Szerbhorváth György

Korzó, azt hiszem

Út- és lapszéli jegyzetek

Hogyan írni erről az országról? És melyikről, egyáltalában? – Platón írta magáról a Phaidónban: "Platón azonban, azt hiszem, beteg volt." Az ókorban egyes szám harmadik személyben beszélt magától – ez tiszta posztmodern próza, nem? Zseniális. Beteg volt, ott sem volt, aztán mégis megírja, hogy mi volt, és még el is játszadozik velünk.

Szóval melyik országról? Az egykori országomról-országunkról? Ami már nem a miénk, mert másé, harmadik személyeké? Ott vagyok én még egyáltalában, vagy voltam én ott egyáltalán? Azt hiszem? Vagy tudom? Vagy mi van?

A.-val a kocsiban, rögtön indulás után, azon egyezkedünk, ki fogja megírni útiélményeinket. De nem is kell nagyon egyezkedni: úgy érzem, ez az én országom, nekem jár ki, hogy megírjam. A. ugyanis székelyföldi származék, román állampolgár, bár Budapesten él.

De nem is megírás ez, hanem útleírás. Útleírom magam. Leírom magam, leírom, ahogyan az adósságokat is szokás. Leírom, mint Platón.

Nehéz pontosan megmagyarázni, miért érzem úgy, hogy nekem van közöm Boszniához, Horvátországhoz és Crna Gorához, nem A.-nak. Miért lenne több közöm, mint egy romániainak? Vagy A. barátnőjének, C.-nek, aki magyaroszági vidéki lány, és azt sem érti, miért s hogyan lehet magyar az anyanyelvem. (Mondom neki, azért magyar az anyanyelvem, mert anyám magyar. No, jó, kérdi, de anyám honnan tud magyarul?!) Azt meg főképpen nem érti, hogy Jugoszláviából miképpen keveredett ki ennyi ország, és hogy most, induláskor – még Vajdaságban – pontosan hol is vagyunk.

Mondhatnám, hogy én ezeknek értem s úgy-ahogy beszélem a nyelvét – és ezért az én országom. De ez sem egy nyelv már, vagyis egy, vagyis nem, ezt még nehezebb megmagyarázni egy magyarországinak, ti. a szerb és a horvát – stb. bosnyák, montengerói, ijekavicás vagy jekavicás – verziók közti különbségeket. Amúgy sem lehet azt megmagyarázni, amiben azok sem egyeznek, akik használják.

Az út előtt anyám figyelmeztet, Horvátországban vigyázzak, s ne beszéljek szerbül, bajom származhatik belőle. Hát ez nonszensz, fölhúzom a szemöldökömet, hát anya, én nem tudok horvátul, és szerbül sem tudok, illetve csak úgy tudok, hogy egy szerbnek vagy horvátnak rögtön nyilvánvalóvá válik, amint kinyitom a számat, hogy se szerb, se horvát nem vagyok. Olyan erős az akcentusom, mintha öt gerezd fokhagymát bevágtam volna, érződik az már három méterről is.          

Visszafelé jövet Podgoricán megveszem a Crnogorski književni list-et. Abálják ám egymást ők is rendesen. Vannak a totál mindenben önállóságot és crnagóracságot akaró crnagóracok, vannak Crna Gorában élő Belgrád- és szerbpárti crnagóracok, és vannak a Belgrádban, Szerbiában élő önálló-crnagóracságot ellenző crnagóracok. A legelső csoport most azt akarja, hogy nyilvánítsák önálló nyelvvé a Crna Gora-it. Mármint hogy ezentúl nem a szerb nyelvet beszélik majd, nem a szerb egyik változatát, hanem a Crna Gora-it. Egy friss közvélemény-kutatás eredményei szerint viszont a Crna Gorá-ban élők többsége, ötvenpár százalék azt mondja, hogy anyanyelve a szerb.

