Ljubica Ristovski

A szabadkai színház 150 éve

„Több éve vonzza a közönség figyelmét a színházépület tervének foyer-ban kiállított makettje. Már 1970-ben döntés született arról, hogy az épületet – barokk stílusban – teljes egészében felújítják.

Ez a gyönyörűszép épület, ez a csodás álom mindannyiunk, és főként a színházkedvelők örömére, úgy tűnik, néhány év múlva valósággá válhat.

Ivanka Rackov, Szabadka színházi albumából, Osvit, Szabadka, 1977.

A színház – a városháza épületével karöltve – Szabadka legkarakterisztikusabb látványossága, a városkép meghatározó jellegzetessége. A hat korinthoszi oszlop a város jelképe.

2004-ben a Narodno pozorište – Narodno kazalište – Népszínház épülete fennállásának 150 éves évfordulóját ünnepli.

A 150 évvel ezelőtti építkezés körüli zűrzavarok ma is kísértenek bennünket.

*

Szabadkán az első színházi előadást 1747-ben tartották a ferences rendi Grammatikus iskolában, horvát nyelven¹. Viszont ez tanulók, és nem hivatásos színészek előadása volt. Hivatásos színházi előadásokról írásos feljegyzések nincsenek, a kutatók megegyeznek abban, hogy az első előadást 1780-ban tarthatták meg. A. Ujes professzor szerint az első hivatásos vendégjátéknak 1760. és 1770. között kellett megtörténnie, mert ebben az időszakban feljegyezték egy színházi vándortársulat előadását Temesvárott és Eszéken is, tehát Szabadkán mindenképpen át kellett haladniuk.

Az első írásos dokumentum 1793-ból származik, ebben egy színházi előadás cenzúráját kérvényezik.

A város 1803-ban első alkalommal adott ki engedélyt színházi előadás bemutatására, ettől a naptól folyamatos és gyakori a vándortársulatok előadása Szabadkán. 1816-tól a Nemzeti Játszó Társaság együttese a város állandó vendégévé lesz.

Az előadásokat – megfelelő épület híján – kávéházakban mutatták be. 1826-ban erre a célra átalakították a Városi Kaszinó báltermét.

*

1845-ben a város magisztrátusa egy színház és szálloda építését irányozta elő. Skultéty Jánost kérték fel a tervek elkészítésére. A szálloda 1853-ban, a színházépület 1854-ben készült el.

A színház megépítését már a kezdetektől a városatyák vitája övezte, ugyanis nem tudattak megállapodni abban, hogy a meglévő épületet adaptálják-e vagy újat emeljenek a helyére.

A színházépület megnyitására a város alaposan felkészült. A korabeli idők legnevezetesebb színészét és dísztervezőjét, Telepi Györgyöt arra kérték, hogy a színház szükségleteinek megfelelően berendezze az épületet, valamint megtervezze a színpadi díszletelemeket.

„Ezen megállapodás kereteiben Györgytől a következő díszletelemek kidolgozása rendeltetik meg: 4 díszletfal a Vitézterem jelenetéhez, 6 díszletfal az Úri terem jelenetéhez, 6 díszletfal a Polgári szoba jelenetéhez, 6 díszletfal a városi jelenethez, 4 díszletfal a Paraszti szoba jelenetéhez, négy díszletfal a börtönjelenethez, négy díszletelem az oszlopos ívhez, nyolc díszletelem a jelenethez az erdőben, stb.”²

A színházat Latabár Endre társulata Jósika Miklós A két Barcsai című előadásával nyitotta meg.

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház csak a színház megalakulását követő évben vendégeskedett Szabadkán. 1862-ben tizennégy előadást mutattak be a városban, főként hazai szerzők műveit.

A városi vezetés 1855-től szerződéseket köt különböző színházi társulatokkal, amelyben havi 4 opera és 18 prózai előadás fejében bérbe adja az épületet.

Szabadkai társulat 1870-ben alakul.

1887-ben a színházépületbe – pontosabban a nézőtérre – bevezették a gázvilágítást, de a színpadot tűzveszély miatt gázlámpákkal világították meg.

A gázvilágítást a színpadra csak 1894-ben vezették be, 1898-ban pedig a szabadkai színpadon első alkalommal játszottak elektromos árammal táplálkozó fénysugárban.

A létesítményt két- háromévenként felújították.

A színházépület adaptációját 1904-ben kezdték el, habár a krónikások feljegyzései szerint már a XIX. század ’80-as éveiben folytak a viták arról, hogy a meglévő épületet adaptálják-e vagy újat emeljenek a helyére.

