Vedrana Ružan

Fül, torok, kés

(részletek a regényből)

Nem szeretem a horvátországi szerbeket. Ők, ha azt mondják, ,,Babić", mindig hozzáteszik: ,,Korčuláról". Pedig nem korčulaiak. Hanem a dalmát hegyekből valók. (Iz vukojebine) egy isten háta mögötti helyről, ahol a Babić valami egészen mást jelent. OK. Ott is vannak horvát Babićok. De a horvát Babić nem magyarázkodik. És nem teszi hozzá, hogy ,,Korčuláról". A horvátok egyszerűen azt hiszik, rajtuk látszik, hogy horvátok. Csak a horvátországi szerbek hangsúlyozzák ki, hogy ők horvátok. És azt mondják, hogy ,,glede", és ,,tijek" és hogy ,,u svezi". És jól leszarják a szerbeket. Honnan tudom? Öö, most… azért… azért… mert ,,Korčuláról" vagyok. OK. Mondtam. Baszódjatok meg ezzel az adattal. Mondtam. A feketéknek baszott a helyzetük. Ők nem mehetnek el sehová. Akárhol megjelennik, mindjárt bajba keverednek. Senki se szereti őket. Vastag ajkuk van, sárga bjeloocnica-juk… Most elmesélek nektek valamit. Az egyik barátom focista volt, még fiatalkorában. És a focisták autóbusszal utaztak városról városra. A buszban és az öltözőben aztán mindenki fingott. Mi, nők sohasem fingunk társaságban. A férfiak mások. Igen. Ezek a focisták fingtak és fingtak és fingtak, és akkor jött a csapatba egy fekete. És fingott ő is.

,,De", mondta a barátom, ,,ez valami baromi bűz volt. Okádhatnékod támad! Mit esznek ezek a majmok?"

