Borgos Anna
Meleg burokból tüzes cipőbe. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona két kötetéről*
Kosztolányi Dezsőnével mint alkotóval nem foglalkozott túl sokat az irodalomtörténet; sem személye, sem művei nem tűntek önmagukban eléggé érdekesnek egy alaposabb vizsgálódás számára. Figurájára és írásaira nagyrészt úgy tekintettek, mint eszközre, forrásra Kosztolányi alaposabb megismeréséhez. Ez részben szükségszerű, és az általános írófeleség-pozíción túl kézenfekvő alapot nyújt ehhez Kosztolányinénak férjéről írott életrajza is, de a vele készült interjúk és a róla szóló írások is Kosztolányi köré épülnek.
A nemrégiben megjelent két kötet (Burokban születtem. Memoár, novellák, portrék. Budapest, Noran kiadó, 2003; Tüzes cipőben. Budapest, Noran kiadó, 2004) talán hozzájárulhat ahhoz, hogy Harmos Ilona „saját jogán” is részesüljön az olvasó és a kritika figyelmében. Ez pedig az irodalomtörténet és az irodalmi kánon határán mozgó személyiségek és munkák felkutatásának, dokumentálásának, ezen keresztül pedig talán e kánon újraértékelésének is része lehet.
Harmos Ilona művészi ambíciója és tehetsége több irányban is megmutatkozott. Elvégezte a Színiakadémiát, és viszonylag rövid életű színészi pályafutása során a realista színjátszás híveként voltak sikerei. A harmincas évektől viszonylag rendszeresen írt, fordított, férje halála után is. Mégsem számít igazán „irodalmi személyiségnek”, noha publikált novellái, két íróéletrajza és háború utáni naplókötete arról tanúskodik, hogy íráskészsége kifejezetten erős volt. De (szemben például Török Sophie-val) úgy tűnik, ő nem törekedett írói identitása megerősítésére, központivá tételére. Nem publikált rendszeresen, kritikai munkássága sem volt. Megjelent novellái sem keltettek különösebb figyelmet, s noha összegyűjthetett volna belőlük egy kötetre valót, erre soha nem került sor. A huszadik század első felében, elsősorban a Nyugat első nemzedékéhez (társként, íróként) kapcsolódó nők személyiségét, szereplehetőségeit kutatva jutottam el Akadémiai Könyvtár Kézirattárában őrzött Kosztolányiné Harmos Ilona hagyatékhoz. Az itt fellelhető tetemes mennyiségű kézirat – többek közt két regény, egy színdarab és számos elbeszélés – egyértelmű írói ambíciókról és készségekről árulkodik.
Ami az életrajzi tényeket illeti, Harmos (Schlesinger) Ilona 1885. február 21-én született, Schlesinger Vilmos fakereskedő és Schneller Matild (a losonci postamester lánya) gyermekeként. A losonci házasságkötés után a pár Gödöllőre, majd Budapestre költözött, Ilona már itt született. Személyiségének alakulása szempontjából meghatározónak érzi a testvérsorban elfoglalt pozícióját: tizenegy gyerek közül ő a nyolcadik. „Ordítanom kellett, hogy meghallják a hangomat […] Rájöttem, hogyan kell magam felé fordítani mások figyelmét” – írja a Kosztolányi-életrajzban. Az erőteljes önérvényesítő készségek mellett ugyanakkor különféle „idegbetegségek”, szorongások is gyötrik – félelem a sötétben, fuldoklási rohamok, rémlátás, sírógörcs, dührohamok és gyakori betegeskedés.