Ugyanezen év decemberében, az ötvenéves jubileumi ünnepségre az épületen befejezték a munkálatokat. Lecserélték a feliratokat is: az eddigi Szálloda Pest városhoz felirat helyett a Városi színház került az oszlopok fölé. A városi központi fűtést 1907-ben vezették be az épületbe, valamint befejezték az objektum bővítését, a mai Ivo Vojnović utca felőli szárnyat is.

Mint később kiderült a színházat és a szállodát a lehető legminőségtelenebb anyagból építették, mert a felújító munkálatok során megrepedt a külső fal. A városi színházi tanács takarékossági okokból úgy döntött, hogy a falat mégse bontsák el és építsék újjá, hanem csak tatarozzák.

A tűzvészt megelőző utolsó felújítás 1912-ben fejeződött be.

Az épület színházi szárnya 1915-ben tűz martalékává vált, csak a külső falak maradtak épségben, de a szálloda és a színház közötti tűzfal megakadályozta, hogy az egész épület elpusztuljon.

Néhány nappal a tűzvészt követően a városi színházi tanács egy gyönyörű karamaszínház megépítéséről határozott. Azonban a háború meghiúsította a terv kivitelezését.

Annak érdekében, hogy Szabadka ne maradjon színházi előadások nélkül, a város bérbe vette a báltermet, és a céloknak megfelelően átalakította, valamint öltözőket épített hozzá. Nádasi József társulatának előadása nyitotta meg az új évadot. Ezt követően ez az együttes egészen 1918-ig minden évben rendszeresen játszotta előadásait Szabadkán.

„...Nádasi kijelentette, hogy reméli, az új évadot megnyithatja november 21-én, mert véleménye szerint a település szerb fennhatósága nem fogja ezt megakadályozni. Nem első alkalommal esik meg, hogy az újvidéki Szerb Nemzeti Színházzal versengenek, így most is folytatni kívánják ezt a nemes vetélkedést (Bácsmegyei napló, 226. sz., 1918. nov. 17., Szabadka) Nádasi felháborodással vette tudomásul, hogy a szabadkai Városi Színház színpadán nem hangzott el magyar szó sem a Szerb-Horvát-Szlovén királyság, sem pedig a Jugoszláv Királyság uralmának ideje alatt.”³

A háborút követően, 1918 decemberében a Bosznia-Hercegovinai színház vendégszerepel Szabadkán.

1920. decemberében megalakították a színházi bizottságot, amelynek köszönhetően ismét színházi élet szerveződik Szabadkán.

A háború vége valamint a színházi élet feléledése ismételten felújította a szabadkaiak érdeklődését az épület irányában: új létesítményt kell felépíteni. 1921-ben döntés született, miszerint kamaraszínház épül. A mérnökök tervei elkészültek de anyagiak híján ismételten elálltak az építkezéstől.

Akkor kerülhetett sor a munkálatok megkezdésére, amikor a városi tanács és a tanügyminisztérium biztosították ennek anyagi hátterét, és ez 1924-ben történt meg. Addig csak kis kamaraszínházról beszéltek, de az eszközökre való tekintettel, a színházi bizottság nagyobb volumenű épület létrehozását tervezte. Természetesen ismét csak az anyagi keretek határoztak arról, hogy milyen színház épülhet.

Az építkezést 1925 február 15-én kezdték meg, és ugyanezen év december 15-én fejezték be. Az új színházat a belgrádi Nemzeti Színház Operája, Rimszkij-Korszakov: Cári menyasszony című előadásával nyitotta meg.

A város létrehozta a színház és filmszínház igazgatóbizottságát, ugyanis az épület mindkét célra (színházi előadások bemutatására valamint filmvetítésekre) is alkalmas volt.

Az új épület megnyitását követően a belgrádi Nemzeti Színház néhány évadon át vendégjátszott a városban, a Városi szenátus pedig különböző társulatokkal kötött szerződést, színházi előadások és mozifilmek bemutatására. Miután az anyagi bevétel igencsak fontos, illetve meghatározó volt, így megtörtént, hogy a filmvetítések alkották a havi műsorrend nagy részét, vagyis a vetítések az esti órákban kezdődtek, amikor a színházi előadásoknak is kezdődnie kellett volna.

A színház és a filmszínház vetekedése egészen a II. Világháború kezdetéig tartott. Az utolsó társulat, amely városunkban vendégjátszott a háború előtt a zágrábi Horvát Nemzeti színház volt.

