Alekszandar Prokopiev

Papírmorzsák, levélkék

Az emlékezés kezdődhet úgy, mint egy mese: egyszer volt, hol nem volt egy város, annak volt egy macskaköves zsákutcája, annak az utcának a hatos számú, kétemeletes házában, a frissen festett zöld kapu mögött, virágzó fák között élt egy órásmester, akit az egész város tisztelt. Ismerte az órák szerkezetét, a legutolsó apró csavarig. Ezen kívül az órásmester gyönyörűen tudott énekelni, csodálatos meséket mesélt és rezgő hangú hegedűn kísérte magát. Mindezt az unokája kedvéért tette, akit elkábítottak a varázslatos szavak és hangok, amelyek már alkonyatkor a gazdag álmok titokzatos leplét szőtték. Hogy melyek voltak ezek a dalok, és milyenek voltak a mesék? Azt már csak az unoka tudja, és esetleg a Város. Már csak velük tudok találkozni. Noha nagyon megváltoztak. A Város háromszorosára hízott, a gyárak füstjétől fogszuvasodásban szenved, a forgalmi dugóktól nyombélfekélyt kapott. Az unokát a tükörben szoktam látni – reggelente álmos és kedvetlen, esténként még álmosabb és még kedvetlenebb. Mégse felejt el énekelni és mesét mondani három szép lányának. Ezek a dalok és mesék nem éppen azok, amelyeket nagyapjától hallott – a gyermeki kíváncsiságot manapság a mindentudó televízó táplálja, és az unoka, őszülő tincsei ellenére, időnként egyszerűen tehetetlen. De nem adja föl – új, modern ruhájukban a dalok egész rockeresek, a mesék pedig képregényformájúak. Lányainak csengő nevetése és a szemükben fölvillanó fény az unokát visszaröpíti azokba a meleg estékbe, amikor az egész házat és az udvart belengte a sült borjúmáj illata, a sarkig tárt ablakok előtt ott fehérlettek-lengtek a naplemente szürke egén a frissen mosott lepedők, ingek és pelenkák.

Az emlékezés kezdődhet egy fényképpel. Két évvel ezelőtt a Nemzeti Színház új épületének előcsarnokában kiállították az azóta elpusztult Palko városrészben készült fényképeket. Mindegyik alá röviden odaírták, mit ábrázol, hol és mikor készült. A fényképeket – nem csak a szomorúság miatt – a megelevenedett nosztalgia aurája keretezte. Valóban ez az a kanyargó utca-, viskó- és házboly, és ez a többi ház közül kimagasló Panateodosz-palota, a spirális folyosó-utcák izgalmas bújócskáinak és az álmoknak kiindulópontja. Egy egész városka pulzált a Nagy Színház piszkosfehér piramisa alatt – a fényképek megsárgult kulisszái mögül telivér álmok röppentek föl. Egy farmerbe és fekete garbóba öltözött lány, a szája sarkában egzisztencialistán fityegő cigarettával hirtelen fölismerte magát: ott futott az egyik fénykép kertjének paradicsomágyásai között. Levette szkafanderét, és a Holdfény máris vele futott. Az egyéves almafa hamvas levele megrebbent: a lányka a szentjánosbogár lomha röptét kísérte. A fiatalasszony elfelejtette, hogy lekési a színházi előadást. Mint amikor fölhasad a fehéren dagadó vitorlavászon, úgy szállt szerte tágra nyílt szemei előtt annak a napnak a habja, úgy olvadt el a gyors feledés eddig használatos képleteinek korma... Ismét látta maga körül a világot.