Így aztán a feketének megtiltották, hogy fingjon. Ők meg nyomták tovább. Mit akartam mondani? Igen. A feketék azok feketék. Ha szereted őket, ha nem szereted őket. OK. Talán az anyjuk szereti őket. De ők feketék. Nem adhatják el magukat erre-arra fehérekként. Nem adhatják hozzá, hogy ,,Korčuláról", hogy kifehéredjenek. Értitek? De ha horvátországi szerb vagy, az már más gáz, mint ha egy kibaszott fekete vagy. Ezért kell hozzátenned, hogy ,,Korčuláról", és így átverni a világot. Ez még elmegy. Vagy nem megy el. És akkor rábaszol. De rábaszol akkor is, ha elmegy. Előbb vagy utóbb. Mert mindig azt várod, mikor veszi észre valaki, hogy te nem is láttad azt a kibaszott Korčulát. Ez a gáz. És mégis, bizonyos emberek szerbek, és szerbeknek is érzik magukat. Azt gondolják, szerbnek lenni normális dolog. Na. Anyuka szerb, a nagypapa a benkováci szerb temetőben nyugszik, és a magas fű közt fekvő sírkövén valami cirill betűkkel van írva, ünneplik a házi védszentjüket, a papjaik szakállasak és megnősülhetnek… És ha megszületik a kis szerb, az Alimpia vagy a Sava vagy a Tanasije nevet adják nekik. És ez a kis szerb fiú vagy Leposava, a szerb lányka már kiskoruktól tudják, hogy azok. Minden világos számukra. Néha azt mondják, hogy ,,Korčuláról", de tudják, hogy nem onnan valók. Értitek? De én. Az én esetem. Az gázos. Én nem vagyok szerb. De mégis hozzá kell tennem, hogy ,,Korčuláról". Én nem vagyok szerb! Én most ebben a pillanatban legszívesebben fölkelnék és beleordítanék a sötétbe: ,,Nem vagyok szeeeeerb…"! De kinek fáj erre a fasza. A horvátoknak, akiknek ez már mindegy, nem kell semmit sem ordítanom a horvát fülbe, azoknak, akiknek mindegy, nekik nem fogok semmit sem bizonyítgatni. Ezért jobb a feketéknek. Fekete vagy, aztán ki bassza. De ez, ez fehér, de fekete. Baszott egy helyzet. OK. Ez így volt. Elmondom nektek, hogy ez ötven körül történt. Nagyon izgat titeket a pontos dátum, nekem meg minden egy évvel kevesebb jól jön. Nem tudok megbékélni az éveimmel. Ez nem a háború miatt van. Már azelőtt is necces volt ez nekem. Az én öregem. Ő már harcos volt negyvenvalahánytól. Alighanem nem egytől, de kettőtől vagy háromtól. Az egész háborút bunkerben vagy a környékén töltötte. Valami ,,elvtársakat" is elvezetett az erdőbe. Nem tudom. Sohasem érdekeltek a történetei. Semmit se tudok a partizánokról. Vagy csak keveset. Tudom, nagyon soványak voltak, nem lophattak és nem is kefélhettek. De némelyek mégis keféltek, némelyek az erdőben pasli travu, némelyek pedig valami húsosat ettek. Ezt anyám egyik barátja mesélte, aki évekig a Goli otokon volt. Negyvennyolcban megkérdezte, egyes partizánok miért esznek és basznak. Nem szeretem a történelmet. A földrajzot sem. Ha az életem azon múlna, hogy vaktérképen meg tudom-e mutatni Čazmát, elveszíteném ezt az egyetlen életemet. Nem tudom, hol van az a kibaszott Čazma. Egyik offenzíváról sem tudok semmit, egyetlen egy néphős nevét sem ismerem, a SKOJ egyetlen titkárát sem, kivéve Lolát. Tudom, hogy Lola fiatal volt, amikor elesett és hogy titkár volt. De nem tudom, kinek a titkára vagy minek a titkára volt. Természetes, hogy tudok Titóról. Én, veletek ellentétben, százszor láttam. Anyám, nona és én Uvalában éltünk, Uvala pedig a Brioni felé vezete úton fekszik, amerre Tito utazott. Sokszor dobtam virágot a kadilakjákra, és keményen lobogtattam a papírzászlót. Mi, gyerekek ezt nem valami hű de mekkora kitüntetésként, izgalomként vagy történelemóraként éltük meg. Mi, kislányok fölhúztuk kék szoknyácskáinkat, vékony lábainkra a fehér harisnyát, csontos vállainkra a fehér blúzt, és integettünk, amíg a kocsioszlop el nem tűnt a kanyarban. Amikor kikisértük Titót, átöltöztünk, fölmásztunk a régi vendéglő tetőjére, és ott orvosost játszottunk. Én mindig doktornő voltam. Egy vékony, rövid bottal vizsgáltam meg barátnőim pinácskáját vagy a kisfiúk kis tökeit csiklandoztam. De egyiknek sem állt föl. Akkor kezdtek el nőni a mellecskéink. Különösek voltak ezek a mi kis melleink. A tengerparton, a forró zidic-en könnyedén megemelkedtek. A tengerben eltűntek. Ezért állandóan ugráltunk és kimásztunk a vízből. Aztán eljött a nyár, amikor már többé nem törölhettük meg melleinket a hideg tengerrel.

