Vörös István


Kivonulás

(regényrészlet)


Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, (...) akkor megismerjük Isten gondolatait.

Stephen Hawking


Nem véled telt edények tesznek maradandóvá téged, hiszen ha darabokra törnek is azok, te nem ömlesz szerte.”

Augustinus

Rögtönítélő


Nem vagyok gyilkos. Igaz, nem is vádol senki gyilkossággal. Nincs is vád ellenem.

Mindenki úgy tudja, hogy nem is történt gyilkosság. Sőt, csakugyan nem történt. Hát akkor? Nem tudom. Én valahogy gyanakszom. Mégpedig magamra. Ki kell találni, ki vagyok. Talán most már érthető, hogy mért a regényírás maradt az egyetlen lehetőség számomra. De azért bízom benne, hogy esetleg rövidebb lesz, mint egy regény. Ha-ha. Ki mondta, hogy a regény terjedelem kérdése? Manapság létezik az atomizált regény. A miniatűr regény. Az egyperces regény. Az egyszavas regény. Az egybetűs regény. Az csak a szöveg pördületének, hogynemondjam relatív spinjének kérdése, belecsavarodik-e egy regénynyi.

Jó lesz vigyázni az ilyen kifejezésekkel! Szeretném megőrizni inkognitómat, vagyis az önazonosságomat, de ennek a kettőnek az együttállásáról majd később. Ha esetleg az olvasó jótékonyan elfeledkezik elszólásomról, akkor talán egyáltalán nem. Nemcsak nekem kell kitalálni, ki vagyok, hanem az olvasónak is. Úgy tegye föl a kérdéseit, hogy mondataim megfeleljenek válasznak. Én viszont igyekszem úgy írni, hogy ne nagyon lehessen ilyen kérdéseket alkotni. Olvasóval különben sem számolok. Ezért merek regénnyel próbálkozni. De ugyanezért nem számíthatok a feledékenységére sem. Egy biztos, ahhoz, hogy rengeteg mindenről beszélhessek, el kell érnem, hogy legyen egy-két dolog, amiről nem kell beszélnem. Ilyen például a foglalkozásom is. A fentebbiek talán lelepleztek némileg, de erről ne többet. Kérem, maradjunk ennyiben. Ne tegyenek föl több kérdést, mondanám, de nem vagyok perbe fogva, és így a beszéd alól nem bújhatok ki az ügyvédemre hárítva a megfogalmazás vagy elhallgatás kellemes kötelességét. Tegyék félre ezt a könyvet, veszélyes olvasmány, írhatnám, ha számolnék olvasóval, aki majd egyszerűen leteszi a könyvet, mert veszélyes olvasmány, és ezzel megkímél attól, hogy művem, ahogy azt korszerű olvasáselméletek hirdetik, igazából létrejöjjön. Vigyázat, ez amolyan félrevezető testcsel volt foglalkozásomra nézve. Az én könyvem nem számít olvasóra, ezért nem is segít rajtam, ha nem olvassák.


Az álmatlanság elvesztése


Nos, úgy látom, nagy bajban vagyok. Másként alakulnak a dolgok, mint terveztem. Ez az egy persze mégis tervem szerint való. Alig írtam valamit, alig írtam le, hogy regényt írok, a regényírás máris magába szippantott. Iszonyatos éjszakám volt. Máskor órákig nem tudok elaludni, most meg le se tettem a fejem a párnára, máris aludtam. Szeretem az álmatlanságot. Olyankor a sötétben feladatokat adok magamnak, büntetéseket rovok ki magamra, átgondolom a napomat, akkor élek igazán, ahogy a tehén is kérődzés közben élvezi legjobban a fű ízét. Néha a mesterségem problémáin gondolkodom. Mert az én mesterségemhez éberség kell. Most viszont megértettem, hogy a regényírók mért szeretnek éjszaka dolgozni. A regény olyan, mint egy kísértet, csak sötétben jöhet mozgásba. Mozgásba is jött, és engem egész egyszerűen leütött. Tíz órát aludtam. Mindig büszke voltam rá, hogy csak néha álmodom, de akkor is szigorúan fekete-fehérben. Ma éjszaka, mintha vérrel locsoltak volna, úgy fröcsögtek hosszadalmas és bonyolult álmaimba a színek.

