Németh Gábor

Zsidó vagy?

,,Minek hol van a helye? Nem ott,
ahol az emlékezet szinte kilöki?”

Csaplár Vilmos

,,Az apám jó ember volt, ez egy mondat,
én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól,
jó ember, és most már akkor ez is egy mondat,
mindentől akár függetlenül, akár nem.”

Kukorelly Endre

Egy hajón kellene élni.

Repülő hollandin.

Ülök a hajó orrán, a kishegyesi kocsmában, a Pöndölben. Világ körüli utazás. Máli Igyos. Kicsit mész, de világgá. Kávét kérek, és mert rutinos voltam, hoztam magammal tejet is. Tej, kávé, Magyar Szó, meg a Szigetek az áramlatban. Pelinkovác, hidegen, hideg pohárban. Deres már a pohár, őszül a vén betyár, rá se néz már sohasem a fehérnép. A doboz tejet Magyar Szóval védem meg a legyektől. Egész délelőtt ott ültem, még mikor esni kezdett, akkor is kint, jó darabig megvéd a gesztenyefa, megvéd, aztán már nem, felkapom az újságot, benne a tej, a doboz, amit elfelejtettem, ahogy belépek a kocsmába, kiömlik, a nadrágomra, meg a lábam elé, a földre. Kérek egy rongyot a pincérnőtől, nincs, a Magyar Szóval kezdem föltörölni a magyar kocsma kövéről a szerb tejet, rájövök, hogy vicces, ha pedig rájövök, osztály bohóca, meg kell osztanom az első lehetséges röhögővel. Még jó, hogy nem vagyok szerb, mondom magyarul a magyar pincérnőnek, egy picit vár, egy pillanatra arra gondolok, mi van, ha mégis szerb, de nem, elneveti magát, és azt mondja, pedig reggel, amikor bejött, azt hittem, hogy szerb, olyan goromba az arca. Goromba. Áll mellette egy részeg, rózsaszín trikóban, szemügyre vesz. Dehogy szerb, mondja, hát nem látja?, cernogorác. Cernogorác vagyok, goromba, bankot alapítok gorombán vagy ölök, vagy goromba regényeket írok a hegyekben, az asszony mögöttem jár, tudja, mi a dolga, mert vele is goromba vagyok, a vérbosszút pedig nemes hagyománynak tekintem. Harcos vagyok. Goromba montenegrói.

Sosem tudtam verekedni.

Nem is nagyon verekedtem, soha.

Még a Zsolnayval se, azokat a dolgokat nem, egyiket se lehetett verekedésnek hívni. A másodikat végképp nem, ugrik rám, megint hátulról, de valahogy megérzem, ahogy ugrik, megérzi bennem valamelyik ős, zseniális állat, kicsit lehajolok, és amikor fölém ér, megfogom a csuklóját, és továbbhúzom, segít neki a lendülete, aikido, a saját lendületével dobom meg, vagyis nem én, hanem az ezek szerint bennem lakó, ősi technika, repül tovább a Zsolnay, régi padok, öntöttvas lábakkal, nincsenek egyben az asztalok a székkel, a régi padok közé esik, földönt néhányat. Nem nyúl többé hozzám. Soha többé nem. A Zsolnay lenne a lehetséges ok, hogy gyűlölhessem a cigányokat. Hogy nyugodtan gyűlölhessek végre valakiket. Cigány a Zsolnay, kicsi, fekete, agresszív és nyúlszájú, és kezelhetetlen. Mindent szabad neki, az egész első ának nem szabad annyit, mint neki egyedül. Mindenkinél kisebb és csúnyább, és mindenki fél tőle. A nagyobbak se mernek hozzáérni, mert valahogy lehet tudni, mindenre képes. Ilyenek a cigányok, nyilván meg lett mondva otthon, onnan lehet tudni. Kicsi a cigány, legalább is konkrétan ez a cigány kicsi, nyúlszájú, gyengének látszik, alig tud olvasni, makog, de közben nyilván mindenre képes, vigyázni kell vele.

Vigyázz, kés van nála.

Nem olyan könnyű bármit leírni.

Elmesélni egy arcot, mint egy tájat.

