Végel László

Szélrózsa

Jó európaiként szeretnék néhány szót pazarolni egy roggyant öreg építészmérnökre, aki hazatért szülővárosába meghalni. Más nyelvet beszélt, mint a többség, más kultúrával rendelkezett. Egy életen keresztül menekült a sorsa elől, Gastarbeiterként megjárta Németországot, Spanyolországot és Svédországot.  Megtanulta az említett országok nyelvét is, sőt még angolul is jól beszélt, mivelhogy Svédországban egy amerikai cég alkalmazta. Építészmérnök lévén, legtöbbször családi házakat tervezett, mert munkaadói ráéreztek, hogy ehhez különleges érzéke és tehetsége van. A megrendelők nem győzték dicsérni tervezői képzeletét, az otthon melegét tartalmazó megoldásait. Ki gondolhatta volna, hogy nála az otthon nem csak palotát és villát jelentett, hanem filozófiát és utópiát is. Bizonyára azért, mert soha sem talált otthonra.

Gondosan felkészült minden egyes feladatra. Áttanulmányozta a helyi szokásokat, hagyományokat, életformákat, hogy minél jobb munkát végezzen. Rendszeresen álmodott a vidékről, ahol élt, a népről, amely befogadta. Nem tehetség ez, miként a megrendelők vélték, hanem sors. Az empátiát gyakorolva már-már kozmopolita lett, mint ahogy minden kisebbségi az, még akkor is, ha soha ki sem mozdul a szülőföldjéről. Legalább annyira kozmopolita, mint a közép-európai zsidók, a boldog békeidőkben, a XIX század végén. Csakhogy ennek nem volt más látszatja, csupán az általa tervezett házak és paloták tanúságtétele Európa szerte, amelyek azonban nem hirdették keze nyomát. Névtelen európai építész volt. Amiként elszigeteltek voltak az általa tervezett házak, úgy lett elszigetelt ő is. A kisebbségi ember ugyanis abban különbözik a zsidóktól, hogy vándorlásai során nem várja, nem fogadja be semmiféle közösség. A kultúrkrónikák nem említik nevét, végzetesen és tragikusan volt kozmopolita, tehát akarata ellenére volt individualista.

Múltak az évek és egyre kevesebb levelet kapott tájhazájából, a Balkán és a Közép-Európa határsávjában meghúzódó Bácskából. A dicsőséges ezredvégre kitört a balkáni háború, amelyben a Balkán győzött, még akkor is, ha megbombázták. Hogy miért győzött? Mert párszáz kilométerre kiterjesztette határait. Felismerték ezt barátai és kollégái, akik elhagyták a vidéket, akárcsak jóval előbb ő is. Akkoriban sokan bizonygatták, előre megszimatolta az eseményeket, vagyis időben távozott, a legjobbkor, hiszen nem kellett hanyatt-homlok menekülni. Ő azonban nem büszkélkedett ezzel, legyintett és kijelentette, csupán előbb értette meg a sorsát. Sikerei közben néha gyötörte a lelkiismeret, valamelyest árulónak tartotta magát, mert megelőzte a többieket. Csak akkor nyugodott meg, és vette tudomásul, hogy az életben is tervezőmérnök, amikor arról értesült, hogy egykori társasága, barátai, ismerősei a szélrózsa minden irányába menekülnek, a világtájak irányát ábrázoló virág jelkép lett és útmutató. Előzőleg azonban a gyerekeiket indították útnak.

József K., akinek az apja korán meghalt, családfenntartóként nem vehette a vándorbotot. Az idős mérnök jól ismerte József K. apját, együtt rúgták a bőrt az utcában, ezért a szokottnál jobban megrázta annak a fiúnak a sorsa, aki vesztére otthonmaradt apja házában. Egy nap jöttek a katonai hatóságok elcipelték a baranyai frontra, a kopácsi réten a szerb hadsereg kötelékében vagy tizedmagával bedobták a tűzharcba. A kopácsi rét valahol Horvátországban van, azon a ponton, ahol a kék pannon táj vizei céltalanul összefutnak, s környéken sokszor csak csónakkal lehet közlekedni. A fiatalember csak a csónakban döbbent rá, hogy mindannyian magyarok ülnek benne, de nem volt ideje erről töprengni, mert tűzharcba bonyolódtak egy másik csónak legénységével. József K. arra figyelt fel, hogy a másik csónakban is magyarul káromkodnak. Puskájának csövét a csónak felé irányította és elkiabálta magát: ne tüzeljetek, mi is magyarok vagyunk. Rövid pusmogás után feltűnt a másik csónak. Egymásra szegezett puskával nézett farkasszemet a két legénység. Az egyik csónakot Tudjman küldte a harcvonalba, a másikat Milošević.