A képernyőn az öregek könnyes szemeiket törölgetik. Mi történt velük? Nem adok hangot. Ezt nem kéne megmondonom nektek. De megmondom. Amikor Kiki elment Ljubljanába, búcsúképpen megcsókolt és a frotírköpenyem zsebébe nyomott öt dorin-t. ,,Gondolj rám, amíg nem jövök." E pillanatban csomagolom ki a papírból a második dorin második darabját. Hogy rohadnának le a kezeim. Utálom a középkorú nénikéket, akik nem tudják magukat kontrollálni. Valaha vékony bot voltam. Az én anyám is egy hosszú, vékony bot volt akkor ötvenvalahányban… Igen! Ötvenvalahányban! Abbázia! (Opatija, ugye?) Ül a lakásügyi hivatalban. Az anyám a faasztalnál ül. Valamilyennél. Bejön az az elvtárs. Magas. Fekete. Bajszos. Egyenruhában. Ez a bajszos mester voltaképpen csak felderítő. Valaki, akinek egy másik, egy másik elvtárs helyett meg kell néznie pár abbáziai zsidó lakást, mert valaki a Központi Bizottságból Abbáziába akar költözni. Anyámnak meg meg kell mutatnia a lakásokat. Gyerünk tovább. Abbáziai villa. Szép lakás valamelyik emeleten. Anyám fölhúzza a régi rollókat. Tenger! Gyerünk megnézni a lakást. Három nagy szoba, szalon, fürdőszoba, két balkon, magas mennyezetek, nagy ablakok… Igen. A lakás bútorozott. Képek a falon. Kristálycsillárok. Anyámon szoknya, blúz, bokáig és a bakancsig érő rövid pamutharisnyák. Nyáron bakancsok? Miért? Engem ne kérdezzetek. Van egy fotóm. Az elvtárs és anyám bemennek az egyik hálószobába. Az elvtárs az ágyra löki anyámat. Lehúzza róla a vászonbugyit, amit Milka néne varrt neki. Virágos flanell. Az elvtárs szétteszi anyám lábait és beléje fecskendez engem. Anyám nem kiabált, nem is tett föl kérdéseket. Az elvtárs fölkelt anyámról, a mennyezetről leszedte a kristálycsillárt, belecsavarta egy barna takaróba. Anyám megtörölte magát a lepedővel. A zsidóval, a selyemmel. Víz nem volt.

,,Ez az elvtársnak megy a Központi bizottságból", mondta az elvtárs a becsavart csillárra mutatva. ,,Szevasz", mondta az elvtárs.

,,Szevasz", mondta anyám. (A Zdravo-t hogy másképpen?)

Négy hónapig várt a menstruációra. Hiába. Aztán elmondta történetét egy elvtársának. Igen, egy elvtársnak. Nem elvtársnőnek. Az elvtárs elment Karlovacra, de Živorad Babić, nem korčulai, boldog házasságban élt. De tisztességes ember volt. Így elismert. Ezért aztán az anyakönyvi kivonatomban azt írja: Apa neve: Živorad Babić. Anyám nem is mesélt el nagyon részleteket. Csak föltételezem, hogy Živko a szép zsidó lakásban húzta meg anyámat. Ez elfogadhatóbb számomra, mintha egy abbáziai parkban vagy az Udba irodájában kúrtak volna. Anyámnak sohasem bocsátottam meg, hogy elutasította azt a zsidó lakást. Noha választhatta volna. Nagy arc volt. Meg volt őrülve a Pártért. Ha ötvenvalahányban, huh, nem kúrja meg az Udba tisztje, szűzként halt volna meg. Számára a Párt volt a minden. Ő, nona meg én egy pincében éltünk. Ebből a pincéből néztem az elhaladó emberi lábakat. Hogyan mennek le és föl a lépcsőkön. Le-föl, le-föl. Egyes lábak nem jöttek vissza, mert a lépcső tetejénél ment az út. Egyes lábak pedig csak ereszkedtek, mert az útról mentek le a tengerpartra. És lehetett volna egy zsidó lakásunk! Ezt anyám mondta. Úgy, komplett! A csillártól kezdve a képek, bútorok, a fehérnemű, az edények… Értitek? Csak be kellett volna költözni. És emberré lenni.

(…)

Természetes, hogy Ela magán kívül volt, amikor Boris megkapta azt a kibaszott behívót. Ti már elfelejtettétek… Nem. OK. Undorító egy érzés. A ,,Két gesztenyében" találkoztunk. Reggel tízkor. Lehet, hogy tizenegykor. A pincér kihozott nekünk két dupla macciatót (makjata)-t (?). Tudta, mit iszunk reggel tízkor vagy tizenegykor. Ela szemei ragyogtak. Már mondtam. Két nagy, barna olajbogyó fehér, átlászó olajban. Jeges vízben.