A viszonylag jómódú, zsidó polgári család az apa halála után elszegényedésnek indul. Anyja dohánytőzsdét nyit, Ilonát kiveszi a gimnáziumból, és varrni taníttatja. Ő azonban más terveket szövöget; házbeli barátnőjével titokban felkeresi Császár Imrét, a Nemzeti Színház színészét, a Színművészeti Akadémia tanárát, hogy hallgassa meg. A tanár biztatja, tehetségesnek találja, és Ilona ősszel beiratkozik a Színművészeti Akadémiára. A rokonok dühösek, anyja is alig szól hozzá évekig, pedig Ilona szerint titokban örül a dolognak, saját becsvágya elégül ki általa. Az akadémián elismerik, sikerei vannak, sok szerepet kap. Egyik vizsgája után Beöthy László szerződteti az akkor nyíló Magyar Színházhoz, s ott szinte minden főszerepet rá oszt. A színház azonban anyagilag sikertelennek bizonyul, és kénytelen populárisabb darabok, bohózatok felé fordulni, ebben a szerepkörben pedig Ilona kezd fölöslegessé válni. Nagy Endre hívja az Andrássy úti kabaréhoz, itt azonban még rosszabbul érzi magát. Türelmetlenségében újra beiratkozik a gimnáziumba, érettségizni akar, orvosnak menni, de ez már nem sikerül. Keserű, ingerlékeny, szorongó időszaka ez, amit néhány rosszul végződött szerelem is felerősít.
Ekkor, 1910 telén történik a sokat idézett, kissé bohózatszerű, de a komoly folytatás lehetőségét rejtő megismerkedés Kosztolányival a Vígszínház bemutatóján. A szünetben Kéri Pál újságíró lép oda Kosztolányihoz, aki történetesen Ilona mellett ül, ekkor még ismeretlenként. Beszélgetni kezdenek, majd Kéri így szól: „kérem, mutasson be a húgának”. Maguk is rácsodálkoznak a hasonlóságra, beszédbe elegyednek, s a színházból már ismerősökként távoznak. Ezután sokat találkoznak, eleinte véletlenül, azután már szándékosan is. Egyfajta pajtásság alakul ki közöttük, ami azért nem mentes az érzéki vibrálástól. Kosztolányi nem szerelmes, de folyton keresi Ilona társaságát. Sokat viaskodnak, harcolnak egymással. Ilona, hogy elkerülje az újabb szenvedéseket, egy vidéki társulathoz szerződik. Ott rosszul érzi magát, Pestre jön; feldúlt, önbizalma romokban. Közben folyamatosan gyötrik egymást Kosztolányival, szakítanak, újra kibékülnek. (Harmos Ilona Kosztolányi Dezsőhöz, 1911. okt. 9. után: „Ma teljesen megértettem, hogy helyes az, ha mi elválunk. Igaza van, hogy menekül. Sokat bántottuk egymást. Maga tönkre tette önmagamba vetett hitemet, mert nem szeretett eléggé. Én pedig bosszúból és irigységből gátoltam a maga pompás száguldásait – legyen kedves, udvarias, idegen barátom [...] Harmos Ila. Ez az én nevem.”)
Dide kerüli, anyja sem örül neki. „Félek az utcára lépni és félek az elzülléstől, a megöregedéstől és a haláltól. Éjszakánként kiugrom az ágyból, villanyt gyújtok, és megnézem, nincs-e már ősz hajam. Riadozok, sikoltozok álmomban. Régi idegbetegségem visszatért. Ismét teljes nagativizmus fenyeget.” Elmegy az idegklinikára, Brenner József kezeli, összebékíteni igyekszik őket, Dide féltékeny, kibékülnek. Megalakul az Új Színpad, de nem boldogul.
A kor morális zsargonja szerint „fonák” helyzet alakul ki: Ilona nem tudja, mit várhat ettől a kapcsolattól, s úgy érzi, a külvilág szemében „becsülete” forog veszélyben. Ismét vidékre menekülne, amikor Kosztolányi feleségül kéri. 1913. május 8-án házasodnak össze. A házasság külső-belső szükséglete Ilonában erősebb, jobban ki van szolgáltatva a konvencióknak. A házasság a nő számára szociális-egzisztenciális szükségszerűség is, mely nem függetleníthető a kapcsolat érzelmi oldalától, s ez nagyfokú pszichés kiszolgáltatottságot von maga után. Ilona érzékeli Kosztolányi vonakodását, s ez fokozza önértékelési gondjait: „Bevallom, nem érzek zavartalan örömöt. Restelkedem. Ha több bátorságom van, talán nemet mondok. Keserű a szájam íze. Arra gondolok, hogy nemcsak szerelemből, de kicsit szánalomból is vett feleségül. [...] Nevet rajtam. – A férfi sohase nősül önként, mindig a nőnek kell akarnia a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz.” Ugyanakkor Kosztolányi barbárnak látja a férfiakat abban, hogy a nő becsülete, érdekessége a házassággal megszűnik (Franciaországban fordítva van).
