Varga István

Az elbeszélés öröme

Balázs Attila: A meztelen folyó.

Árkád-Palatinus, Budapest 2003

Minden kétséget kizáróan Balázs Attila eddig megjelent könyveiben érték és valamilyen varázs van. Az éréket az elismerések bizonyítják: 1980-ban Sinkó-díjban részesült, 1985-ben első díjat érdemelt ki a Forum Könykiadó regénypályázatán a Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból című könyve, majd a Király album című alkotása az Év könyve lett 1998-ban. Ezek a kritikusok elismerései, de varázsának köszönhetően valószínűleg jelentős olvasói táborral is rendelkezik. Írásom célja az, hogy kiderítsem, milyen narratológiai eszközökkel sikerül Balázs Attilának kritikust és olvasót esetleg egyaránt elbűvölnie legújabb könyvével is.

A meztelen folyó az elbeszélő prózába sorolható, és mint olyan magában hordozza a narratológia egyes sajátosságait. A huszonöt egységre tagolt könyv egy-egy egysége előtt zárójelben néhány szó szerepel, amely utal az illető egység témájára vagy tartalmára. Egyébként az egységek terjedelme igen váltakozó: vannak jó néhány oldalt kitevők, de akad olyan is, amely mindössze néhány mondatból áll. Tehát már itt rábukkanunk a könyv talán legjellemzőbb vonására: a változatosságra. Mint minden elbeszélő prózában, úgy itt is két szövegszinttel van dolgunk: az egyik az elbeszélt történet szintje, azaz maga a történet, a másik pedig a történet közlésének szintje, azaz az elbeszélés.

Kezdjük talán a történet vizsgálatával. A történet talán legfontosabb sajátossága az, hogy részekből áll, ezek pedig belső logika alapján sorjáznak egymást követve. Legtöbbször az első eseményt folyamat, azt pedig a második esemény követi. A negyedik szakasz egy végső állapotot jelent. Természetesen az események száma tetszőleges. A történet e mélystruktúrája egyértelműen azt sugallja, hogy történetről csak akkor beszélhetünk, ha egy folyamat alatt változás áll be a kezdeti állapothoz viszonyítva. Ki kell hangsúlyozni, hogy az egyes részek között ok-okozati összefüggésnek kell fennállnia. A történet végeredményben talán azt jelentené, hogy a kezdeti állapota a történés folyamán megszűnik és a záró állapot épp ezért immár különbözik a kezdetitől. Ha ez nem játszódik le, akkor a műnek nincs története. A fentieket elsősorban a hagyományos realista prózában tapasztalhatók alapján mondhatjuk ki és rá is vonatkoztathatóak. Balázs Attila azonban, mint erre korábbi művei is utaltak, nem a hagyományos realista írásmód művelője, és épp ezért izgalmas vállalkozás legújabb könyvében vizsgálni a történet sajátosságait.

Könyvének egységeit olvasva arra a megállapításra juthatunk, hogy a fentiekben felvázolt tetszőleges tagolású történet mélystruktúrája szinte nem lelhető fel teljességében, az esetek óriási többségében a történet széthullott, nyomai és egyes elemei még megtalálhatóak ugyan, de nem állnak össze ok-okozati összefüggésükben. Történettöredékek gyűjteménye A meztelen folyó. Vannak azonban a könyvben olyan egységek, amelyek sokban emlékeztetnek a realista történetre. Ilyen például a holtág-legendával, amely talán a leghagyományosabb az összes írás közül. A valse triste már lazább, ami a történetet illeti, nem folyamatos, az ok-okozati összefüggések nem világosak vagy egyszerűen megszűnnek, mivel tulajdonképpen két történet fonódik össze. Eléggé szerencsés írás ez abból a szempontból nézve, hogy nagyjából jó benne az egyensúly a történet és az elbeszélés modalitása között. Itt még nem uralkodik el az utóbbi, fontos a történet is, nem gyűri maga alá a szöveg önreflexiós kiteregetése. Sokban hagyományos történet az oszkár, a cápa, amelyben világosan kimutathatóak a történés szakaszai. A hagyományos történés felbomlásának lehetünk tanúi az újra itthon: anyatej, szalontüdő, hajrá fradi és a penelop, csarnokvízzel című egységeket olvasva. Amikor pedig az író a valós valóságot teljesen alárendeli közlendőjének, akkor olyan szinte szürrealista képsorok alakulnak ki (mit tudunk az elefántról?), amelyekben a történés nem játszik szerepet. Az írások java részében történéstöredékeket találhatunk, amelyek csak arra szolgálnak, hogy az író elmondja velük kapcsolatos reflexióit. Balázs Attila korábbi könyveiben sem volt a történésnek primáris szerepe. Az író nem tartozott soha a különös és izgalmas történetet elbeszélők közé, számára a fontos az elbeszélés modalitása volt, azon keresztül igyekezett a történéstöredékeket értelmezni. Mindig is az volt a jelszava: minimális történés, maximális elbeszélés.