A két világháború közötti időszakban Szabadkán nem volt állandó színház. A város két alkalommal (1925-ben és 1935-ben) kísérelt meg saját társulatot alakítani.

A II. Világháború alatt a szabadkai színpadon a szegedi Kardos együttesének vendégjátéka volt látható, valamint 1942. május felétől 1944-ig Közés Géza székesfehérvári társulata játszott a városban.

1945. őszétől a szabadkai színház színpada a hivatásos társulatok állandó játszóhelyévé lesz. A város több mint 90 év múltán saját társulatot és saját színházat alapít.

Vajdaság tartományi elnöksége 1945. szeptember 19-én határozatot hozott, amelynek értelmében szabadkán két színház alakul: a Horvát Népszínház (Hrvatsko narodno kazalište) és a Magyar Népszínház. A Horvát Népszínház első igazgatója Lendvai Lajčo volt, és az első bemutatót a társulat 1945. október 28-án tartotta meg. Ez alkalommal Mirko Bogović: Matija Gubec című előadását játszották el Branko Špoljar rendezésében.

A Magyar Népszínház első igazgatójává Laták Istvánt nevezték ki. A társulat 1945. október 29-én tartotta meg Balázs Béla: Bosztorkánytánc című első bemutatóelőadását Pataki László rendezésében.

Eleinte mindkét társulat számos nehézséggel küzdött, ugyanis az épület szinte üres volt, nem volt jelmeztár, díszletraktár, fűtőanyag. A színházaknak anyagi és káderhiánnyal kellett szembesülnie.

Mindkét színház repertoárpolitikája arra alapozott, hogy a megváltozott társadalmi helyzetben új közönséget vonzzanak a teátrumhoz, vagyis hogy széles tömegekhez szóló színházzá váljanak. A Horvát Népszínház műsorán számos különböző szerző műve szerepelt, mint például Držić, Gundulić, Sterija, Cankar és mások.

A társulat élművészei a következők voltak: Jelka Asić, Slava Bulgakov, Zdenka Vidaković, Dušan Medaković, Ante Kraljević, Lajčo Lendvai, Stanko Kolašinac, valamint az együttes tagjai voltak a következő ígéretes ifjú színészek is: Geza Kopunović, Mirko Huska, Klara Peić, Eržika Kovačević, Stevan Popović és Kaća Bačlija.

A Magyar Népszínház repertoárja magyar klasszikusokra épült, mint Molnár, Móricz, Pongrácz, Zilahy, de játszottak Nušićot, Horváthot és Gervé-t is.

A külföldi drámaírók között domináltak a kortárs orosz szerzők: Simonov, Katajev, Gogol, Osztrovszki és Gorkij. A Magyar Népszínház társulata évről évre nőtt, az élművészek a következők voltak: Pataki László, Sántha Sándor, Kunyi Mihály, Németh Rudolf, Cseh Szabó Mária, Szabó István, Fejes György, Godányi Zoltán valamint az új tagok: Garai Béla, Rackó Ilus, Ferenczy Ibi, Szilágyi László, Fazekas Piri, Juhász Anna, Sántha Puszta Lajos.

Mindkét színházban a realista színjátszás és Sztaniszlavszkij követője. Rendezéssel a társulatvezető színészei foglalkoznak, ugyanis nem volt elegendő hivatásos rendező.

A Vajdaság tartományi végrehajtó bizottságának határozatával 1951. január 1-én összevonják a két társulatot, és megalakítják a Narodno pozorište ­– Népszínházat, mint egy egységes intézményt. Ezen színház keretein belül a következő szervezeti egységeket látták elő: horvát társulat, magyar társulat és zenei ágazat. Igazgatóvá Josip Jasenovićot nevezték ki. A zenei ágazat 1952. őszétől operává növi ki magát, hogy az 1953/54-es évad végén megszüntessék.

Minden társulatnak megvolt a maga vezetősége, az adminisztráció és a műszaki osztály azonban közös volt. Ezt az időszakot nevezik aranykornak is, nem csak a két társulat egy intézménybe való tömörítése, hanem a társulatok fejlődése és művészeti eredménye miatt is.