,,Nem tudom elviselni a kőasztalon heverő, halott Boris látványát. A felhasított torzót és a durva varratokat."

Ela sok bűnügyi filmet nézett.

,,Szarsz", mondtam, ,,a harcosok kapnak egy golyót a mellükbe vagy szétviszi őket egy gránát. Ki visz ki egy kőasztalt az erdőbe…"

,,De ezt sem tudom elviselni", mondta Ela és egy jeges pillantást vetett rám. Éppen egy jegeset.

,,Elmegyek hozzá. Bemegyek az irodájába és azt mondom: 'Ela vagyok, Boris felesége'" Mondtam már, Viktor, ő, a (noj)-ból, Mirjana férje, ő volt a Védelmi hivatal főnöke. Ela és Boris biztos volt abban, hogy a behívó a jéghideg éjszakai nyalás-falás miatt érkezett. Miről beszéltek ti? Ti nem nyaltatok, és elmentetek a háborúba?! Ne szarjatok! A benyomásról beszélek. Ha valami úgy tűnik neked, hogy az igaz, akkor az igaz is. Neked. Másokra fáj a te faszod. Ez volt a gáz! Ez a gáz! Ha tudod, hogy azért halsz meg, mert a nyelved egy téves nyálkahártyával érintkezett. Visszataszító érzés. A ganéja Boris életét akarta a Haza oltárán föláldozni, mert kinyalta a feleségét. Vágjátok, mekkora szarás ez! Emberek, harcosok, hősök esnek el a háborúban az eszmékért, az eszmében híve, a szabadságért, békéért és demokráciáért, gyermekeik szebb jövőjéért… Értitek? De milyen szarás elesni, odaadni az életet Horvátországért azért, mert egy téves picsát nyaltál ki?! Milyen ország az, amelyért ilyen áldozatok esnek el?! Ez járt a fejekben, Kikiében, Boriséban, az enyémben, Eláéban… Annál az asztalnál a ,,Két gesztenyében", Ela azt mondta nekem:

,,Bemegyek az irodájába. És baszok vele, ha kell."

Rágyújtott egy cigarettára. Én, hál istennek, már nem dohányzom. A Városban azt mondják, már csak a szerbek és a kikötői munkások cigiznek.

,,Nem értem", mondtam, ,,hogy fogod ezt véghezvinni? Bemész az irodájába, és azt mondod Viktornak: 'Bassz meg!' Ha egy faszit így fel lehet szabadítani a katonaság alól, Viktor napi huszonnégy órán át baszna. Mindenki sorbaállna, és háromszor is adnának Viktornak, hogy megmentsék a férjeiket. Ela, nem vagy eredeti. Nyugodj le."

,,Figyelj", mondta Ela, ,,az én picsám nem akármilyen picsa. Az én Borisom kinyalta az ő feleségét, Viktor kinyalja az enyémet, és kifizettette az adósságot."

Ela olajbogyóit néztem.

,,Mit gondolsz erről", kérdezte tőlem Ela.

,,Szuper", mondtam, ,,egy nyalásról nem érdemes beszélgetni. Ha ez segíthet rajtad, ez semmilyen ár."

,,Nem ez lesz az egyedüli eset a történelemben", mondta Ela.

Óvatos lettem. Ha valaki a beszélgetésben megemlíti a történelmet, nagyon, nagyon óvatos leszek. Nem ismerem a történelmet. Semmit sem tudok a történelemről.

,,Milyen történelemben?"

,,A történelemben van rá példa, hogy a nők testükkel fizettek a szabadságért."

,,Á, igen?", kérdeztem, tele egyetemes tudatlansággal. Nagyon is telivel.