Mikor fölébredtem, az álom minden egyes részletére emlékeztem, minden kis apróságra, valósággal kínálták magukat ezek a részletek és apróságok, hogy belefogjak a megírásukba. Volt öt perc, amikor szinte elviselhetetlen volt a kísértés. Szerencsére ellenálltam. Azt még a saját szakmám egészen másféle, az íráséval épp ellentétes tapasztalataiból is fel tudtam mérni, hogy ez provokáció. Elkezdtem a regényt, és a regény be akar csapni. Minden regény, ki tudja miért, szeretné elrontani magát. Lehet, hogy az ő primitív közösségükben más a belső értékrend, mást tartanak jónak és rossznak, mint mi. Szépségideáljuk olyan, akár az ősembereké, akik annál szebbnek számítottak, minél több sebhely borította őket. Tudtam, hogyha az álomleírásba belefogok, mindent elrontok. Ez pedig nem célom. Mert bevallom, iskolás céljaim vannak. Javító szándékkal írok, na, nem a magam megjavítása a cél, hanem annak a rengeteg hibának a helyrehozatala, melyeket én követtem el. Sokkal többre török, mint az önnevelés. Hogy helyettesíthessem magam.

Lehet, hogy nem más ez, mint az öngyilkosság egy fajtája?

Na, az aztán nem lehet. Eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni. Inkább el akarok bújni. Elrejtőzni, mielőtt más is észreveszi, hogy öltem. Pedig ölni jó. Ha megölném magam, az már nem csak képzelt gyilkosság lenne, hanem igazi. De hát ölni borzalmas. Az embernek öt liter vére van, mire az szétfröcsög, mindent bűzös sár fog beborítani. Plusz még bűn is. Az ördögöt gazdagítja.

Persze én, a képzett fizikus (mégis elszóltam magam, mindegy), nem hihetek olyan fogalmakban, mint az ördög, de akkor tulajdonképpen abban sem, hogy bűn. Csakhogy mielőtt a gyilkosságomat (amely meg sem történt), elkövettem volna, épp arra jöttem rá, hogy az elemi részecskék világában igenis létezik bűn. Az elektronok kis elkárhozott lények, a protonok jók és kövérek, mint egy pap (és most elkottyintottam átváltozásom irányát), a neutronok közönyösek és menthetetlenek, a foton mitugrász jólélek, a neutrinó bűnre csábít, de jóba visz. Persze tudtam, hogy ha ezt megírom, közzéteszem, meg fog indulni a föld, a szakma fölháborodik, és maga alá temet.

És megijedtem.

És hibát hibára halmoztam, mint egy nitrogén atom.

És menekülni kezdetem, mint a hidrogén a légkörből.

És öltem, ahogy az ózon tud ölni.

Ez a szöveg tehát menedék, bujkálás, de nem öngyilkosság, nem. Nem.

Nem.

Most mindjárt lecserélem az énem. Azt, aki beszél. Mint az elektron, aki egy másik energiaszintre lép. Ugranom kell.

Alighogy elkezdtem ugyanis hosszú és bonyodalmas álmomat elfelejteni, kibontakoztak előttem a regény lehetséges körvonalai. Egy másik ember történetét kell, hogy elmondjam. Róla majd többet lehet tudni. Azaz forduljunk is át a regénybe, és őbelé: rólam tulajdonképp mindent megtudhat az olvasó. (Az elbeszélő ebben a pillanatban észreveszi, hogy mégis van olvasó, és hogy ezt nem is bánja, annál is inkább, mivel ő is az. Nem kell mást tennie, mint olvasni, amit az átváltozás leír, és ez az olvasás, mely valósággal új életre teremti őt, felszabadítja a, meglehet hamis, önvád terhe alól.) Az elbeszélő pedig árnyékban marad, de ott is a helye. Mostantól én beszélek.


