Isidora Sekulić

A Balkán

(Egy balkanofilosz jegyzetei)

Egy félsziget, különösen, ha karcsú, orsó alakú, tehát élesen elkülönül a megcsomósodott földrészektől, a megkeményedett emberektől, az valóban külön világ. Mindenben különbözik: az éghajlatban és az élőlények egzisztenciájában; a furcsa utakban, amelyek a sziklafalakról a tengerbe és a gályákba hullanak; szellemben és kultúrában, vallásban, társadalomban és politikában. Mert egy ilyen félszigetet körbeölel a víz, sok-sok szoros őrzi, az ember, a szokás, az eszme és az áru nehezen hatol a közepébe, de ha már benn van, akkor megintcsak nehezen kerül ki onnan. A félsziget sokat magába fogad, akár egy tartály. A félszigeteken, emiatt, sok változás történik, az idők során nagyszámú kísérlet folyik, elméletiek és gyakorlatiak, a puszta gondolat, a művelődés, az állami fölépítés, a politikai módszerek körébe tartozók. Jusson eszünkbe Skandinávia: békéje már több mint száz éve tart; a kölcsönös politikai megállapodásoknak az értelem és a barátság az alapja – vajon valóban Platónt követték volna ott fönn, a messzi északon! –; kulturális-társadalmi vívmányaik egyedülállóak. De eszünkbe juthat Olaszország is: annyi országra és annyi különböző államformára szabdalták, amennyi egész Európában nem volt, mégis olyan humanizmus és művészet jött létre a területén, amitől az egész ország egyetlen múzeummá változott, és más országok múzeumai is megteltek a Itália földjéről származó kincsekkel, és büszkék is rá. És eszünkbe juthat a Balkán: területén az antik Görögországgal és a középkori Bizánccal, az ókor és a középkor legcsodálatosabb produktumaival.

Amikor az emberek és a könyvek azt mondják: Görögország, Bizánc, valahogy úgy mondják ezt, mintha Görögország a felhők között lebegett volna, Bizánc pedig a Kelet ködében, amely hol pokolian fekete volt, hol pedig csillogó és tömjénillatú. Azonban ez is és az is a Balkán, volt is és maradt is a Balkánon élő népek vérében és eszmeiségében. Görögország a saját ragyogó filozófusaival és művészeivel, ragyogó politikai gondolkodóival, akiknek munkássága magába foglalta az összes állameszmét és az összes pártelvet, és akik saját környezetükön tanulmányozták a társadalom minden fejlődését és bukását – balkáni produktum. Bizánc, az államszervezetnek ez a csodája, amely a teljes rombadőlés után is képes volt megújulni, amely egyetlen ember, uralkodó vagy hadvezér rátermettsége és eszmei tüze révén föltámadt a halottaiból – balkáni produktum. És így tovább, mert ez az egyedülálló államszervezet egyre jobban és jobban szembefeszült saját erejével, büszkeségével és tragédiájával, amíg aztán bele nem kényszerült egyetlen balkáni városba, Büzantionba, vagyis Konstantinápolyba, a Balkánnak ebbe a hetedik vagy huszonhetedik csodájába, mesébe illő politikai, vallási, kulturális és antikulturális történelmével.

A félsziget egy különálló világ. A rajta lévő országok és ott élő nemzetek egy hajóban hajóznak, kell lennie körükben egy általános politikai problémának és politikai eszmének, bármennyire is különbözőek legyenek. A Balkán fontosabb minden balkáni országnál, amikor nehéz és veszélyes percek bukkannak föl, függetlenül attól, hogy a veszély politikai avagy kulturális-e. (Vajon kinyitja-e a Balkán egyszer álmos szemét, és észreveszi-e saját hatalmas kulturális lehetőségeit, amelyek csak együtt képesek érvényesülni?) Arisztotelész azt írja a Politikában: „az egész megelőzi a részeket; a cél megelőzi az érdekeket és eszközöket; akinek nincs kapcsolata az általánossal, és nem is tud ahhoz semmit hozzátenni, az nem polgár, hanem vagy isten, vagy állat”. A balkáni országok számára, amelyeknek a Balkánról nincs hova mennie, a Balkán képezi az egészet és a célt. A Balkán önmagának tehát probléma is és gond is egyszerre. A földnek, mint olyannak, azért, mert hordozza és támogatja az országokat és a nemzeteket, első tényezőnek kellene lennie az államokról és politikákról szóló elméletekben. A félig-meddig leszakadó félszigeten a föld nem csak fontos tényező, hanem csúcskategória: a Balkán minden balkáninak csúcsfogalom, az összes többi fogalom belőle származik.