A Crnogorski književni list egyébként Belgrád- és szerbellenes, azaz függetlenségpárti. Az újság neve mellett, az első oldal jobb fölső sorában az áll (előbb magyar fordításban mondom), hogy "Megjelenik Crna Gora-i, szerb, horvát és bosnyák nyelven". Azaz eredetiben: "Izlazi na crnogorskom, sprskom, hrvatskom i bosanskom jeziku". No de ez a mondat most melyik nyelven lett kimondva? Crna Gora-in? Szerbül? Horvátul? Bosnyák nyelven? Ide talán egy Wittgenstein is kevés lenne.

Boszniába végül be sem engednek bennünket a bosnyákok. Vagy a szerbek, mert a Boszniai Szerb Köztársaságon keresztül akartunk utazni, le Szarajevóba, Mosztárba, a Neretva völgyén át, de A. román állampolgár, s kiderül, nekik ide vízum kell. Utazhatnak az Európai Unióba vízum nélkül, de ide nem. Én viszont nem utazhatom az Európai Unióba vagy éppen Magyarországra vízum nélkül, de Bosznia-Hercegovinába igen, sőt, elég a személyi. Ezen témázom a muzulmán – a neve alapján gondolom – rendőrrel; de hogy került ő ide tisztnek a szerb kantonba? C. szerint a rendőr nagyon kedvesen utasított ki bennünket országából. Phh, de hogyan lehet kedvesen kiutasítani valakit?

Mindegy, visszajövünk, és Zágráb felé vesszük az irányt, az autóúton. A szerb rendőr átnézi a passzusainkat, és mosolyog – A. román, C. magyar, én jugoszláv útlevéllel utazom. De a rendőr észreveszi, mindnyájan magyarok vagyunk, látja a neveinkből. Kérdi, hogy-hogy mi így hárman együtt, honnan ismerjük egymást? Mondom, Pestről, az egyetemről – pedig ez egyáltalán nem igaz, de most mit magyarázkodjak. Mondjam azt, hogy Trianon, párizsi békeszerződés? Én nem vagyok ilyen trianonozós típus, meg aztán egy szerb számára a Trianon szó semmit sem jelent, ha esetleg tudná is, miről van szó, benne az negatív konnotációt aztán nem kelt. Ahogy bennünk sem az, hogy Kosovo, Gazimestan vagy Kumanovo.

Mosolygunk a rendőrnek, ő vissza, közben arra gondolok – jó, ez hazugság, inkább most gondolok erre -, hogy mindezt majd megírom (és most írom is). Majd leírom ezt az utazást, jól indul, ugye, oda nem mehetsz be ezért, emitt ezt kérdezik azért, milyen érdekes is, ugye. Útleírok, útleíró leszek. Ez is írás, nem? Igaz, nem különösebben szeretem azokat az írókat, akik elutaznak valahová, aztán megírják, mit láttak-gondoltak-éreztek. Mert leginkább úgy tűnik, hogy ha otthon maradnának a seggükön, téma híján már írni se tudnának mit. De most én is beállok a sorba. Miért, ha én is otthon ücsörögnék, miről írhatnék? Magamról? Valami én-prózát? Vagy a családról? Vagy falusi történeteket jegyeznék le aprólékos műgonddal, visszaadván falusi nyelvünk zamatát? Esetleg fikcióval babrálnék, történet a monarchiából, de azért fikció? Nem mindegy? De most ez van, ez az út, meg ez az ország, ezek az országok, hogyan is mondjam pontosan. Voltaképpen ugyanis éppen a pontosságról kéne, hogy szó legyen. Pontosan a pontosságról.

Nova Gradiškában a tér is, a szálloda is Tomislav királyról van elnevezve. A város hétfő este teljesen kihalt, esik az eső, imitt-amott, a házfalakon és redőnyökön még látszódnak a golyónyomok. Ha nem lenne ez a Tomislav-dolog, azt hinném, itt még mindig háborús idők uralkodnak. A kávézó tulajdonosa viccelődve mondja, hogy már megoldották a szerb-problémát, mert el lettek zavarva, csak most meg az a probléma, hogy a saját problémáikat nem tudják megoldani.