Félelem, harag, és elfogultság nélkül. Kitalálják a Sátánt és mindenhogyan ábrázolják, belecsempésznek némi esetlegeset, hogy pont jól legyen elhibázva, és ezt elnevezik művészetnek. Mintha agyagból csinálták volna meg a fejét, és belül elég sok drótot elhasználtak, aztán ráfeszítettek valami elhasznált, koszos bőrt, azt azonban megengedték, hogy levegőt vegyen, szuszogva, a nyúlszáj fölé fúrt két kicsi lukon. A fején fekete szőr haj helyett. Megszülettél, baszod, és az orvos megpiszkált egy bottal. Olyan ronda, olyan félelmetesen ronda, hogy az már önmagában elég egy harmonikus világkép összeomlásához. Az arcának a puszta lehetősége kikezd egy efféle világmagyarázatot, hiszen arcának valóságában épp az a legrettenetesebb, hogy egy efféle arc lehetőségének cáfolhatatlan bizonyítéka. Negatív teológia. Minden a rondaságából jön, abból születik a félelme, a félelemből a tárgyatlan harag, izgága méreg, állandóan utat és célt keres. A saját arcából csináltak maszkot. És ez még, hogy ez egy maszk, a megengedő változat, mert az az előfeltételezés, hogy amit látunk, ami látszik belőle, az tényleg a saját arca volna, egy másik premisszával együtt, tudniillik azzal, hogy saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert az Úr, a legborzalmasabb következtetések alapjává válhatna. Vagy az van még kibúvónak, hogy a Zsolnay nem ember. Hanem mondjuk mókus, a jó píárja nélkül, rendesen megnövesztve. A szájában folyton ott egy hatalmas mogyoró, vagy nem is, egy makk, makkszemet hord a szájában, a makk mellett hörög, emberi beszéd helyett. Mintha az Orros, a törpe felnőtt változatát látnád, horrorpornó, abból volna valamelyik szolgamókus a Zsolnay. Csúnya hibát követhetett el, és ki fogja abból kiváltani, senki.

A nagyszünet elviselhetetlenül hosszú, a szabadság tátongó szakadéka, kicsomagolhatod az uzsonnádat, sétálhatsz a folyosón, elmehetsz vécére, vagy bent maradhatsz az osztályban, bámulhatod az ablakból odalenn a járókelőket, vagy van még az is, hogy megpróbálhatsz megölni valakit, mondjuk annak a valakinek a halálos ellensége fölajánlott egy zacskó frutit, és azért, miért, fűért, egy zacskó frutiért.

Megpróbálod megfojtani, mondjuk, a kisdobosok kék nyakkendőjével, ami valószínűleg a kisdobosok kék zászlójának egy darabja.

Kisdobos nyakkendőben kellett járni, meg iskolaköpenyben, az is kék, kékbe kötöttük a füzeteket, ez egy kék ország, úgy látszik. Kicsöngettek, elindultam valahová, hogy soha ne érjek oda. Előjel nem volt semmi. Ha csak a Zsolnay puszta létét, lásd fenn, nem tekintjük annak. Rád ront egy erő, és húz, ránt le hátrafelé, mint az örvény, kapálózol, de húz le, tovább, a nyakadnál fogva. Ahhoz, hogy valamit csinálni tudjak, meg kellett volna értenem, hogy mi történik, egy esetből kellett volna helyesen általánosítanom. Nem sikerült. Mentem le, engedtem az erőnek, zuhantam hátra a földre, a nyakamat szorította valami, egyre erősebben és módszeresebben, szakszerűen, újabbat és újabbat tekerve a kék zászló egy bizonyos, éppen nekem jutott darabján, nem jön ki hang a torkomon, pedig segítséget kéne kérni, volna is kitől, itt van mindenki, még látom, igaz, egyre homályosabban, látom a lábakat, az osztálytársaim lábát, poros cipők és édes kis bokazoknik, szép kör van cipőkből és bokákból, nem mozdulnak, nem segít senki, kapálózok, de nincs fogás, nincs mibe vagy kibe kapaszkodni, pedig keresem, tágra nyitom a szemem. Mégsem látok. Nem látok semmit, pedig nyitva a szemem, és nem, nyitott szemmel nem, megvakultam. Vak vagyok és nincs levegőm. Meg fogok halni. Meghalok a nagyszünetben. Megfojt egy ismeretlen, nem emberi erő. Azaz hogy emberi mégis, nagyon is emberi, annyira, hogy elkövet egy gyerekes hibát. Türelmetlen. Túl gyorsan akar végezni velem, pedig elég hosszú a nagyszünet. Elhagyja védett pozícióját, kijön a hátam, a fejem mögül, rám mászik, hogy szemből fejezze be, amit hátulról elkezdett. És ezzel kiszolgáltatja magát a bennem pislákoló nem emberinek. Az hogy bennem, már csak hasonlat, vagy mi, pontatlanság, mert ami küzd, már elvesztette a személyiségét. Elvesztett engem. Elindul egy késztetés a hüllőagyából, és felrántja a bábu térdét, a bábuét, ami abból lett, aki valaha voltam, felrántja a bábu térdét pontosan a Zsolnay lábai közé. Nagyjából az utolsókat rúgtam, egy volt az utolsó rúgásaim közül, ez egy leíró típusú megjegyzés, nem akarnék fölöslegesen hangulatot teremteni vele.

Legurul rólam, nyüszít, valaki tanár segít fölállni.