A fiatalemberek kitartóan néztek egymással farkasszemet, aligha lehetne felsorolni miféle gondolatok fordultak meg a fejükben.  József K. ekkor döntötte el, hogy az első alkalommal megszökik. Tudomásul vette, hogy neki nincs otthona, tehát az övé az egész világ. A csónak ringásától hányinger kapta el, és a szabadságra gondolt. A két csónak, még vagy öt percig imbolygott a vízen, aztán, anélkül, hogy összebeszéltek volna, a fiatalemberek visszafelé kezdtek evezni.  Közben feszesen szorongatták a puskát, amelyet továbbra is egymásra szegeztek, mindaddig, míg el nem tűntek a csónakokkal a nádasok mögött.

József K. azon az éjszakán felkerekedett a magyar határ felé. Még mindig hányinger kerülgette, az egyik fűzfa mellett megállt, sokáig öklendezett, de hányni nem bírt. Közben újabb tűzharcba keveredett: lőttek rá és visszalőtt. Az egyik halálhörgésből megértette, hogy embert ölt. Eszébe jutott a csónakbeli jelenet, döbbenten kérdezte magától, hogy kit ölt meg. De nem volt ideje gondolkodni. Menekült. Nappal az erdőben rejtőzködött, a közeli tisztás tele volt emberi holttesttel és állati tetemekkel. Még a kutyák sem ugattak, mert azokat is lelőtték a katonák. Talán a kutyák voltak az első áldozatok, gondolta magában, ám tisztában volt vele, hogy ennek köszönheti életét. Nem ugatták meg a házőrző ebek sem. A pannon éjszakában sehol egy nesz, sehol egy ember. Éjszaka holttestekben botlott, de ment tovább.

Pár napos kóborlás után átlépte a határt és megadta magát a magyar határőrrendőrségnek. A menekülttáborban jutott eszébe apja régi barátja, akiről azt hallotta az utcában, hogy Németországban gyönyörű palotákat épít. Leleményes módon üzent haza a húgának, és kérte a címét. A húga küldte is, egy külön borítékba tette a családi fotókat. Legalább ezt örökölje az árva bátyja. József K.-t a tábor tisztviselői vagy fél év múlva értesítették, hogy a megnevezett németországi személy hajlandó őt befogadni, és tartózkodásának költségeit fedezni.

Így kerül József K. Berlinbe, ahol apja egykori barátja oltalmazta.  Apja korai halála miatt, nem fejezett be semmiféle iskolát, úgyhogy, amikor szóba került, mivel keresse meg a kenyerét, azt válaszolta, hogy pincér lesz. Az idős mérnök ismeretségének köszönve elhelyezte egy kisebb berlini étteremben, s József K. gyorsan beletanult a szakmába, amit a tulajdonos kellőképpen méltányolt. A mérnök úrnak külön szóvá tette, hogy alkalmazkodó fiatalemberről van szó, aki nem csak gyorsan megtanult németül, hanem okosan kiismerte a helyi szokásokat, vagyis semmiben sem különbözik egy némettől. Számon tartja, hogy melyik vendég szereti nagy habbal a sört, ki milyen márkát kíván, vagy pedig mi a kedvenc étele, parancsol-e kenyeret hozzá. A mérnök úr bólintott a hallottakra, pontosan tudta miről van szó. Ő is átélte mindezt. A fiúnak még nála is rosszabb, mert katonaszökevény volt, akinek nem volt szabad hazatérnie. Jó iskola, hogy megkeményedjen a szíve, gondolta.

Az idős mérnök bizonyára József K. életén töprengve tért vissza szülőföldjére. Előzőleg megírta végrendeletét, amelyben minden vagyonát a fiúra hagyta. Kifizette az ügyvédnek a költségeket és becsomagolta a holmiját. Törte a fejét, hogy mennyit vigyen. Mire lesz szüksége? Meddig marad? Mindegy, gondolta magában és becsapta a bőröndje fedelét. Nem érzett magában semmi rendkívülit. Harminc év után hazalátogatott. Azzal magyarázta, hogy nem keményedett meg eléggé a szíve. Eddig még csak tájára sem nézett szülővárosának, ha valamiképpen szóba került, akkor keserűen maga elé nézett, mert felettébb bosszantották a szépelgő érzelgős hitvallások és vallomások. Kerülte a nosztalgiázó társaságokat. Gyűlölte a szülőföldjét. A messzeség csak azoknak múltját vagy a hazáját szépíti meg, akikben él a remény. Benne nem élt már ilyesmi. Egy építészmérnök a térrel küzd, de közben az idő titkával szembesül. A múló idővel vív, miközben a térrészeket rakosgatja ide-oda.

