Miković Tibor
Színházi lapok
Az ötvenes években a Szerbhorvát Társulat ügyvezető igazgatójának, Mirko Huskának a kezdeményezésére megjelent a Naa pozornica A mi színpadunk című lap, amelyet három évadban, 1951/52-ben, 1952/53-ban és 1953/54-ben nyomtattak a Népszínház szakszervezeti tagozatának kiadványaként.
,,Ez egy tájékoztató közlöny volt a két társulat, valamint az Opera és a Balett előadásairól, az egyes darabok programjáról, a ház új tagjaival kapcsolatos információkról, a színészek számos fényképével és az előadások jeleneteit ábrázoló fotókkal."1
Az 1951/852-es évadban három szám jelent meg, amelyeket Mirko Huska, majd Mihajlo Jančikin és ismét Mirko Huska szerkesztett.
A következő, 1952/53-as évadban az újságot a rendkívül tettre kész Antun Kujevac szerkesztette, akinek sikerül felkeltenie a támogatók érdeklődését és így tizenöt szám jelent meg, amelyek magyar nyelvű részét Virág Mihály szerkesztette.
A Naa pozornica A mi színpadunk lap két száma jelent meg 1953. szeptemberében, amelyeket Ivan Vuković szerkesztett a Szerkesztőbizottságban pedig Slobodan Sedlar, Pataki László, Német Rudolf és Lévay Endre foglalt helyet.
A színházépület 100. évfordulójára, 1954 szeptemberében jelent meg a jubileumi szám, amelyet a Naa pozornica A mi színpadunk című színházi lap mintájára készítettek.
Az 1976/77-es színházi évadot értékelve Ivanka Rackov a következőket írta: ,,Most pedig még néhány javaslat. Szükség lenne a kistermet mielőbb rendbe hozni és felkészíteni az olyan könnyedebb és szórakoztató darabok bemutatására, mint amilyen a Martinove mengule, a Don Huan utolsó kalandja és hasonlók. A közönség a színházban szeret szórakozni is, ezért ehhez megfelelő helyet kell a számára biztosítani. Nem szabad lecsökkenteni a nagyszínpad színvonalát. Ideje lenne megjelentetni a színházi lapot is. szerintem ma a Színház rendelkezik elegendő erővel ennek a felelősségteljes feladatnak az elvégzéséhez, csupán a szükséges anyagiakat kell előteremteni rá."2
Az 1941 és 1944 közötti időszak
A Hírlap1 című magyar nyelvű szabadkai napilap arról tájékoztatja az olvasókat, hogy az itteni magyarság a felszabadulás alkalmából általános népünnepélyt szervez, melynek keretében huszonhárom évi szünet után ismét magyar szavak hangzanak el a szabadkai színpadról. Emlékeztetett arra, hogy a szerbek a Népszínházból kidobták a magyar szavakat és nem engedték meg magyar nyelvű előadások előkészítését, noha ahhoz adottak voltak a feltételek. A magyarok tudják, hogy ez miért történt, azok aki megtöltötték a Magyar Olvasókört, azok még nagyobb számban megtöltötték volna a városi színháztermet, bizonyságot téve arról, hogy Szabadka mindenféle elnyomás ellenére meg tudta őrizni magyar jellegzetességeit és hogy a magyarság megmaradt a nehézségek ellenére is. Ezzel egyidejűleg bebizonyosodott az is, hogy a magyarság a többi kultúrnéphez hasonlóan mennyire tudja értékelni és megbecsülni a színházat, annak tudatában, hogy mit jelent a színpadon kimondott magyar szó.
Két nappal később a Hírlap2 felveti a kérdést, hogy Szabadkán vajon a közeljövőben vendégszerepel-e a szegedi színház, átvéve a Függetlenség című lap cikkét, miszerint Kardoss Géza színigazgató a színészkamarához fordult azzal a javaslattal, hogy kapuzárás után a szegedi színtársulattal néhány hétig Szabadkán vendégszerepeljen. A hírhez kapcsolódóan az áll, hogy a színészek már türelmetlenül és nagy izgalommal készülnek a szabadkai fellépésre, mint ahogyan a szabadkai magyarság is nagy izgalommal és türelmetlenül várja érkezésüket.
Ugyanabban a számban, a 3. oldalon a lap közli, hogy nagyban folynak az előkészületek a felszabadulási ünnepségre, az 5. oldalon pedig arról tájékoztatja az olvasókat, hogy a szabadkai vendéglőket és éttermeket három kategóriába sorolták. Az első osztályú éttermekben a menü 1,60 pengő, a másodosztályúakban 1,35 pengő, míg a harmadosztályú éttermekben a menü 1,20 pengő.
BÁCSKAI INDULÓ
A 6. és 7. oldalon Bácskai induló címmel a lap tudósítása szerint, miután Szabadkát visszacsatolták az anyaországhoz, a város utcáin a magyarság szabadon énekli a Bácskai indulót, közölve annak szövegét is, amelyet özv. Mészárosné Czabafi Ilus írt és amelyet Fricsay Ferenc karmester és Boldizsár Kálmán zenésített meg. A lap ugyancsak tudósít egy két nappal korábbi összejövetelről, amelyet a szabadkai Városi Színház előtt tartottak több ezer ember részvételével. Az ünnepi hangversenyen, amelyen számos hazafias dal csendült fel, előadták Czabafi Ilus indulóját is, amelynek szövege a következő:
Honvédsereg rajta hát, nincs Trianon már,
Bácska, Bánát, Baranya szívdobogva vár...
Vége már a rabságnak, feledjük mi fáj,
Felszabadult Délvidék, Duna-Tisza táj...
Refr. Szentesküvel fogadjuk Árpád ősapánk,
Nem lesz többé legyőzött, szép magyar hazánk!
Életünkkel megvédjük honunk, nemzetünk,
Isten áldja fegyverünk! Rabok nem leszünk!
Délibábos rónaság, drága magyar föld,
Ezeréves lobogónk, piros, fehér, zöld,
Újvidéken, Szabadkán honvéd zászló leng,
Minden magyar ajakán csak e szózat zeng.
Refr. Szentesküvel fogadjuk Árpád ősapánk,
Nem lesz...
(stb)
A szabadkai magyarság ünnepségét a felszabadulás alkalmából mint azt a Hírlap3 vasárnapi száma beharangozza aznap tartják. A Ferencrendiek templomában délelőtt 10 órakor Bertron Ferenc esperes mond szentbeszédet, ugyanakkor a kóruson a katonazenekar és a magyar egyesületek énekkarai egyházi és népénekeket adnak elő. Ezzel egyidejűleg a református templomban Keck Zsigmond, az evangélikus templomban pedig Sostarec Ferenc fog szólani.
A Hírlap közlése szerint az istentisztelet befejezte után, 11 órakor kellene kezdődnie az ünnepségnek a városháza és a Népszínház épülete előtti téren, ahol nagy emelvényt állítottak, rajta pedig csak azoknak lesz helyük, akik meghívóval rendelkeznek. A katonai zenekar és a különböző zenekarok fellépését követően a harcosok nevében vezetőjük, Fehér Ferenc mond beszédet, majd pedig Boldis Bella szavalja el özv. Mészárosné Czabafi Ilus Megjöttetek végre...4 című alkalmi költeményét. Ezt követően dr. Pataky Antal mond ünnepi beszédet, amelyet válaszbeszéd követ Gorondi-Novák Elemér tábornok részéről. A hadseregparancsnok ezt követően díszszemlét tart a felsorakozott katonai, csendőrségi és rendőrségi alakulatok felett, a katonazenekar pedig előadja a Himnuszt. Ezzel véget is ér az ünnepség hivatalos része, amelyet a dalárdák és énekkarok fellépése követ Fehér Ödön karnagy vezényletével. Olyan ünnepség lesz ez, amilyet Szabadka még nem látott, s amelynek tiszteletére a Színház oszlopai között kiállítják vitéz Horthy Miklós mellszobrát, Szedlák Lajcsó alkotását. Bitó Dezső tábornok, a város katonai parancsnoka elrendelte, hogy az ünnepség tiszteletére minden szabadkai házra tűzzék ki a lobogót.
Nagy érdeklődés a szabadkai irredentisták estje iránt, ez a címe annak az írásnak, amelyben a Hírlap5 a Bocskai Szövetség összejövetelét harangozza be, hozzátéve, hogy a meghívókat és a belépőjegyeket délelőttönként 9 és 12, délutánonként pedig 3 és 6 óra között lehet beszerezni a Bocskai Szövetség déli tagozatának (Manojlović u. 7.) székházában.
Másnap a Hírlap6 arról cikkezik, hogy miért is alakult meg Szabadkán a Bocskai Szövetség (1939. március 19.), részleteket közöl illegális tevékenységéről, majd bejelenti, hogy a szövetség estjét másnap, május 11-én tartják meg 7 (19) órai kezdettel a Népszínház termében, amelyen csak a meghívóval rendelkező vendégek vehetnek részt!
Állandó színház lesz Szabadkán
A vasárnapi Hírlap7 arról számol be, hogy Újra felcsendül a magyar szó a Városi Színházban, az ezzel foglalkozó cikkben pedig a következő áll:
,,Ha majd egyszer megírják a Délvidék történetét, külön fejezetet kell szentelni annak a lelkes és szép munkának, amellyel a Magyar Olvasókör színjátszó gárdája majdnem teljes színházi életet tudott teremteni Szabadkán. A Magyar Olvasókör színészei fokozatos munkával kijutottak a műkedvelő vonalból és rendes színházat adtak, úgy hogy nemcsak operetteket, vígjátékokat, hanem komoly drámákat és egyszer egy operaelőadást is kapott a szabadkai magyar színházlátogató közönség.
A szép, küzdelmekben nehéz, de eredményes munka most hozza meg gyümölcsét. A Magyar Olvasókör színészei Szabó Mártonnak, a kipróbált délvidéki magyar színésznek a vezetésével igazi színházat teremtenek Szabadkán. A meglevő erőket budapesti jónevű színészekkel frissítik fel és állandó, szép színházi évadot készítenek elő. Az új, annyi idő után feltámadt szabadkai magyar színházi élet a városi színházban fog megkezdődni, amely huszonhárom esztendeig zárva volt a magyar szó előtt. A magyar színészek hetenként legalább három este a városi színházban fognak előadásokat rendezni, máskor pedig a Magyar Olvasókör színpadán. Az első előadást valószínűleg május hó 20-ika körül tartják meg és nagyban készülnek már a ,,Legyen úgy, mint régen volt" bemutatására."
Megnyitja kapuit a Magyar Színház
Kedden megnyitja kapuit a szabadkai városi színház a magyar színjátszás előtt kürtöli világgá a Hírlap8 az esemény beharangozásaként, az alcímben pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az első előadásban fellép Fedák Sári.
Május 20-ikán, kedden este nagy ünnepsége lesz a szabadkai magyarságnak. A szabadkai Városi színház megnyitja kapuit, nagy díszelőadás keretében. Az első szabadkai magyar színházi előadás igazi szenzációja lesz, hogy vendégszerepel Fedák Sári, a világhírű magyar színésznő.
Szabó Márton, aki rendezője és egyik vezetője volt a magyar színtársulatnak, a városi katonai parancsnokságtól megbízást kapott, hogy a szabadkai magyar színjátszást a katonai közigazgatás tartamára megszervezze. A város Szabó Márton társulatának bocsátotta rendelkezésére a Városi színház épületét az előadások megtartására.
Az ünnepi díszelőadás a Magyar Olvasókör dalárdájának közreműködésével nívós és elsőrendű műsort ad a szabadkai közönségnek. Elsőnek a dalárda elénekli a Himnuszt, utána elhangzik az ünnepi köszöntő, majd színre kerül a Tokaji aszu, népies játék énekkel és tánccal három felvonásban, egy képpel. Rendező Szabó Márton, karnagy mr. Kladek Imre. A Tokaji aszuban fellép Fedák Sári, a neves magyar színművésznő. Az ünnepi előadás fél kilenckor kezdődik és azt május 21-ikén, szerdán ugyancsak este fél kilenc órai kezdettel megismétlik."