Egy pislákoló ösztön mentett meg, nem a többiek. Meg a divat, pontosabban, a divat hiánya, az, hogy még nem jött divatba, még nem jött be a juhargubó. Pár év, talán kettő, és juhargubót kellett átfúrni a menő csávóknak, a kézzel kötött csomó helyet, kemény juhargubót a kisdobos és úttörő nyakkendőkre, ha már meglett volna, vagy mondjuk megelőztem volna a divatot, akkor az általam diktált divat, a juhargubó segített volna a Zsolnaynak eltörni a gégémet. De nem én találtam ki, nem én, hanem valaki más, később, ez volt a szerencsém.

Kibírtam a napot valahogy, vagy értem jöttek, mert telefonoztak nekik. Egy darabig nem jártam iskolába, mert mással voltam elfoglalva. Bukott angyal. A bukásodra játszanak. A nappalt eleve vegyük ki, fogalmam sincs. Az éjszakákból valami rémlik.

Jön, ki szeretné szedné a májamat, mert ez a kötelessége, rám jár, fekete a feketében, sántítva sündörög, pedig madár, figyel, figyel, hogy figyelek-e, vagy már alszom, hogy alszom, pedig nem, éjjel jön, lila feketében, aztán rám ugrik, a mellkasomra telepszik, megölel a szárnyával, nem mozdulok, mintha lekötöztek volna, úgy nem, nem tudok megmozdulni, üvöltenék, de nem jön ki hang a számon, sötét lesz egy darabig, aztán derengeni kezd valami fény, mintha alkony volna, egy erkélyen állok, egy városban, legyen mondjuk Budapest, öreg utca, romlott bérházak, úgynevezett bérpaloták, ha akkoriban tudtam volna már így nevezni, tudtam volna bérről és palotáról, hatodik kerület vagy nyolcadik, egy erkélyen állok a negyediken, vagyishogy állunk, de nem emberek vagyunk, hanem gyufák, meggyújtatlan gyufaszálak, pont olyanok, amilyenekkel állítólag tilos játszadozni, gyufák vagyunk és félünk valamitől, nem tudom, nem derül ki, milyen gyufák ezek, mi közöm van hozzájuk, rokonok-e, vagy csak összehozott velük a kíméletlen élet, a szemközti házat nézem, romos ház, négy vagy öt emelet, belövések nyomai, az ablakkeretről rég lepergett a festék, csendes az utca, semmi rendkívüli, ha csak az indokolhatatlan félelmet nem tekintjük annak, aztán eltűnik minden, egy folyosón megyek, mintha házak között, egyre szűkebb és sötétebb, pedig nekem át kell jutnom rajta, sötét és nyálkás, és jön szembe valami megnevezhetetlen, a világ legfélelmetesebb dolgaiból láthatatlanná összegyúrva, a folyosó vagy sikátor már olyan szűk, hogy mindenképpen hozzá kell érnem, hozzám ér, kimondhatatlan, aztán kiszabadulok, hatalmas, fényes térségre lépek, mintha repülőtér volna, mondjuk, nincsenek határok, hihetetlen tömeg, mintha az egész világot meghívták volna egy ünnepélyre, körülveszünk valamit, kicsit közelebb kell mennem, mert nem látom jól, egy hatalmas lényt, szárnyas, mint egy szitakötő, fényből, indokolhatatlan békesség árad belőle, az ég meg visszaveri, már nem vagyunk gyufák, hanem fényes árnyak, a lényből áradó nyugalom épp olyan indokolhatatlan, mint a félelem volt az erkélyen, talán ezért kerülök vissza az erkélyre, indokolhatatlanságból, a szemben levő ház mögül jön valami, amitől félünk, lassan jön, de feltartóztathatatlanul, az alkony lilája enyhén vörösbe hajlik, és akkor megmozdul a ház, felemelkedik, mint egy álomban, írhatnám, ha nem éppen egy álomban volnánk, megremeg, fölemelkedik és széthull az elemeire, aki látott már házat fölrobbanni, tudja, hogy milyen, megemelkedik és egy másodpercre visszaemlékszik arra, ami volt, minden mozdulatlan marad a robbanásban, csak aztán hullik szét, ahogy a törvény kötelezi, így robbant föl a ház, de hang nélkül, tökéletes némaságban, összeomlott, és akkor előbukkant mögüle, ami elpusztította, óriás fém golyó, nem, mint egy mozdony orra, mintha nem golyó volna, hanem nem tudom, mi, mintha ez is fényből volna, de ha az a másik lény arany volt, akkor ez ezüst, vagy inkább higany, az arany lény higany testvére, a higany az kíméletlenebb, olyan, mint a lázmérő vége, nincsenek rá szavaim, jön, egyre közelebb, amíg a fém hideg szagát meg nem érzem, jön, egészen a végső sötétig.