,,Egyébként, emlékezz csak Judithra", mondta Ela. És nézett rám. Már mondtam nektek az átlátszló olajban úszó olajbogyóit. Judith? Judith? Ki ez a kibaszott Judith? Nem kell elhinnetek. Az egyedüli Judith, aki eszembe jutott, az anyósom testvére. Öreg, fukar, gazdag, összeszáradt szar, akiről nem akarok beszélni. Judith. Judith? Judith??!!!

,,Igen", mondtam, ,,igazad van."

És néztem Ela szemeit, mert nem akartam, hogy tudja, hogy semmit sem tudtam Judithról, aki leszopta valakinek a farkát, hogy megmentse a férjét a katonaságtól.

,,Ha Judith lefeküdhetett Holofernésszel, és te jól tudod, hogyan nézett ki Holofernész, akkor én is megtehetem ezt Viktorral."

Holofernész. Holofernész?! Holofernész!!! Lehet, hogy ti tudjátok, hogyan nézett ki Holofernész? Lehet, hogy ti nem az abbáziai parkban lébecoltatok, amíg Mara tanárnő a kurva Judithról és a kanos Holofernészről beszélt. Lehet, hogy ti nem. Én igen. Valahogy nincs vér a pöcsömben elismerni azt, hogy valamit nem tudok. Kellemetlen. Mindenki körülöttem elvégezte az egyetemet. Kiki is, Boris is, Miki is, Ela is, mindnyájan m i n d e n t tudnak Holofernészről, hát ezért kellemetlen nekem.

,,No persze", mondta Ela, ,,Judiht azért áldozta fel magát, hogy megmentse népét, az egész népét, nem csak egy férfit, hanem baszott egyet Holofernésszel, és levágta a fejét megmentendő egész népét, de ki bassza őt, én…"

Úgy voltam, szóval valahogyan összeszartam magam.

,,Gondolod Viktor fejét levágni… te nem vagy…"

,,Nem", mondta Ela, ,,gondoltam, baszok vele egyet, vagy hagyom, hogy kinyaljon, vagy leszopom! Nem akarom látni, ahogyan Boris a kőasztalon fekszik."