Ez idõben a színházban a belgrádi teátrumok befolyása a legerõsebb. Évadonként akár 14 bemutatót is tartanak, vagyis a társulatok nagy lendülettel dolgoznak. Az új mûvészetei szellemiséget az ifjú tehetséges rendezõk hozzák a házba: Slobodan Turakov, Milan Tutorov, Lajčo Lendvai, Virágh László és Virágh Mihály. Ezt az időszakot meghatározó előadások mindenképpen az első Shakespeare-előadás, a Windsori víg nők, valamint a Makrancos hölgy, és Csehov Ványa bácsija. A fiatal rendezők Bojan Stupica belgrádi iskolájának szellemiségét hozták Szabadkára. A horvát valamint a magyar társulat egyaránt a hazai és kortárs szerzők műveit helyezi előtérbe, de külföldi írók drámáit is műsorra tűzik, különösképp érezhető a nyitás világ drámairodalma felé, és repertoárra kerül Moliére, Lesasse, Lope de Vega, Tenesee Williams, Eugéne O’Neil, Lillian Helman és mások műve.

Az opera 1951. és 1954 között 21 bemutatóelőadást és körülbelül 300 előadást tartott. repertoáron voltak olyan operák és operettek, mint a Kicsi Florami, Tosca, Pillangókisasszony, Carmen, Nikola Šubić Zrinjski és mások.

Szabadkának ez időben három színpada van, és 1952 nyarán a színház forgószínpadot kap. A kamaratermet renoválták, és a színház megkapja a palicsi Nyári Színpad használati jogát is. Ekkor jelenik meg a Naša pozornica-A mi színpadunk nevű színházi folyóirat is.

1953. tavaszán bevezették az állami önigazgatást, és a színházból kiköltöztették a mozit.

A színházi alapszabályzat szerint 1958-ban a horvát társulat szerbhorvát nyelvű társulattá, a magyar társulat pedig magyar nyelvű társulattá növi ki magát.

Az ifjú lelkesedéstől duzzadó lendületes éveket követően a gyarapodás érett évei következnek. Némely évad felemelkedést, mások stagnálást hoz, de közös a szándék, hogy a műsorterv, a díszletek, a rendezési- és színészi stílusirányzatok a domináns színházpolitikával egy irányt mutassanak.

A vezetőség szinte négyévenként kicserélődött, de leggyakrabban a szerbhorvát nyelvű társulat vezetői váltakoztak. Az évek során kikristályosodtak a társulatok élművészei, így a főszerepszínészek a következők lettek: Jelka Asić, Slava Bulgakov, Geza Kopunović, Petar Radovanović, Danilo Čolić és mások.

A magyar nyelvű társulat folyamatos repertoár- és káderpolitikának köszönhetően fejlődik. Ennek bizonyítékát az első Sterija-játékokon való részvételével nyeri, amikor 1956-ban a szemlén bemutathatják Varga István rendezésében a Felfuvalkodott tökfej című előadást.

A szemlén a társulat részt vesz 1963-ban Krleža Jég c. előadásával, 1969-ben Deák Ferenc Áfonyák c. előadásával, majd ezt követően 1970-ben szintén Deák Ferenc Légszomj c. előadásával vettek részt – mindkét előadást Virágh Mihály rendezte –, 1973-ban Tóth Ferenc Jób című előadását mutatták be Szabó István rendezésében.

Hivatásos rendezők megjelenésével a társulat élművésze, Pataki László, a színészetnek szentelheti magát, amelynek eredményeképp 1973-ban Sterija díjat kap Jób szerepének megformálásáért.

1965-ben a magyar nyelvű társulat mellett színi stúdió létesül, annak érdekében, hogy bepótolják a hiányt, amit néhány művész (Sántha Sándor, Szilágyi László, Fejes György színművészek valamint Szabó István rendező) távozása okozott az Újvidéki Színházba. A két évadon át működő színi stúdiót Garai Béla vezette, a tanárok pedig Virágh Mihály rendező, Versényi Ida, szegedi rendezőnő voltak. Ezt követően alkalmazták Albert Máriát, Kasza Évát, Árok Ferencet, Bata Ferencet és Medve Sándort is. A budapesti Színművszeti Akadémián ösztöndíjasok voltak Soltis Lajos, Korica Miklós, Balázs Piri Zoltán, Temesvárott pedig Ábrahám Irén. A társulatba felvételt nyert Jónás Gabriella. Ez időben a szabadkai magyar nyelvű társulat Vajdaság egyik legjobb társulata volt.

A társulat műsortervét úgy határozták meg, hogy kielégítette a széleskörű közönség igényét, ugyanakkor nem hanyagolta el a művészi színvonalat.