Az elbeszélés sajátosságai közül érdemes foglalkozni az elbeszélő és a modalitás fogalmával.  Balázs Attila értelmezésében az elbeszélés modalitása az, amely a kulcs a történettöredékek értelmezéséhez, azaz az elbeszélés módja maga a történet értelmezése. Általában két narrátortípus található az elbeszélő prózában: az egyik első személyű, a másik harmadik személyű. Az előbbire az a jellemző, hogy részese a történetnek, míg a második a történeten kívül áll és mindentudóként számol be a történésről. Ellentétben vele az én-típusú narrátor mindig személyes, szubjektív és elhatárolja magát attól, hogy a történésről mindent tud. Ki kell hangsúlyozni, hogy a két narrátortípus keveredhet, esetleg váltakozhat egy művön belül. Akárcsak a történés esetében, itt is változatosságot tapasztalhatunk, mivel A meztelen folyóban mindhárom narrátortípus jelenléte kimutatható. Az írások többségében a szubjektív narrátor kommunikál az olvasóval, amikor is a vele történtekről szól. Számos alkalommal kihangsúlyozták már, hogy ez a narrátortípus nem maga az író, azonban ezeknek az írásoknak az esetében a narrátor és az író azonos személy, amit maga az író ki is emel: „Én Balázs Attila vagyok. És legtöbbet eddig az ember tragikomédiájáról írtam”, közli velünk leplezetlenül egyik írásában. Egy másikban az „én meg csak írok, írok – mintha jobb dolgom nem lenne – gerincsorvadásig” mondattal utal a narrátor és az író azonosságára. Vagy például a penelop.csarnokvízzel című írásban a történet egyik szereplője Attilának szólítja a narrátort. Ezen túl, ismerve az író életútjának alakulását, leszögezhetjük, hogy az én narrátortípus az esetek óriási többségében önéletrajzi elemekre támaszkodva fordul az olvasóhoz. A narrátor író kivonul szentendrei házikójába és emlékezik, mert, úgy érzi, öregszik. „Négy és fél évtized. Emlékek, vágyak”, írja a bevezető írásban és valójában az írások többsége emlékeket idéz sajátos („szabálytalan krónika”) módon („legendákat fog hálójába”), mert hajlamos rá. Szerinte ez a hajlam különösen azoknál bontakozik ki, akik „hazát váltottak”. Mert ő a hazáját elméjében hordja. Ellentétben az első személyű narrátortípussal, a harmadik személyű narrátortípus ritkábban jelenik meg az írásokban, viszont vannak olyanok is, amelyekben a két narrátortípus egyszerre van jelen. Ilyen mondjuk a dugongok alkonya és az oszkár, a cápa című, amelyekben a mindentudó narrátor számol be a történtekről, de kiderül, hogy ő is szereplője volt azoknak, és amikor erre kitér, akkor az első személyű narrátortípus jut szóhoz. Külön figyelmet érdemelnek a szarajevói írások, amelyekben a szerző számára újszerűen kísérel meg írni. Ezekben bizarr módon keveredik a valóság és a képzelet. Jómaga is beismeri, hogy a keletkezett írás igencsak bonyolult, az író abban reménykedik, hogy majd egyszer valaki kibogozza. Mint a fentiekből kivehető, Balázs Attila ebben a könyvében különböző narrátortípusok útján fordul az olvasóhoz. Mintha mindig azt választaná, amely talán a leghitelesebben mondaná el a történést.

