Varga István


A mesés valós valóság


Gion Nándor: Aranyat talált.

Osiris Kiadó, Budapest 2002.


Michael Maar, kortársa német irodalomkutató már régóta foglalkozik a mese és a modern regény kapcsolatának vizsgálatával. Így például néhány éve megjelent egy kiváló könyve, amelyben meggyőzően kimutatta Hans Christian Andersen hatását és egyes mesefiguráinak jelenlétét Thomas Mann műveiben. Ez év elején a zürichi Die Weltwoche hasábjain a mesék lényegéről jelentetett meg izgalmas cikket. Az írásnak központi gondolata az, hogy a mesék egy valaha átélt megrázó kollektív trauma népirodalmi orális megőrzői. Más szóval: a valós valóság valamilyen lényeges eseménye kerül elmondásra egy mesében azzal, hogy ma már több száz vagy ezer év távlatából, szinte lehetetlen a meséből kihámozni, hogy melyik volt az az esemény. Michael Maar azonban erre mégis vállalkozott említett cikkében, melynek címe Szörnyek, törpék, bájitalok. Grimm meséjét a Jancsi és Juliskát elemezve arra a megállapításra jutott, hogy az valószínűleg a Harmincéves háború (1618–1648) alatt keletkezett. Tudnunk kell, hogy a német nép történetében ez a háború egy rettenetes élmény volt, egy olyan kollektív trauma, amelytől a németek sokáig képtelenek voltak megszabadulni. Zsoldosok seregei vonultak át az országon, a katonák fosztogattak, mindent felgyújtottak, nőket erőszakoltak meg és embereket kínoztak. Érthető, hogy a lakósság előlük az erdőkbe menekült. Az élelem hiánya éhínséghez vezetett, az éhínség pedig a kannibalizmushoz Nos, Michael Marr értelmezésében a Jancsi és Juliska épp ezt az egyébként tabutémát dolgozza fel mese alakjában. Vizsgálódásának eredménye természetesen erősen vitatható, de mindenesetre elgondolkoztató.

A kortárs irodalom alkotásaiban a valós valóság sajátos változatainak jelenléte dominál, méghozzá az illető alkotó írásmódjától függően. Az író írásmódja pedig az általa alkalmazott eszköztártól függ. Vannak írók, akik élnek a meseszerű, mint eszköz, alkalmazásával. Gondoljunk csak a fantasztikumra vagy a mágikus realizmusra, amelyek bizonyos rokonságban vannak a meseszerűvel, azzal, hogy ezeknek a fogalmaknak a pontos meghatározása még várat magára. Nem mintha eddig nem történtek volna kísérletek ebben az irányban, de azok elég gyakran ellentmondásosak vagy többértelműek voltak. A meseszerű talán a csodás fogalmával egyezik meg. A csoda pedig olyan esemény, amelyre nincs racionális magyarázat és ezt az olvasó abban a pillanatban „tudja” amikor tudomást szerez róla valamely könyvet olvasva. Úgymond, tudja, hogy a csodás egyszerűen lehetetlen, de elfogadja, nem kutat oka után a ráció eszközeivel.

Visszatérve Michael Maar kutatásaira, kiemelném, hogy az általa felvetett probléma fordítottjának vizsgálata legalább olyan izgalmakat rejteget magában, mint az övé, azaz: hogyan tör be a meseszerű a valós valóság alapú kortárs irodalmi alkotásba, és mi a funkciója abban: Véleményem szerint tanulságos ebből a szempontból megvizsgálni Gion Nándor utolsó regényét, az Aranyat találtat.