Plitvice után Gospić felé vesszük az irányt. Likában az egyik hegyoldalon kis szerb falu, teljesen szétlőve, szinte kihalt. Egyedül a pravoszláv templom újjáépítésével foglalkoznak páran, hatalmas épületanyag-rakások tornyosulnak. A bolt bedeszkázva. Belátok az egyik kis udvarba, a kertasztalnál feketébe öltözött anyóka ücsörög egy szintén idősebb férfival, alighanem a fiával. Mintha megállt volna az idő, mintha a néne tényleg az ezeréves tűzhelyet őrizgetné.

Gospić akár egy sajtospult egy jobb élelmiszerüzletben. Egy tömör sajt mellett egy lyukacsos. Egy szétlőtt ház mellett egy fölújított.

Karlobagban a szállásadónk kocsmájában elmeséli a gospići harcok történetét, hogyan őrizték-foglalták vissza a várost. Megmutatja lőtt sebeit a kezén. Bort sem ihat velünk, a szíve miatt.

Kaštel Lukšićban könnyedén felismerem azt a szinte várkastély-szerű épületet, ahol az iskolai nyaralás során laktunk valamikor a nyolcvanas évek közepén. Kaštel Lukšić most kisebbnek tűnik, noha húsz év alatt nemigen nőttem magasabbra – igaz, előző nap Trogir meg nagyobbnak tűnt.

Lajkó Félix is ott volt akkor, azt hiszem, sokat sírt az anyja után. Aztán fogta a citeráját, kiült az épület elé játszani, a turisták jöttek-mentek, és volt, aki pénzt dobott eléje. Így indult a karrierje.

Aztán mexikóztunk az igazgató bácsival, és az utolsó forduló előtt annyival vezettem, hogy csak elméletileg verhetett volna le, ha bejön neki az előre bemondott mexikó a maga húsz pontjával. És bejött neki! Hogy a kurva életbe van az, hogy a felnőtteknek, az igazgatónak bejön a tiszta bemondott mexikó, amikor az tisztán szererncse kérdése. Igazságtalannak éreztem, noha nyilván nem csalt. De mintha megéreztem volna rajta a hatalom szagát, hogy ő még ekkor is nyer, ő, az igazgató bácsi. Ráadásul a párttitkár is ő volt a faluban. Itt, a tengeren pedig folyton hatalmas napilappal járt-kelt a strandig meg vissza, akár egy nagy lepedő, akkora volt az a horvát napilap. Nagyobb, mint a Magyar Szó. Fontos ember az igazgató bácsi, komoly, nem lehet vele csak úgy viccelődni.

Meg a Bravóból Samantha Fox melltartós-neccharisnyás poszterjét nézegettük a hálószobában. Teljesen lepattant volt; mármint, természetesen, a szoba, nem a hölgy. És akkor az egyik idősebb csávó mondta, hogy ha az ember lázas, akkor nem áll föl a farka, hiába nézegeti az ilyen képeket. Vagyis egyáltalában, ha lázas vagy, nem áll föl, mert beteg vagy, tehát lázas. Vagyis lázas vagy, tehát beteg, mert nem áll föl. Nem áll föl, mert lázas és beteg vagy. Valahogy így magyarázta, oda-vissza-körbe-körbe logikával. De megértettem.

Másnap pedig belázasodtam.