Az emlékezés kezdődhet tömény élvezettel a szájpadlásunkon: Pavle nagyapám húsos pitét készít. Nagyanyámmal ellentétben – aki mindig (még ma is, kilencvenévesen) lélegzetvesztve, pont és vessző nélküli mondataival, utolsó pillanatban érkezett összevagdalni és a serpenyőbe csúsztatni a paradicsomot; letörölni a leheletnyi port a kamra legfölső polcáról; megelőzésképpen, még mielőtt elaludnék, bedörzsölni mellemet törkölypálinkával – nagyapám meg volt győződve, hogy a gyorsaság eltipor minden ismeretet és élvezetet. Az élvezet a legfontosabb. Milyen hálás a prousti igyekezet, írásban megragadni minden árnyalatot – vessük hát papírra újbóli találkozásunkat a kedvenc ételünk egy falatjával! És íme, a beszerzés és elkészítés minden részlete belénkivódott képek formájában tör fölszínre: a fehér kötényes hentes, ahogy a gerinc mellet végigfutó húsdarabot méregeti, és azt mondja: „inkább a combból vegyen, Pavle gazda, csak egy éjszakát állt”; majd a kenyértészta dagasztása, „puhára”, a belisztezett asztallapon kövéren és zsírosan terpeszkedő tésztahalmok, hogy aztán ismét egyesüljenek egy ínycsiklandó, ragadós ölelésben; amíg a tészta megkel, a kockára vágott húst meghintjük borssal, paprikával, sóval, majd a böködés, ahogy nagyapa disznózsírtól fénylő ujjaival kis krátereket képez, helyet csinálva a húsnak; majd már a tepsiben, a sütőben rotyog, hólyagot vet, hullámzik a húsos pite. És végül, itt van előttünk az asztalon, nejlon és tarka szőttes takarja. Nagyapa előkelő mozdulattal hajtja föl a terítőt, és miközben mámorosan szippantjuk be a fönséges illatot, ő egy ínyenc mmmmmm-sóhajjal fölszeli a pitét és a legnagyobb szelet kivételével – hogy maradjon, étvágygerjesztőnek – szétosztja közöttünk.

Az emlékezés kezdődhet érintéssel: fölemelünk egy, a járdára dobott vaskerítés-darabot. A rozsdás virág éles, vöröses magot hullajt tenyerünkbe, ugyanolyan nyomot hagyva, mint az Árnyékos Ház magas kerítése. Árnyékot nem csak a kert tölgyei, gesztenye-, dió-, meg más lombos fái adtak, hanem valami benső, földalatti melankólia is, amely szinte halotti hangulattal terítette be az egész házat és a kertet. Mint a színpadkép díszletei előadás előtt: a lehulló levelek sárga, hamis aranyból vannak, a ház homlokzata papundekliből, berajzolt ablakokkal, a nézőtér felé lejtő tetőn a kémény is látszik, a szökőkutat kapkodva csinálták meg, gipszből, és az árnyékokat is valami óriási, elsötétített reflektor rajzolja, ami csak a szélein bocsát ki fényt, és a tető alatti sarkakba csak egy keskeny fényaura jut el, könnyen odaképzelhetünk hát egy hintát a tölgy legvastagabb ágára, könyvet olvasó fiatal lányt hintáztat majd. A hinta valódi, ülőkéje fából készült, a fiatal színésznő pedig lehetne az a tüneményes, feketehajú, őzikeszemű baba. Csoda-e hát, hogy mi, gyerekek mindannyian alig vártuk, hogy a még csorgó görögdinnyelétől maszatos ujjakkal fölkapaszkodhassunk a vaskerítésre, izgatottan, mint az előadás kezdetére váró nézők? Vagy hogy az Árnyékos Ház bezárt kapuja előtt a legmerészebb történeteket ötlöttük ki? Éppúgy szembesültünk ott a csodák világával, mint a villamosberendezéseket árusító üzlet kirakata előtt. Vagy talán az Árnyékos Ház mindannyiunk számára a megőrzött otthont jelentette? Az én otthonom, elrejtve a képzelet biztonságos oázisában, ahol semmilyen földrengés nem tehet kárt benne.

Az emlékezés kezdődhet úgy, mint egy Könyv – ahol a legkaotikusabb nap és a legfrisebb álom tanyáznak. Egy Könyv, ahol megelevenedik a mese, a fénykép, a szájpadláson lebegő ízek és az érintés. Ahol a kíváncsi szavak néha olyanok mint a fölbolydult hangyák, amelyek találékonyan félrehajtják a feledés fűszálait, néha pedig olyanok, mint egy rózsaszín lábú hattyúszűz, amely hófehér nyakát belemeríti a gyermekkor sokszínű vizébe.

Egy Seherezádé-könyv ezeregy és még egyszer ezeregy mesével. Lapjain szelíd őrző-madarak építik majd fészkeiket. És az emlékezés újból megkezdődhet...