Valami eltakarása, az elmozdított fügefalevél


Az írás mágia. Nem mondtam? Nem is lenne szabad. De én nem vagyok regényíró, átváltoztatom magamat, éjszakai énemet nappalira cserélem, a racionálist misztikusra, a gyávát bátorra, a határozatlant határozottra, a lelkifurdalásról, ami gyötör, most már nyilvánvaló, hogy nem kell semmit mondanom, mégis elmondok mindent, mint aki meztelenre vetkőzik, de az arcára maszkot húz.

170 centi magas vagyok, nincs rajtam ruha, a hajamat épp az előbb borotváltattam le, az arcomra nem lehet ráismerni, szorgalmas szakemberek most cserélik a szemem színét, a hasamról zsírt szívnak le, ellenőrzik heréimet, valaki megpöcköli ernyedt farkamat. Azt hiszem, szűz vagyok.


Mostantól én beszélek,


ami azért se lesz könnyű számomra, mert az utóbbi tíz évben épp azon fáradoztam, hogy ezt a szót (én) és ezt a fogalmat (én) kiiktassam az életemből.

Gyereket akarok, mondta bennem egy hang ugyanakkor, amikor a gyilkos munkát elvégezve elégedetten bámultam magamba, a magamban tátongó űrbe. Gyereket akartam, és ez egész jól felépített életem végét jelentette. El is hessegethettem volna a gondolatot, mi sem természetesebb, mint hogy az ember védekezik hirtelen jött, megalapozatlan gondolatai ellen. De én nem hessegettem el semmit. Vártam.

A munkámat természetesen ugyanúgy végeztem, mintha mi sem történt volna. De megkezdtem az elszakadást. Egy papnak nem lehet gyereke, tudtam tehát, hogy az a boldogságság, amiben az utóbbi pár évben részem volt, vége felé közeledik. Ezt akartam. Sajnos lelkifurdalás gyötört, mert boldog vagyok.


Szüzesség


De vártam. Egy darabig még vártam. Abban nem reménykedtem, hogy az ötletem, melyet egyáltalán nem is lehetett ötletnek nevezni, mert egészen másról volt szó, vagyis, hogy nem volt rá szó, de ezt már megszoktam, tehát kénytelen vagyok továbbra is az ötlet szót alkalmazni, nem reméltem hát, hogy az ötletem elmúlik vagy elpárolog. Hiszen egyáltalán nem is lehetett ötletnek nevezni, de ezt már megszoktam, így természetesnek vettem, hogy amiről beszélni akarok, arra nincs pontos szó, különben minek kéne beszélni róla, és épp ez a nyelvből felvetülő kétely indított el azon az úton, amelyre léptem. Bár ezt sem én mondom, ezt megint a szavak mondják helyettem, épp arról van szó, hogy az elhatározásom nem valami folyamat eredményeként született, ehhez az kellett volna, hogy én, mint én még létezzem, vagy legalább is föltámadni kívánjak, de erről nem is volt, és továbbra sincs szó, sőt, azt se mondanám, hogy azért akarok most olyan elszántan gyereket, hogy folytatódjam.