Zadarban, Splitben, Šibenikben, Dubrovnikban bejárom a könyvesboltokat, vadászom a jugós könyveket. Veszek ifjú bosnyák prózát, Titóról szóló monográfiát, a Praxis folyóiratról szóló memoár- és dokumentumkötetet. És megveszem az idei év horvát sikerregényeit. Az egyik Ante Tomić regénye, a Semmi sem lephet meg bennünket. Hát, nem egy nagy munka, viszont – és a sikert mi más is garantálhatná – tiszta jugónosztalgia. Pontosabban: JNA-nosztalgia. Aki szolgált az egykori Jugoszláv Néphadseregben, és tud olvasni (mert a jugó katonák közt bőven akadt analfabéta is), az bizton együltében bevágja a nyolcvanas években a macedón-albán határon egy helyőrségben és környékén játszódó történetet. Merthogy minden visszaköszön, ami a jugó hadseregből visszaköszönhet (hát még ha valaki határőr is volt, mint például én, akkor meg az ember egyenesen otthon van). A főhős egy spliti horvát orvos, akit mégsem orvosi szolgálatra vezényeltek, hanem az isten háta mögötti karaulára. A legjobb barátja egy belgrádi szerb, a tizedes macedón és így tovább, van itt minden nemzet és nemzetiség fiából egy-egy. Ez komoly következményekkel jár a regényíróra nézve is, mert ugyebár, ez most egy horvát regény, de jugónosztalgikus, és micsoda hülyeség lenne, ha a belgrádi szerbhorvátul szólalna meg. De mivel a maga is a jugó hadseregben szolgáló szerző (alig fiatalabb, mint én, ráadásul ő is szociológiát végzett) már elfeled(het)te az egykori szerb(-horvát) nyelv sajátosságait, a regényt elküldte egy belgrádi barátjának, nézze már át a szerb mondatokat…

A legviccesebb azonban az, hogy a negatív hős, a helyőrségparancsnok magyar. Szifiliszt kap, az ifjú orvost bízza meg a kezeléssel, de betegsége miatt nem mer hazamenni a feleségéhez, ezért katonáját bízza meg a kapcsolattartással. A horvát katona (a pozitív hős) meg jól megkúrja a feleségét. Ez a magyar ráadásul egy arrogáns csávó, aki azért lett katonatiszt, mert otthon, Szabadkán csak búza van meg aratás, és semmi más. Most azt hagyjuk, hogy a szabadkaiak ma már nem a búzába fulladnak bele, nem az aratástól izzadnak le – legfeljebb a Szabadka környékiek, de hát mit tudja azt egy spliti szociológus-író, meg végül is, Szabadka a világ legnagyobb faluja. Hanem az az érdekes, hogy ezt a vajdasági magyar katonatisztet Nagy Imrének hívják. Értik, mi? Nagy Imre. Jó, tudjuk, a Nagy vezetéknév meg az Imre utónév igen elterjedt a magyarban, de hát Nagy Imréből valahogyan mégiscsak egy van. De mit tudhatja ezt egy jugónosztalgiás sikerkönyvet író spliti?! Bár ha én írnék egy ilyen könyvet, a benne szereplő montenegróit (az idióta, szifiliszes katonatiszt személyében) mégsem Petar Petrovićnak nevezném el, mert noha abból is van egy csomó, mégis valahogyan tekintettel lennék Njegošra.

Egyébként annak, hogy egy magyar kapja a jugó művészetben a negatív hős szerepét, van már hagyománya, a hatvanas években az új szerb irodalom és film egyes alkotói "a könnyû, erkölcstelen életet élõ nõk szerepeit rendre Éváknak, Rozikáknak, Ilonkáknak, Jolánoknak, Ágneseknek, Zsófikáknak, Micikéknek osztja ki" (mint arra Gerold László reagált 1967-ben). Magyarán mi, magyarok nem állunk jól e tekintetben sem egykor, sem most, a magyar lányok könnyûnek találtatnak (noha, ha már a katonaságnál tartunk, a kollégák nagy áhítattal beszéltek róluk, igaz, közben kacsintgattak rám, hogy no, ugye, megkaphatók könnyedén õk, kúrnak, mi?, rendesen, hö?, amira az ember csak nyekergett egyet, hogy ööö, hát igen, ööö, de…). A magyar férfiak meg ilyen tutyimutyik, akiktõl egy horvát vagy egy szerb könnyedén elcsábítja a feleségét, mert hát, ugye, nem tudja megadni a nõnek azt, ami jár…