A pajtáskodó játékosság továbbra is jellemzi kapcsolatukat, ezt erősíti külsejük testvéri hasonlósága is, amit Ilona „az idegrendszer hasonlóságának” tulajdonít. Kosztolányi folyamatosan igényli jelenlétét, véleményét, nem tud dolgozni, ha nincs mellette, és Ilona számára is nélkülözhetetlenné válik. Saját Kosztolányi-életrajzának szavai szerint: „Valósággal megesz, bekebelez, mint a vad népek a totemüket, s most én is beléköltöztem, az ő lényének megnövekedett részévé váltam. Én sem tudok már nélküle lenni. [...] Már valósággal az ő szemével látok, az ő fülével hallok. Amit látok és hallok, elmondom neki, s ő megírja.” Egyfolytában dolgoznak, Ilona sokszor idegkimerülten, nem bírva a tempót. „Kifulladva loholok mögötte, amellett versenyt is futok vele, és szenvedek én is titáni erejétől, tündöklő képességeitől, akár a fia.” „Bámultam, mint valami szűnni nem akaró csodát, mint az igazi embert, aki elegáns, bölcs, de máskor játékos gyerek. Percenként másképp éreztem magam mellette. Hol kényeztető anyja voltam, hol alázatos gyermeke, hol meg aggódó felesége.”
Egy ideig még játszott, illetve szavalt (ezt később is), de Kosztolányi mellett lényegében felhagyott a színjátszással. Ugyanakkor, nyilván férje hatására is, egyre több köze lett az íráshoz. 1930 körül kezdett publikálni, először riportokat, majd novellákat, melyek többek között a Nyugat, a Szép Szó, a Pesti Napló, a Pesti Hírlap, a Pester Lloyd és a Haladás hasábjain jelentek meg. Kosztolányi biztatja az írásra, bár nem egyértelműen lelkes attól, hogy felesége is publikálgat. Ismét a Kosztolányi-életrajzból idézve: „Nem mondja, de én érzem rajta, hogy kelletlenül nézi most már sűrűbben szereplő nevemet, de az írás, amit jónak lát, annyira szent előtte, hogy semmiféle személyes körülmény nem számít.” Sokat fordított is férjével együtt: német, francia, angol prózát, színdarabokat. Legismertebb munkái kétségtelenül a Kosztolányiról és Karinthy Frigyesről írott életrajzok. 1948-ban jelent meg Tüzes cipőben című naplója, amely az ostrom alatti, fiával együtt átélt bujkálások megrázó dokumentuma.
A háború után szórványosan publikált, rádiószerepléseket vállalt, és meglehetősen lefoglalhatta a maga lábán megállni élete végéig nehezen tudó fia életkörülményeiről való gondoskodás. 1967-ben, nyolcvankét éves korában halt meg.
A Burokban születtem című kötet az azonos című önéletrajzot, író-, tudós-, színész- és írófeleség-kortársairól írott rövid karcolatait, két esszéjét és novellái egy részét tartalmazza.
Az önéletrajz keletkezésének időpontjáról, körülményeiről, motívumairól keveset tudunk. Stílusa és (ön)reflexiói kiforrottak, az írás érett, „felnőtt” szöveg, és bár a jelen és múlt idejű igék váltakoznak, nyilvánvaló, hogy „visszagondol” gyerek- és kamaszkori élményeire, még ha ezek az élmények naplószerűen élénkek is. Egyéb naplójegyzetek alapján feltételezhető, hogy Harmos jóval később, már Kosztolányi halála, sőt talán már ’45 után fogott neki egy viszonylag összefüggő szöveg megírásának. A szöveg nagy része a jelen idő elevenségével és a tizenéves Ilona hiteles hangján szólal meg, de helyenként, múlt időre váltva, megszólal a felnőtt narrátor, „kibeszélve” a szövegből, az írás időpontjából visszanézve, elszakadva a közvetlen élménytől, érezhetően más, érettebb hangon, rendszerint valamilyen általánosabb léptékű következtetést levonva, utólagos nézőpontból kommentálva az eseményeket. Az utólagosság a többi résznél is elkerülhetetlen – olyasmiket is „megláttat” korábbi önmagával, amikre tizenévesen nyilván még nem reflektált ilyen élesen –, de a narrációban ez a kétféle (naplószerű és memoárszerű) utólagosság igen jól elkülöníthető. Az önéletrajz egyes részei más formában bekerültek a Kosztolányi-életrajzba, annak önmagáról, családi hátteréről, szakmai és személyes hányódásairól szóló részébe. A visszaemlékezés tizenhat éves koránál sajnos lezárul (vagy inkább megszakad) – azon a ponton, amikor egy színész biztatására először komolyan felmerül, hogy beiratkozik a színiakadémiára.