Ha az lehetséges lenne, úgy szeretnék gyereket, hogy közben ne folytatódjam, családra se vágyom. Csak gyereket akarok, de hogy miért, azt nem tudom és nem is kívánom megmagyarázni. Ahhoz az kellene, hogy ne legyek teljesen üres belül, mint ahogy az vagyok, hogy én ne csak valakinek a kitalációja legyek, mint ahogy az vagyok. Egyszóval nem visszanyerni kívántam magam, nem is folytatni, mégis nyilvánvaló volt, hogy olyan pontra érkeztem, olyan problémákkal szembesülök, amelyekre az egyetlen megoldás, vagy megoldás-esély az, ha apává leszek. Ami viszont rengeteg újabb részfeladat elé állított. Ráadásul olyan részfeladatok elé, amelyek nemhogy összefüggésben lettek volna a számomra csak így megoldhatónak tűnő problémával, hanem inkább akadályoztak megoldásában. Mégis úgy gondoltam, hogy meg kell próbálnom ezt az utat, annál is inkább, mert más utat nem láttam, egyszóval választásról szó sem volt, kényszereknek engedelmeskedtem, amelyeknek nem is volt kedvem engedelmeskedni, de várni mégsem azért vártam a végrehajtással, hogy kibújjak a feladat alól, ellenkezőleg, a feladathoz tartozott ez a várakozás is, amit ki kellett töltenem a felkészülés aprócseprő dolgaival. De nem belső felkészülésről volt szó, hanem csakis és kizárólag külsőről. Mindig váratlanul értek a belső történések és elhatározások. Sejtettem, ha nem töltöttem volna előző évtizedemet az ún. énem felszámolásával, akkor talán nem állnék olyan tanácstalanul az előtt, ami velem történik. Mert az elhatározásom is puszta történés volt a számomra, semmi több. Sőt, akkor talán nem is ért volna ez az elhatározás, ha én döntök róla, nem valaki helyettem, vagy a valaki helyett is egyszerűen valami. Az emberben állat, az állatban, dolog, a dologban a semmi lakik. Mindegyik réteg hozhat döntést, de minél beljebb megyünk, annál messzebb kerülünk önmagunktól. Ez a döntés teljességgel felborította addigi életemet, és mivel abban az életemben boldog tudtam lenni, ami az embernek elsődleges létfeladata, tulajdonképpen életem teljes felszámolását jelentette. Ami, ha meggondolom, logikus és szükségszerű folytatása és következménye volt előző tíz évben végzett munkámnak. (A papi munka, mint önfelszámolás? Nem félreértése ez mindennek, semminek, Istennek, ördögnek?)

Mindebből arra következtethettem, hogy az a pár év boldogság is alapvető élettévedésem része volt, hiszen méhében hordta (hogy egy engem annyira provokáló metaforát alkalmazzak), azt, ami később következett. Hogy papi munkám során voltam a legkevésbé pap, ezért, hogy Isten, vagy önmagam, vagy a semmi előtt valóban pap lehessek, abba kell hagynom e hivatás művelését.

Felismerésem képtelenné tett rá, hogy pontosan megértsem, mi az, ami történik, vagy hogy mért történik. Az önmegértés olyan igyekezet, mint éjszaka alaposan megnézni valamit. Pont ahová nézünk, ott nem látunk, és amiről elfordítjuk tekintetünket, szemünkbe villan. Ezért nem segíthetett a pszichológia. Talán másokat kisegített volna, de másokat is csak akkor, ha önmaguk, nem valaki mások épp. És ha én én lettem volna, nem valaki más, talán engem is. Hogy nagyképűen fogalmazzak, a valóság törvényei nem voltak összhangban velem. De nem állt rendelkezésemre már a misztika és metafizika sem, épp szökésben voltam előlük, pofátlanság lett volna hozzájuk fordulni magyarázatért. Egyszóval gyereket akartam, de annak módjáról csak nagyon homályos sejtéseim voltak, hogyan lehet eljutni a célig. Nem is arra gondolok, hogy szűz voltam, ami az én helyzetemben természetes és helyes volt, hanem egyébként is, a dolgok hétköznapi rendjére vonatkozó ismereteim tekintetében is szűz voltam, és gyereket se azért akartam, hogy ezeket a szüzességeimet elveszítsem. Ez persze megoldhatatlan ellentmondás elé állított, melyre épp valamiféle megtérés lett volna megoldás, ha én nem épp az egyházi szolgálatból való kilépés miatt kerültem volna ez elé az ellentmondás elé.