Ehhez képest direkt üdítõ a horvát írónõ, Vedrana Rudan Fül, torok, kés címû bestsellere (nemcsak a horvátoknál, Szerbiában is az!). Az én-elbeszélõ vegyes házasságból származó, ötven körüli nõ, káromkodik, mint egy kocsis, ennyi faszt, bazdmeget, picsát én egy helyen még nem olvastam, plusz kicsit bernhardos is, már ami az egyes témákat illeti, leszedi a horvátokról még a keresztvizet is. A férfiakról nemkülönben.

A šibeniki Irish Pub pincére szerint mi, dalmátok nyertük meg a háborút. A zágrábiak nem csináltak semmit, a seggüket sem mozdították. Mi nyertük meg a háborút, mondja. Van vagy húszéves, tehát a háború megnyerésekor, azaz az 1995-ös, etnikai tisztogatásba torkolló fölszabadításkor nem lehetett több tizenkettőnél. Mondom a csávónak, hogy azért Vukovár mégsem dalmát, harcoltak ott is rendesen, sőt. Ja, mondja, persze, Vukovár, de az is dalmát. Mi, kérdezem, hogy-hogy dalmát, ha szlavóniai? Talán tiszteletbeli dalmát? Az, tiszteletbeli, válaszol.

Omišban bemegyek a postára, föllapozom a telefonkönyvet, és megtalálom egykori horvát katonatársam, Tomislav számát (már megint egy Tomislav). Ezek szerint él, mert anno, 1992 májusában, amikor végre hazamehettek a jugó hadseregből, még nem volt telefonja. Omiš fölött lakik a hegyekben, egy isten háta mögötti falucskában. Tárcsázok, ő veszi föl, még emlékszik rám. Favágó. Sokáig a tengert járta, így megúszta a háborút. Kérdem, mi van a másik két horvát barátunkkal – ők is élnek, pedig Ivica aztán a horvát oldalon is harcolt, hát persze, ő még ezen az oldalon mondta, ha hazaér, már másnap belép a Nemzeti Gárdába, és szétlövi a szerbek picsáját. Tomislavtól megtudom, akkoriban három nap és három éjjel utaztak, míg Kikindáról eljutottak Splitig.

Ez éppen elegendő információ számomra, 12 év után. Megbeszéljük, ha legközelebb jövök, előre szólok, és lejön a faluból a tengerpartra… Olyan izgatott leszek, hogy fizetés nélkül távozom a postáról, aztán meg azon izgulok, hogy megkárosítottam a PTT-t.

A Crna Gora-i határőr akkurátusan átnézi útlevelemet, s megkérdi, mikor hagytam el az országot. Melyiket? – teszem fel majdnem a kérdést, de rögtön világos, hogy közös országunkra, Szerbia és Crna Gorára gondol. A lepukkant, rozzant bódékból, kopott asztalokból és egy, csak kézzel működtethető sorompóval bíró határon fontoskodik egy sort, de végül int, menjetek. Aztán konstatáljuk eddigi élményeink alapján, hogy minél jelentéktelenebb, kisebb, szegényebb egy ország, annál nagyobb parasztok a vámtisztek, a rendőrök a határon. Mintha az isten tudja milyen csodáikat, gazdagságukat, természeti szépségeiket védenék, mintha féltenének valamit, országukat, tengerpartjukat, asszonyaikat (ez utóbbiban persze biztosak is lehetünk). Mintha nem a turizmusból élnének.