A következő előadást vasárnapra, május 25-ére hirdették meg, amikor is Erdélyi Mihály Legyen úgy, mint régen volt című hazafias operettjét adják elő, a darab szabadkai ősbemutatóján. A színtársulat mindkét előadásra méltányos jegyárakat szabott meg 1 és 5 pengő között, a vasárnapi előadásra pedig a belépőjegyek ára 70 fillér és 5 pengő között mozgott. A jegyek hétfőtől kaphatók színházi pénztárnál.
Szabó Márton színtársulatában szerepelnek a kipróbált régi gárda tagjai, amelyet megerősítettek több kiváló anyaországbeli színésszel és színésznővel. Így állandó szereplői lesznek a színtársulatnak a nagybecskereki származású Lenhardt Ilonka, a kiváló magyar énekesnő, akit a Rádióból jól ismer a délvidéki közönség, azután Levicki Andor, Mészáros Joli, Kőrösi Zoltán, Erdélyi Rózsi és Pataki József.
A populizmus és a színház
A Hírlap, amellett, hogy beszámol mint szervezi társulatát Szabó Márton, a szabadkai színi együttes vezetője, közli, hogy Szabadkára érkezett Kardoss Géza, a szegedi Színház igazgatója, azzal a feladattal, hogy itt felállítsa a magyar színházat és hogy elvégezze azokat az előkészületeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a színház mielőbb megkezdje az előadások bemutatását. Erről Kardoss igazgató Szabadkára való megérkezése után azonnal megállapodott az illetékesekkel.
Az első fellépést Pünkösdre tervezték, a műsoron pedig Hunyadi Sándor Fekete szárú cseresznye című drámája szerepel. Kardos Géza tájékozódott Szabó vállalkozásáról is, keresve a kapcsolatot az itteni színtársulat tagjaival. áll a cikk végén.
Ebből a rövid újsághírből már sejteni lehet, hogy bizonyos körökben nem titkolt tartózkodás nyilvánult meg a helyi, szabadkai színházi erők lehetőségei iránt, azért szegedről ide küldik az ottani színház tapasztalt igazgatóját, akinek tájékozódnia kell a szabadkai körülményekről, majd pedig az illetékesekkel való megbeszélések után segítenie kell hogy ,,itt létrejöjjön a magyar színház". A félreértések elkerülése végett már másnap a Hírlapban9 egy terjedelmesebb szöveg jelent meg, azzal az egyértelmű üzenettel, hogy a színház megteremtéséhez nem elegendő az operettes polgári hazaszeretet, eredeti énekkarok és népi táncok. Ezzel ugyan az igazsághoz tartozik el lehet kezdeni, de szükség van megtenni a döntő lépést, ha meg akarjuk teremteni a tényleges színházi értékeket. A szöveg
MODERN HAMLET... KOLOZSVÁRON
címmel jelent meg.
A Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társasága (Sz.E.I.Sz.T.) alig egyévi létezése után ,,Egészen új felfogásban vitte színpadra Shakespeare halhatatlan remekművét, Hamletet." közli az ismeretlen szövegíró abban a részletes ismertetőben, színikritikában, amely megjelent a Hírlapban, mégpedig abból az alkalomból, hogy ez a társaság a kolozsvári közönség előtt vendégszerepelt. Rámutatott arra, hogy az egyetemisták társasága a gazdag szegedi színházhagyományokon nevelkedett, ahol hosszú éveken keresztül működött a Kaszinói Színjátszó Társaság, megalapozva és magas szinten tartva a síksági, alföldi magyarság érdeklődését a nemzeti színházi irodalom, a színpadi lehetőségek és az eredmények iránt, tovább serkentve annak fejlődését.
Ennek a színházi társulatnak a tagjai, akik élethivatásuknak tekintették a színházat és a színházművészeteket, de dr. Sik Sándor irodalomtörténeti és Galamb Sándor dramaturgiai előadásain is felbuzdulva, sorsdöntő kihívással szembesültek és fordulóponthoz értek. Igaz ugyan, hogy könnyű darabokkal kezdtek: operetteket, színdarabokat és népszínműveket játszottak, művésszé érésük folyamán, hosszú-hosszú vitákat követően úgy döntöttek, hogy a nemzeti értékek ápolása mellett a világirodalom remekműveivel is foglalkozniuk kell. Erről tájékoztatták az egyetem vezetőségét és dr. Szent-Györgyi Albert rektort, a Nobel-díjas tudóst, aki teljes támogatásáról és segítségéről biztosítja a fiatalokat ebbéli törekvéseikben. Így esett a választásuk a Hamletre, a lelkesedés és a sokoldalú igyekezet nyomán született előadás pedig az egyetemi ifjúság becsületére válik országszerte.
,,Bizonyára amikor az alakulás hírei kiszivárogtak, sokan szokatlan dolognak vélték a szegedi diákok tervét. Pedig nem új és nem szokatlan dolog, hogy az egyetemi hallgatók ,,színházat" játsszanak. Európa és Amerika számos főiskoláján rendes diáktársulat működik. A francia diákok a Sorbonneon kezdték és a Chartes-i székesegyház, meg a Notre-Dame kapuboltozatai alatt folytatták híressé vált előadásaikat. Amerika több egyetemeinek saját színház-helyiségei vannak, a Yale-i egyetemnek pedig híres és ismert színháztudományi intézete és számtalan színjátszó csoportja van. Olaszországban a firenzei Gruppi Universitari Fascisti rendelkezik saját kísérleti színház-helyiséggel és Németországban az ifjúsági törekvéseken keresztül újult meg az új német népi színjátszás. Angliában és Hollandiában valóságos színházi eseménynek hatnak a diákelőadások.
A cikkíró a folytatásban emlékezteti az olvasókat arra, hogy a magyar irodalom történetében a diákszínjátszás gazdag hagyományokkal rendelkezik és közismert, hogy a színházkultúra az iskolai színjátszásból fejlődött ki. Mindez elsősorban Pallya István érdeme, aki azt írta: ,,Magyar játékok által az ifjúság a magyar nyelvben gyakoroltassák és hogy az ifjak a merészséget és a becsületes emberek között való tisztességes és nyájas társalgást magyar nyelvükön előadott komédiákból felkapják." Mind a két megokolása helytálló még ma is. A szép magyar beszédnek két temploma van: az imaház és a színpad. Akik pedig szabadidejüket áldozzák Arany János tömör mondatainak tanulására, egész lelkükkel azonosultak a legnagyobb nemzeti kincsünkkel, anyanyelvünkkel.
A szegedi társulat
természetes, hogy a szegedi társulat minden egyes tagja az ifjúság köréből került ki. A társulat elnöke, Paku Imre, a színházi világban is elismert szakember. A társulat rendezője pedig ifj. Horváth István, a fiatal rendező-gárda egyik reménysége.
A modern dramaturgia mondja ifj. Horvát István az évek folyamán függetlenítette magát a lehető legteljesebb mértékben, csak a színpad szabályait ismeri el mérvadónak. Ennek jegyében készítettük el a szövegkönyvet. Bizonyos húzásokkal, mintegy kikapcsoltuk a darabból a történelmet, csak az emberek maradtak meg, a régi Dánia ködén keresztül is a mába ugró emberek.
Hamlet szerepét Szász Károly játssza. Ophelia pedig Tárnok Éva. A többi vezetőszerepek: Stachó Lajos, Tóth Kata, Kiss Ottó Miklós, Gertig Béla, Kürtös Xavér, Kovács Péter, stb. játsszák."
Zenés, énekes, táncos darabok
Opera és balett a szabadkai színpadon 1951-től 1953/54-ig
Három évvel a századforduló előtt, 1997-ben Szabadka végletesen kedvezőtlen politikai körülmények közepette ünnepelt meg két jelentős évfordulót: a Gimnázium fennállásának 250. évfordulóját és a színjátszás ugyancsak 250. évfordulóját. Prof. dr. Alojz Ujes kutatásaira hivatkozva Ivanka Rackov, színháztörténész és színikritikus Iz pozorinog albuma Subotice című könyvében a következőket írja: ,,Szabadkán az első színielőadást 1747-ben tartották meg horvát nyelven a Ferenc-rendiek grammatikai iskolájában, mégpedig a tanév végén a szülők és a diákok számára. Azóta szokás, hogy a diákok a tanév végén horvát, magyar vagy latin nyelvű előadást készítenek elő, ami a ferencesek gimnáziumának a jelentéseiből is kitűnik."1
Jelen szöveg szerzőjének nem állt módjában meggyőződni a szabadkai színházi kezdetekre vonatkozó feljegyzések helytállóságáról a Rendház...2 történetében, amelyben 1692. óta vezetnek időrendi nyilvántartást a történésekről, ezért arra kényszerült, hogy arra támaszkodjon, amit a gimnáziumi színjátszásról és a repertoárról feljegyzett Iványi István a város történetét feldolgozó kétkötetes munkájában (Szabadka szabad királyi város története), különösen pedig a Gimnázium történetéről szóló szövegében (Részletek a szabadkai főgymnasium történetéből 17471861.), valamint Ante Sekulić Ljetopis franjevačkog samostana című könyvében. E szöveg szerzője számára az sem ismeretes, hogy Ivanka Rackovnak módjában állt-e megnézni az eredeti szöveg részleteit, amelyre hivatkozik. Arra a közvetlen kérdésre, hogy vajon látta-e és olvasta-e a Rendház... történetében a kérdéses feljegyzést, dr. Alojz Ujes így válaszolt: ,,Nem, sajnos hittem a szónak...".
A Gimnázium történetét feldolgozó munkájában Iványi erről azt írja, hogy a korábbi állam jezsuita iskoláiban megszokott volt, hogy a tanárok és a tanulók valamilyen nagyobb teremben vagy a rendház étkezdéjében színházi előadásokat készítsenek, ami az itteni latin iskolákban is divattá vált. A színházi előadásokat valamilyen alkalmi, ünnepi eseményre készítették, bibliai és más vallási jelenetek alapján. Latin nyelven írták őket a tanárok, a szövegeknek általában nem volt irodalmi értékük, így azokat inkább erkölcsi és beszédgyakorlatoknak lehetett tekinteni. A hálás közönség általában tapssal jutalmazta a fellépőket, megtöltötte az arra kijelölt helkyiséget és általában a tanulók szüleiből, városatyákból, más érdeklődő polgárokból tevődött össze, akik mindig is hajlandók voltak önzetlenül támogatni ennek az iskolának az agyagi és szellemi felvirágozatatását.
Ilyen színpadi előadásokat rendezett 1767. augusztus 9-én a principisztika tanára Ostraticki Jeromos, s az ő osztályában, illetve más osztályokban tanuló diákok adták elő a Krispus sin cara Konstantina Velikog (Kriszpusz, a nagy Konsztantin császár fia) című tragikomédiát. Prosztijevszki Vencel szintaxis-tanár 1768. folyamán a tanulókkal együtt állította színre a Josip Egipatski (Egyiptomi József) című előadást. Erre az alkalomra átrendezték a színpadot és új díszlettel látták el. Az 1769. év júniusában Kázmér Imre tanulóival a Senacserib, asszír király címú előadást mutatta be, majd szeptemberben a Mladost (Ifjúság) című darabot állítják színre. Az Anasztázie, a keleti császár című előadást 1770. február 18-án mutatták be. Még ugyanazon év májusában Kovacsóci Lajos diákjai színre viszik az Eusztahia, a római vezér című darabot. Az előadások további menete a következő volt: 1773. április 22-én a Nagy Theodosius keleti császár az ariánusok ellen, majd pedig 1773. augusztus 22-én a Justinianus császár Belizár dicső hadvezérrel szembeni hálátlansága szerepelt a műsoron. Ez utóbbi előadás utalás volt az akkori helyi állapotokra, mivel az akkori barátoktól elvették a plébániát, amit ők nagyon nehezen viseltek el. A következő előadást 1774. április 8-án rendezték meg Joas háltlan zsidó király megöli Zakariás papot címmel. Ezzel az előadással kívántak üzenetet átadni a kalocsai érseknek, aki ugyancsak jelen volt. Ezt az akkori krónikás is feljegyezte a rendház történetébe3.