A cégben hosszabb szabadságot vett ki, a munkatársak magától értetődőnek találták utazását, csak a gazda nem, aki hívatta, és gondterhelten faggatta, mi célból határozott így. Ő gyerekként érkezett ugyanonnan, a rokonai mentették meg az életét. A szülei dunai svábok voltak, mérlegelte is, hogy egyszer meghívja vacsorára az idegent, de nem volt lelkiereje, azt a vidéket valami félelmetes, vészjósló tájnak képzelte el. Felejteni akart.  Apját és az anyját 1945-ben a partizánok megölték és egy német tömegsírba vetették. Még azt is kinyomozta, hogy a tömegsírra labdarúgópályát építettek, mellé pravoszláv templomot – ortodox stílusban, ami szokatlan volt azon a tájon, hiszen mindaddig még a pravoszlávok is román stílusú templomokat építettek. Kiváló szakértőnek tartotta a mérnököt, rossz előérzete volt. Úgy magyarázta magában, hogy ő megtanult felejteni, mert Némethonban német, de hogyan felejtsen egy Madridtól Stockholmig ingázó európai magyar, aki balszerencséjére még kisebbségi is.

Az idős mérnök egy bőrönddel érkezett, egykori családi háza közelében kivett egy albérleti szobát, napokon keresztül bámulta az ablakon keresztül a vidéki utcasort, szemlélte az ismeretlen embereket. A házban, amelyben gyermekkorát töltötte, már régen idegen emberek költöztek be, az utca lakói is ismeretlenek voltak számára. Kopogott, be akart térni, hogy megnézze a szobát, de a ház gazdája gyanakodva fogadta, nem tessékelte be. Németországból jött, tehát biztosan sváb, gondolta magában, s hallotta már, hogy jönnek a svábok és követelik vissza a házakat. A ház idegenként tárult fel előtte, az építészmérnök ekkor döbbent rá arra, hogy mi más lenne ő, mint egy névtelen európai fattyú. Meglátogatta a házat, amelyben József K. szülei éltek. Ott sem talált ismerősre, a szomszédok azt mondták, eladták a házat és elköltöztek. Hova? Senki sem tudta. Hiába kereste szabóját, borbélyát. Egyetlen távoli rokonának is nyoma veszett. Gondosan figyelte a kisvárosi házakat, pontosan meg tudta állapítani, hogy ötven-hatvan évvel ezelőtt, melyiknek ki volt a gazdája. A nagy szárazbejáratos sváb házak, kedvére valók voltak, akárcsak a magyar polgárházak. Még azt is kiolvasta, hogy milyen ember volt, aki építette. A függönyök mögül gyanakodva figyelték a lakók. Mit keres itt egy idegen? Magán érezte a tekinteteket, nem látta az arcokat, csak azt vette észre, hogy tapintatosan elmozdulnak a függönyök. Visszatért a lakásába úgy érezte magát, mint aki egy többkötetes regényt olvasott el. Hiába építkezett a térben, az időt nem győzte le. Párszor felriadt álmában, pizsamája csuromvizes volt, az álmodta, hogy egy ismeretlen szörnyeteggel küzd, amelyet nem lát, és nem érinthet meg. Néha azt érezte, hogy ennek a szörnyetegnek a testében van, néha pedig hogy vele szemben hadakozik vele. Miért, mi célból, kérdezte magától magdöbbenten. Napokig tartott ez a küzdelem, ekkor már ki sem lépett a házból. Teste elgyengült, de alig várta, hogy bealkonyuljon, s magával cipelje az álom. Gyakori éjszakai felriadásának köszönve mindig gyorsan elaludt. Küzdött az idővel, mint Giraudoux hősei az angyallal.

