükröződött benne minden, Sztankay Zoli hasa, a tenger, az épülő hajó fényei, és a végtelen távlatok, végtelen távlatok.