Az „emlékirat” több szempontból is izgalmas dokumentum. Egyfelől – Kosztolányi felől – olvasva, tartalmi és stiláris jellemzői hozzáadhatnak valamit az általunk ismert Kosztolányi-képhez, illetve a házasság mögött álló, a házastársakat összekötő motívumokhoz. Ha összevetjük Kosztolányi családi, társadalmi hátterét Harmos Ilonáéval, a fontos különbségek mellett (vidék/főváros, keresztény/zsidó) hasonlóságokat is találunk. Jómódú keresztény középosztály, illetve zsidó (alsó) középosztály; a műveltség, a kultúra, egyszersmind az anyagiak szem előtt tartása. A családi atmoszférát tekintve, Ilona élénk hangulatú otthona felidézi – ha nem is a Kosztolányi-féle szülői ház, de – az anyai Kosztolányi-nagymama otthona, a „Grószi-ház” mozgalmas világát. Az életerő, életöröm és az erős szorongások együttes jelenléte ugyancsak mindkettejüket jellemzi. (Félelem a betegségtől, a sötéttől, vagy Kosztolányi szorongásai a zuhanástól v. ö. Ilona fulladás-fóbiája.) A figurák, viszonyok, lelkiállapotok, apró részletek rögzítése erőteljes, ha tetszik, Kosztolányit idéző megfigyelő- és íráskészségről, lélektani hitelességről tanúskodik. De egy-egy Harmos-novellába illő, illetve novellaként fel is dolgozott, balladaszerű tömörséggel megírt téma is felbukkan. Ilyen a púpos Rozika halála, a takarékos Karolin néni élete és öngyilkossága vagy a Jáger Mari, a cseléd története.
Másfelől, társadalomrajzként olvasva, a szöveg mozaikokat villant fel egy huszadik század eleji, jómódú, bár már a deklasszálódás jeleit is mutató fővárosi zsidó polgárcsalád mindennapjaiból, és a szerző érzékletes megfigyelései nyomán a társadalom más rétegeiről is. Rendkívül érdekes, ahogyan Harmos megjeleníti annak a körúti, gangos bérháznak a lakóit és sajátos belső életét, amelyben gyermek- és kamaszkorát töltötte. A ház a társadalom sajátos keresztmetszetét reprezentálja; a földszint és az emelet, az udvari és utcai front szociális szinteket is képviselnek. A társadalmi viszonyokra, megkülönböztetésekre való reflektálás visszatérő motívumai a szövegben a zsidósághoz fűződő megjegyzések, érzések. Ilona különféle helyzetekben az antiszemitizmus egyértelmű jeleit tapasztalja. A kikeresztelkedés gondolata többször is felmerül (máskülönben közönyösségig apolitikus) apjában.
Harmadrészt – és nem utolsó sorban –, Harmos Ilona „felől” olvasva a szöveget, nyomon követhetjük egy tudatos, önmagára és a világra élesen és érzékenyen reflektáló tizenéves lány személyiségének alakulását, örömeit, konfliktusait, szorongásait, vonzalmait a múlt századfordulón. Pontosabban azt, hogy hogyan néz vissza a szerző önmagára és környezetére életének egy későbbi periódusából. A szöveg rendkívül személyes, őszinte; meglepő tabumentességgel vall vétségekről, indulatokról, testiségről.