Iványi nem hagyott ránk pontos adatokat arról, hogy hol is tartották meg ezeket az előadásokat, amelyeken a ,,gyermekek szüleiből, városatyákból és más polgárokból" álló közönség vett részt. A Magisztrátus jegyzőkönyveit olvasgatva azonban feljegyezte: ,,A tanárok kérésére 1763. március 4-én a Városi Magisztrátus úgy dönt, hogy deszkákkal megjavítja az iskolai színpadot.", ami lehetővé teszi azt az ésszerű következtetést, hogy az már hosszabb ideje használatban volt. (A Magisztrátus üléséről készült jegyzőkönyv szó szerinti fordítása: ,,A ferences-rendi tanárok kérelmére döntés született az iskola bemeszeléséről és a színházi hibák javításáról fával és deszkákkal.4
Ez a megfogalmazás szerepel, hogy a színházi hibák javítása. Az ilyen megfogalmazás vajon megengedi-e azt a következtetést, hogy a szabadkai városatyák ezt az iskolai színházat bizonyos értelemben városi színháznak is tekintették? Magától értetődően a szó mai jelentését figyelembe véve, nem igazán. Volt, ahogy volt, a szabadkai színházi kezdetek a régmúltba nyúlnak vissza és szervesen beépülnek annak gazdag történetébe.
Vajdaság AT Népképviselőháza 1945. szeptember 19-én hozott határozatot arról, hogy Szabadkán megalakul a Horvát Népszínház (Hrvatsko narodno kazalite), amelynek első igazgatójává Lajčo Lendvait nevezték ki, valamint a Magyar Népszínház, amelynek igazgatója Laták István lett.
Az első darab, amellyel a horvát színház 1945. október 28-án közönség elé lépett, Mirko Bogović Matija Gubec című történelmi drámája volt, Branko poljar rendezésében. A magyar színház 1945. október 29-én mutatkozott be Balázs Béla Boszorkánytánc című darabjával, Pataki László rendezésében.
1951 januárjának elején a Horvát Népszínház és a Magyar Népszínház a hatalom döntésével erőszakosan egybe lett olvasztva a két, a horvát és a magyar társulattal működő Népszínházba, egyúttal pedig megalakították a zenés részleget, amelyből létrejött az Opera a balettel. A rákövetkező évben, 1952-ben a nagyteremben megépítették a mozgószínpadot, a kistermet pedig kamaraszínpaddá alakították át. Úgyszintén használatban volt a palicsi Szabadtéri Színpad, amelynek építését 1949-ben kezdték meg, hivatalosan pedig 1950-ben adták át rendeltetésének a Szerb Népszínház Prodana nevesta című előadásával. Mivel Szabadka már akkoriban három színpaddal is rendelkezett, a vajdasági hivatásos színházak igazgatóinak 1952 áprilisában Újvidéken megtartott ülésén úgy döntöttek, hogy ebben a városban rendezik meg a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválját, s ezzel összhangban Szabadkát fesztiváli várossá kiáltották ki. És valóban, 1953-ban és 1854-ben Szabadkán és Palicson megtartották kilenc vajdasági hivatásos színház találkozóját, amelyen a következő társulatok vettek részt: Szerémségi Népszínház (Sremska Mitrovica), Magyar Népszínház (Bácstopolya), Szerb Népszínház és Román Népszínház (Versec), Népszínház (Zombor), Népszínház (Nagybecskerek), Népszínház (Pancsova), Szerb Népszínház a Szerb Társulattal és az Operával (Újvidék) valamint a Népszínház Horvát és Magyar Társulata valamint az Opera (Szabadka).
Akkoriban a szabadkai színház igazgatója Josip Jasenović volt, a Horvát Társulat rendezői pedig Mirko Huska, Lajčo Lendvai és Milan Tutorov, majd őt követte Slobodan Sedlar, időnként pedig vendégszerepelt a zágrábi Vojmil Rabadan valamint az újvidéki Bora Hanauska. A Magyar Társulattal Pataki László, Garay Béla, Ivan Mamuić, Varga Sándor, Sánta Sándor és Virág Mihály dolgozott.
Ivanka Rackov az 1951 és 1953 közötti éveket jelölte meg a szabadkai színháztörténet leglendületesebb és legtermékenyebb időszakának. ,,A társulatban Jelka Asić és Slava Bulgakov mellett a közönség kedvencévé növi ki magát Klara Peić és Giza Katančić, visszatér Erika Kovačević, az új tagok közül pedig kiemelkedik Milica Radaković, Vesna Krstulović és Mia Paraskijević, a társulat férfi részét Milo Jojkić mellett a kiváló jellemszínész, Petar Vrtipraki vezeti, Geza Kopunović kiváló komikusként válik népszerűvé, visszatér Ante Kraljević és arko Velickivel, Saa Vojtovval valamint Marko Tasićtyal és a társulat még néhány fiatal, képzett színészével együtt készek a legigényesebb repertoár megvalósítására is... Abban az időben a színház népes közönséggel dicsekedhetett. Matija Poljaković népi ihletésű darabjai még azokat is becsalogatták a színházba, akik korábban sohasem lépték át Tália szentélyének küszöbét. A könnyű és szórakoztató francia és olasz komédiák, a vidám operettek és népszerű operák igen érdekes repertoárt alkottak5
Palicson 1950/51-ben kezdte meg munkáját a háború utáni első Művésztelep, amelynek Milan Konjović, Ivan Tabaković és Ante Abramović mellett több neves író, Dobrica Ćosić Antonije Isaković és Oskar Davičo is a vendége volt. Ivan Metrović Szabadkának ajándékozza Ambrozija arčević mellszobrát. Pero Tumbas Hajo 1952-ben a Momačko kolóval és a Szabadkai Művelődési Egyesületek Szövetségének népi együttesével az angliai Langolenben 16 ország népi együtteseinek versengésében megszerzi az Arany jelvényt és az első helyet, megelőzve a legjobb spanyol és orosz együtteseket... Miután Palicson már kétszer is megrendezték a fesztivál jellegű színházi találkozót, a helyi újságok beharangozzák a Filmfesztivál megrendezését is: ,,Annak érdekében, hogy az idelátogatóknak arra az időre, amikor itt töltik évi szabadságukat, minél változatosabb szórakozást és kikapcsolódást nyújtson, Palicsfürdő vezetősége úgy döntött, hogy a következő hónap elején Filmfesztivált szervez. A Fesztivál augusztus 1-jétől 8-ig tart. A Fesztiválon a legjobb hazai és külföldi művészfilmeket mutatják be. A vetítéseket a Szabadtéri Színpadon tartják meg.6
A dolgok túlságosan jól alakultak ahhoz, hogy ugyanabba az irányba haladhattak volna. A Sztálinnal történt összeütközés után egy hosszadalmas és soha be nem fejezett folyamat kezdődött, amelynek célja a szovjet társadalmi modelltől való elszakadás volt. Krleának a ljubljanai írókongresszuson bekövetkezett fellépésével kezdetét vette az irodalomban, a művészetekben és az alkotói tevékenységekben tapasztalt dogmatizmussal való erélyes és elkeseredett leszámolás. Ennek ellenére Szabadkán még hosszú ideig egy kifejezetten merev rendszer működött. Annak ellenére, hogy a II. világháborút követően a hatalom új viszonyok megteremtését hangoztatta, fokozatosan (és törvényszerűen) a felszínre kerülnek a megoldatlan kérdések, a háború előtti időszakra jellemző félreértésekkel és bizalmatlansággal együtt, amit tovább fűtöttek a teljesen soha ki nem bogozott szerb-horvát-magyar viszonyok, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásától annak széthullásáig alakultak ki. Az ilyen összegubancolódott gombolyag felett amelyet sem megérteni, sem kibogozni nem tudott hiábavalóan őrködik és döntőbíráskodik az elszegényedett politikai nomenklatúra, amely nem tudott felnőni egy olyan bonyolult rendszerhez, mint amilyen minden város és különösen nem a soknemzetiségű és soknyelvű Szabadkához. Ott voltak engedékenyek, ahol az elszánt szigorít, ott szorítottak, ahol a bölcs engedékeny, nem volt világos képük arról, hogy mit is jelent a város és hol is lenne a helye az újonnan kialakult viszonyok közepette, erőszakhoz és heves megoldásokhoz folyamodtak, cselekedeteik ésszerűségét és igazolását egyetlen tényben keresték, nevezetesen hogy Szabadka határváros, ezért állítólag bizonytalan város is. Valójában pedig azok voltak a bizonytalanok, akiknek a várost kellett volna irányítaniuk, viszont nem tudták, mit is kezdjenek vele. Mindenki más pontosan tudta, mit szeretne. Jól tudták, hogy mitől fosztották meg őket a múltban és jól tudták azt is, hogy miben szenvednek hiányt.
Épp ezért nem csoda, hogy ezek a ,,nemvárosi városlakók" akik a városi hatalmat gyakorolták, nem tudták felismerni a szabadkai publikum és az alkotók szükségleteit, hogy nyugtalanították őket az elvárások és minden olyan kísérlet, amely a megfáradt és elhasználódott megoldásokból és klisékből való kitörésre irányult, illetve, hogy a közönség és az alkotók egyszerűen nem voltak hajlandó lejjebb engedni a mércét attól, amit valamikor a korábbi időszakban egyszer már elértek.
Ez a teljes szabadkai (és nem csak művészeti és kulturális) töltet és lendület valakit nagyon, de nagyon zavart. A nyilvánosság és az átlagember számára alig látható, de erős kéz fokozatosan megállítja a Horvát Népszínház és a Magyar Népszínház sajátos fejlődését, erőszakosan bekényszerítve őket a közös színházba. Amikor a hatalomtartók meggyőződtek arról, hogy a szabadkaiak számára mennyire fontos az Opera és a Balett, mindössze három és fél idény után megszüntetik azokat, annak ellenére, hogy mind az opera-, mind pedig a balettelőadások szokatlanul magas látogatottsággal büszkélkedhettek. Ezután megtizedelik a Filharmóniát, majd nagyon gyorsan eldöntik, hogy a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválját többé nem Szabadkán és Palicson rendezik meg. Az ötvenes évek végére, az 1958. évi színházi Alapszabállyal összhangban ahogyan Ivanka Rackov írja létrejön a szabadkai Népszínház a Szerbhorvát és a Magyar Társulattal.
Dr. Jovan Milekić nevezetes Bácskai Galériáját is bezárják és a képtár összes anyagot becsomagolva Újvidékre szállítják. A palicsi Művésztelepet Zentára költöztetik, amiről Bela Duranci művészettörténész a következőket írja: ,,Szinte észrevétlen maradt a Magyar Szó vasárnapi számának 5. oldalán egy rövid cím: MŰVÉSZTELEP ZENTÁN. Ezt a Művésztelepet Ács József tolla harangozta be az 1952. július 27-i számban. Különösebb köntörfalazás nélkül. A Művésztelep ,,még a nyáron megkezdi munkáját, természetesen ,,a járási pártvezetőség kezdeményezésére és támogatásával", az az öt-hat művész, akit Zenta vendégül lát, ,,megörökíti szocialista fejlődésünk jelen szakaszának jellegzetes mozzanatait". Ezen is túlmenően a szerző ,,a maga nemében egyedülálló" galériát is ígér, amely a festészet és a grafika eszközeivel teremti meg Zenta monográfiáját. Vagyis, a Művésztelepet tartós tevékenységi formaként képzelték el.7
Mellesleg felfigyelhetünk arra is, hogy az általunk átolvasott sajtóban nincs bizonyíték arra, hogy megtartották volna a beharangozott Filmfesztivált, viszont egészen biztos, hogy a hazai és külföldi filmek augusztus 1-je és 8-a közötti vetítésének előkészületeiről szóló hír nem jelenhetett meg a palicsfürdői igazgatóság önkezdeményezésére.