Belülről ilyen, de milyen kívülről.

Kívülről olyan, hogy kijön a hang belőlem, mégis, fölébreszti apámat és anyámat, villanyt gyújtanak, odarohannak, átölelnek, és én kétségbeesetten próbálok szabadulni, ülök a hideg vizeletemben, a mocsárrá gyűrt lepedőben, és ordítok, hogy ne, ne csinálja, menjen el, ellököm őket, és nyitott szemmel rettegek tőlük. Rettegek azoktól, akikből vagyok. Nyitva a szemem, de az is nyilvánvaló, hogy nem látok semmit vele. Kívülről meg ilyen, később elmesélték.

Addig ismétlem, míg kórházba nem visznek, kilenc vagy tíz éjszakán át ugyanaz a műsor, minden éjszaka, tízszer ugyanaz az álom. Nappal meg fáj a fejem. Fáj nappal a gyerek feje. Nagyjából annyira fáj, hogy fölmerül az öngyilkosság gondolata, nem önsajnálatból, hanem praktikus megoldásként, a fejjel együtt nyilván elmúlik a fájdalom, és pont ez volna a célom. Mondjuk kiugrani az ablakon, és odalenn összetörni a fejemet. Lent, az udvaron, ahová a pénzt szoktam papírban dobálni a hegedülő bácsiknak, elég kemény a beton, ott biztos összetörne, és kifolyna belőle minden fájdalom.

Nem összetörik, hanem vizsgálják.

Vizsgálják a Ragyogásom és a Virágszálam fejét. Hervadt virágszál és régi ragyogás. Egyem a szívemet. Heim Pál gyermekkórház. Dr. Bogárdy Mihály utal be oda. Jó kis hely, ismerem régebbről.

Zöld mentővel vittek be.

Vagy az máskor volt?

És máshova vittek?

Rohan az apám, az ölében tart, pislákol valami fény a lépcsőfordulóban, rohan le, mert megjött ugyan a mentő, de ezzel is időt kell nyerni, betesznek, zöld mentő, a többiek meg sárgák lesznek az irigységtől, ha majd az óvodában elmesélem, diftéria gyanúja, avagy Móra Ferenc később tanult szép szavával, torokgyík réme fenyeget.

Külön szobába tesznek.

Sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek.

Külön szoba, egyedül vagyok, üvegfal választ el egy másik külön szobától, azt pedig a következőtől, üvegfallal elválasztott szobák sora, halványulnak, de elég sokáig ellátok, a mellettem lévő üres, a következőben egy fekete hajú lány, egész nap sír, csak néha néz a szemembe. Ezek itt nem tudnak mi kezdeni a sírással. Két üvegen át próbálom megszüntetni. Alig megy. Olyankor átnéz, kicsit átnéz a szemembe. Néha bejönnek, és egy tűt szúrnak a combomba. Messze az éjszaka a legrosszabb, kék lámpa világít az ajtó fölött, csend van, és hiába próbálom odahívni az anyámat, nem jön.

De nem ez a Heim Pál. A Heim Pál az, hogy azt ígérik, vizsgálatra megyünk, aztán valahogy eltűnik a ruhám, és kiderül, hogy azonnal, azon melegében kiveszik a mandulámat. Simlis hely, jó lesz vigyázni, ki tudja, mi van a háttérben, miféle szándékok. Az orvossal összeköt egy gumi lepel, arra kapargat ki belőled egy darabot, de előtte még betuszkolnak a szádba egy iszonyatosan rossz ízű szájkosarat krómból, hiába próbálod jelezni valahogy, hogy a kutyáknál például az ilyesmit kívülre teszik, nincs-e itt valami végzetes félreértés, nem valami kezdő gyakorlatozik veled véletlenül, próbálkozik, de sajna nem jut eszébe, hogy akkor ezt pont be, vagy kívülre, mert beteg volt, amikor tanították, csak most ciki volna megkérdezni egy öregebbtől, inkább beletuszkolja a szádba a króm szájkosarat, és azon át kapirgálja ki a torkodból a feleslegesnek ítélt részeidet egy gusztustalan gumilepedőre. Nem lehet beszélni utána se, vagy két napig, viszont kötelező gyógyfagyizni. Addig bosszant valaki, amíg az első nap délutánján elordítom magam, illetve ordítanám, mert a számon szavak helyett kidől a meleg vér. Na ez a Heim Pál, erre varrjak gombot.

Kórházba megyek.