A címben szereplő „burok” szimbólum többször visszatér, és jelentésrétegei is többszörösek. Legközvetlenebb értelmében a burok, a burokban születés szerencsét jelent. Ugyanakkor, amennyiben a testiséghez, a fogantatáshoz és a szüléshez kapcsolódik, valami szégyenteljes dolog is, aminek említése undort és helytelenítést vált ki. Ilona fulladásos, pánikszerű szorongásos rohamait szintén egyfajta burokképzettel hozza összefüggésbe, ahonnan nem tud időben kiszabadulni. Ez közvetettebb, általánosabb bezártság-érzetre és az ezzel kapcsolatos ellenállásra, félelmekre, fóbiákra is utalhat. A burok mint a védettség és a bezártság kettősségének, a körülvettség igényének és kényszerének metaforája plasztikusan vetíti előre Harmos biztonságot és önállóságot illető szükségleteinek konfliktusát.
A novellák egy része folyóiratokban (elsősorban a Nyugatban) már megjelent, más részük most látott először napvilágot. Harmos írás- és megfigyelőkészsége ezekben a nyelvileg és tartalmilag többnyire igen erőteljes szövegekben is megmutatkozik. „Jól bánik” a novella műfajával, képes alakokat formálni, feszültséget teremteni, és a sikerültebb novellákban ezeket a feszültségeket jó érzékkel végig is viszi. Az elbeszélések nagy része egyfajta balladisztikus, nyomasztó légkört áraszt, tele elfojtott indulattal, gyilkossággal, halállal, feszültségterhes kapcsolatokkal. A történetekben a realista részletek keverednek a már-már szürrealizmusba hajló, váratlan eseményekkel. A szereplők többnyire a társadalom szegényebb, hétköznapi életet élő tagjai, parasztok, munkások, kishivatalnokok, cselédek – ez utóbbiakat különösen szívesen szerepelteti –, akikkel valami nem hétköznapi, többnyire valami baljós történik. Kevés a polgár, az értelmiségi, a művészfigura, noha valós élete nagyrészt ez utóbbiak között mozgott. A részletek pszichológiai súlya, a csattanószerű zárások Kosztolányi-, olykor Csáth-novellákat idéznek. Kézenfekvő a közvetlen hatás jelenléte, ugyanakkor mindannyian hasonló gyökerekből is táplálkoztak: a pszichoanalízis, a naturalizmus, az impresszionizmus gondolati és stiláris mintáiból. (A lélektani elemek alkalmazása időnként túlságosan is didaktikus.) A pszichoanalízissel való személyes kapcsolata a Ferenczi Sándorra való emlékezésből is kiderül. Időnként páciensként, időnként beszélgetőtársként találkozott Ferenczivel, sőt még egy esetet is „szállított” neki, amelyet Ferenczi egy esettanulmányban fel is dolgozott, és Freud figyelmét is felkeltette. A novellák egy részében (közvetlenül vagy áttételesen) önéletrajzi elemek is felfedezhetők.
A kortársakról írott portrék hangneme viszonylag egységes. Semmiképp sem az objektív, távolságtartó elemzőé, noha nem hiányzik belőle az empátia, az emberismeret, a megfigyelőképesség. Ez azonban másféle, mint a novellák beleérző képessége. Az elfogultság, pikírtség, elrajzolás nyilvánvaló és felvállalt is (ld. a portrékhoz írott bevezetőjét). Mint minden portréban, ezekben a jellemzésekben is benne van saját személyisége és viszonya a megrajzolt figurákhoz. Harmos azonban szokatlanul nyílt, olykor nyers – rokonszenv-nyilvánításaiban és szúrásaiban egyaránt. Érezhetően irodalmi terep is számára ez a műfaj; a stilizálásra, megformáltságra még a legkurtább karcolatoknál is törekszik, egy-egy frappáns fordulatért feladja a „tárgyilagos elemző” pozíciójának még a látszatát is. De alkalmasint érdekessége és láttató ereje is személyességében, illetve érzékletes jelzőkből, hasonlatokból, felidézett jelenetekből építkező nyelvezetében van.