Nehéz helyzetben van a szövegelemző, amikor az elbeszélés modalitásait igyekszik vizsgálni Balázs Attila legújabb kötetében. Pedig hogy milyen módon közli az elbeszélés a történetet, az döntően befolyásolja az elbeszél történet hatását az olvasóra, illetve értelmezhetőségét. Amint már utaltam rá, legtöbb írásban az író és a narrátor azonosul, egy személy, és ilyenkor természetesen a szavak elbeszélése teljes mértékben a narrátor hatáskörébe tartozik azzal, hogy a narrátor főszereplője a történetnek. Vannak példák a transzponált közleményre is, amikor is a távolság a narrátor és a szereplő szavai és gondolatai között bizonyos egyensúlyban van, viszont kevés a  példa a narrativizált közleményre, amikor is az ismeretlen narrátor teljes elsőbbséget élvez és tőle függnek a szereplők szavai és gondolatai. Ez a változatosság vonatkozik a nézőpont (a cselekedet visszaadása) problémájára is, bár a külső nézőpont ritkábban fordul elő és a szerző sokkal inkább előnyben részesíti a belső nézőpontot.

Balázs Attila tehát nagy változatosságot bontakoztat ki, ami a történet és elbeszélés sajátosságait illeti. Ez a változatosság állandó ismérve írásainak, de ezen túl léteznek más olyan ismérvék is, amelyek sajátságosak.

Nevezhetjük A meztelen folyót az emlékek könyvének? Joggal, hiszen elsősorban emlékekre támaszkodik, azok felidézésén van a hangsúly. „Úgy vélem, főleg csak az emlékek világában létezünk, ott botorkálunk, bűzölünk és ízelünk… De időnként éppen az emlékünk révén öltünk testet” (start.nyúlszív őrmester és anna), állítja az író, de ugyanabban az írásában kiemeli, hogy az emlékezet öntörvényű, csak az bukkan fel a tudatalattiból, ami úgymond akar, és akkor is kérdéses, mennyire hiteles. Épp az emlékezés bírja rá e könyvének megírására is: „Mintha holmi régi elillant, elszelelt, csaknem elszellentett időt szeretnék valahogy visszahozni, s mintha én is ott szeretnék lenni megint, a régiek között, és mintha másképp kívánnám a dolgokat megtörténíteni” (valse triste), de jó néhány alkalommal utal arra, hogy az emlékezés fárasztó számára: „Fáradt vagyok. Sokat emlékeztem… ezért abba is hagyom. Az emlékhántást, emlékfoszlányolást”. Menekültnek érzi magát, márpedig a szökött embernek egy dolga van: „rémálmokat látni”. Ő, mint „Yugo-Szindbád”, nem küzd rémálmokkal, de egy másik menekült (Majoros Sándor) képtelen megszabadulni tőlük (Meghalni Vukovárnál).