Mi előzte meg a zenei ágazat megszületését?
Már az első előadást amellyel a szabadkai Horvát Népszínház 1945. október 28-án tudatta, hogy megkezdte munkáját az itteni színház átszőtte a zene, mert ahogyan az a kiadott műsorfüzetből látszik, ,,közreműködik a szabadkai Filharmónia". Branislav Nuić A miniszterné című darabját követően a fiatal társulat harmadik bemutatkozási egy zenés-irodalmi összeállítás Od Gundulića do danas (Gundulićtól napjainkig), azaz ahogyan a műsorfüzetben szerepel: ,,szavalatok, dalok és zeneművek estje", amihez a ,,szavalatok melodrámai kíséretét" erre az alkalomra szerezte Milan Arsić, előadta a Szabadkai Filharmónia vonós szextettje.
Mit játszottak a két Szabadkai Színházban 1945 és 1951 között?
Az első színházi évadban, 1945/46-ban a tizenhárom bemutató közül öt olyan volt, amelyhez megfelelő színpadi zenét is készítettek, így az előadásokban énekesek, kórus vagy kórusok, a Filharmónia vagy kisebb zenekarok, zenei együttesek és táncosok8. Az 1946/1947-es évadban három zenés darabot és két operettet mutattak be a 11 bemutatóból.9 Az 1947/1948-as évadban tizenöt bemutatót készítettek, közülük kettő volt zenés darab, egy színpadi zenemű, egy operett és egy opera. A társulat bizonyos tapasztalatokat szerez, elemzi azokat, felméri képességeit és lehetséges teljesítményét10.
Az 1947/1948-as évadban színre vitt 15 bemutatót követően az új évadban mindössze öt bemutatóra futotta az erőből. Úgy látszik, hogy a társulattal elszaladtak a lovak, túlbecsülte képességeit, mégpedig nem csupán előadói, hanem pénzügyi és szervezési lehetőségeit egyaránt. Ennek eredményeként az 1948/1949-es évadban csupán öt bemutatóra tellett. Mi történt valójában? A hanyatlás vajon az előző évad túltelítettsége miatt következett be? Vajon csupán átmeneti fáradtságról lehetett szó: Vajon az okok kizárólag belső jellegűek voltak, vagy talán fennálltak más, külső tényezők is? Akármi is történt, az öt bemutatóból egy zenés darabot valamint egy operettet vittek közönség elé11. Az 1949/1950-es évadban a hét bemutatóból kettő tartozott a zenés műfajhoz12. Az 1950/1951-es évad első felében két bemutatót rendeztek, mindkettő zenés darab volt13.
A szabadkai Magyar Népszínházban 1945/1946-ban tizenkét bemutatót láthatott a közönség, ebből egy operettet14. Az 1946/1947-es évadban tíz bemutatót rendeztek, közülük két előadás volt zenés darab15. A rákövetkező évadban, 1947/1948-ban hét bemutató szerepelt a műsorban, közülük kettő tartozott a zenés műfajhoz16.
Mit játszott a két társulat 1951. i. 1-je és 1955 között
Amikor a hatalom úgy döntött, hogy 1951. I. 1-jével a két színházat, a Horvát Népszínházat és a Magyar Népszínházat erőszakosan egybeolvasztja, létrejön a Horvát és a Magyar Társulat. És noha ezzel egyidejűleg megalakítják a Zenés Részleget is, a két társulat repertoárjában megmaradnak a zenés, énekes, táncos darabok. Az 1951 és 1955 közötti időszakban ezek a zenés darabok kerültek színre17.
A Népszínház zenés részlegének és balettjének előadásai 1951. i. 1-je után
1. Leányvásár, operett
2. Sárga csikó, operett,
3. Mala Folaramye, 1951. II. 1., operett
4. Morana, 1951. II. 27., opera
5. Madame Butterfly, 1951. VI. 19., opera
6. Prodana nevjesta, 1952. VI. 23., opera
7. Mágnás Miska, 1951. XI. 13., operett
8. Marica grófnő, 1952. IV. 25., operett
9. Sylva bizonyosan az 1947. II. 1-jei előadás felújítása, mivel a Zenés Részleg előadásai között sorolják fel18.
A szabadkai opera és balett előadásai 1952/1953-tól megszűnéséig
1. Nikola ubić Zrinski, 1952. X. 23., az újonnan megalakított szabadkai Opera első előadása
2. Három a kislány, 1952. XII. 13., operett
3. Traviata, 1953. I. 5., opera
4. Balett divertissement, 1953. I. 30., a balett-együttes bemutatkozó előadása
5. János vitéz, operett
6. Figarov pir, opera
7. Duijanca, 1953. IV. 29., opera
8. Cavalleria rusticana, 1953. IV. 29., opera
9. Hoffmanove priče
1953/1954
1. János vitéz, 1953. X. 23., operett
2. Carmen, 1954. I. 26., opera
3. Bajazzo, opera
4. Vila lutaka
5. Capricicio espagnola, 1954. V. 19.
A közönség szerette a zenés előadásokat
Ha a Naa mlada opera19 című írásból indulunk ki, akkor csak a Nikola ubić Zrinski bemutatójával léptek hivatalosan is közönség elé a Zenés Részleg és Balett tagjai a szabadkai Opera társulataként. ,,Zajčev Nikola ubić Zrinski című operájának bemutatójával mutatkozott be a szabadkai közönség fiatal Operánk, amely eddig az évadig a Népszínház Zenés Részlegeként működött. Számos zenés bemutatót tartottak 1951-től a mai napig (Mala Floramye, Leányvásár, Mágnás Miska, Sylva, Marica grófnő, valamint a Madame Butterfly, Morana és a Prodana nevjesta című operák) járult hozzá és bizonyította, hogy Szabadkának is állandó Operája legyen.20
A folytatásban a szerző (valószínűleg az agilis szerkesztő, A. Kujavec) aláírása nélküli szövegben emlékeztet rá, hogy a megalakulástól kezdve ,,intenzív zenés munka kezdődik színházunk társulataiban, amelyek énekes-zenés darabokat iktattak műsorukba... valamint operetteket (eva, Zemlja smijeka, Svadba u Malinovki, János vitéz, Mézeskalács), 1947-ben előadják Gundulić Dubravkáját Jakov Gotovac zenéjével és Puccini népszerű operáját, a Toscát,21 így Szabadka, ez a gazdag zenei hagyományokkal rendelkező város, amelyben a legnagyobb hazai és külföldi művészek vendégszerepeltek, nézheti és hallgathatja, pontosabban figyelemmel kísérheti ,,fiatal Operája22 születését. Ezután a szerző emlékeztet rá, hogy a fiatal és áldozatos zenészeket a szabadkai közönség mindig meleg fogadtatásban részesítette, s ezzel a látogatottsággal és támogatással mutatta ki azt is, hogy mennyire szereti és méltányolja a zenés rendezvényeket, ,,Zajčev Zrinski cimű operájának bemutatója újabb bizonyítéka annak, hogy Szabadkán méltán kapott saját Operát.23
A szabadkai bemutatót dr. Marko Fotez rendezte, vezényelt Milan Asić. A koreográfus Radomir Miloević volt, akinek egy jelentős táncbetétje is volt, a kórusokat pedig Buzás Antal gyakoroltatta be. A szerepeket a következő művészek tolmácsolták: Bela Tikvicki, Ana Ivaniević, Jelka Asić, Matija Merković, Dragutin Margetić, Bodrogi Lajos, Német Rudolf, Aleksandar Marinković, Ivan Bačlija, Petar Kopunović, Antun Crnjaković, Marica Sič, Angelina Klinovski, Ruica Horvat. A balett-számokat Anau Edit, Radmila Sedlaček és Bojka Krnajski adta elő. A díszletet Andrija De Negri tervezte. A bemutató dátuma: 1952. X. 23.
Az első, háború utáni előadástól tehát hét évnek kellett eltelnie az operává válásig, amikor ellenőrizni lehetett mindazt, amit addig elvégeztek, elsősorban pedig azt a bizalmat, amelyet a közönség tanúsított a Népszínház tagjai iránt. Nem csoda hát, hogy ,,az Opera teljes társulata nagy akarattal és szeretettel dolgozott... hogy ezt a bizalmat igazolja, hogy ismét kifejezésre juttassa a közönség iránti háláját, amely a kezdetektől fogva nyomon követte munkájukat.24
Még abban az évben sikerült bemutatni a Schubert zenéjére készült Három a kislány című operettet Bermel Miklós karmesteri pálcájával, Pataki László rendezésében. Ebben az előadásban a főszerepeket Bodrogi lajos, Dragutin Margetić, Német Rudolf, Rackó Ilonka és Pecz Marika tolmácsolta.
Ezt követte a Traviata, prof. Ertl Rudolf rendezésében. Vezényelt Birovoj Paćan, a koreográfiát Radomir Miloević dolgozta ki. A főbb szerepekben Jelka Asić, Póka Anna, Antun Crnjaković, Nádai János, Petar Kopunović és Matija Merković lépett közönség elé. A kórusvezető Buzás János volt, a balett-számokat pedig Radomir Miloević és a balett-társulat tagjai adták elő.
A Balett divertissement Radomir Miloević rendezésében és koreográfiájával került színpadra. Vezényelt Milan Asić. Ez volt a szabadkai Opera balett-társulatának bemutatkozása, az összeállításban pedig a következő műveket láthatta a közönség: F. Schubert Rosamunda Nyitány, F. Chopin Nocturno és Vals brillante, J. Sibelius Valse triste, Liszt F. Magyar rapszódia, A. Ponchielli Giaconda c. operájából az Órák tánca, M. Asić Seoska idila, J. Strauss Mesél a bécsi erdő és M. Ravel Bolero. A szabadkai Opera élművészei mellett vendégként fellépett a belgrádi Opera vezető művésznője, Anđa Aranđelović, a közönség pedig rajtuk kívül tapsolhatott még a szabadkai Opera balett-táncosainak és a szabadkai Balett-iskola tanulóinak (ez utóbbit valószínűleg a színház mellett hozták létre), akiket Radomir Miloević és Boginja Krstić vezetett.
Az első bunyevác opera, a Duijanca szövegét írta és zenéjét szerezte dr. Josip Andrić. Az opera bemutatóján vezényelt Milan Asić, a koreográfiát Radomir Miloević dolgozta ki, a rendező pedig Vojmil Rabadan volt, akit munkájában Bruno Vujković segített. A díszlettervező Vladimir Marenić, a jelmeztervező Stana Ceraj-Cerić, a kórusvezető Buzás János. A szereplők: Pecz Marika, Dragutin Margetić, Német Rudolf, Petar Kopunović, Antun Crnjaković, Mezei Analiza, Vera Kovač, Angelina Klinovska, Bela Tikvicki, Ivo Vargović. A bemutatót 1953. április 29-én tartották.25
A Cavalleria rusticana ugyanakkor került színre, amikor a Duijanca, Vojmil Rabadan rendezésében és díszletével, vezényelt Milan Asić. A szerepeket a következő művészekre bízták: Ana Ivaniević, Aleksandar Marinković, Mezei Analiza, Ivan Vargović, Bela Tikvicki és Vanja Matulić.
Franz Schubert Három a kislány című művének színrevitelénél Bermel Miklós vezényelt, a korrepetitor pedig Buzás János volt.