Az írófeleségekről szóló karcolatok a legkíméletlenebbek. Érződik bennük a szoros, mindennapos kapcsolat, az azonos „szociometriai háló”, a „Nyugat-feleségek” közössége, amelyben belterjesség, féltékenység és szolidaritás együttesen mutatkoztak meg. Bár az utóbbi, legalábbis Harmos nézőpontjából, kivételesebbnek számíthatott. Tóth Árpádnéról írja: „Mi, akik csaknem valamennyien ugrásra készen, kinyújtott karmokkal álltunk egymással szemben, őt sohase bántottuk, ő sohase bántott egyőnket sem.” Az „írófeleség” kategorizálással egyértelműen kijelöli pozíciójukat (többnyire csak asszonynevükkel és keresztnevükkel szerepelteti őket), amely valóban elsőrendűen meghatározhatta a partnerkapcsolatban és az irodalmi közvéleményben betöltött szerepeiket, ennek minden áldásával és a „másiknak lenni” minden nehézségével együtt. Felidézi jellemző gesztusaikat, külsejüket, személyiségüket, rejtett motivációikat, férjükhöz és a társasághoz való kapcsolatukat. Ő maga, illetve saját kapcsolata a feleségekkel közvetlenül nem bukkan fel a portrékban, az sem igazán eldönthető, melyikükkel állt bizalmasabb kapcsolatban (talán akikkel kissé elnézőbb). Azzal, ahogyan hozzájuk viszonyul, mégis sokat elárul önmagáról is. Az írások olykor az ellenségességig kegyetlenek; s bár szerzőjük nyilvánvalóan bizalmas közelségben állt a megrajzolt személyekkel, mégis mintha idegenként szemlélné őket. A rivalizálás pszichológiai motívuma nyilván szerepet játszott a portrék hangnemében, s ez a rivalizálás közvetetten a férjekről, a férjeknek is szól. („Egy-egy írófeleség arcképe amúgy sem érthető meg önmagában, mert bizonyos fokig vetülete, tükörképe az író férjnek, s legtöbbje annak játékszere, méghozzá elrontott játékszere is, esetleg egymást kölcsönösen rontó gyermekek s játékok egyben. Sérült gyermekek, sérült játékok.” – írja a portrék bevezetőjében.) A férjre való féltékenység Török Sophie esetében tematizálódik a legélénkebben – természetesen csak Babitsnéra vonatkoztatva. A Török Sophie portré egyébként is kiemelkedik elsöprő „gonoszságával”, elfogultságával, ugyanakkor nyelvileg talán ez a legkidolgozottabb, legérzékletesebb munka.
A színésznő-portrékból érezhető, hogy otthonosan mozog ebben a világban, hogy valaha köze volt hozzá, személyes benyomásait rögzíti. Ezek többnyire csak egészen rövid skiccek, de bennük felvonul a kor összes jelentős színészfigurája. Az író- és tudós-arcképek is személyes, nagyon konkrét élményeken alapulnak. Mindenekelőtt a karakter érdekli, nem olvasmányok vagy intellektuális hatások. Részben saját emlékeire, részben az írók Kosztolányival való kapcsolataira fókuszál. A felidézett személyiségek egyszersmind azt az intellektuális miliőt is kirajzolják, amelyben Kosztolányival együtt mozgott, és azokat az eszméket, amelyekre fogékony volt.
Kosztolányi Dezsőné Tüzes cipőben című háborús emlékirata 1948-ban jelent meg először a Káldor Könyvkiadónál. A könyv néhány évvel korábbi, éppen csak emlékké vált eseményeket idéz és dolgoz fel: az 1944. március 15-ével induló nagyjából egy – Magyarország szempontjából legtragikusabb – háborús év szubjektív történetét. De ezzel a közelmúlttal párhuzamosan időről időre felbukkannak korábbi, gyerekkori emlékek is. Ez utóbbi részletek szinte szóról szóra megtalálhatók a Burokban születtem szövegében, ebből a (talán már többé-kevésbé egységes) kéziratból emelhette át őket Kosztolányiné. Az a fajta személyesség, amely a Kosztolányi-életrajzot és a Burokban születtemet is jellemzi, ezt a szöveget is áthatja. Ez nem egyszerűen abban nyilvánul meg, ahogyan saját magáról beszél, hanem abban is, ahogyan a környezetéhez viszonyul. Önmagát szinte mindig a környezetével való kapcsolatában – közvetlen emberi kapcsolatokban, illetve elkerülhetetlenül a társadalmi-politikai viszonyok tükrében – ábrázolja.