Sajátságos események voltak Katona Bánk Bán, Madách Az ember tragédiája, Háy Gyula Isten, király, paraszt, és Mohács c. előadásának valamint Zilahy Lajos Az imbrózi boszorkány című drámáinak bemutatója. Mindezeket Virágh Mihály rendezte. Gyümölcsöző volt a társulatnak azon eltökéltsége is, hogy vajdasági szerzők műveit mutassa be: Deák Ferenc az Áfonyák szövegéért Sterija díjban részesül, de több ifjú drámaíró tehetséget is ápoltak, mint Tóth Ferenc, Gobby Fehér Gyula.

1970-ben befejezték a színház épületének rekonstrukciós tervét, és a makettet kiállították a színház előcsarnokában.

A színház munkássága és a színházművészet fejlődése szempontjából nagy jelentőséggel bír 1971. decemberében a színházi kommuna létrehozása. Ez elméletileg a munkaszervezetek és a színház egy sajátságos közössége volt, amely azzal a céllal alakult meg, hogy a színházművészetet a munkásosztályhoz közelivé tegye. A színházi kommunában való tagság természetesen azzal járt, hogy a munkaszervezetek tagsági díjat fizettek, ugyanakkor a belépőjegyeket 30%-os engedménnyel vásárolhatták meg. Minden munkaszervezetben, amely tagja volt a színházi kommunának, a színházlátogatók száma megnőtt.

Szabadkán, a színházi élet számára továbbá jelentős volt a nevesebb színházak vendégjátéka is. A város közönségének alkalma volt látni a következő belgrádi színházak előadását: Jugoslovensko Dramsko Pozorište (Jugoszláv Drámai Színház), Savremeno pozorište (Kortárs Színház), Atelje 212 és Narodno pozorište (Népszínház), valamint a következő Zágrábi színházakat: Hrvatsko narodno kazalište (Horvát Népszínház), Dramsko kazalište »Gavela« (Gavela Drámai Színház). Ezen kívül Szabadkán járt a szkópjei Naroden teater (Népszínház) Macedóniából, a zenicai, a kragujevaci, a niši, a leskovaci, a zombori, a verseci, a nagybecskereki színház, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház, az Újvidéki Színház, valamint a Bitef előadásai, a szegedi Nemzeti Színház, a temesvári Állami Színház, a budapesti József Attila Színház.

A felügyelőbizottság 1974-ben határozatot hoz, miszerint a színház számára megtiltják az anyaépület használatát, azzal az indoklással, hogy többek között az elavult vezetékek miatt ez életveszélyes lehet. Az ezt követő években helyrehozták az elektromos vezetékek hiányosságait, a színházat bemeszelték, kifestették, és 1975-ben a társulatok ismét munkába lendülnek.

A ’80-as években a városban hagyományossá vált a Sterija-játékok előadásainak szabadkai ismétlése, így a közönségnek alkalma volt megtekinteni a legrangosabb jugoszláviai színházi fesztivál minden előadását.

1983-ban az épületet a Műemlékvédelmi Intézet ideiglenes határozata alapján műemlékké nyilvánítják, 1986-ban a színház megkapja az épület műemlékké nyilvánítását igazoló végzést, 1991-ben Vajdaság Tartományi végrehajtó bizottsága határozata alapján a színház épületét a kiemelt jelentőségű kulturális javak kategóriájába sorolják.

1985-ben felmérték az épület állagát, és az elemzések szerint a létesítménynek megrongálódtak az alapjai, ezért le kell bontani. Ugyanezen évben megalakították a színház Rekonstrukciós bizottságát.

Az elmúlt időszak munkásságát áttekintve, valamint az épület fennállásának 130 éves jubileumára való tekintettel, a városi hatóságok számos kétséget követően úgy határoztak, hogy elfogadják azt a kezdeményezést, amely szerint Ljubiša Ristić foglalhatja el a színház igazgatói posztját.

1986-ban a Nagyteremből eltávolították a székeket, és ugyanezen évben Hupkó, Hegedűs és Csikós kidolgozták az épület ötlettervét.

1988-ban a újabb három ötletterv születik az épület felújításáról. 1989-ben megérkezik a No.6-os számú terv.

1990-ben ismét szakembereket kértek fel az épület állagának felmérésére, és az eredmények ellentétesek az 1985-ös felmérés eredményeivel. E szerint az épület stabil, jók az alapjai, és minden kár csak a lelkiismeretlen karbantartás miatt adódott.