Pár nap múlva egy szívroham végzett vele. Időközben rendőrt is hívtak, hogy őrizze az idegent. A rendőrfőnök bizalmasan bólintott, a mai világban szemmel kell tartani az idegent. Az ügyeletes rendőr dörmögött magában, napok óta ki sem lép az utcára, biztosan rosszban sántikál. Egy este nem bírta ki, betört a szobában és döbbenten látta az ágyról lehanyatló halott fejét. Nem tudhatta, hogy az idegen éppen egy nagy küzdelem kellős közepén halt meg.  Lerántotta a derékszíjáról a motorolát és hivatalos hangon közölte az ügyeletes főnökkel: A megfigyelt személyt holtan találtam. A rendőrkapitány másnap kitüntetést nyújtott át neki, mert betört a szobába. Nagy blamázs lett volna, ha heteken át egy halottat őrzünk és tartunk szemmel, dörmögte maga elé bosszúsan. Az utcában arról sugdolóztak, hogy megboldogult egy idegen és névtelen ember, akiről nem tudni, mi célból jött. Különböző híresztelések keltek lábra. Az egyik szomszéd szerint kém volt. Ő Boszniából jött, s mindenkit, aki messziről jött, kémnek nevezett, aki rosszat akar a szerbeknek. A legtöbben azonban arra gondoltak, hogy ez a sváb azért jött, hogy visszakövetelje a házát.

A rendőrség az iratokból megállapította a halott lakhelyét és munkahelyét, majd gyorsan intézkedett. A tervezővállalat igazgatója értesítette az ügyvédet, aki abban a pillanatban írásban tájékoztatta József K-át, hogy ő az egyetlen örökös. A hivatalos papírra még néhány napig várni kell, közölte.

A történet hallatán kénytelen vagyok elismerni, hogy az idős mérnök egyszer s mindenkorra hazaérkezett. Hazatért a névtelenségbe és az idegenségbe! Aki kisebbségi, annak más hazája nem is lehet. S ahogyan szaporodtak a komor balladákra emlékeztető etnikai tisztogatások, úgy kelnek életre ezek a kelet-európai kisebbségi hazajáró lelkek. Mindenhol rejtezkednek, a nyugat európai nagyvárosokban, a kelet európai kisvárosokban. Észre sem vesszük őket. Palotákat terveznek vagy viszik a vendégnek a habos sört. Kora reggel tisztogatják a berlini, a párizsi, a londoni utcákat. Amikor külföldön hivatalosan is idegenné válnak, akkor még fellángol bennük az utolsó életenergia, amely kiveszett belőlük a szőlőföldjükön, ahol falhoz húzódva félénken lépkedtek. Szegény, kihalófélben levő keleti dinoszauruszok! Kundera szerint Közép-Európa akkor veszett el, amikor kipusztították a zsidókat. Az egész testet összekötő idegszálak vesztek oda. A nemzeti kisebbségek kényszerűségből kerültek helyükre, egyszerűen oda kellett őket tuszkolni, mert ellenségképek még mindig kellenek. Akarva akaratlan ők lettek az új, széttépett, szenvedő idegszálak. Legalább is addig kellenek, amíg Kelet Európa meg nem valósítja a Nyugat száz évvel ezelőtti dicsőséges művét, a nemzetállamot, amelyre a nyugati államférfiak egy Párizs melletti kastélyban ünnepélyesen esküt tettek majdnem száz évvel ezelőtt. Ha ez megvalósul, akkor már nem is lesz rájuk szükség. Hazajáró lelkek lesznek, mint az idős mérnök.

Ám mi legyen a hazajáró lelkekkel haláluk után? Ezt kellett megválaszolni akkor, amikor felvetődött a kérdés, hogy mi legyen a holttesttel. József K. a cégtulajdonossal mérlegelte a teendőket. Azt kívánom, hogy jöjjön haza, közölte József K. A cégtulajdonos felkapta a fejét. Haza, dünnyögte maga elé. Valami tiltakozott a döntés ellen, de ő sem talált volna jobbat. Utasította a titkárnőjét, hogy szervezze meg a hazaszállítást, egyben meghagyta, hogy a cég fedezze a hazaszállítás költségeit. Majd mindent elintéznek telefonon és faxon, nyugtatta meg a fiatalembert. József K. nem magyarázkodott, tudta, hogy a tulajdonos úgysem érti, mit jelent a szülőföld idegensége. Ugyan ki értené meg azt a csendet, amelyben elsüllyed egy világ. Az pedig már az ő tudatáig sem hatolt, hogy újra kirabolták Közép-Európát. Nem akart szavakat keresni a történtekre. Csak a habzó sort szeretné kitartóan hordani, ugyanolyan kitartóan miként az idős mérnök tervezte a villákat. Majdnem mindegy, mit tesz az ember. Haza nincs, ugyanis. Amikor erről véglegesen meggyőződik, akkor ő is hazatér.