A szabadkai Balett bemutatkozásáról prof. Vojmil Rabadan zágrábi vendégrendező a következőket írta: ,,Semmi kétség, hogy színházunkban a jövőbeni balett-előadások magasabb tánc-technikai szinten és tartalommal, ötlet-telien kerülnek bemutatásra, ám mégsem érződik majd bennük az a különleges hangulat, ünnepi feszültség és izgatott várakozás, amely átitatta a színpadot és a nézőteret is 1953. január 30-án, amikor mindenki úgy érezte, a szabadkai Népszínház újabb győzelménél lehet jelen, egy újabb bizonyítéknál, hogy ez a művelődési intézmény kitartóan, elszántan és sebesen haladva előre mind jelentősebb pozíciókat foglal el a színházi alkotómunka terén... Milan Asić, az Opera igazgatója vezényelt, aki a bevezető számot, Schubert jól ismert Rosamundáját diszkréten, kamarai hangzásban adta elő... Radomir Miloević, a kis, de fegyelmezett balettcsapat szervezője és pedagógusa, az egyes műsorszámok rendezője és koreográfusa, de bennük az éltáncos is. Mellette fellépett még Anđa Aranđelović m.v., Anau Edit, Bojka Krnjaski, Saa Vojtov és Nikola Jovanović.26
Valamivel később rendezték meg a szabadkai színház balett-estjét, amikor ,,a szabadkai Opera balett élművésze, Radomir Miloević koncertet adott a Népszínházban bemutatva a szabadkai Opera balett-részlegének művészi értékeit.27
Már ebből a nem teljes felsorolásból látszik, hogy a szabadkai színházban a kezdetektől fogva, szó szerint az első előadástól, a színjátszás mellett nagy figyelmet szenteltek a zenének, az éneknek és a táncnak, mint az egységes színpadi megszólalás és a közönség felé fordulás elválaszthatatlan elemeinek.
Az ilyen repertoár kialakulásában döntő szerepet játszott, hogy a színházban olyan zeneileg tehetséges és művelt egyéniségek tevékenykedtek, mint például a Jelka és Milan Asić házaspár, de mások is, akik itt váltak művésszé, elsősorban a Zenede egykori tanulói és tanárai, a városi Filharmónia körül csoportosuló zenészek összhangban azzal a gazdag hagyománnyal, amely a XVII. század második felétől alakult ki, amikor Szabadkán először vendégszerepeltek a vándortársulatok, különösen pedig 1854 után, amikor a város megépítette a maga idejében színpompás színházépületet.
Ennek a hagyománynak a megteremtéséből 1800-tól jelentős részt vállalt Đuro Arnold (17811848) zeneszerző és népzene-gyűjtő, majd a XIX. század második felében és a XX. század első felében az olyan pedagógusok, mint amilyen Gál Ferenc (18601906) és Lányi Ernő (18611923), az európai szintű, neves és elismert zenészek. A Városi Tanács határozata nyomán 1868. október 16-án megalakult a Zenede, és igen gyorsan a neves és magasra értékelt iskolák közé küzdötte fel magát, amelyből zenészek, énekesek, zeneszerzők és karmesterek egész hada került ki, elsősorban a magasra helyezett pedagógiai mércéknek köszönhetően. Az iskola ugyanis gyakorlatilag a budapesti Zeneművészeti Akadémia tanterve és programja szerint dolgozott28.
Lányi meghívására itt vendégszerepeltek az európai zenei élet legnevesebb képviselői, Bartók és Casals, illetve más neves előadóművészek. A két világháború közötti időszakban az iskolát Cvetko Manojlović, Stevan Mokranjac közeli munkatársa (és a belgrádi Zeneiskola egyik alapítója) vezette. Az itt kialakuló zenei hagyományokhoz sajátos módon járult hozzá Pero Tumbas Hajo (18911967), a kimagasló előadóművész, zeneszerző, pedagógus és népzene-gyűjtő.
Épp ezért volt érthetetlen, hogy az ötvenes évek közepén pusztán politikai akaratból amely senkinek nem adott számot a Népszínházból egyszerűen kihelyezték az Operát és a Balettet. Ennek a szabadkai színházi és művelődési életre messze ható és romboló következményekkel járó határozatnak az értelmetlensége és abszurditása akkor lesz a napnál is világosabb, ha rátérünk a számok nyelvére.
Hivatalosan a szabadkai Opera és Balett 1951. január 1-je óta létezett az 1953/1954-es évaddal bezárólag. A nem egészen négy év alatt 21 bemutatót rendeztek, az anyaépületben 290 előadást tartottak, a vendégszereplések száma 10. Ha összevetjük az adatokat az eladott belépőjegyek számáról és a szabadkai Népszínház minden előadásának látogatottságáról, azonnal szembe ötlik, hogy az Opera és Balett előadásai iránt jóval nagyobb volt, mint a két társulat által előadott darabok esetében. A Horvát Társulat előadásain az átlagos nézőszám 329, a Magyar Társulatéin pedig 328 volt, ugyanakkor az Opera és Balett előadásaira átlagosan 398 néző váltott jegyet.
Annak ellenére, hogy az említett időszakban csupán 10 vendégszereplésre került sor, a látogatottságra vonatkozó adatok szerint a közönség kifejezetten a Zenés Részleget illetve az Operát részesítette előnyben. A Horvát Társulat vendégszerepléseit átlagosan 297 néző látta, a Magyar Társulat esetében ez a szám 323, míg a szabadkai Opera és Balett előadásait átlagosan nem kevesebb, mint 925-en nézték meg.29
A szabadkai Opera és Balett előadásaira vonatkozó nézőszám még ha a színház vezetőségétől származna is hihetetlenül hangzik és kétségeket ébreszt. Viszont figyelembe kell venni azt is, hogy ennek az együttesnek a tagjai, a kor szokásaival összhangban, nem csupán színpadokon léptek fel, hanem gyárcsarnokokban, ifjúsági munkavállalásokon, stb. is, ami megvilágíthatja a nagy látogatottság hátterét.
Lehet, hogy épp ezekben az adatokban rejlik a válasz arra a kérdésre, hogy miért került sor az Opera és Balett akkoriban, de ma is érthetetlen és elfogadhatatlan feloszlatására, amivel a szabadkai színházat erőszakosan, váratlanul és természetellenesen megakadályozták további fejlődésében. Ezzel a város kultúráját alapjaiban ingatták meg és kurtították meg egy egyszerű adminisztratív döntéssel, amelyet nyilvánvalóan színházon kívüli érdekek diktáltak, és nem mondjuk a közönség érdeklődésének hanyatlása előadói, művészi vagy esztétikai okok miatt.
Ezek a körülmények is mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy a hatvanas és a hetvenes években a szabadkai színpadról mind ritkábban hangozzék fel a zene a későbbiekben megalakított Színházi zenekar előadásában, a Filharmóniáról nem is beszélve.
A színház így arra kényszerült, hogy szinte teljes egészében lemondjon a zenészek, énekesek, koreográfusok és táncosok szolgálatairól, mivel azok is arra kényszerültek, hogy művészi pályafutásuk folytatásához másutt keressenek lehetőséget, Szabadkán kívül, olyan kulturális közösségekben, amelyeknek addig nem is voltak figyelemre méltó zenei hagyományai, sem opera-, vagy balett-társulatai. A közönséghez többnyire szóban szóltak a rákövetkező időszakban, ami azután döntően kihatott a nézők ízlésének, szükségleteinek és új keletű szokásainak a kialakulására. Elmondható, hogy a zenés és táncos kifejezésformákról való, színházon kívüli érdekek szülte kényszerű lemondás kedvezőtlenül hatott a szabadkai színház látogatottságára. Ezt sajátos módon bizonyította 1985-ben Ljubia Ristić és Nada Kokotović jövetele. Akkoriban a szabadkai színpadon ismét láthatók voltak zenés, énekes, táncos darabok. Ezeknek a színre állítását főleg Nada Kokotović ösztönözte. Az általa előkészített koreodrámák, az akkori ország és a külföldi színházak előadásait a közönség akkoriban igen kedvezően fogadta és ez a látogatottságban is kifejezésre jutott.
Duna-menti horvát írók művei a Szabadkai Horvát Népszínház előadásaiban 1945-1951 között, a Horvát Társulat és a Szerbhorvát Társulat repertoárján 1951 és 1995 között
Egy bizonyos ideig a szabadkai Horvát Népszínház, amely 1945-ben alakult meg, majd a Horvát Társulat, ahogyan azt 1951-ben elnevezték, később pedig 1956-tól a Szerbhorvát Társulat valóban jól felismerhető volt házi szerzőjéről Matija Poljakovićról és a szülővárosában előadott műveiről. Időrendi sorrendben ez így nézett ki:
1. Č`a Bonina razgala, 1950. X. 28. (Mirko Huska)
2. Niko i nita, 1952. I-26., (Mirko Huska)
3. Vaange, 1952. XI. 29., (Mirko Huska)
4. Kuća mira, 1953. IV. 18., (Mirko Huska)
5. Napraforgók (Kao suncokret), 1954. I. 9., (Virág Mihály)
6. Buckanje sa smutipukom, 1955. V. 28., (Mirko Huska)
7. Par utih cipela, 1959. XI. 25., (Petar arčević)
8. Bolto u raju, 1960. II. 28., (Mirko Huska)
9. Č`a Bonina razgala (felújított előadás), 1961. XII. 22., (Mirko Huska)
10. Ludograd, 1962. III. 10., (Mirko Husla)
11. Nae i vae zgode i nezgode, 1962. XII. 12., (Mirko Huska)
12. Ode Bolto na ogled, 1967. II. 18., (Mirko Huska)
13. Kad Bog đavlu kumuje, 1967. V. 9., (Mirko Huska)
14. Bolto na fronti, 1967. XII. 17., (Josip Bajić)
15. Jedna cura sto nevolja, 1969. X. 14., (Petar arčević)
A legnézettebb Poljaković-darab a Č`a Bonina razgala volt. A Boltóról szóló tetralógia ugyancsak szép számú közönséget vonzott, de az akkoriban feljövőben levő televízió figyelmét is felkeltette. Ennek ellenére a kritikusok részéről a legnagyobb visszhangot és elismerést a Par utih cipela című szatírája váltotta ki.
Matija Poljaković megjelenése, 43 dráma-szövege, amelyek közül csupán 22 jelent meg nyomtatásban, bátorítólag hatott mindazokra, akik színházi szövegek írásával szerettek volna próbálkozni. Ők Pavao Bačić (19211984), Stipan Matijević (19xx19xx), akiknek a szövegeit Geza Kopunović (19202003) dramatizálta, továbbá Ivica Jakočević (19xx19xx), Petko Vojnić Purčar (1939), Đuro Franciković (19xx19xx) és Ante Vukov (1955). Ezeknek a szerzőknek az alkotásai Szabadkán lettek színre állítva1, míg Milivoje Prćić (1942), Vojislav Sekelj (1946), Stjepan Barto és e sorok írójának műveit még nem adták elő ezen a színpadon.
Ezzel egyidejűleg a magyar közösségben is megjelennek, jelen vannak színműírók, például Sinkó Ervin (18981967), Sulhóf József (19051970), Quasimodo Braun István (19081973), Bogdánfi Sándor (19121987), Deák Ferenc (1938), Gobi Fehér Gyula (1943), Végel László (1941), Sziveri János (19541990) és mások.
Tegyük még ehhez hozzá azt is, hogy a helyi szerb közösségből ebben az időszakban nem nőtt ki egy színműíró sem, valószínűleg azért, mert a közösség számára rendelkezésre állt a teljes szerb drámairodalom, amely ki tudta elégíteni a közönség igényeit, de lehetővé tette a megfelelő repertoár kialakítását is.
Házi szerzőként Matija Poljaković jól ismerte a társulatot és annak lehetőségeit is, ezért bizonyosra vehető, hogy egyes darabok írásakor figyelembe vette a lehetséges előadókat is, mint például Geza Kopunovićot Bolto szerepében, vagy az olyan színésznőket, mint Klara Peić és Katarina Bačlija, a színész Josip Bajićot és másokat. Más szóval, szövegeivel hozzájárult a szabadkai horvát színház néhány vezető személyisége népszerűségének növeléséhez is. Hozzá kell még tennünk, hogy Matija Poljaković műveinek helyi színrevitelét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy döntő hatással lehessen a rendező megválasztására, akivel a színre állítás során szorosan együtt is működött. És valóban, a bemutatók felsorolásából kitűnik, hogy a 15 előadás közül 11-et Mirko Huska rendezett, két rendezése volt Petar arčevićnek, egy-egy pedig Josip Bajićnak és Virág Mihálynak.