A könyv másik főszereplője Kosztolányiné fia, a huszonkilenc éves Ádám (a könyvben Iván), a hozzá legközelebb álló személy, akivel kölcsönös egymásrautaltságban rendezkednek be a túlélésre. Az elemien szoros anya-fiú kapcsolatot egyfelől Ilona (túl)gondoskodása, másfelől Ádám zárt, önmagát ellátni képtelen, kissé infantilis világa határozza meg. „Istenem, olyan képtelenül ügyetlen gyakorlati dolgokban, akár egy csecsemő. […] Sokszor gondolok arra, hogy ha én ellépnék vagy meghalnék […], akkor talán felnőne az anyás gyermek, de nem merek belevágni ebbe a kísérletbe.” „Egyedüli mulattatónk volt éveken keresztül, aztán egyszerre csak rátört valami ijedtség, harag vagy bánat, és hátat fordított az életnek.” Bár, ahogy „Kerényi doktor” (feltehetőleg Hollós István pszichiáter) fogalmaz, Ádám „sohase adta föl a realitáshoz való kapcsolatait, és soha nem is fogja feladni”; sőt, bizonyos helyzetekben kiváló emberismerettel, logikával, helyzetértékeléssel és tájékozottsággal rendelkezik. Hétköznapi feladataival, kapcsolataival azonban állandó nehézségei vannak. Ezeket a feladatokat szerencsére Ilona tökéletesen ellátja, ha ez sokszor terhes is a számára. „Egész életem cipekedés, s most már másodszor a háború, a háborún túl a többi, évek, évtizedek óta.” „…mily bölcs az én fiam, aki idegessége mögé búvik ezek elől a pokolian terhes kötelességek elől […], én folyton beleesem az elintézések örvényébe. Már egészen fiatallány koromban is így volt.” Az ő tevékenykedése és fia passzivitása szükségszerűen egészítik ki és tartják fenn egymást. És a másokról való gondoskodás, intézkedés, amibe gyerekkora óta folyton belesodródik, mintha szükséglete is volna. Egyrészt ily módon nélkülözhetetlenné válhat a környezete számára, másrészt ez az aktivitás kompenzálja, vagy legalábbis enyhíti a kiszolgáltatottság érzését, segíthet megőrizni azt a hitet, hogy valamelyest ura a sorsának. „Egy percnyi nyugtot se hagy, ha látja, hogy le akarok ülni pihenni, olvasni vagy éppenséggel írni, azonnal kér valamit, kávét, teát. Igaz ugyan, hogy bennem is nagy nyugtalanság bujkál, s örülök, ha tennem kell valamit.”
Mai fejjel nehezen elképzelhető viszontagságokon mennek keresztül, a Balaton mellett (először Hollósék villájában, később a sajátjukéban) töltött nyártól a pesti bujkálásokon, razziákon, téglagyári kitérőkön át egy Sándor utcai villa első emeletén berendezett búvóhelyig, ahol végül sokadmagukkal átvészelik a nyilasuralmat és az ostromot. És még egy fejezet a háború végén: miután túlélték a zsidóüldözés és a háború életveszélyeit, Ádámot végül orosz katonák viszik el munkára, Pest környékére, s anyja elképesztő kálváriát bejárva, vonattetőn, ütközőn, teherkocsin, gyalogosan, eget-földet megmozgatva keresi. Ezt hatvanévesen csak olyan ember képes fizikailag és lelkileg végigcsinálni, aki otthonosan mozog (kell, hogy mozogjon) az életnek az intézkedő, gondoskodó, ügyeket, kötelességeket, feladatokat számon tartó és elsimító, közvetítő szerepeiben. Erős idegzetű, olykor a vakmerőségig menően képes beleugrani veszélyes helyzetekbe, ugyanakkor mélységesen józan, jól kommunikáló, a környezete jeleire érzékeny, és azokat használni is képes.
Zsidósága nem vallási vagy identitásbeli kérdés, hanem az üldözöttség emblémája. Feltehetőleg Kosztolányi hatására, 1914-ben, még fia születése előtt kikeresztelkedett, papírjai nagy része tehát „rendben van”. Védelmet nyújt számára Kosztolányi neve is, legalábbis egy ideig; a nyilas időkben ez már nem sokat számít.