Az Aranyat talált pontosan definiált helyen és időben történik: Bácska és Budapest, illetve a múlt század negyvenes éveinek vége vagy ötvenes éveinek eleje. Teljes mértékben konkrét a történelmi pillanat is, amelybe a regény cselekménye beleágyazódik: a Titói Jugoszlávia elszakadása a kelek-európai szocialista tábortól. Más szóval: a történelmi-társadalmi háttér egyértelmű és az elbeszélt történet a történelmi háttérnek úgymond a terméke. A két ellenség természetesen igyekszik minél többet megtudni a másikról és épp ezért a megidézett kor valószínűleg bővelkedett besúgókban és főleg hírszerző kémekben. Egy ilyen kémhálózat tagjává válik Gion Nándor mondhatni kedvenc hőse is. A háború után mezőőrként dolgozó Rojtos Gallai István Szenttamás határát járja amikor egy nap a nagy történelem belép életébe, magával ragadja és kalandokba kényszeríti. A mezőőr azonban nem válik eszközévé munkaadóinak, hanem jómaga veszi kezébe a dolgok irányítását. Kettős kém lesz belőle, akit egyetlen cél vezérel ilyen irányú tevékenységének folytatásában: felesége testvérének, aki valahol a Szovjetunióban raboskodik, mint volt SS-legény, kiszabadítása. Krebs Stefi hazajövetelével a regény lezárul, Rojtos Gallai István abbahagyja kémkedési tevékenységét, mivel megbízói úgy találják, veszélyes lenne küldetését folytatni. Ez az Aranyat talált röviden felvázolt története azzal, hogy a fenti fővonulatból számos kikanyarodás indul ki és tér vissza, úgyhogy a regény cselekményekben és figurákban rendkívül gazdag, bár a beszámolók egy-egy eseményről vagy figuráról a narrátor szűkszavúsága miatt nagyon tömörek, de arra utalnak, hogy Rojtos Gallai István sokat tud és mindent el akar mondani, ha csak egy rövid kitérő árán is

Gion Nándor írásmódja ebben a regényben mélyen hagyományos, azaz eszköztára elsősorban és szinte csak a realizmus eszköztárára támaszkodik. Mondhatnánk azt, hogy az Aranyat talált bizonyos értelemben realista regény, más szóval: a konkrét valós valóság szolgál alapul, az író ebbe a valóságba helyezte képzelőereje segítségével a regénybeli történetet és hőseit. Így aztán egy sajátos regénybeli valóság bontakozott ki, amely már több a hagyományos realista regénynél. Tudniillik Gion Nándor utolsó regényében a meseszerű a valós valóság egyenrangú partnere lett.

Erre számos jelenség utal, amelyek a hősök jellemében, a cselekmény alakulásában és a mű üzenetében egyaránt jelentkeznek. A három közül talán a regényfigurák elemzése a legtanulságosabb. Rojtos Gallai István, mint narrátor központi helyet foglal el a regényben. Hiszen az első és a harmadik fejezet kivételével saját magáról beszél, a két említett fejezetben pedig a Tölgyesi Mihály által elbeszéltet meséli el újra. Ez némi zavart okoz, mivel Tölgyesi kalandjainak elmondása olyan részletességgel és hitelességgel történik, mintha Rojtos Gallai Istvánnal történt volna meg minden. Ebben a két fejezetben érezhető, hogy a narrátor valójában nem Rojtos Gallai István, hanem a mindentudó író, Gion Nándor. Igaz, Rojtos Gallai István igyekszik valamilyen módon elhatárolódni Tölgyesi narrációjának hitelességétől („Tölgyesi Mihály sohasem számított megbízhatóan igazmondó embernek, az ő külön történetét is csak fenntartással adom tovább, főbb vonalaiban bizonyára valósak, a részletek azonban esetleg színezettek”), egy élményéről megjegyzi, hogy a „történet talán igaz is lehet”. Rojos Gallai István számára egy ponttól kezdve Tölgyesi Mihály történetének egy része „zavarossá válik”, mert az „egyébként terjengősen és szívesen fecsegő ember it meglepően szűkszavú lett”. Ez a beszédes, de szövegeit, úgy tűnik, gyakran kitaláló és kiszínező Tölgyesi Mihály szervezi be kémhálózatába Rojtos Gallai Istvánt. Aztán a negyedik fejezettől kezdve csak a mezőőr a narrátor. Tölgyesi narrációjából „nem hittem el mindent, a részletek néha szárnyaltak, nagyjából azonban igaz lehetett a története”, mondja egy helyen. A regényt olvasva aztán meggyőződhetünk arról, hogy Rojtos Gallai István egyik tulajdonsága a végtelenül tudatos és ügyes elbeszélés, amelyben kibogozhatatlanul keveredik az igazság a fikcióval. Szeret túlozni, blöffölni, ahogyan egy regénytársa mondja róla: „Magáról sokan mesélték, hogy jó beszédű és jó fantáziájú ember”, jómaga pedig mindig bízik szövegének meggyőző erejében: „eddig még mindig kibeszéltem magam a bajból”. Valójában: az Aranyat talált a szöveg varázsos hatását bizonyítja. A mintaolvasó szívesen vesz részt Gion Nándor csalafinta szövegjátékában: elfogadja Rojtos Gallai István narrációját, bár tudja, hogy sok benne a fikció, de hogy mennyi, az nem állapítható meg, mert, ahogyan Umberto Eco mondja: „nincs szabály, amely előírná, hány fiktív elem fogadható el egy műben”. Mindenesetre az elbeszélt szöveg hitelességének állandó bizonytalansága remek táptalaj a meseszerű burjánzásához.

