Pató Attila

Volt egy ország – avagy a dieux trompeur

Tudtam, hogy ez a film kell nekem. Általában, nem árt néha egy katarosabb élmény, de itt és most többről volt szó. Éppen a Volt egy ország témáját rágcsáltam a napokban, amikor valaki szólt, hogy látott egy filmet, ami nem jó, hanem annál sokkal több, nekem meg nem volt időm, nem figyeltem az utóbbi időben, mit vetítenek a mozikban. Mióta Otar elment. Ez lesz az, gondoltam. Vajon miért. Talán a grúz vonatkozása miatt. Igaz, nem sok grúz filmet láttam, de néhány éve láttam Otar Josceliani egyik művét. A Brigantik az álmokról beszélt, meg egy országról, az álmok nyelvén egy országról, igazi rémálom meg igazi rémvalóság. Középkori hercegek és bandáik, aztán 20. századi bolsevikok és bandáik, a Szovjetunió és a történelem romjain portyázó hiénák, sakálok és dögkeselyűk. És mindez úgy, ahogyan egy világ- és hajléktalan álmában megjelenhet valahol Grúziában. S hogy mi történt, amióta Otar elment? Megnézzük.

Mindig is igyekeztem, hogy ne késsek le a filmek nyitóképeiről. Ha vacak filmet nézek, akkor is árulkodó lehet. Ha például egy közép-európai országban készült játékfilm nyitójelenete az esti fővárosi panorámán való végigélvezés, elidőzés a vadúj nemzetiszínház színes fantázia-megvilágítással kiemelt büszkeségén, akkor már biztosan lehet tudni, hogy ebből nem lesz semmi, kivéve az örökkön visszatérő tapasztalat. Jelen esetben más a szituáció. Kirakatban cukrász-vitrin, háttérben utcakép, szürke ladák, ilyesmi, a vitrint egy idős nő arca köti le, hosszan méregeti a kétféle süteményt, ám pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy hosszan méregeti azt a nyolcféle süteményt, amelynek csak a hiánya van jelen a vitrinben. Ahogy nyit a kép, látjuk a csipkés-fityulás felszolgálóleányt, aki üveges tekintettel tűri, igyekszik tűrni, hogy az öregasszony tudja már kiválasztani a két süteményből azt, amelyiket végre megenni akarja. Egy furcsa jelenet következik, postahivatalban levélfeldolgozás, szortírozás zsákolás, prehistorikus technika és tájkép. A sütemény mellett csehovi csöndben három nő. A nagymama nyugodtan élvezi a sütit, a fiatal kissé unja az egészet, az anya csörömpöl kicsit a kisvillával. Amikor zsákol a postás, dolgozónők nevetnek, maga itt az egyetlen férfi, és a gépek idegesen pecsételnek.

A film drámai felépítése tiszta és mértéket tart. Első szint a viszonylagos idillé, a nagymamáé szinte tökéletes. Otar messze van, de egy-egy levéllel, benne néhány zöldhasú bankóval, mit a nagymama majd a jellegzetes asszonyi mozdulattal rejt inge kebelébe, időnként telefonhívással kiegyensúlyozza, de legalább keretek között tartja a világot. Perfekt franciás műveltséggel bír a nagymama, kinek szellemét unokája, Ada az otthoni levegővel szívja magába. Legalábbis a szellemnek a franciás részét. Mert a nagymama emellett büszkén vallja sztálinizmusát is, amennyiben az – hangsúlyozza – hazaszeretetet és önfeláldozást jelent. A kép ugyanakkor reális, a tévéhíradóhoz kommentál: bezzeg Sztálin rendet csinálna itt. Az anyát persze ez idegesíti, ez is idegesíti, rendszerint őt minden idegesíti. Ráadásul a francia nyelvvel éppoly kevéssé boldogul, mint mérnöki diplomájával a piacon, ahol ő is igyekszik eladni, pont mint az egész város. A fiú, a testvér, Otar nagybácsi Párizsban próbál valamit kezdeni. Mint a bankók is tanúsítják, nemhiába büszke rá otthon a család.