Balázs Attila a kötet több írásában kitér az általa alkalmazott írásmódra, ilyenkor úgymond műhelytitkokat fed fel. „Éjjel gyakran iszom vagy írok. Néha többnyire: mindkettőt egyszerre”, avat be bennünket, és úgy érzi, hogy az elbeszélést úgy fűzi „mint egy részeg pók a hálóját”. Még mélyebbre ereszkedik az alkotás folyamatába, amikor bevallja „látom, itt is sikerült jól összekevernem mindent, szezont a fazonnal. Szokásom… Gyakorta tézisem sincs ahhoz, mit közölni akarok, ám van – nemegyszer egy-egy pillanat, amelyben előjön annyi minden”, de máskor meg szinte kétségbeesetten szól az olvasóhoz: „Apropó, ha már a témánál vagyunk (melyiknél?)…”. Ez utóbbi kifakadás arra utal, hogy szerzőnk szertelensége gyakran felülkerekedik a tudatos alkotáson, teljesen spontánná válik, és ezt utólag nem is akarja korrigálni. Hogy erre a jelenségre minél pontosabb választ adhassunk, vissza kell kanyarodnunk Balázs Attila eddigi életművének úgymond gyökereihez. Tudniillik sok minden világossá válik írásmódja értelmezésekor, ha ismerjük a gyökereket, azaz a kezdetben rá ható alkotókat és elsődleges alkotói elképzeléseit. 1987. február 21-én a Magyar Szó Kilátó mellékletében egy, Turi Tiborral folytatott beszélgetés szövege jelent meg és ebben az ifjú író bevallotta, hogy nagy hatással volt rá a kortárs amerikai próza, és azon belül a beat-nemzedék előfutárai és oszlopos tagjai (Ezra Pound, Ginsberg, Cummings). Mint utólag kiderül, közéjük tartozott Charles Bukowski is, kit később fordított (Egy vén kujon feljegyzései, Budapest 1995). Ezeknek az írásoknak automatikus írásmódját kísérelte meg a maga módján utánozni. Úgy vélte, hogy ennek az írásmódnak a hatására nagyfokú fogékonyság alakult ki benne. Az abszolút szabad képzettársításon alapuló írásmód lehetővé tette számára, hogy egymástól teljesen távol eső dolgokat egymás mellé tegye és a váratlan társítások aztán gyakran egészen különös, sőt egyenesen bizarr összefüggéseket fedtek fel. Számára az ilyen automatikus írásmód az ihlet erőteljes jelenlétét igényli. Mindez a nyitja lehet eddigi írásainak. A fenti elemzéseket és az alkotásról elmondottakat szem előtt tartva azt mondhatjuk, hogy Balázs Attilánál a primáris az elbeszélés cselekvése. Mert az elbeszélés fogalma alatt két dolgot érthetünk: az elbeszélés cselekvését, illetve az elbeszélés aktusának eredményét, azaz a keletkezett szöveget. Írónk egyértelműen szinte élvezi az elbeszélés aktusát azzal, hogy ennek érdekében legtöbbször feláldozza a történet egységét, sőt: gyakran el is hagyja, mert számára az írás nem más, mint az elbeszélés folyamata. Így aztán számtalan önreflexív kitérő tarkítja és teszi élvezhetővé (?) szövegeit. Amint a hagyományos realista írásmód irányába próbál elmozdulni, írásai veszítenek hitelességükből és eredetiségükből. Szövegeit olvasva szemünk előtt bontakozik ki az elbeszélésre kerülő szöveg, ez teszi izgalmassá az olvasást.

De vajon hogyan érzi magát az író a maga sajátos írásmódjával az új világban? Erre is találunk néhány utalást a könyvben. Ezek lényege talán az lenne, hogy Balázs Attila borúlátóan tekint az írói lét jövőjére. „Már nem szoktam tudni, minek és kinek írok – én”, ezt mondja ki könyvének elején, mivel kétkedik az irodalom erejében és értékében. Valójában kinek kell ma szépirodalom, ez a kérdés foglalkoztatja. A dugongok alkonya című egységben megjegyzi, hogy a dugongok immár kiveszőben, „ahogyan a sellők az irodalomból, amely ugyancsak halálra van ítélve. Dugong és író sorsa nem is olyan távoli egymástól”. Egy kis kitérő: Philip Roth az utolsó dinoszaurusznak érzi magát, ami írói státusát illeti. A dugong és a dinoszaurusz találkozása. Balázs Attila „írófélének” tarja magát, aki „olyan ember, aki – mérhetetlen szerencséjére vagy éppen szerencsétlenségére – nem létező területeket is fel tud térképezni, és sohasem látott képeket tud maga előtt látni. Tényleg: milyen boldog, s milyen boldogtalan is ugyanakkor ez az ilyen ember!” Balázs Attila az alkotás bűvöletében él, utolsó írásában csendesen megjegyzi: „Csoda, hogy mire képes egy meztelen ész”. Épp ezért szinte biztosak lehetünk, és ez a biztonságtudat mint egy előrevetíti az újabb Balázs Attila kötet olvasásának örömét, abban, amit a könyv utolsó előtti írásában kurtán üzen nekünk: „Írok még…”. Még ha nem is pattannak ki mindig szikrák.