Ha a mesét többek között a narráció végtelen folyamának tekintjük, akkor az Aranyat talált igazi mesének tekinthető, mivel a regényben alig van néhány „megálló”, amikor a narrátor elgondolkodik a történteken és a teendőn, illetve egy természeti kép beiktatásával lassítja a cselekmény kibontakozásának sebesességét. Ha a regény szövegében az után kutatnánk, hogy miért is vállalkozott a kémkedésre Rojtos Gallai István, akkor két okot fedezhetünk fel. Az egyiket már említettem (Krebs Stefi kiszabadítása), a másik pedig a mezőőrben rejlő nyugtalan kalandvágy. Az első okkal kapcsolatban úgy érzi, hogy az az ő feladata, amelyet teljesíteni kell, de ugyanakkor szereti a kihívásokat is. Nem szabad szem elől téveszteni a tényt, hogy a mezőőr egyszerű parasztember, de ugyanakkor olvasott és a regények hatása alatt („túl sok regényes történetet olvastam”) vállalkozik a megmérettetésre, hiszen egy helyen kimondja: „…ezt a kockázatos kémkedési szélhámoskodást is élvezem.”. Rojtos Gallai István lenne tájaink és korunk ravasz és sikeres Don Quijotéje, aki valós ellenségek felett diadalmaskodik? Egyszerűen élvezi azt, hogy egyszerre „két mocskos bandát” becsap. Vakon bízik értelmi képességeiben és szerencséjében („tényleg szerencsésen alakult az életem, a tüskés ágak széthajlottak előttem…”), minden túlél: „Rojtos Gallai István sehol sem veszik el. Sem Belgrádban, sem Budapesten”. Egyébként ő állapítja meg a korról, amelyben élt, hogy „abban az időben valahogy beleszoktunk a furcsa helyzetekbe”, ami azt jelenti, hogy akkor előfordultak váratlan és józanésszel megmagyarázhatatlan események, amelyek egyenesen csodásak, azaz meseszerűek voltak. Vagy ahogyan Umberto Eco megállapította: „a fikcióbeli kijelentések az adott történet lehetséges világának keretein belül igazak”.