Köntörfalazás nélkül mondjuk ki, hogy azokban az esetekben, amikor az alkotó döntően befolyásolta a rendezést, öngólt lőtt. A színikritikusok több ízben is megírták, a szerző és a színházvezetés figyelmét is felhívták arra, hogy a mindig azonos rendezői elgondolás valójában fékezi a színészeket és hátráltatja fejlődésüket. Tegyük-e hozzá, hogy hiábavalóan? Matija Poljaković hűségesen kitartott ,,kedvence" mellett.
Matija Poljaković darabjai, amelyekkel népszerűségre tett szert, egyszerű tanmesék a bunyevácok, falusiak és városiak életéből, amelyek középpontjában többnyire szerelmi bánat, bunyevác fukarság, a népi lét mindennapi bonyodalmai, banalitásai álltak, felfokozva valamilyen irracionális szenvedéllyel, szociális különbségekkel. Poljaković opusának eme kisebb része, amely a folklór jegyében született, helyenként triviális, kitűnő fogadtatásra lelt a színházi és televíziónézők körében, mintha csak nem hagytak volna elég teret más alkotásainak, amelyek dramaturgiailag árnyaltabbak és összetettebbek, ezért mind az előadók, mind a rendezők részére komolyabb kihívást jelentenek.
Ezekben a műveiben Poljaković az emberek által értelmetlennek és érthetetlennek látott változások okozta felfordulásról ír, amelyben az embereknek a társadalom elnyomó mechanizmusainak hatására akkor is részt kell venniük, ha nem értik a változások lényegét. Mivel nem tudnak ellent állni, előttük lezárul a jelen és a jövő, így kénytelenek a múlt maradványaiból élni és fennmaradni. Ez a széthulló világ, amely képtelen szembenézni az önmagáról szóló igazsággal, tele van egymásközti összetűzésekkel és leszámolásokkal, megmérgezte a rosszakarat és az ármánykodás, a süllyedő házasságok és házasságtörések világa ez, amelyben létszükséglet egymás sárba tiprása, a szédületes karrierhez mindenkin át kell gázolni, hogy azután minél magasabbról a bohócokhoz hasonlóan jó nagyot lehessen esni a semmiből a semmibe.
Most már valóban csak sajnálhatjuk, hogy az itteni horvát közösség nagyobb része könnyebben azonosult a bunyevác folklór sokszínűsége által ihletett hősökkel, mellőzve Poljaković opusának másik, nagyobb és sokkal értékesebb részét, amely összehasonlíthatatlanul többet kínált. Elmulasztották ezzel azt a lehetőséget, hogy szembesüljenek önnön alakjukkal és gyengeségeikkel, jelentős mértékben csökkentve a bíráló önelfogadás és önmegélés lehetőségeit, s azt a lehetőséget, hogy az önmagukról kialakított szemlélet alapján megkíséreljék életüket a kívánt irányba terelni.
És fontos még valamit kiemelni' Ma is vannak olyanok, akik Poljakovićot cinikusnak, a saját népét gyűlölő alkotóként szeretnék bemutatni, viszont ha három évtizeddel az alkotó halála után áttekintjük műveinek az üzenetét, állíthatjuk, hogy semmit sem veszítettek jelentőségükből, Poljaković pedig nem volt sem cinikus, sem népgyűlölő! Az emberi gyengeségek és fogyatékosságok felnagyításával szeretett volna hozzájárulni annak a népnek a felépüléséhez, amelyhez egész lényével tartozott és amelyért a legnagyobb árat fizetve megszenvedett.
És hogy milyen jelentőségűek voltak Poljaković művei és egyetemes üzenetük, annak alátámasztására ismét álljanak itt a számok:
Évtized, Bemutatók száma, írók teljes száma, horvát írók teljes száma, Duna menti horvát írók
1945-1955, 100, 28, 5
1955-1965, 96, 25, 8
1965-1975, 89, 21, 7
1975-1985, 65, 10, 4
1985-1995, 120, 5, 2
összesen: 470, 89, 26
A fél évszázad alatt összesen 470 bemutatót láthatott a közönség, ebből 89 készült horvát írók szövegeiből, ebből 26 volt a Duna menti horvát szerző. Az 1945 és 1955 közötti évtized 100 bemutatójából 28 készült horvát alkotás alapján, ebből 5 származott Duna menti írótól. A következő évtizedben, 1955 és 1965 között 98 bemutatót rendeztek, ebből 25 horvát szerző műve volt, közülük pedig 8 tartozott a Duna menti írók csoportjába. Az 1965 és 1975 közötti évtized 89 bemutatója közül 21 horvát szerző műve volt, közülük pedig 7 Duna menti horvát írót tartottak számon. Az 1975 és 1985 közötti időszakban nagy hanyatlás következett be a színházban, amelyet az együttesen belüli viszonyok illetve külső, politikai tényezők idéztek elő. Mindössze 65 bemutatóra került sor, 10 horvát író munkája nyomán, s ebből 4 származott a Duna mentéről. Az ötödik Ristić évtizedében 120 bemutatót tartottak, ezek közül csupán 5 készült horvát szerző művéből, közülük kettő volt a Duna mentéről.
Az az évtizedenként áttekintés azt mutatja, hogy a politika akarat amely, mint láthattuk, erőszakban, gaztettekben csúcsosodott ki milyen mértékben változtatta meg a szabadkai színházban bemutatott művek szerkezetét, attól az időszaktól kezdődően, amikor a hatvanas évek repertoárpolitikája leplezetlenül a horvátság asszimilációjának a szolgálatában állott.
1 Pavao Bačić (1. Salaari silom varoani, 1965), Đuro Franciković (1. Č`a Grgina huncutarija, 1980, 2. Divojke sa ora, 1982), Ivica Jakovetić (1. Albina mijana, 1973), Antun Karagić (1. Kokice, 1963, 2. Katica, 1967), Geza Kopunović (1. Martinove mengule, Stipan Matijević ötlete nyomán, 1977), Lajčo Lendvai (1. Risari, 1978), Stipan Matijević (1. Bać Đuka Kerčanin, 1957), Matija Poljaković (1. Č`a Bonina razgala, 1950, 2. Niko i nita, 1952, 3. Vaange, 1952, 4. Kuća mira, 1953, 5. Buckanje sa smutipukom, 1955, 6. Par utih cipela, 1959, 7. Bolto u raju, 1960, 8. Ludograd, 1962, 9. Nae i vae zgode i nezgode, 1962, 10. Ode Bolto na ogled, 1967, 11. Kad Bog đavlu kumuje, 1967, 12. Bolto na fronti, 1967, 13. Jedna cura sto nevolja, 1967), Petko Vojnić Purčar (1. Dolazi opet, Adame, 1972) összesen 24 bemutató. Az 1985 és 1995 közötti időszakban: Petko Vojnić Purčar (Hram i njegovu čuvari, 1988) és Ante Vukov (1. Strojevi i zvijeri, 1987) összesen 2 bemutató.
Duna-menti horvát írók művei a Szabadkai Horvát Népszínház előadásaiban 19451951 között, a Horvát Társulat és a Szerbhorvát Társulat repertoárján 1951 és 1995 között
Egy bizonyos ideig a szabadkai Horvát Népszínház, amely 1945-ben alakult meg, majd a Horvát Társulat, ahogyan azt 1951-ben elnevezték, később pedig 1956-tól a Szerbhorvát Társulat valóban jól felismerhető volt házi szerzőjéről Matija Poljakovićról és a szülővárosában előadott műveiről. Időrendi sorrendben ez így nézett ki:
1. Č`a Bonina razgala, 1950. X. 28. (Mirko Huska)
2. Niko i nita, 1952. I. 26., (Mirko Huska)
3. Vaange, 1952. XI. 29., (Mirko Huska)
4. Kuća mira, 1953. IV. 18., (Mirko Huska)
5. Napraforgók (Kao suncokret), 1954. I. 9., (Virág Mihály)
6. Buckanje sa smutipukom, 1955. V. 28., (Mirko Huska)
7. Par utih cipela, 1959. XI. 25., (Petar arčević)
8. Bolto u raju, 1960. II. 28., (Mirko Huska)
9. Č`a Bonina razgala (felújított előadás), 1961. XII. 22., (Mirko Huska)
10. Ludograd, 1962. III. 10., (Mirko Husla)
11. Nae i vae zgode i nezgode, 1962. XII. 12., (Mirko Huska)
12. Ode Bolto na ogled, 1967. II. 18., (Mirko Huska)
13. Kad Bog đavlu kumuje, 1967. V. 9., (Mirko Huska)
14. Bolto na fronti, 1967. XII. 17., (Josip Bajić)
15. Jedna cura sto nevolja, 1969. X. 14., (Petar arčević)
A legnézettebb Poljaković-darab a Č`a Bonina razgala volt. A Boltóról szóló tetralógia ugyancsak szép számú közönséget vonzott, de az akkoriban feljövőben levő televízió figyelmét is felkeltette. Ennek ellenére a kritikusok részéről a legnagyobb visszhangot és elismerést a Par utih cipela című szatírája váltotta ki.
Matija Poljaković megjelenése, 43 dráma-szövege, amelyek közül csupán 22 jelent meg nyomtatásban, bátorítólag hatott mindazokra, akik színházi szövegek írásával szerettek volna próbálkozni. Ők Pavao Bačić (19211984), Stipan Matijević (19xx19xx), akiknek a szövegeit Geza Kopunović (19202003) dramatizálta, továbbá Ivica Jakočević (19xx19xx), Petko Vojnić Purčar (1939), Đuro Franciković (19xx19xx) és Ante Vukov (1955). Ezeknek a szerzőknek az alkotásai Szabadkán lettek színre állítva1, míg Milivoje Prćić (1942), Vojislav Sekelj (1946), Stjepan Barto és e sorok írójának műveit még nem adták elő ezen a színpadon.
Ezzel egyidejűleg a magyar közösségben is megjelennek, jelen vannak színműírók, például Sinkó Ervin (18981967), Sulhóf József (19051970), Quasimodo Braun István (19081973), Bogdánfi Sándor (19121987), Deák Ferenc (1938), Gobi Fehér Gyula (1943), Végel László (1941), Sziveri János (19541990) és mások.
Tegyük még ehhez hozzá azt is, hogy a helyi szerb közösségből ebben az időszakban nem nőtt ki egy színműíró sem, valószínűleg azért, mert a közösség számára rendelkezésre állt a teljes szerb drámairodalom, amely ki tudta elégíteni a közönség igényeit, de lehetővé tette a megfelelő repertoár kialakítását is.
Házi szerzőként Matija Poljaković jól ismerte a társulatot és annak lehetőségeit is, ezért bizonyosra vehető, hogy egyes darabok írásakor figyelembe vette a lehetséges előadókat is, mint például Geza Kopunovićot Bolto szerepében, vagy az olyan színésznőket, mint Klara Peić és Katarina Bačlija, a színész Josip Bajićot és másokat. Más szóval, szövegeivel hozzájárult a szabadkai horvát színház néhány vezető személyisége népszerűségének növeléséhez is. Hozzá kell még tennünk, hogy Matija Poljaković műveinek helyi színrevitelét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy döntő hatással lehessen a rendező megválasztására, akivel a színre állítás során szorosan együtt is működött. És valóban, a bemutatók felsorolásából kitűnik, hogy a 15 előadás közül 11-et Mirko Huska rendezett, két rendezése volt Petar arčevićnek, egy-egy pedig Josip Bajićnak és Virág Mihálynak.