A második szint a törés. A nagymama éppen a nyaralóban tölti a hétvégét, bár a dácsa is üres Otar nélkül, amikor telefon érkezik: Otart az építkezésen súlyos baleset érte. Az összeomlás totális. Otar nélkül elképzelhetetlen a világ. És ami igazán súlyos, hogyan lehet közölni a hírt nagymamával? Az igazi törést – harmadik szint – a morális válság okozza: a levelek hamisítása, az illúzió megteremtése. És nem elhanyagolható, egyre inkább hiányzik az a néhány zöldhasú is. Szerencse a bajban, hogy az anya piaci barátja, ki standot és ágyat megoszt, készségesen segít kölcsönnel, jótanáccsal. El kell adni valamit, a könyvtárat, vagy legalább stikában néhányat, meg ezt-azt, ami Otar után maradt. Ada lázadni kezd: Nem könnyű egy halottal élni, de még ráadásul kirabolni. Azt nem. A mélyponton a barát Tengiz felfedi az anya és generációja egyszerű titkát: hazugság volt, amiről azt hitték, hogy boldogság, és ami rosszabb, a hazugság létezésük eleme lett. „Adok egy tanácsot: Ne kövesd anyád példáját!”. De mi van akkor, ha itt minden csak csalárdság. Az anya is sejt valamit, és sejtetni enged, amikor felidézi nagymamának, hogy az ő férje már hetek óta meghalt Afganisztánban, és a jósnő még mindig biztosította jóléte és szerelme felől.

E rövid elmefuttatás címe a kétely és bizonyosság atyjának, Descartes kifejezésére utal: Mi van akkor – olvashatjuk, ha emlékezetem nem csal -, ha isten csalárd, bolondot csinál belőlünk, s a világmerő illúzió. A film mellesleg azért is szép, mivel úgy tudósít erről a világról, e világ hiány-jeleiről (víz- és áramhiány, a köztér emberségének hiánya, világ-hiány stb.), hogy tárgyilagos marad, és kellően semleges a hely iránt, mely lehetne Bosznia, Litvánia, Belorusszia, bármelyik ország és város az Édentől keletre. Ami még fontosabb, hogy meglehetős pontossággal világít rá arra az összefüggésre, amiről igen kevés szó esik. Helyesebben, a művészet és irodalom már igen kifinomult nyelven beszél róla, viszont a politikai és elméleti diskurzus feltűnő eszköz-hiánnyal és érdektelenséggel jellemezhető e téren. Arról volna szó és szónak hiánya, hogy vajon miért szűnik meg a jövő ezen országok számára. Tudom, az irodalmat és a művészetet kevesen élvez(het)ik, például e filmre öt jegy kelt el alkalmanként. E film párja, a Good bye, Lenin, amely szintén a letűnt világ és illúziója fenntartásáról szól az uralkodó zsurnalizmus szellemében, igen szép sikert ért el, jellemző módon. Mert illúzióra mindig nagy szükség van. Különösen akkor, ha a valóság kellemetlen perspektívákat tárhat elénk. Mert mit lehet azzal kezdeni, hogy megszűnik a jövő, országokat elnyel a múlt, vagy akár a múlt illúziója. És közben hihetjük azt, hogy a fiatalok azért menekülnek, mert nincs áram, nincs víz, vagy mert a francia tudásért, ha tolmácsként sikerül munkát kapni az ország privatizálása mentén, öt garast fizetnek. Nem túl erős belelátni a filmbe, hogy mindez fontos lehet, de nemcsak, és talán nem elsősorban ez a legfontosabb motívum? Sejtésem alátámasztása végett kénytelen vagyok felidézni a film végét, legyilkolni a poént – de azért ez ne akadályozzon meg senkit abban, hogy kifizesse a jegy árát, vagy legalább a Duna TV-n megvárja az obligát éjféli vetítést.

Tehát, zárószint. Nagymama hiányolja fia telefonjait, a fiát magát, nem halhat meg addig, míg utoljára nem látja. Miután észreveszi, hogy a lánya eladta a Rousseau-összest, fejébe veszi, hogy a könyvtára árán meglátogatják Otart Párizsban. A végső törés nem más, mint egy zseniális fordulat, az illúziók világában végrehajtott könyörtelen következetesség. A nagymama kinyomozza és elfedi a valót. Lánya és unokája alig térnek magukhoz. De nyugodtan térhetnek vissza. Vissza – hová? A sztálinista öregasszony végleg befalazta a valóságot, – ám csókot dobva és mosolyogva elengedi az ifjúságot. A múlt bezárul, s úgy tűnik, végleg magába zárja az amúgy is talaját vesztett anyát és egész nemzedékét. A madarak meg kirepülnek – így mintegy pluszt, egyetemességet is nyújt a film. Többlet itt a kétség: miért és hogyan hazatérni oda, vagy megmaradni ott, ahol végképp a csalárd istenség lesz az úr. De hagyjuk ezt, mert a film sem moralizál. Hát kellett ez nekem – mélázok-tengődök hazafelé a néptelen Lenin-körúton. Minduntalan elém tornyosul és nem enged utamra a mondat. Volt egy (sok?) ország. Legalább mi így hallottuk. Igaz-e, ki a megmondhatója? Egy a biztos. Konyec filmu.

 

2003. december 13.