Rojtos Gallai István hasonlatos a varázsmese főhőséhez. Meghatározott küldetésérzettel motiválva indul neki az ismeretlen világnak, amit tenni akar, az megegyezik a mese hőséével: előtte a feladat és azt megoldja. Végeredményben egyedülálló tettet hajt végre, közben talányokkal, titkokkal küzd meg, sokszor halálos veszélyek fenyegetik. Három dolognak köszönheti sikerét: Rojtos Gallai István intellektuális fölénnyel (egyszerűen okosabb és ravaszabb) rendelkezik a földi hatalmakkal szemben, ugyanakkor bátor és nem utolsó sorban szerencsés. Igazi mesehős tulajdonságok. Ami pedig az őt körülvevő regénybeli valóságot illeti, az erősen leegyszerűsített akár a mesében. A szereplők vagy jók és segítik őt terve megvalósításában, vagy gonoszok és ezért becsapja őket, sőt: halállal lakoznak (lásd Radovan-epizód). Az erőszakos cselekedet szintén kelléke a mesének, de azt a regény, akár csak a mese, naiv természetességgel kezel. Jellemző, hogy a mellékfigurák kidolgozatlanok, állandó és változatlan tulajdonságokkal rendelkeznek. Ez is a mese egyik jellegzetessége. Akár csak a cselekmények ismétlődése: Rojtos Gallai István pesti utazásai, kártyapartijai a vonaton, látogatásai magas rangú politikusoknál, stb. Az Aranyat találtban a tárgyi valóság megjelenítése kevés helyet kap, minimálisra csökkentett, a lényeg a cselekményen és a párbeszéden van, akárcsak a mesében. A mű lezárása is meseszerű: Rojtos Gallai István célját elérte és ezért így tesz: „Néha mérhetetlenül utálom ezt a ronda világot. Valamikor ki tudtam lépni belőle. Most is azt szeretném”. Nem képes megváltoztatni az őt körülvevő romlott világot, de tesz egy kis igazságot. A modern világban a mesehősnek csak ennyire futja már. Ebből a szempontból nézve a regény története eltér a klasszikus népmeséktől, amelynek egyik kiváló kortárs ismerője Boldizsár Ildikó így határoz meg: „A mesék nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy minden rendbe hozható”. Rojtos Gallai István természetesen nem képes mindent rendbe hozni, de meseelemekkel teli története alaposan megfricskázza, és nevetségessé teszi a hatalmat.

A meseszerű kimutatása természetesen csak egy módja az Aranyat találtnak vizsgálatakor. Ez a regény tekinthető kalandregénynek vagy akár pikareszkregénynek is azzal, hogy tartalma miatt legközelebb a kémregényhez áll. Gion Nándor mindig is kedvelte a regény változatainak egybeolvasztását és belőlük mindig egy sajátos elegyet készített. Nevét már a mágikus realizmussal kapcsolatban is említették. E sorok írója egy korábbi elemzésében ennek eredt a nyomába, de már akkor a meseszerűre bukkant a helyében és ezt az Aranyat talált mintha alátámasztaná. Ugyanakkor a posztumusz regény bőven tartalmaz tényeket is. „Gion István, a kisebbik fiú egyenesebb pályát futott, abban az esztendőben országos ifjúsági birkózóbajnok lett pehelysúlyban, a későbbiekben ötször egymás után a felnőtt bajnokságot is megnyerte súlycsoportjában”. Ez például tagadhatatlan tény, hiszen e sorok írója saját szemével látta küzdeni Gion Istvánt a szőnyegen. Vagy egy másik kitérő a valós valóságba: „Február 1-jén megünneplem első unokám születésnapját. Kissé ványadt kölyök, de szép domború homloka van, lehet belőle valaki…”, mondja Rojtos Gallai István. Gion Nándoe február 1-jén született. Domború homloka mögött, elméjében született meg ez a regény, valójában vitte valamire. Most, már röviddel halála után, érezzük hiányát: egy igazi európai formátumú népi mesélőt veszítettünk el benne. Csodája talán abból állt, hogy a triviális irodalom egyes eszközeit felhasználva népi történeteket írt. A mesék pedig a népi irodalom alapjai.