Mesés Péter

Volt? egyszer? egy? ország?

Egy nem-létező országról írni a legjobb, bármit kitalálhat róla az ember.

(Mészáros Sándor)

Érdekes, gondoltam, amikor elolvastam Mészáros Sanyi írását az Ex Symposion Falufólia számában, hát nem pont valami olyasmi jut az eszébe a faluról, mint nekem az országról? Bár én nem Punnián szoktam elgondolkodni, hanem az Asszír Birodalmon. Konkrét, egykor-létezettként, már ha hinni lehet a történetíróknak, amint végigsöpörnek az asszír hadak Kis-Ázsián, Mezopotámián (vagy hol, ahol éppen) szép módszeresen kiirtva mindent és mindenkit, aki éppen az útjukba kerül. Azon szoktam gondolkodni, vajon ők miket gondolhattak ekkor, mármint végigsöprés és kiirtás közben. Mit gondolhat mondjuk egy Asszurbanipál? Valószínűleg az égvilágon semmi különöset, csak olyasmit, amiket a maguk dolgát jól végző emberek amúgy normálisan gondolni szoktak, de hát én ezt honnan tudhatnám?

Valami ilyesmi jutott eszembe, amikor Lovas Ildi azt mondta széles karmozdulattal maga köré mutatván Zentán, volt egyszer egy ország, ez lesz, írd meg amit látsz. Mit is látok, az Ex-estre kivezényelt gimnazisták már hazamentek, miután egy órán át angyali türelemmel még csak nem is tettették, hogy figyelnének, megvan az ötös irodalomból, viszlát. Ezután átmentünk a könyvtárépületbe, pálinka, meg egy csomó kedves (milyen szerencse, valami titkos erő lefogta a kezemet, amikor már éppen írni akartam: magyar) ember. Tán csak nem arról kellene írnom, hogy Jugoszlávia? Csak nem ezt jelenti a széles gesztus? Vicces lenne, ugyanis bevallom, többet jártam Szerbia és Montenegróban mint Jugoszláviában, annak is csupán a Kisjugó verziójában voltam. A jugó tengerpartra is csak akkor vetődtem el, engedve a gyermeki és asszonyi terrornak, amikor az már régen nem jugó volt. Majdnem úgy vagyok ezzel, mint Hérakleitosz a panta rhei-jel: kétszer nem lehet ugyanabba az országba lépni. Ugyanazokba az országokba lépünk és mégsem ugyanazokba lépünk. Pedig ott laktam Jugoszláviától tíz kilométerre, Szegeden. Pedig álmomból fölverve is kívülről fújtam, hogy csetri csetri dvá do Beográdá meg hogy lípe cvátu. De akkoriban, amikor még utazni vágytam, inkább Romániába mentem, az mindenképpen kalandosabbnak tűnt, Ceauêescu elvtárs valahogyan valóságosabb volt. Jugoszlávia? Az amolyan kapitalizmus, van útlevelük, utaznak, ahová akarnak, van mindenük, az egész ország olyan, mint valami Bécs vagy ilyesmi, de legalábbis egy láncos kutya. (Bár ezzel a láncos kutyasággal azért vigyáznék. Mert olyat, ahogyan a Surda meghal, amikor a csetnikek gyávamód hátba lövik, azt hiszem A neretvai csatában, de lehet, hogy egy másikban, meg amikor megszólal a dal, timtirírimtimtimtíririm, de úgy, hogy az usztasák a dal hallatán német patrónusaikkal együtt fejvesztve menekülnek, szóval ilyet bizony még a szovjetek se tudtak.) Amikor pedig már inkább Jugoszláviába lett volna kalandos az utazás, addigra belőlem veszett ki a kalandvágy. De teljesen. Meg egyáltalán, utazni sem szeretek. Minek? Descartes is azt írja, hogy ha olvas az ember, az olyan mintha utazna. Márpedig ha valaki, hát akkor ő aztán tud(ni vélt) valamit. Ami érdekel, megnézem fényképen, valami magazinban, akivel meg találkozni szeretnék, előbb-utóbb úgyis fölbukkan Budapesten. Na, jó, egynapi autózás, de ez az utolsó tét, amit még állok. Ebbe persze Szerbia és Montenegró éppenséggel még belefér.

Tehát valami effélén gondolkodtam, vagyis hogy milyen is lehetett asszírnak lenni, például. Mert egyébként mi értelme lenne annak, hogy volt egyszer egy ország? Volt? Egyszer volt? Egy volt? Ország volt?