1995-ig, igazgatásuk tíz éve alatt, Ljubiša Ristić és Nada Kokotović nagyszámú rendezőt gyűjtött maga köré számos jugoszláviai központból, ugyanakkor szétromboltak minden konvenciót, ami a színházi térre, felszerelésre és tartalomra vonatkozott, egy egészen másfajta színházi felfogást alkottak. Megszüntették a társulatokat, és egy egységes művészegyüttest alakítottak, mindent eltöröltek, ami hagyományos színházra utalt. Uralkodó nézetként a nemkonvencionális színház koncepciójának kifejezési formáit honosították meg.

Városi kezdeményezésre 1995-ben a Narodno pozorište – Népszínház ismét hagyományos színházzá alakul. Ma állandó, hivatásos repertoárszínházként működik, amelynek szervezeti felépítése az alábbi egységeket foglalja magába: magyar nyelvű társulat, szerb nyelvű társulat, műszaki egység, általános ügyosztály.

A repertoár szempontjából a színház egységesen különböző struktúrájú, és különböző igényű közönséget igyekszik kielégíteni, ezen kívül fel kívánja újítani a vendégjátékokat Vajdaság kisebb-nagyobb településén – amelynek köszönhetően színházi-, és főként a vajdasági magyarok nemzeti kultúráját terjesztheti.

1995-től a színház a kamarateremben működik.

1997-ben a szabadkai önkormányzat határozatával – amely meghatározza a község részvételi arányát a rekonstrukciós munkálatok pénzelésében – megkezdődik az épület sorsának megoldása.

1998-ban pályázatot írtak ki az újonnan megépítendő létesítmény ötlettervére, amely pályázaton a belgrádi YUSTAT tervezőiroda munkáját tartották a legmegfelelőbbnek.

A bombázások miatt a pénzelési folyamat és a tervek kidolgozása lelassult, később leállt.

Időközben, 2001-ben a kamaraterem feletti tető átázik, márpedig ez az egyetlen terem, amely az épületben működő két társulat rendelkezésére áll. A tetőszerkezetet 2001. decemberében kezdik helyreállítani, és a munkálatokat 2002 márciusában fejezik be, amikor is leszakad a díszlépcső fölötti mennyezet. Szerencsére senki sem sérült meg. A köztársasági építészeti felügyelőség felújítja a nagyterem használatát megtiltó határozatát, és új rendeletet ad ki, amely megtiltja a díszlépcső és a vörös foyer használatát.

2002. márciusától októberig a társulatoknak nincs színpaduk, minden előadás és bemutatóelőadás vendégjátékon történik⁴.

2002 októberében felújították a díszlépcsőt, és a színház az évadot megnyithatja a kamarateremben.

2003. május 5-én a magyar nyelvű társulat a Bolha a fülbe című előadásának bemutatójával ünnepélyesen megnyitja az új Jadran színpadot. Az egykori Jadran mozi termét rekonstruálták és színházi céloknak megfelelően adaptálták. Ettől a naptól a színháznak két színpada van, és végre nálunk is 30 napja van a hónapnak.

A társulatok a legviszontagságosabb időkben a legjobb előadásokat hozták létre: Nem fáj!, Bacchanáliák (Bahanalije), Cseresznyéskert (Višnjik) és más előadások, amelyek jelentős díjakat érdemeltek ki.

2003-ban elkészült az színházépület adaptációjának, rekonstrukciójának és felépítésének végleges ötletterve.

Még néhány tanulmányt, a főterveket kell elkészíteni és ezt követően felépülhet AZ ÚJ ÉPÜLET.

Bibliográfia:

1.  Rackov, Ivanka: Iz pozorišnog albuma Subotice (Szabadka színházi albumából), Osvit, Szabadka, 1977.

2.  Vujnović Prčić Gordana – Vujković Lamić Viktorija: Zgrada subotičkog pozorišta (A szabadkai színház épülete), MZZSK és Subotičke Novine (Szabadkai újság), Szabadka, 1992

3.  »130 godina zgrade« (130 éves az épület), a Narodno pozorište – Népszínház monográfiája, Szabadka, 1984

4.  Ristovski, Ljubica: Seminarski rad »Problemi organizacije Narodnog pozorišta – Népszínház u knjizi Ivanke Rackov« (A Narodno pozorište – Népszínház szervezeti problémái Ivanka Rackov könyvében – szemináriumi munka), Belgrád, 1980

5.  Ristovski, Ljubica: »Projekcija Dečjeg pozorišta – Gyermekszínház u Subotici«, magistarski rad (A Dečje pozorište – Gyermekszínház vetülete Szabadkán – magiszteri dolgozat), Belgrád, 1997