A világ többi részének, a külföldi politikusoknak általában nincs semmiféle, vagy csak elenyésző tudása és tapasztalata van a Balkánról. Ha mégis szert tettek valamiféle ismeretekre vele kapcsolatban, a Balkánt politikai okokból mégis mindig hajótörést szenvedett hajóként ábrázolják, amelyet továbbra is tépáz a viszály és a széthúzás vihara, és amelyet óhatatlanul tartania kell egy kívülállónak ahhoz, hogy el ne süllyedjen. A külföld ezért a Balkán problémáját mindig egy-egy balkáni ország problémájának tünteti föl, éppen azénak, amely az adott pillanatban megfeledkezik saját félszigetéről. A Balkánon pedig ezt vagy eltűrik, vagy pedig valóban megfeledkeznek róla: arról, hogy egyetlen egészet alkotunk. Ezt a feledékenységet pedig a külföld minden balkáni tulajdonságnál jobban számon tartja. És semmibe veszi a Balkánt, mint egészet, a külföldi politika számára is fontos balkáni jellegzetességeket és problémákat pedig a legkülönfélébb elnevezésekkel illeti, csak hogy ne legyen kénytelen elismerni, hogy azok az általános balkáni probléma és eszme részei.

A Balkánon élőket emlékeztetni kell a Balkánra, és annak ragyogó hagyományaira. Megtehetjük, hogy a múltba tekintve csakis a balkáni népekre és emberekre hagyatkozunk. Plátó azt írta: „minden államforma a belső hibákon bukik meg…, az állam és a hivatalok közötti viszonyt értelmetlen dolgok bomlasztják…, az elveket és az eszméket nem szabad túlfeszíteni, mert a túlfeszített elvektől szétrobbannak a pártok, a túlfeszített eszméktől pedig az államok… egy állam belső rendjéhez, vagy az állam és a hivatal egymás közötti kapcsolatához a szabadságon kívül értelemre és barátságra van szükség”. Mindezek a kivételesen bölcs és pontos gondolatok egy félszigetlakótól származnak, azzal a törekvéssel, hogy a dolgoknak a félszigeten kell megoldódnia, idevalósi értelemmel és barátsággal. És nem kell lesajnálva megmosolyogni Plátó gondolatait a félszigetről, amely arról híres és hírhedt, hogy a viszályok és a széthúzás melegágya, és amelynek középpontja éppen Plátó Görögországában van. Nem kell megmosolyogni. Van Görögország és Bizánc, de a bolgárok és a szerbek történelmében is szép számmal példa arra, hogy egy-egy helyzetet és a békét katonák és pénz nélkül mentettek meg. Noha utóbb az értelem és a barátság mind jobban eltűnik a politikából. De a legutóbbi időkben vannak ismét szép törekvések arra, hogy tudatosítsuk magunkban, micsoda remek hagyományokkal rendelkezünk a gondolkodás, a hősiesség és a szorgalom terén. Mostanában a balkáni politikusok és lakosok előtt megfogalmazódott a Balkán ideálja: uralkodni és élni, védekezni és fejleszteni az értelem és a barátság jegyében.

Maradt még valami a régi balkáni világ irányítóinak és megújítóinak hagyományaiból: mesterei voltak a számolásnak, így világosan átlátták a számbeli kapcsolatokat, azokon át pedig az élet és az összhang törvényeit. Jól megszámolták a parasztokat, a mezőket, az erdőket, a munka- és ünnepnapokat; majd a városokat és a színházakat; a csatákat és a temetőket; a győzelmeket és a vereségeket – ezekből a számbeli viszonyokból kiolvasták, miben áll a rend, az összhang és az energia; másrészt azt is kiolvasták, kik azok, akik nem tudnak számolni, nem ismerik a számok közötti viszonyt, nem tudják, hogy Jusztiniánusz azt mondta: „Aki jól számol, annak van igaza”, és hogy az isteni Plátó ezt jegyezte le: „A szám az isteni világmindenség ajándéka…” Ha a balkáni népek megérzik a Balkánt, ráéreznek az egészre, boldogan olvashatják meg a múlt és a jelen gyönyörű számait. Sokszámúak a parasztok, az erdők, a vizek, a mezők; sokszámúak a szabadságharcok; és végtelen számúak a jó cselekedetek. Mert a Balkán a parasztok földje, és a parasztokban abból a fajta jóból van a legtöbb, amely – megint egy balkáni idézet, ezúttal Arisztotelésztől – nem a polgár jósága, hanem az átlagos emberé. A számlálás után pedig még mindig ott van az értelem és a barátság.