Ha szigorúan vesszük persze, én is olyan országban születtem, amelyik csak volt. A születési anyakönyvi kivonatomon, az első személyi igazolványomon a Magyar Népköztársaság címere díszelgett, ma pedig a Magyar Köztársaság állampolgára vagyok. E kettő állítólag azért mégsem ugyanaz. Ezt pedig jobb pillanatokban, ha nagyon akarom, még tán hajlandó is vagyok elhinni. Volt persze olyan időszak is, amikor rettenetesen élveztem azt a valamit, izét, amit a Magyar Népköztársaság volt szíves adni útlevél gyanánt. A rendszerváltás ekkoriban még nem volt tény, de a szocializmus azért már igencsak az utolsókat rúgta. Azzal a bizonyos magyar pszeudo-útlevéllel a keletnémet határőrök simán kiengedtek (kiengedtek, brrr) Nyugat-Berlinbe, ahová nem kellett vízum. Nohát nekem kedvenc szórakozásom volt, hogy naponta vagy tizenötször átmenjek keletről nyugatra, majd vissza. Bahnhof Friedrichstrasse. Nem mondom, perverz egy dolog, de én élveztem. A keleti városrész bejárata, igen, bejárata, már ha Nyugat-Berlin felől jött az ember, valami kis vaskapu volt, mintha bunkeré, még én is alig fértem át rajta, pedig nem vagyok egy különösebb óriás. Körülötte ácsorgó emberek, akik meredt szemekkel néztek. Vagyis bámultak. Szerencsétlenek, úgy nézték a nyugatról érkező embereket, köztük engem, naponta vagy tizenötször, mintha valakit vagy valamit várnának. Rokonokat, szabadságot, marslakókat, fene tudja. Én meg megint csak mentem a határállomáshoz, most vissza, Nyugatra. Oda-vissza, oda-vissza. A húszas évekből a harmincasokba, a harmincas évekből a húszasokba. Ugyanazokba az országokba lépünk és mégsem ugyanazokba lépünk. Azt is nagyon szerettem, amikor a nyugat-berlini metró átment a kelet-berlini fantomállomásokon. A nyugati vonal egy része ugyanis Kelet-Berlin alatt húzódott. Az állomásokat természetesen megszüntették, befalazták. Ilyen helyeken a metró lassított, alaposan meg lehetett nézni mindent. Volt ottfelejtett lapát, üres sörösüveg, minden, ami kell. Az élet szaga. Tán még valami ottfeledett, befalazott géppisztolyos határőr-csontvázat is láthattam volna, amint holtában is figyel, ha én jobban figyelek. De egy aprócska Goebbelst egészen bizonyosan. Nohát, ekkor szerettem nagyon azt a bizonyos magyar útlevélfélémet. Ma már persze minden másképpen van. Az én kedvenc városom, Nyugat-Berlin is megszűnt azóta.

Van egy távoli rokonom, valami többedfokú unokabátyám, vagy efféle. Csehszlovák katona volt. Gyermekként viszonylag sűrűn találkoztunk, mármint én voltam gyerek, ő már nem, ő akkor már felnőtt volt. Csodáltam is kellőképpen. Igaz ugyan, hogy az egyenruhája olyan furcsa, idegen, de azért ő mégiscsak amolyan vadakat terelő juhász lett. Ahogy teltek az évek már egyáltalán nem találkoztunk, csak kósza híreket hallottam felőle. Előbb Csehországban katonáskodott, majd amikor Csehszlovákia szétvált, visszatért valahova Szlovákiába. No, idén aztán konkrét hírt hallottam felőle. Megtudtam, ő lett a komáromi várkapitány. Mármint Komarno helyőrség parancsnoka. Vicces, gondoltam, valahogyan rokonságba keveredtem Klapka Györggyel. Jó, rendben, a komáromi vár kapitánya ma ugyan szlovák vitéz, nem magyar, no de mégiscsak. Gondoltam, milyen jó is lenne találkozni vele. Aztán nemrégiben találkoztunk is. Nem voltam biztos abban, hogy illendő dolog faggatni őt identitásról meg effélékről. Végül is Csehszlovákiában (hol van az ma már!) született, az volt az álma, hogy katonatiszt legyen, az is lett, hát istenem. De azért csak érdekelt a dolog. Merthogy a szlovák nacionalisták ugye azzal riogattak az esztergomi Mária Valéria híd (micsoda egy név, mi közünk nekünk egy nyafka Habsburg főhercegnőhöz, ha valaki, akkor Rumcájsz köt össze bennünket, annak ellenére, hogy ő cseh, esetleg morva, de miért ne köthetné össze Szlovákiát és Magyarországot egy cseh vagy egy morva, különösen ha olyan jelentős személyiség, mint Rumcájsz, akit a Duna mindkét partján egyformán nagy becsben tartanak, tehát én inkább a Rumcájsz híd elnevezést javasoltam volna, de a névadók valahogyan nem kérdeztek meg engem, ezért maradt ez a lehetetlen Mária Valéria), tehát a fent említett híd újjáépítése előtt azzal riogattak, hogy majd azon gurulnak be a magyar páncélosok a Felvidékre. Nomármost e gondolat valószínűleg nincsen egynémely magyar szellemi testvéreik ellenére, akiknek ha lehetőségük adódna rá, alighanem el is indítanák azokat a bizonyos páncélosokat. Akkor pedig bizonyára a komáromi hidat is fölhasználnák. Mit csinálna az én unokabátyám? Mit csinálnék én? Szerencsére a mi tájékunkon azért ilyesmi mégsem fordulhat elő. Mondjuk azt, a testvérháború kizárva. Szóval efféle agyrémeken morfondírozgattam, meg olyasmin, hogy mi is lehet az identitása Klapka szlovák utódának, aki történetesen az én unokabátyám. No de mégsem kérdez ilyesmit az embör rég nem látott vérétől, hanem inkább olyasmiket, hát hogy s mint vagy, mint megy a sorod, meg efféléket, a többit inkább hagyja. Már csak azért is, mert a felesége szlovák, ért ugyan valamit magyarul, de nem túl sokat, oszt ha például csak a felét érti annak a zagyvaságnak, amit én identitásról meg más kusza dolgokról kérdeznék, még a végén mit is gondolna rólam. Aztán Péter, merthogy őt is így hívják, az unokabátyámat, mesélni kezdi, hogy átjön a magyarországi Komáromba, aminek ugye nem ő a kapitánya, pénzt akar váltani, a kisasszony meg kioktatja, nem fölváltani, fiatalember, nem fölváltani. Mert amikor a koronáját a pénzváltó ablakán benyújtotta, azt mondta, ezt szeretném fölváltani forintra. A kisasszony meg kioktatta. Ezek után azt mondta nekem Péter, hogy Magyarországon, ha ezentúl bárhová is bemegy, hivatalos helyre vagy akár csak boltba, kizárólag szlovákul szólal majd meg. Én meg rájöttem, fölösleges bármit is kérdeznem. Talán egy igekötő az identitás. Talán az identitás egy igekötő. Vagy csak annyi, hogy hagyják békén az embert ott és akkor, ahol és amikor éppen van.