Köntörfalazás nélkül mondjuk ki, hogy azokban az esetekben, amikor az alkotó döntően befolyásolta a rendezést, öngólt lőtt. A színikritikusok több ízben is megírták, a szerző és a színházvezetés figyelmét is felhívták arra, hogy a mindig azonos rendezői elgondolás valójában fékezi a színészeket és hátráltatja fejlődésüket. Tegyük-e hozzá, hogy hiábavalóan? Matija Poljaković hűségesen kitartott ,,kedvence" mellett.
Matija Poljaković darabjai, amelyekkel népszerűségre tett szert, egyszerű tanmesék a bunyevácok, falusiak és városiak életéből, amelyek középpontjában többnyire szerelmi bánat, bunyevác fukarság, a népi lét mindennapi bonyodalmai, banalitásai álltak, felfokozva valamilyen irracionális szenvedéllyel, szociális különbségekkel. Poljaković opusának eme kisebb része, amely a folklór jegyében született, helyenként triviális, kitűnő fogadtatásra lelt a színházi és televíziónézők körében, mintha csak nem hagytak volna elég teret más alkotásainak, amelyek dramaturgiailag árnyaltabbak és összetettebbek, ezért mind az előadók, mind a rendezők részére komolyabb kihívást jelentenek.
Ezekben a műveiben Poljaković az emberek által értelmetlennek és érthetetlennek látott változások okozta felfordulásról ír, amelyben az embereknek a társadalom elnyomó mechanizmusainak hatására akkor is részt kell venniük, ha nem értik a változások lényegét. Mivel nem tudnak ellent állni, előttük lezárul a jelen és a jövő, így kénytelenek a múlt maradványaiból élni és fennmaradni. Ez a széthulló világ, amely képtelen szembenézni az önmagáról szóló igazsággal, tele van egymásközti összetűzésekkel és leszámolásokkal, megmérgezte a rosszakarat és az ármánykodás, a süllyedő házasságok és házasságtörések világa ez, amelyben létszükséglet egymás sárba tiprása, a szédületes karrierhez mindenkin át kell gázolni, hogy azután minél magasabbról a bohócokhoz hasonlóan jó nagyot lehessen esni a semmiből a semmibe.
Most már valóban csak sajnálhatjuk, hogy az itteni horvát közösség nagyobb része könnyebben azonosult a bunyevác folklór sokszínűsége által ihletett hősökkel, mellőzve Poljaković opusának másik, nagyobb és sokkal értékesebb részét, amely összehasonlíthatatlanul többet kínált. Elmulasztották ezzel azt a lehetőséget, hogy szembesüljenek önnön alakjukkal és gyengeségeikkel, jelentős mértékben csökkentve a bíráló önelfogadás és önmegélés lehetőségeit, s azt a lehetőséget, hogy az önmagukról kialakított szemlélet alapján megkíséreljék életüket a kívánt irányba terelni.
És fontos még valamit kiemelni' Ma is vannak olyanok, akik Poljakovićot cinikusnak, a saját népét gyűlölő alkotóként szeretnék bemutatni, viszont ha három évtizeddel az alkotó halála után áttekintjük műveinek az üzenetét, állíthatjuk, hogy semmit sem veszítettek jelentőségükből, Poljaković pedig nem volt sem cinikus, sem népgyűlölő! Az emberi gyengeségek és fogyatékosságok felnagyításával szeretett volna hozzájárulni annak a népnek a felépüléséhez, amelyhez egész lényével tartozott és amelyért a legnagyobb árat fizetve megszenvedett.
És hogy milyen jelentőségűek voltak Poljaković művei és egyetemes üzenetük, annak alátámasztására ismét álljanak itt a számok:
|
Évtized |
Bemutatók száma írók teljes száma |
Horvát írók teljes száma |
Duna menti horvát írók |
|
1945-1955 |
100 |
28 |
5 |
|
1955-1965 |
96 |
25 |
8 |
|
1965-1975 |
89 |
21 |
7 |
|
1975-1985 |
65 |
10 |
4 |
|
1985-1995 |
120 |
5 |
2 |
|
összesen |
470 |
89 |
26 |
A fél évszázad alatt összesen 470 bemutatót láthatott a közönség, ebből 89 készült horvát írók szövegeiből, ebből 26 volt a Duna menti horvát szerző. Az 1945 és 1955 közötti évtized 100 bemutatójából 28 készült horvát alkotás alapján, ebből 5 származott Duna menti írótól. A következő évtizedben, 1955 és 1965 között 98 bemutatót rendeztek, ebből 25 horvát szerző műve volt, közülük pedig 8 tartozott a Duna menti írók csoportjába. Az 1965 és 1975 közötti évtized 89 bemutatója közül 21 horvát szerző műve volt, közülük pedig 7 Duna menti horvát írót tartottak számon. Az 1975 és 1985 közötti időszakban nagy hanyatlás következett be a színházban, amelyet az együttesen belüli viszonyok illetve külső, politikai tényezők idéztek elő. Mindössze 65 bemutatóra került sor, 10 horvát író munkája nyomán, s ebből 4 származott a Duna mentéről. Az ötödik Ristić évtizedében 120 bemutatót tartottak, ezek közül csupán 5 készült horvát szerző művéből, közülük kettő volt a Duna mentéről.
Az az évtizedenként áttekintés azt mutatja, hogy a politika akarat amely, mint láthattuk, erőszakban, gaztettekben csúcsosodott ki milyen mértékben változtatta meg a szabadkai színházban bemutatott művek szerkezetét, attól az időszaktól kezdődően, amikor a hatvanas évek repertoárpolitikája leplezetlenül a horvátság asszimilációjának a szolgálatában állott.
(Mindörökre?) Megválaszolatlan kérdések
Minden egyes alkalommal, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy Szabadka miért nem tudta megőrizni az Operát és Balettet, felmerül egy egész sor kérdés, hogy egyáltalán megőrizhette volna, ha igen, hogyan, kinek volt fontos és jelentős az Opera és Balett, kit zavart a megléte, mit jelentett az Opera és Balett rövid létezése során és egyáltalán, milyen szintet érhetett volna el az Opera és Balett, ha sikerül fennmaradnia és mit jelentene ma a számunkra?
Az Opera és Balettet a városból vajon nem ugyanolyan módon és ugyanolyan eszmei beállítottságú és gondolatvilágú emberek távolították el, mint amilyenek ezt megtették közvetlenül a háború után, amikor Szabadkát megfosztották a horvát nyelvű napilaptól és a Szabadkai Rádiótól, elszállítva innen teljes vasúti vonalakat, jelentős ipari berendezéseket és a legértékesebb gépeket, majd a XX. század hetvenes éveiben megszüntették a villamost, az egyik olyan vívmányt, amelyet a város még a XIX. században szerzett meg.
Sokan voltak, akik 1941-től néhány erőteljes hullámban igyekeztek lefejezni a várost, likvidálni embereket, megtorlásoknak kitenni őket, politikai kolompokat akasztva a nyakukba, hogy azután hozzáláthassanak a város módszeres fosztogatásához, kiárusításához és rombolásához. Abbéli törekvéseikben, hogy minél jobban megsemmisítsék Szabadka arcát arculatát, először az értelmiségieket és az alkotókat tiporták el, majd csak utána a többieket, lerombolva, eltávolítva vagy átszabva a város legfontosabb történelmi és kulturális jellegzetességeit, mindig egy szólam jegyében: nem kell a múlttal foglalkozni, forduljunk inkább az ígért szebb (sicc!) jövő felé. Olyan emberek tették ezt, akiknek a leplezetlenül egyértelmű céljuk az volt, hogy mindenáron és minél előbb megszabadítsanak bennünket közös múltunktól.
Vajon nem ugyanezek az emberek és eszmei követőik dobták ki erőszakosan az Operát, közönyösen szemlélve a Filharmónia lepusztulását, amelyet egyfajta vigasztalásként hagytak meg a szabadkaiaknak, vagy a Horvát, a Szerbhorvát és a Magyar Társulatok lepusztulását, hogy azután teljesen megszüntessék őket? Hogyan, mivel lehet magyarázni azt a tényt, hogy soha nem kezdődött meg a szabadkai színházépület helyreállítása és újjáépítése, annak ellenére, hogy kétségkívül az egykori Jugoszlávia legjelentősebb és legértékesebb színházi létesítménye volt és maradt mind a mai napig? Különösen azért, mert benne működött a leghosszabb hagyományokkal rendelkező színház, amely egészen a XVII. század közepéig nyúlik vissza. Márpedig ezt a tényt mindig megkerülték és elhallgatták az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Jugoszláv Királyságban és a szocialista Jugoszláviában egyaránt, és még ma sem emlegetik szívesen.
Ha a felvetett kérdések némelyikére keressük a választ, akkor óhatatlanul foglalkoznunk kellene a szabadkai kommunista mozgalom múltjával, hiszen az a Jugoszláv Királyság idején azon kevesek közé tartozott, amely erős támasszal rendelkezett a liberális polgári réteg egy részében, a széles, európai látókörű tehetős és művelt emberek körében. A szabadkai kommunista mozgalomban arányaiban sok értelmiségi vett részt az összes itt élő nép soraiból. Magától értetődően voltak kommunisták a hivatalnokok, a munkások, az iparosok és a napszámosok, a munkanélküliek és más rétegek között is.
Hosszú ideig foglalkoztatott, hogy sem szabadkán, sem pedig Szabadkán kívül soha nem mutattak igazi érdeklődést azoknak a körülményeknek a feltárása iránt, amelyek között szinte egyik napról a másikra lefejezték a szinte teljes szabadkai kommunista elitet, mégpedig a háború legelején? Vajon tényleg a magyar biztonsági szolgálatok jobban ismerték tevékenységüket mint a háború előtti jugoszláv rendőrség? Vajon a letartóztatott kommunisták csupán ,,az óvatosság hiánya" miatt kerültek a Sárga Házba, a bitófára, a táborokba, börtönökbe vagy a keleti frontra küldött büntetőszázadokba aknatisztítónak? És mert ,,nem tartották kellően tiszteletben a konspiratív tevékenység szabályait"! Amennyiben helytálló a feltételezés a saját biztonságuk iránti gondoskodás hiányáról, akkor nyugodt lélekkel vethetjük fel a kérdést, hogy kivel szemben nem voltak eléggé óvatosak a szabadkai kommunisták? Valószínűbb, hogy vesztükhöz más körülmények is hozzájárultak.
Horthy Miklós hírszerzői ugyan jelentős támasszal rendelkeztek egyes magyar nemzeti és művelődési egyesületekben, nehéz elhinni, hogy onnan teljes rálátásuk volt a szabadkai kommunista szervezet működésére. Annál is inkább, mivel a kommunisták sem ismerték minden társukat, sőt nem is álltak mindig közvetlen kapcsolatban, tehát az esetleges árulásnak csak korlátozott következményei lettek volna.
Csupán a pártvezetésben lehetett tudni, hogy miként tevékenykedik minden egyes pártsejt és hogy kik tartoznak hozzájuk. Más szavakkal, az információk onnan csordogálhattak ki, ahova minden adat befutott. A JKP vezetőségeinek egyikéből, vagy talán a csúcsvezetésből? És végezetül, a történtek után, van-e értelme ennek a súlyos gyanúnak, amely alapján arra lehet következtetni, hogy a legiskolázottabb és legtapasztaltabb szabadkai kommunistákat feláldozták valamilyen politikai-titkosszolgálati játékok és cserék érdekében? Egyébként pedig noha a történészek munkájuk során már bizonyították, hogy sem akkoriban, sem pedig a későbbiekben a JKP csúcsvezetésében nem vonakodtak a hasonló ügyletektől valószínűleg soha nem kapunk választ arra kérdésre, hogy miért és hogyan veszett oda a szabadkai kommunista elit nagy része. De tény, hogy a város a háború végét teljesen lefejezve várta be, ilyen lefejezetten tette meg a kommunizmus és a szocializmus útját, olyan autentikus szabadkai kommunisták nélkül, akik a benne élők népek soraiból emelkedtek volna ki. Mint ahogyan azt sem fogjuk megtudni, hogy a város vajon jobban járt volna-e, ha esetleg túlélték volna a vészterhes eseményeket.