Racionális, önmagát kontrollálni tudó személyiség, de fantáziája, érzékenysége, kritikussága elválasztja, „elhajlítja” a keresztény középosztály tagjaitól. Idegenkedik ettől a világtól, a rendezett, hierarchikus, szűk látókörű és kirekesztő, a „numerus nullust” már régóta alkalmazó közegtől, ugyanakkor bámulja azt a biztonságérzetet és derűs reflektálatlanságot, amivel ezek az emberek az életben mozognak. Folyamatosan foglalkoztatja, hogy hová is tartozik, társadalmi osztály szerint, és életforma, életszemlélet tekintetében. „Itt a parton még inkább érzem, mennyire nem tartozom ahhoz a társadalomhoz, amely körülöttem él. […] Pedig polgári szempontból határozottan ők az értékesebbek, s ezt nem tagadhatom el magam előtt. Valahogy azt kell mondanom, ők a konstruktívak, s én bizonyos értelemben destruktív vagyok. […] Én örökké figyelem magam, ellenőrzöm, nevelem, ideálokat vetítek magam elé. […] Óh, ha egyszer, legalább egyszer teljesen átadhatnám magam belső viharaim s a külső erők hatalmának, de én még étvágyamnak is állandóan gátat szabok, mindent csak módjával […], s hajh, még így is mennyi gyanakvó s csodálkozó tekintet repült már felém…” Valódi, tettekben is megmutatkozó szolidaritást, szociális érzékenységet tanúsít az „alsóbb” osztályok, a szegények, a kirekesztettek irányában, s gyakran személyes szimpátiája is feléjük húz.
Rendkívüli módon érdeklik az őt körülvevő alakok, emberi és irodalmi szempontból is. Valóban az lehet az érzésünk, hogy irodalmi „alakokként” szemléli és írja le őket. Élesség és empátia egyidejűleg, egymást enyhítve mutatkoznak meg jellemzéseiben. Erős érzéke van a groteszk helyzetekre, viselkedésekre. Foglalkoztatják a cselédek, a „telep” lakói, fia barátai, saját és férje családjának tagjai, egyéb ismerősök, de a nyilasok is. A legkisebb felbukkanó mellékfiguráról is jellemrajzot ad, ami azt valószínűsíti, hogy folyamatosan jegyezte benyomásait. Írói szeme „embertípusokat” azonosít. Gyakran pszichologizál, emlegeti Ferenczi, Hollós („Kerényi doktor”), Groddeck nevét. Szinte mindig a külső leírásából indul, ezt vezeti át finoman a személyiségrajzba. A külső megjelenésnek, a szépségnek vagy „csúfságnak” gyerekkorától kezdve kitüntetett szerepet tulajdonít. Ebben nem igazán empatikus, kegyetlenül irtózik mindentől, amit csúnyának tart, és az előnytelen külsőhöz egyéb előnytelen jegyeket is hozzárendel. „Gyűlölöm a csúnyaságot és szégyenlem. Félek tőle, mint a járványos betegségtől, betegségnek is gondolom, téveszmének, bűnnek. […] „Krankheit ist entweder Dummheit, oder Schlechtigkeit”** – mondta Groddeck, a kiváló német orvos-pszichológus, s ezt magam is így hiszem, mivel pedig a csúnyaságot is betegségnek érzem, a csúnyaságról is ezt gondolom.”
Sok mindent elárul saját és Kosztolányi családjához való viszonyáról is. Előbbiekről gondoskodik, utóbbiaktól inkább gondoskodást, védelmet várna. Noha, mint írja, férje családját közelebb érzi magához, anyósával, sógorával igen kritikus. Kosztolányit többször is említi, mindig apologetikusan, általában valamilyen groteszk vagy tragikus helyzet kapcsán – „mit szólna, ha ezt látná…”. Férjét kimondatlanul is tisztázni igyekszik a „zsidókérdéshez”, a fajelméletekhez való, nem mindig makulátlan viszonyát illető vádak alól. „Az uram mondogatta, hogy számára egyként elviselhetetlen az a magyar vagy az a német, aki fajtájának minden jellegzetességét magán viseli, s az a zsidó, aki szemet szúróan csak zsidó” – írja.
A Tüzes cipőbent nem elsősorban irodalmi eredetisége teszi értékessé; olyan események hiteles és átélhető személyes dokumentuma, amelyeket nehéz felidézni, és lehetetlen elfojtani. Az újrakiadással Kosztolányiné Harmos Ilona személyén és könyvén túl, azon keresztül, az üldözöttekre is emlékezhetünk.