Jut eszembe, Csehszlovákia. A minap láttam a tévében Az én kis falumat. Régebben meg voltam győződve arról, hogy ez minden filmek egyik legnagyobbika. Most pedig néztem, és valahogy furcsán éreztem magam. Mert Bán János persze zseniális, Rudolf Hruëinsky, a doktor úr, egy csoda, a képek is szépek, a rendezés is a helyén van, még a sör is bizonyára a hetedik lépcsőfok alatt hűtve a legjobb, olyan, amilyen sehol másutt széles e világban, de azért valahogy csak nem állt össze. A film. Mint olyan. Volt egyszer egy ország. Volt egyszer több ország. Mi pedig, e több országok lakói, nagy balga kevélységünkben azt gondoltuk magunkról, mi aztán tudjuk, mi is az a világ, mi aztán megszenvedjük a világot, mások pedig, akik szabadon élnek benne, pontosan a nagy szabadságuk miatt mit sem értenek belőle, mert nekik nem kell metaforákban beszélniük róla, az ő nyelvük rettenetesen szegényes, hiszen ha kéket mondanak, kéket értenek alatta, márpedig akkor mi értelme az egésznek, mi értelme arról beszélni, amiről szabad, csak arról érdemes szólni, amiről nem szabad, csak annak van érvényes mondanivalója, akinek amúgy megszólalnia nem szabad, ezért ha lehetséges, mások másutt meg se szólaljanak. Kis kelet-európai pornográfia. Most, hogy rég megszűnt a film születésének kontextusa, majdhogynem értelmetlenné válik, annak ellenére, hogy élvezni azért lehet, sőt, szeretni is. Mert ha ma már nem is igaz, talán soha nem is volt az, azért még nem rossz. Amikor országok meg világok szűnnek meg, néhány meglepő dologra ébredhet rá az ember.

Zentán valahogyan eszembe jutott egy német színésznő, Senta Berger. Kicsit már nem fiatal, de valamikor nagyon szép lehetett.

B. papája, Pista bácsi, a szlovéneket nem szerette. Fönnhordták az orrukat, mindenkit lenéztek. Főként a siptárokat. Történt egyszer, mesélte jófajta pálinka mellett, tehát történt egyszer a hadseregben, hogy egy szlovén addig baszkódta az egyik siptárt, merthogy buta, koszos és műveletlen, amíg Pista bácsi nem bírta tovább a nagyképűsködést, és a szlovént jól megverte. Népek hazája a nagyvilág, működik benne a szolidaritás. Volt azért persze rendes szlovén is, például a Tomasek Franz, nagydarab, erős gyerek.

Gondolom, valahogy így van ez. Kicsi történetekből talán rekonstruálható egy valaha állítólag létezett ország, vagy éppen bármit kitalálhat róla az ember.

Arra a kérdésre azonban, amelyik igazán érdekel, valószínűleg sohasem fogok választ kapni., legfeljebb ha kitalálhatok valamit. Mire gondolhatott az utolsó asszír a halála előtti pillanatokban?