Megint reklámok a tévén. Mobilok. Az eszkimók a mobilokkal baszkódnak, üzeneteket küldenek a fene tudja kinek, az öreg eszkimó meg mint valami bolond röhög a mobilnak, amikor egy fejnélküli babát lát. Elszörnyeszt a telefónia fejlődése. Az előző háborő idején Kiki meg én Ilirska Bistricába jártunk soppingolni. Ott minden olcsóbb volt. Szombaton. Tudjátok azt a kis boltot Bistricában a posta mellett… Nem tudjátok. Azt se tudjátok, hol van Ilirska Bistrica?! OK. Az út mellett van a bolt, az mellett meg a posta. Én utálom a boltokat, a kicsiket meg a nagyokat is. Akkor megyek be, amikor muszáj és ha muszáj. Amit Kiki vesz, azt vette, kész. De néha én is bemegyek (a bil-be). Hogy ne ő legyen az egyedüli nő nélküli férfi. A kis boltba Bistricában nem mentem be. A postára igen. Akkortájt Horvátországból nem lehett fölhívni Szerbiát. Szlovéniából lehetett. Három vagy négy márka percenként. Hát számoljátok ki. Minden városi szerbünk Ilirska Bistricára járt, aztán be a kis postára. Órákig vártak a telefonfülkék előtt. A fülkékbe egész családok mentek be. Anyuka, apuka, gyerekek. Aztán valaki közülük tekerte, tekerte. Ha megkapták a vonalat, egymásnak adogatták át a kagylót. ,,Te vagy az Vasóóó? Milyen ott? Hááá… Hallasz… Itt Žarko, Žarko vagyok… Žarko… Mink jól vagyunk, adom Danicát" ,,Itt Danica, Danicaaa, jól vagyunk, megkaptam a domovnicááát… (ezt le kell fordítani?) tegnap, nem, apa nem … a bátyám sem… itt van Saša…" Igen, persze, hogy élek, adom apám.,, A vonal gyakran megszakadt. Ők, ott a fülkében, a süket kagylóba kiabáltak, nem értették, mi van, de értették azok a fülke előtt. A soron lévő csoport egy picit közelített a fülke üvegjéhez. Nem agresszívan, nem is idegeskedve. Lassacskán. Csak annyira, hogy a fülkében lévők lássák, hogy a kintiek tudják, megszakadt a vonal, s most nekik kéne lehetőséget kapniuk. Ezek a fülkéből valahogyan elégedetten is, meg leverten (pokunjen)? is jöttek ki. És mit csináltak ők velünk?!! Százszor voltam azon a postán. Soha senki sem emelte fel a hangját. A szerbek megtörölték lábukat a lábtörlőben, letették esernyőiket, a számlákat sem ellenőrizték. A postáskisasszonyok hidegen néztek, és sohasem zárták be hét előtt a postát. Várhatott száz ember is. Mindig pontosan hétkor zártak be. Kit hívtam én föl? Megszakadt-e a vonal? Mekkora ganék vagytok ti! Milyen rosszakaratú, undok szarháziak vagytok ti?! Senkit sem hívtam! Ezért voltam ott! Hogy megmutassam magamnak, hogy amarra, messze, senkim sincs! Hogy másoknak van arra Vasójuk meg Vasaduk. Hogy ők a szerbek, nem én. Az eszemben volt, hogy az a kibaszott Živko Babić fecskendezett ki magából, s hogy szerbnek lenni nem a lélek dolga, hanem a biológiájé! Tudtam én ezt! A szerbségedet be lehet bizonyítani. Ha anyádat Živko kúrta meg, DNS-mintát veszel belőle, belőled is vesznek DNS-t, és ha megegyeznek, bemehetsz a fülkébe és ordibálhatsz, halló, halló… Természetesen mindenütt szarhatsz, hogy te fejben horvát vagy, kit érdekel, mondhatod, hogy horvátul lélegzel, hogy mindened itt van, sose voltál amott, hogy nem akarsz bemenni a fülkébe, nem mész a fülkébe, hogy a fülke tele van, hogy nem tudsz vonalat kapni… A faszba! Ez nem érv! Ez értelmezés! Szubjektív élmény. Ahogyan a kis Jovo elképzeli a horvátot. De mit tud a kis Jovo? A kis Jovo nem tud semmit. Vajon az Ilirska Bistrica-i telefonfülkére való pillantásom flesbek? Flesbekem lenne??!! Miért ugrottam most a flesbekekre?! Ki tud még követni?! Ezek a flesbekek. Gondolkodtatok rajtuk valaha is? Emlékezzetek csak vissza a stokra? Mi a ,,stok"? Az ajtókeret. Čakavskin. Elmeséltem már nektek, hogy a mieink hogyan nyírták ki azt a kicsit meg az öreget a stok miatt. És mit csináltak ők velünk?!! Gondoljátok, hogy a mesternek, aki fölrakta a kamionra a stokot, flesbekjei voltak? Hogy folyton szétkúrja a fejét a kislánynak a pillantása, még mielőtt a golyó szétvitte volna a kis fejét? Az öreg szétzúzott, véres, ősz tarkója fogja az agyát szétbaszarintani? Akkor kapta a golyót, amíg valamit a kályhába rakott. Azt gondoljátok, hogy a mester a bejárati ajtó stokján megy át, valahol a tenger mentén vagy egy kicsit odébb a parttól. És majd minden alkalommal, ha átmegy az ajtón, a Nagyboldogasszony helyett halott szemek tekintette mered rá, egy száj, amelyből nyál folyik a vékonyka állra? A halott kislány véres nevetése? A nagymama és a kislány flesbe és bekbe jelentkezik a mesternek?!

Ti nem vagytok normálisak.