Aki kórházba megy, mintha meglátogatná a Tükrök palotáját. Néz körül, és mindenhol magát látja, de nem ismer rá, ez magasabb, az kövérebb, mindenki el van torzulva, miért ismerne önmagára. Négyágyas szobába fektették az Anyámat a Kékgolyó utcában, műtétre várt, arra, hogy elintézzék valahogy, legyen szabad kicsit még élni, távolítsák el belőle az akadályokat. Rajta kívül mindenki, mind a három szobatársa azt hitte, hogy a körülmények sajátos és tulajdonképpen szerencsésnek mondható összejátszása révén került nem-rákosként a rákkórházba. Az országban egyedül itt van olyan gép, itt dolgozik az Ibike, aki naponta rá tud nézni, az uram a fájós lábával is két perc alatt beér, istenien főznek, mit tudom én. A legprimitívebbet találják ki, a beteg meg simán elhiszi, nyugodtan fekszik, nézeget körbe, körülnéz, és nem veszi észre, mi van, hogy kik veszik körül, és ha azok, akik, akkor vajon ő meg ki lehet. Az ország egyik legjobb onkológusa, amint a halála pillanatáig hitegetik, pont addig hiszi el, hogy nem rákos, amíg kell, mert aztán már nem kell elhinnie többé, soha semmit.

Nem ismertem magamra, ahogy körbenéztem.

Ezek ugyanis itt mind tébolyultak.

Na, jó, nem mind őrült, vannak olyanok is, akik csak egyszerűen nagyon betegek, nem nagyon van eszük, valami elvette, vagy legalább is nem hagyta meg. Esetlen flanelpizsamákban császkálnak a folyosókon, selyempapírt szorítanak fésűre, és úgy próbálnak zenélni, röhögnek és üvöltenek, vagy egyáltalán nem adnak ki hangot.

Megszületik, éppen, mint a többi, szépség és jóság van eltervezve, arra szánják, akik gyanútlanul megcsinálták, és alig telik el öt év, itt ül az asztal alatt, a Heim Pál Gyermekkórházban, a fehér asztallábak, a padló és az asztallap által kijelölt, védett térben, nem ér hozzá a lábak mint látható élek által kijelölt kocka láthatatlan falaihoz, úgy ül bent, hogy még csak véletlenül sem nyúl ki, nem nyúl át a láthatatlan hártyán, az ellenség birodalmába, mert ha kinyúlna, ha átnyúlna, ezek, vagyis onnan nézve azok ott kint nyilván azonnal leharapnák a kezét. Beült a kockába, a saját kockájába, és kockákat vitt magával oda, mert csak a kocka lehetséges, nyilván ez az egyetlen barátságos forma, a kocka még nem árulta el ebben a végtelenül hosszú életében. Szép, színes fakockák, azokkal játszik, de egyáltalán nem látszik játéknak, inkább, mintha valamilyen feladatot teljesítene, mintha kiszemelték volna egy felelősségteljes munkára. Megfelelő embert kényes feladatra. Azt mondta neki egy hang, hogy építsen sírokat. Sírokat épített a kockában, egész álló nap, előbb a hantot vagy mit, aztán rá a keresztet, kis keresztény sírépítő, ezzel volt megátkozva.

Ki gondolhatná, amikor ránéz, mintha tükörbe, hogy na, ez az, éppen ilyen vagyok?

Azt hittem, az látszik, hogy kicsoda az ember.

Hogy miből van, milyen, mire lehet használni.

Rám néznek, lehet, hogy figyelmetlenek, de azért csak észrevesznek ezt-azt. Nemes szépségemet és fene nagy eszemet. Az isteni Harun-al-Rasidot.

Nem veszik észre. Pedig sokat foglalkoznak velem. Mézesmázos hang, és azon a hangon kérdeznek a családomról. Különféle feladatokat oldunk meg, végtelenül egyszerű, szégyenteljesen egyszerű feladatokat, annyira egyszerűeket, hogy mire ki van hirdetve, meg is van oldva, azért nem oldom meg már a levegőben, amíg hullik ki a borítékból, mert nem hiszek a szememnek. Fekete labirintus, azt mondják rá, hogy park, hogy képzeld azt, hogy elmentél játszani a parkba, szoktál a parkban játszani, nem?, na ugye. Begurult a labda a bokrok közé, és nekem kell megkeresnem a hozzá vezető utat. De keresésről nincs szó, mert az egyetlen út egész egyszerűen látszik, látszik az egyedül lehetséges megoldás a papíron, hogy ne lássam, ahhoz be kéne csukni a szemem. Látom és megmutatom, és el vannak ájulva a meglepetéstől. Rám néztek és úgy döntöttek, hogy majd órákig fog kicsorogni a fejemből a nyál erőfeszítés miatt? Hülyének néznek?

Más elemekkel próbálkoznak.