A biztos vereség biztos tudatában fogtam bele egy játékba, aminek a szabályait sem ismertem. Ez a helyzet most megfelelőnek is látszott.

Valamire azonban még vártam.


Tudatlabda


Gyorsan átugrom néhány hónapot.

Olyan ugrás ez, mint amelyet a háztetőkön menekülő szökevénynek kell megtennie. Menekülök a bűn, az átváltozás idejéből. De ez talán nem is igaz. Nem valaki helyett beszélek, nem is vagyok regényalak. Valóságos pap vagyok, voltam. Én írok, és nem engem írnak. És amit írok, csak része annak, ami történt, felejtések árkolják. És ami történt, csak része annak, ami van, változatlanságok árkolják.

Közben fontos vallomást tettem. Azt, hogy írom ezt. Ez nem gondolatfolyam (szerintem a gondolat különben sem folyékony) és nem belső monológ (aki magában beszél nincs egyedül). Én egyedül vagyok.

Írok, valósággal benne vagyok a papírban, harapom a rostjait, mint valami sűrű kását, írok, tehát nem vagyok.

Bocsánat, most a tollhegy beszélt. Az a kis golyó. Az én tudatom nagyobb labda, és nem forog kék vért szétmaszatolva egy fémtokban.


A túlvilági szemétledobó


Május végi vasárnap, este tizenegy után. Csomagolok. Alig valamit teszek el, mert semmi sem az enyém. Ma tartottam utoljára misét.

Mért nagyobb öröm az élet kezdete, mint a vége, ezen töprengek. Ha nem így lenne, ha tudnánk örülni végességünknek, talán nem is kéne elmennem. Halottaim mindig voltak. Őértük senki se versenget, boldogan hagytak egyedül velük, amikor az utolsó kenetet feladtam. Nekem adták őket a hozzátartozók. A legfontosabb pillanatban. Amikor a test finoman összerezzen, és a lélek kibújik belőle. Nem ám a szájon vagy az orron át, és ne tessék megrettenni, nem is valami tisztátalanabb nyíláson, a lélek a homlokból szökken ki, mint Pallasz Athéné.

Mért jövök pap létemre egy pogány mítosszal? Nem vagyok pap. A görög mítoszoknak pedig semmi közük a pogánysághoz, csak tudnunk kell érteni őket. Athéné az első halott lelke. Mert Zeusz akkor csakugyan meghalt, attól kezdve egy mechanikusan mozgatott hulla irányította az isteneket. Ez a történelem kezdete is, egy nem isteni erők által vezérelt isten beavatkozik a dolgokba, és a dolgok dolgokká züllenek.

Egyszóval sokat voltam haldoklókkal kórházi ágyuk mellett, figyeltem az infúziót lecsöpögni, megcsókoltam a túlvilág érintésétől fölmelegedett kezüket, tenyerükbe csúsztattam az enyémet, hogy nehogy a gépistenek keze kapja el.

Könnyű lett volna akkor a lelkeket összefogdosni, senki nem figyelte, kereste vagy védte őket. Olyat is találtam, amelyik lábával beleszorult a lélegeztetőgép egy alkatrészébe, nem tudott mozdulni, egy előző haldoklótól származott, akinél nem én jártam, és mire kiszabadítottam, már késő volt. Megfulladt. Összefogdoshattam volna a lelkeket, hogy otthon háborúsdit játsszak velük, mint gyerek az ólomkatonákkal, de én szenteltvizes szivaccsal inkább letörölgettem őket, kinyitottam a kórházablakot, nem zavart az sem, ha a csörömpölve betörő ég egy-két szilánkja a kézfejembe fúródik.