Cetinjét is megnézzük, irtózatos ködben érünk föl a királyi városba, amely számomra elsősorban Danilo Kiš városa. Éppen ránkesik egy felhő, iszonyatos, ilyet-még-sose-láttam zápor kap el bennünket. Pont olyan nyomasztó a hangulat, mint ahogyan azt Kiš leírta. A pincértől kérdezem, mit tud Danilo Kišről – meglepődöm, hogy egyáltalán hallott róla, s mutatja, merre van az emléktábla, amit aztán az eső miatt végül mégsem keresünk meg. A pincér mondja, ez a zápor semmi ahhoz képest, ami elő tud fordulni.

Utolsó éjszakánkat Bijelo Poljén töltjük. Kiülünk a sétálóutca egyik kávéházának teraszára. Lassan gyűlik a nép, megtelnek a teraszok. De attól ledöbbenünk, hogy itt a korzó tényleg korzó. Az emberek korzóznak. És nagyon is határozott szabályok szerint. Szinte egy pillanat alatt kezdődik az egész, a semmiből hirtelen egy nagy, hömpölygő tömeg keletkezik. A tizenkétéves lánykáktól a hetvenhétéves öregemberekig akad itt mindenféle (egyedül a negyven-ötven fölötti hölgyek hiányoznak). A törzsgárda persze a huszas éveit tapossa. De nagyon ritka a férfi-nő alkotta pár. A fiúk szabálytalan kompozíciójú falkákban járnak, a lányok karöltve kettesével-hármasával-négyesével . Nem többen, mert a korzó nem oly széles, és öt-öt ember nehezebben férne már el egymás mellett. És előzni sem lehetne, a jobbra tarts rendszerű korzón. Ráadásul mindenki szinte rohan. Mintha munkába sietnének, mintha már csak egy percük lenne a kétpercnyire lévő buszállomásig, s ez lenne az utolsó járat. Semmi céltalan lődörgés, sétafikálás. Ez nem séta, hanem korzózás. Fél óra múlva szinte már mindenkit megismerünk, hiszen ötödször-tizedszer megy el az asztalunk előtt. Jó kérdés, hogyan lehet itt megismerkedni valakivel, hiszen a nagy rohanás közepette nem lehetséges a megállás, hiszen akkor föltartod az utánad jövőket, de legalábbis megbontod a rendet. Erre alig is van példa. Az ismerősök, ha szembetalálkoznak, szinte csak azt beszélik meg, hogy majd beszélni fognak. A Bijelo Polje-i peripatetikusok iskolájában Arisztotelésznek nehéz dolga lenne, itt fecserészni csak a rohanás közepette lehet, gyorsan, kapkodva, felszínesen, ide-oda köszöngetve, elmélyülésre nincs mód.

Beállunk mi is egy körre, mert a korzó közepetájt ülve nem látjuk, hogyan fordulnak meg a korzózók. Rohanunk mi is, aztán az utca végén látjuk a módszert: akik nincsenek összekapaszkodva, egyszerűen csinálnak egy hátraarcot, míg a karöltve járók fordulnak egy félkört, úgy folytatják.

És aztán fél tizenkettő tájt, akárha sípszóra, szinte kiürül a korzó.

Már itthon. Ellenségemmel hamburgerozom egy amerikai típusú büfében. Ülünk az egyik piros boxban, majszolunk és kólát szürcsölünk. Ő váratlanul megdícséri készülő könyvem elejét. Várjál csak, gondolom magamban, majd olvasd el a közepét is, ahol lenyomlak a sárga földig. Aztán fölébredek. De újra visszaalszom, álmodom tovább. De valami nem stimmel, álmodom, tehát azt álmodom, hogy álmomban nincs valami rendben, elaludhattam álmomban, mert a reggel tíz óra – ekkor még Újvidéken vagyok – és a délután négy óra közti hat óra eltűnik, egyszerűen nem tudom, hogyan aludhattam át azt a hat órát, mi történhetet, s főleg azt nem értem, hová sietek. Egy útmenti kukoricás szélén dekkolok a fa árnyékában, de jön Márton Laci, integetek, fékez, s fölvesz a piros Opeljával. Azt mondja, a Duna mellett vagyunk, Magyarországon. Mi az istent csinálok én Magyarországon?! Ráadásul be kell szereznem egy nagy bádogstandot, ami viszont nem fér be Márton Laci kocsijába. Különben is csak a következő faluig tud elvinni, mondja, ő ott megáll írni, ráadásul amúgy is az ellenkező irányba megyünk. A faluban egy udvaron a falumbéli lányok lavórokat mosnak. És sehogyan sem akarják megmondani, hogyan érhetnék haza este hatra, pedig az legalább kétszáz kilométer. A bádogstand sorsa is teljesen bizonytalan, pedig anélkül nem mehetek haza.