Szétvágnak például egy színes képet hét darabra, egy borítékba teszik, nagy hókuszpókusszal előveszik, ahogy az asztalra esnek a darabok, már látszik, hogy mi van ábrázolva, akadályugratás a lóversenyen, ugrik egy sárga ló színes kis lovassal, őrjöngő nézők előtt, összerakom, hogy örüljenek, nagyvonalú vagyok, és nem kérem sértődötten a köpenyemet, hanem összetologatom a kép darabjait. Annyira örülnek, tényleg, hogy látszik, erről fognak otthon beszélni, leülnek a vacsorához, és leteszik a villát, neki támasztják a tányér peremének, és elmesélik, hogy véletlenül odakerült egy zseni.

A gőgös szakaszban vagyok.

Még.

Nem vegyülök el, némán járok-kelek közöttük, mint egy indiai herceg. Mint egy leendő Fáraó. Még nem derült ki, hogy titkos zsidó vagyok. Bevisznek egy szobába, ágyra kell feküdnöm, gumiból font sapkát tesznek a fejemre, de mondjuk ne menj ki az esőbe ilyennel, mert nagyon megázol, inkább háló, mint sapka, a gumiszálak találkozási pontjai alá odakennek valamilyen ragacsot kis falappal, bűzös ragacs, minden pontból kiáll egy kis fém, és abba bedugnak drótokat, színes drótok, belevezetik az agyadat egy gépbe dróton, fekszel az ágyon, nem szabad megmozdulni, le kell csukni a szemed, és elernyedni, egyetlen izmod se feszülhet, akkor tudja lerajzolni a gép, hogy mi van legbelül.

Végre eszükbe jutott a megoldás, a szubjektív tényezők kizárása tudományos alapon. Ránéznek majd a papírra, a szép, rendezett vonalakra, és látni fogják, hogy semmi bajom. Jó, fáj a fejem, arra kell adni valami gyógyszert, és az álmomat valahogy elintézni. Elhessegetni a csúnya madarat a mellemről. Nem azért vagytok itt? Aki ilyen szépet tud rajzolni az agyával, az hogy volna beteg.

Nem vagyok bolond.

Csak bolondokkal vagyok körülvéve.

Annyira bolondok, hogy össze-vissza beszélnek, azt mondják például, hogy meg fognak lumbálni, és be fogok tőle szarni, annyira rossz lesz a lumbálás. Hogy olyan rossz még nem történt velem életemben. Ezek szereztek valahonnan egy hosszú tűt, csillog a szeme, és mutatja, milyen hosszút, olyan hosszú tű például eleve nincs, de hagyom, hadd beszéljen, hadd mondja tovább, a bolond, ha jól esik neki, szereztek egy tűt, azt mondja, és beledöfik az ember gerincébe, és a tűn át leszívják az agyvizét.

Kriszta tiszta gyagya, mert vizes az agya.

Akkor még ezt nem találták ki.

Agyvizük a vízfejűeknek van, nyilván, azt még érteném, hogy a vízfejűek vizes agyából le kéne szívni a vizet, bár, hogy miért olyan messziről, miért alulról, az nem egészen világos.

Csak aztán elvisznek valakit meglumbálni, és sajnos vissza is hozzák, megmutatják, milyen. Olyan, hogy ráteszik az ágyra, mint a hentes a májat a mérlegre, nincs magánál, fehér, elviszik a párnáját, vízszintesen kell feküdnie. Hörög néha, megmozdul, egy napig nem tér magához.

Kezdek hinni a bolondoknak.

A lumbálást elhiszem például.

Másnap reggel benyit valaki fehérben, és meglátom a szemén, hogy ütött az órám. Úgy csinálok, mint aki a papucsát veszi föl, térdelő testhelyzet, nem ugrott ki a magyar versenyző, kedves hallgatóink, szenzációsan kapta el a rajtot, elkapom a rajtot, és elfutok mellette, egy finom mozdulattal kikerülöm a túl későn indított ellenakciót. Futok. Végig a folyosón, le valami lépcsőn, merre lehet a kijárat. Szökik a bolond. A kis hülye, azt hiszi, innen csak úgy el lehet szökni. Pecsétes, kórházi pizsamában. Az első sarokról visszahozzák.

Teljes erőmből futok, vajon milyen lehetett a részidőm, szerintem elég jó. Nagyobbak, elkapnak, naná. Küzdök, reménytelen, nem bírok kiszabadulni. Letépik a ruhám, felültetnek egy ágyra, és meglátom a tűt, mégis van olyan tű, ami ennyire hosszú, nem hazudtak a bolondok. Úgy állok ellen, hogy megfeszülök, hogy megfeszítem magam. Törd belém, te szemét, ha annyira akarod az agyvizemet.

A bolond és a gyerek megmondja az igazat.

Hát még, ha a gyerek bolond, ha bolond a gyerek.