Kereszteltem is persze, de minden tőlem függetlenül játszódott, nem láttam a lelkeket, még a lábuk sarkát sem, ha egyáltalán van egy csecsemőnek már ember alakú lelke, és nem olyan, mint egy tojás. A hozzátartozók gyáva örömükben jóformán félrelöktek az ünnepelt mellől. Talán azért akarok most gyereket, hogy lássam a csírát is, mely mindig titok maradt előttem, folyton csak a készbe kellett ülnöm, és ez egyre jobban zavar.

A keresztelőkön csak a jó ökle voltam, Isten odadobott bokszkesztyűje, melyet dísznek az egyik asztalfőre tettek. Ha elhatároztam, hogy az ebédre majd nem megyek el, az jobb volt, de a rám tapadt sok mosolytól így sem tudtam a munkára koncentrálni. A víz csorogni kezdett, mintha nem is én dönteném meg a kancsót a keresztvízzel, és csak reménykedhettem, hogy visz is magával valamit. Mindenki el akarta venni tőlem azt, akit keresztelek. Isten már iktatta is volna be a maga országába az új polgárt, sokszor egész tolakodóan örvénylettek a túlvilági erők, zizegett a levegő, mintha egy nagy, titkos könyvet lapozgatna valaki. A szülők még azt hitték, hogy mindig az övék marad, akit most úgy tettek-vettek, ahogy akartak, és abban végképp biztosak voltak, hogy eddig legalább az övék volt, pedig tudhatták volna, hogy az embernek sosem tulajdona semmi (és főként senki), akármit is tesz, vagy nem tesz érte. És ha szigorúan nézzük: ugyanezt tudhatta volna Isten is. A keresztszülők meghatott felelősséget éreztek, az én keresztfiam, az én keresztlányom, gondolták, vagy pusztán csak annyit, az enyém, az enyém, a rokonság ragyogott, sokszor ha nem kereszteltünk elég gyorsan, a víz ragadni kezdett, mint a szirup.

A haldoklóknak csak én örültem egyedül. Ő a bűnlajstromukat lapozgatta, de ha semmi sem volt beleírva, akkor is azt gondolta, hogy pár évre legalább a purgatóriumba vágja őket. Nála fönt már zsúfoltság van, nem akar új arcokat látni.

Ilyenkor a rokonok haragszanak: hálátlannak, házsártosnak tartják a haldoklót, netán bölcsességeket várnak tőle, és türelmetlenek, ha ő rosszul hall. (Az örökségre akkor nem mernek gondolni, megijednek, nem értik mért volt fontos ez az egész, a saját halálukat látják, a saját örököseiket, szeretnének megálljt parancsolni a felhalmozásnak, ha lenne egy túlvilági szemétledobó, könnyű szívvel kinyitnák, és hagynák, hogy oda potyogjon minden, ami után évek óta ácsingóztak.)

A lélek már rég eltűnt, de valami nehézkes és lompos szellem ott botladozott a szobákban, a nővérek harisnyatartóján kapaszkodott fölfelé. Szörnyű veszélyes egy ápolónő hivatása. Észre se veszi és valami kőkorból itt ragadt világszellem kapaszkodik föl a combján, beül foszló bugyijának léghajókosarába, lábbal fölfelé mászik a lyukaiba, hascsikarást kap a nővér, a körházi kosztot szidja, vagy épp menstruálni kezd, és a vér egy pillanat alatt átüt a köpenyén is. Az ilyen kőbaltás szellemeket a vállamra kellet vennem, és jódarabon cipelni, cipelni. Az olaj arra szolgált, hogy aztán könnyen át tudjanak csusszanni a másvilágra, ahová többnyire egyáltalán nem kívánkoztak.

Izzadtan, porosan értem haza olyankor, a házvezetőnőm rögtön zuhanyozni küldött, és azonnal mosásba dobta a fehérneműmet.