Szerencsére fölébredek, de visszaalszom. Álmodok. Most már Szabadkán vagyok, nagyapámék házában, apám szedi szét, vagy nem is tudom, mit csinál, renoválja esetleg, mindenesetre nem akarok neki segíteni a tégla talicskázásában. Haza akarok érni, de az átépített topolyai vasútállomáson nem találom föl magam, még mielőtt hazaérnék, nem tudom, miért, leszállok, pedig az ismerős kalauz elnézte, hogy nincs helyjegyem, majd a vonat elmegy nélkülem. Jön egy másik, de arra meg jegyem nincs, és amíg elrohanok a pénztárhoz, az is elmegy, igaz, az ellenkező irányba, tehát nem is értem, mit akarok. Fölébredek, és már nem merek visszaaludni.

Amúgy keveset álmodok, pontosabban nem szoktam visszaemlékezni nagyon semmire se. És most nem értem, hogyan és miért ragadhatott meg mindez bennem, és mi lenne az ,,üzenet". Azt értem, a topolyai vasútállomás miért lett átépítve álmomban – tegnap néztem egy dokumentumműsort Vukovárról, illetve egy vukovári zsidóról, aki szerencsésen megszökött a deportálók elől, és most újra végigjárta a helyszíneket, többek közt vasútállomásokat is. Az is világos, hogy az este megittam egymagamban egy üveg vörösbort, és ilyenkor mindig eszembe jut Márton Laci, mert ő minden este megiszik egy üveg vörösbort, a parafadugókat meg egy nagy üvegtálban gyűjtögeti. Legalábbis így írta. Tehát ez is megvan. A piros Opel is megvan, A.-nak van piros Opelja, azzal jártuk be az ország(ok)at. De mi a fene ez a nagy lótás-futás? Ez a céltalan rohangálás, menekülés, vagyis hogy a célállomás megvan, de amint ott vagyok, máshová akarok menni? Persze, a pszichoanalízis meg az álomfejtők biztos jól levennének most, meglenne a diagnózis két perc alatt száz dollárért.

De a képlet egyszerűbb. Hajnali háromig Veličković novelláit olvastam, Az ördög Szarajevóban című kötetét. Ahogyan az természetes is, a háborús szarajevói történetek egyik kulcsmotívuma: hogyan elmenekülni a városból. Vagy, hogy miképpen nem sikerül elmenekülni a városból. Vagy, hogy ha el is tudsz menekülni, hogyan s miért térsz vissza. A legmegrázóbb kép, hogyan (nem) lehet éjszaka átfutni a szarajevói reptér kifutópályáján. Hajnali háromig olvasgattam a menekülős sztorikat, persze, hogy berögzült az agyamba a téma. Ilyen egyszerű az álomfejtés.

Egyébként van egy másik Veličković is, a nagy jugoszláv festő, a párizsi akadémia tanára. Talán leghíresebb képei azok, amelyeken a futókat ábrázolja. De ő a szarajevói Veličković-tyal ellentétben, a sakkban használatos futókat festette. Amelyek némelyike, ha jól emlékszem, szintén nem tudott már futni, hanem földőlt, akár a mesterlövész golyójától eltaláltak a szarajevói röptéren.

Sem azé, aki fut.

De akkor kié?