Megmondta előre a bolond gyerek, csak elsőre nem hittem neki, most meg itt fekszem, élőhalott, a párnámat elvitték, nem tudom megmozdítani a fejem. Ha megmozdulnék, kidőlnék a saját számon, és lecsorognék mellém a kőre. Valahonnan előkerült még egy kis fájdalom, ezek nem szívnak le semmit sehonnan, vagy lehet, hogy leszívnak, de utána a hosszú tűjükön át cserébe beléd pumpálnak még egy kis fájdalmat. Egy napig tart, de mintha hosszabb volna. Valamivel. Kitesznek egy székre a látogatási időre, hogy ne ijedjen meg nagyon az anyám. Nem jöhet be, az ajtó üvegén át néz, valamit mondanak neki, könnyes a szeme, megpróbálok mosolyogni, hogy ne féljen annyira, ne legyen annyira szomorú. Válaszul pedig egy hihetetlen dolgot csinál, valamit, ami a felnőttek kedvesen naiv, de legalább egy hete, azaz évszázadokkal ezelőtt otthagyott világára emlékeztet.

Leveszi a kendőjét, és nyuszit köt belőle, egy csomó a feje a nyuszinak, a kendő két sarka meg a két füle, bábozik a nyuszival, az üvegen át, a bábozással küldi be a szeretetét, mert ennyit engedtek meg neki, most bábozik egy kicsit, aztán majd elmegy, és sírni fog az utcán.

Megszakad érte a szívem.

Szakadna, ha volna.

Lehetne, de nincs, valaha volt, most meg nincs, kiszívták azt is a tűvel az agyammal együtt. Kiszívják a szívedet, és megvizsgálják, állítólag több ezer betegséget lehet vele kiszűrni, ez úgy hangzik, mintha tényleg kijönne belőled a betegség, kivennék a tűvel, és csókolom. Beteszik a betegséget üvegekbe, és mindenféle anyagokkal összekeverik, piros lesz vagy kék, és akkor olyan pirulát adnak, gondolom, a pirulával adják vissza.

A legszebbet csak később tudom meg. Egy cseppnyit ilyenkor mindenkiből arra szánnak, hogy beletegyék egy pókba. Beinjekcióztak engem is egy pókba, és várták, milyen hálót sző. Hogy milyen hálót sző a pókom. Ha szép rendeset, akkor nincsen meghasadva a tudatom, de ha összevisszát, akkor sajna meg van, akkor skizofrén vagyok.

Pókháló, két bokor között kifeszítve, a legcsodálatosabb szerkezet, amit valaha kitaláltak, megül rajta a harmat, ragyognak a cseppek az ellenfényben, ücsörög a közepén a pók.

Kár volna összetépni.

Túl keményen álltam ellen, megsántulok.

Eltalált valamit a tű, eltaláltak vele valamilyen ideget, azért sántítok, de állítólag el fog múlni.

Sántítok majd pár hónapig.

Sántítva járok iskolába, de nem ez az igazi baj, az igazi baj az, hogy évekre fölmentenek tornából. Gyógyszert szedek, nem szabad tévézni, víz alá bukni. Nem izgathatom föl magam. Bal túlsúlyú, convulsoid tevékenység, görcsös, hypokapniás túlérzékenység. Egyszer megtalálom majd a zárójelentést. Írhatnak akármit, a lényeg az, hogy kicsináltak. Nem tornázol, le se mész a tornaterembe, ülsz az üres osztályban, tornaóra alatt. Azok ott lenn nem tudták, persze, mi van odafent. Hogy mi zajlik, hogy mit csinálok, ha egyedül hagynak. Negyven perc alatt szét lehet nézni bármit. Szétszedtem mindent a szememmel. Gyakorlati foglalkozás. Néztem az osztályt, és kiderült, hogyan gyártják az iskolát, miből és hogyan készül, kivágják például a fenyőt, fölszeletelik, máshol ez alatt az idő alatt fémeket öntenek, megvárják, míg kihűl, és össze-vissza vagdossák, hogy később legyen mit összecsavarozni. Feketére festik a táblákat, és krétát bányásznak hozzá, a szivacsot sajnos már nem halásszák, hanem műanyagból csinálják, gondolom, olcsóbb, vagy az összes szivacsot kihalászták, el lett használva a régi gyerekek tanításához. Az osztálytársaim is miből vannak. Ledobták a köpenyeket és a pulóvereket a tornaóra előtt. Milyen táskákat csinálnak mikből, és azok kinél hogyan kopnak el. Lehetséges tízóraik. Szotyi a padban, a padlón különféle galacsinok. Odalenn az utcán járókelők, forog a kulcs a hátukban, igyekeznek valahová. Kresz Géza utca, ki lehetett az, na ki, nyilván egy járókelő. Az is járt ezen a földön. Járókelők neveznek el utcákat járókelőkről, hogy járni lehessen rajtuk meg kelni, hát majd járok-kelek én is. Vagy nem, nem járok, mert föl leszek mentve. Fölmentem magam járókelésből. Lassabban vagyok okos, mint régen, nyilván a gyógyszertől, és nehezebben beszélgetek, a tévé miatt, például. Nem látom az éppen esedékes kötelező bármit, amiről beszélnek. Miről beszélgessek? Mondjam el a bokájukat, az édes zoknikat? Meséljem el, hogy mit nem láttam? A sötétet? A keselyűt? A selyempapíros fésűt? A lumbálást? Magyarázkodjak? Meséljek a poros szandálodról? Inkább fölmentem magam.

Inkább kitalálom a szerelmet.

Hogy ne kelljen többé szétnézni.

Hogy elég legyen egyetlen helyre.

Egy dolgot nézek, egy háromszöget, a Rónai köpenyét foltozták meg vele. Kiégett vasaláskor. Meg van jelölve egy háromszöggel. Megjelölték a legszebb lányt a világon. Volt egy bizottság, ki kellett választani, évekig jártak és keltek, és mert volt szemük hozzá, nem véletlenül kerültek be, kiválasztották a Rónait. Megjelölték egy titkos jellel, semmi hivalkodás, egy háromszög az iskolaköpenye derekán, mintha csak kiégették volna vasaláskor, és sajnálták volna kidobni.

Ha évekig nézel valamit, talán megmarad.

Nem felejted el.

Nem felejted el az égszínkék háromszöget.

Mintha Istennel szemeznél.

Egyszer érinthettem meg. A Várba kirándult az osztály, megnéztünk egy kiállítást a Hadtörténeti Múzeumban, és amikor kiléptünk az épületből, rosszul lett, és a sétány kavicsára zuhant. Felsegítettem valakivel, hogy hozzáérhessek. Támogattuk, néhány méteren át. A halántékán vértelen sebecske nyílt, és kiállt abból egy véres kis kavics.

Ez lesz majd, jön a szerelem, megint, de még nincs, még nem tudom, hogy hónapokig fogok sántítani, nem tudok a felmentésről, és nem a Sevenalettáról. Még nem ismerem a kék háromszöget a Rónai derekán.

Még nem a szerelemnél tartok.

Befejezték a fejem vizsgálását, haza lehet menni. Az anyám visz haza, de feküdnöm kell, annyira, hogy a taxiban is. A Moszkvics hátsó ülésén fekszem, a fejem az anyám ölében, így csak a felhők látszanak, ahogy szaladnak odafenn. A felhők, az ég, néhol villanydrótok, meg a fákból valami, valamennyi a fák koronájából. Megyünk haza, az Ó utcába. Nincs itthon az apám. Nappal soha nincs, délután se, ilyenkor írják az újságot. Az apám jó ember volt. Azért nincs velünk, mert dolgozik. Ha véletlenül innen megyek iskolába, az Ó utcából, csak akkor ér haza, amikor már alszom, és amikor elindulok az anyámmal, többnyire alszik még. Nincs itthon az apám, az anyámmal leszek egyedül. Mit szeretnék, ennék-e valamit. Megrázom a fejem. Azt szeretném, ha vetítenél. A kis Mukkot akarom látni. Leengedi a vászonrolókat, túl világos van még a vetítéshez. Az ágyára fekszünk, a plafonra lehet vetíteni, úgy kényelmes. A vetítő fekete doboz, majdnem olyan, mint egy régi fényképezőgép, csak ebből kifelé jönnek a képek, kifelé és fel, szépen, a plafonra. Mennyezet. Hamar átforrósodik a gép, a hasán kell tartania a forró gépet, de nem panaszkodik. Olvassa a szöveget, a hangja olyan, mint régen, ez legalább nem változott. Mindent elvettek és mindent kicseréltek, nem eggyel rosszabbra, hanem végtelenül másra, csak a hangját nem. Azt meghagyták ugyanolyannak, szánalomból vagy tévedésből.

A tévedésre szavazok.

A mesék végén egy olló volt, meg valami felirat, olló, vörösben, olyan vörös amúgy, az úgynevezett világon nincs, a vörös felületből fénnyel kivágott olló jelezte, hogy vége lesz a filmnek, a film ferde vége jön, aztán már csak a fehér négyzet a plafonon, fényből, meg a lencsére ragadt szöszök, fölnagyítva, azt még lehetett nézni, a négyzet alakú fényt, reménykedve, hogy talán még sincs vége, talán befűz az anyám még egy mesét. De nem fűzött be újat semmit. Kihúzta a drótot, hogy hagyja kihűlni a gépet, ahogy szokta, és majd csak hidegen tegye vissza a helyére. Fölkelt, óvatosan, mert azt hitte, hogy alszom, és kiment a konyhába, hogy vacsorát főzzön, mert biztosan este lesz, vacsoraidő, és éhes leszek, mire felébredek.