Figyelembe véve a JKP Szabadka iránti háború utáni leplezetlen bizalmatlanságát, mindegyik változat elképzelhető. Egy valamihez azonban nem fér kétség: a háború előtti és alatti kis számú túlélő kommunistát teljesen eltávolították az ötvenes években, a hatvanas évekkel bezárólag. Ezután pedig a párt és politikai rendőrsége nekilátott a mindenféle színezetű ellenség keresésének azok között a szabadkaiak között, akik igazi városi alkotókká, értelmiségiekké, gazdasági szakemberekké és lehetséges város-képviselőkké nőtték ki magukat. A Tájékoztató Irodás határozattól kezdve minden egyes tisztogatást követően olyan lumpen-alakokat ültettek a hatalomba, akik nem viseltek gondot sem a szabadkai lakosok közötti viszonyokról, de nem méltányolták a magyarok és a horvátok azon szükségleteit, hogy természetes kapcsolatokat tartsanak fenn anyanemzetükkel és kultúrájukkal, nem tartották fontosnak Szabadka sajátos, határmentiségéből adódó helyzetét, és azt sem, hogy a város sosem felejtette el a közép-európai és európai kulturális központokkal fenntartott kapcsolatait. De még csak arra sem törekedtek, hogy bármit is megtanuljanak a városról, hogy bármit is tegyenek érte az innen ,,elszármaztatott" javakért, amelyekről soha nem adtak számot a polgároknak.
Jól emlékszem az ötvenes évek végére, arra az általános depresszióra, amely behúzódott az emberekbe és kívül-belül nyomasztotta őket. Nehéz szürke festékkel pingáltak át szinte minden városi homlokzatot, amely mögé elrejtették a műépítészi és építtetői részleteket és díszeket, virágmotívumokat és -fonatokat, amelyeket a szabad és megzabolázatlan képzelőerő segítségével teremtettek azok, akik felépítették a várost. Gondosan átfestették a nemesi címereket tartalmazó kartusokat1. A legszebb épületek belsejét a folyosóktól a luxuslakásokig, az üzlethelyiségektől a reprezentatív termekig és csarnokokig felosztották és válaszfalakkal elrekesztették, azután átmeszelték, vagy olajfestékkel átfestették, végül is bármilyen anyagot felhasználtak, hogy lefedjék, eltakarják a mitológiai és más alakokat, a szabadkai nemesi családok címereit, a gipszdíszeket, mozaikokat, majolikát, festményeket...
És mivel az a súlyos szürke szín és mész állandóan hámlott és hullott, a város kívülről és belülről is mind jobban hasonlított egy roncshoz. És az is volt, még a lelkületében is. Azokban az években az öngyilkosságok számár tekintve Szabadka a világ élvonalába ugrik, ahol időnként helyet cserél Budapesttel és Berlinnel. A város élére állított lumpenek, akiknek gondoskodniuk kellett volna a lakosokról is, soha eszükbe nem jutott, hogy az itt kitermelt pénz amelyet igen hatékonyan, esetenként szilajul tudtak begyűjteni, mint a beszolgáltatás idején, hogy azután szófogadóan és alázatosan elküldhessék belgrádi, később pedig újvidéki gazdáiknak legalább egy részét itt tartsák kutatásokra és megelőző intézkedésekre, vagy legalább és esetleg ennek a tragikus szabadkai szindrómának az enyhítésére.
A felsoroltak miatt ma is élénken foglalkoztat, hogy vajon milyen beszélgetést folytathatott Mayer Ottmár, Schwalb Miklós, Singer Adolf, Steinfeld Sándor és a többi szabadkai kommunista akiknek a zöme ügyvéd, orvos, író, lapszerkesztő, sokoldalúan képzett európai értelmiségi volt, akik több nyelven beszéltek, olvastak és írtak mondjuk egy Đuro Pucarral, fémmunkással, aki egy teljesen más kultúrkörnyezetben nőtt fel, vagy más, hozzá hasonló megbízottakkal, akiket a JKP vezetőségei küldtek ide?
Vajon mit mondhattak egymásnak ezek az emberek, akik politikailag hasonszőrűnek tekintették egymást, miközben egymástól igen távol álltak, jobban mondva kibékíthetetlenül különbözőek voltak? Miként érezhették magukat Đuro Pucar és a megbízottak, kiküldöttek a többnemzetiségű, kifejezetten polgári lelkületű, anyagilag és erkölcsileg egyaránt gazdag Szabadkával történő találkozásukkor? Milyen benyomásokkal távoztak elsősorban emberként ha mellőzték a párt- és konspiratív-hírszerzői kliséket, amelyekbe kénytelenek voltak beilleszteni gondolataikat a JKP vezetőségeihez benyújtott jelentéseikben. Egyáltalán mit is gondolhattak az Atlaszokról, Mayerokról, Singerekről, Steinfeldekről és a többi szabadkai kommunistáról, akik kortársaik vallomásai szerint egyaránt eredménnyel és könnyedén találták fel magukat a gyárcsarnokokban, műhelyekben, iparosok, vállalkozók körében, mint az úri szalonokban és az európai világvárosokban és abban a Szabadkában, amilyen az akkoriban volt. Amiért még a háború előtt nem kis kajánsággal ragasztották rájuk a szalonkommunista jelzőt.
Vajon mit érezhettek irántuk Pucar és elvtársai? Milyen mértékben tudták őket megérteni? Vajon megbíztak-e bennük egyáltalán? Vajon nem zavarta-e viszonyaikat az óvatosság és a kétkedés? Vagy talán, bizonyos irigységet éreztek irányukban? Talán még azt a szándékot is, hogy egyszer mindenben utolérjék és felülmúlják őket? Esetleg nyájaskodóak voltak-e velük, vagy sajnálalattal viszonyultak hozzájuk párttisztségeik magaslataiból - a leplezetlen megvetéssel vagy gyűlölettel, amely a mindenféle színezetű lumpen alakokat tartósan gyötri és amire azok védekezési mechanizmusukat alapozzák és építik fel a fölény hamis érzetét, amikor a náluknál kpzettebbekkel és gazdagabbakkal hozza őket össze a sors? Egyszerűbben szólva, emberként, az általuk megtestesített párthierarchiát mellőzve, vajon hogyan érezhették magukat? Fölényesen? Ál-fölényesen?
Bizonytalanul? Zavarban? Alárendelve? Megalázva? Veszélyeztetve? Dühösen? Vagy mindegyik érzésből volt bennük egy kevés?
És végül mit gondoltak (és éreztek) a JKP legfelső vezetésében, amikor a szabadkai állapotokat mérlegelték? Mivel tudniuk kellett a Kun Béla Tanácsköztársaságával, ezáltal pedig az olyan emberekkel is fenntartott kapcsolatokról, akiket szoros szálak fűztek az októberi forradalom vezetőihez, és azokkal, akik a két világháború között az Internacionáléban a legmagasabb tisztségeket töltötték be, s akik gyakorlatilag megszabták a nadrágját az összes kommunista pártnak és pártvezetőnek. Beleértve a JKP-t és vezetőit is. Mivel egyszerűen tudniuk kellett, hogy azonnal az I. világháború után Szabadkán több kommunista volt, mint a teljes Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban összesen és azt is, hogy épp a szabadkai szavazóknak köszönhetően a JKP az első választásokon több képviselői helyhez jutott a Képviselőházban. És tudniuk kellett arról is, hogy Sándor király legerélyesebb diktatúrája idején Titónak a Sikoly a börtönből címmel írt levelét épp a szabadkai pártsajtó juttatta nyilvánosságra, stb.
Nem gondolom keresni a választ ezekre a kérdésekre, mert meghaladják érdeklődési körömet. Vizsgáljuk meg inkább azt, hogy mindennek van-e bármi köze az Operához, a színházhoz, Ljubia Ristićhez, a nemzeti színházak újbóli ébredezéséhez?
Miután párt- és állami intézkedésekkel sikerült megfékezni az erőteljesebb piacirányultságot és a fiatalok nyugtalanságát is sikerült eltussolni a fiatalok elégedetlenségét a hatvanas évek végén, a nemzeti mozgalmak elburjánzását a hetvenes évek elején, a nyolcvanas évek közepén, amikor a napnál is világosabbá vált a kommunizmus kifulladása és sejteni lehetett közeli, elkerülhetetlen végét, a feltartóztathatatlan bukás pedig az emberekben egyrészt azt a reményt keltette életre, hogy eljön a szabadság, másfelől viszont a régen várt szabadság hozta bizonytalanságtól való félelmet is. vajon milyenek lesznek a változások kérdezték azok, akik évtizedekig az egyenlőség eszméjének a nyomása alatt éltek. s akiket meggyőztek arról, hogy a kiválasztottak és igazak vezetik őket, illetve gondolkodnak helyettük. Milyen lesz a szabadság, mit hoz a demokrácia, az emberi jogok, a piacgazdaság, a tulajdonhoz való jog, a népek önrendelkezésre, anyanyelvre és kultúrára való joga?
Az emberek többsége ösztönösen érezte, hogy ezen jogok mindegyike sok bizonytalanságot és csapdát rejt magában.
A Szabadkai Színház az ötvenes évek végén a hatvanas évek elején
Egy évtizedes fennállása és munkája után, az ötvenes évek második felében, a hatvanas évek elején (az 1955/56-os évadtól az 1964/65-ös évaddal bezárólag) nyilvánvalóvá vált, hogy könnyebb színházat alapítani, mint azt megtartani. Fenntartani a közönség érdeklődését, amely a kezdeti kíváncsiságból átalakult válogatós, követelődző és kritikusabb közönséggé. A kezdeti lendület, az előadók és a közönség közötti vonzalom lassanként eltűnt a függöny mindkét oldaláról és az előadói frissesség mind gyakrabban adta át helyét a rutinnak. A színház iránti érdeklődés hanyatlásának okait a következetlen műsorpolitikában kell keresni, valamint a színházvezetés nehezen érthető lépéseiben, amely csaknem teljesen védtelen maradt a napi politika nyomásaival szemben. A színházi tudás és tapasztalat nemegyszer visszakozott a bátorság hiánya előtt, hogy Thália szentélyének kapuit megnyissák a második világháború előtti emberi sorsokról és társadalmi forrongásokról valló bátrabb beszéd előtt, továbbá a háborús történések és szörnyűségek előtt, az addig soha nem tapasztalt gaztettek, illetve az olyan vélemények előtt, miszerint az újonnan meghirdetett társadalmi rend építése közelről sem úgy fog haladni, mint ahogyan azt megteremtői, az igazságnak, egyenlőségnek, testvériség-egységnek és konfliktustalanságnak a rendszerbe beépített hirdetői elképzelték.
Különösen azután, hogy világossá vált: az új hatalomtartók nem képesek ésszerű, fokozatos szembesülésre a társadalmi valósággal és a mind kifejezettebb társadalmi ellentmondásokkal, az emberek közötti különbségekkel, amelyeket már akkoriban sem lehetett egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. Az irányító réteg és a polgárok nagy többsége között is mind gyakrabban jutott kifejezésre az érdekek ütközése. Ezzel arányban nőtt a vezetők érthetetlen elszántsága, hogy politikai és még inkább rendőri elnyomással törjék le és tegyék lehetetlenné azokat a kísérleteket, hogy a gazdasági és szociális aránytalanságokról, a megoldatlan nemzeti és kulturális kérdésekről nyíltan beszéljenek. Aki ebben megkísérelt velük szembeszállni, súlyos büntetés várt rá, még ha a legfelsőbb vezetésből származó is volt, mint például Milovan Đilas.
Ebből adódóan lett mind csendesebb a színház, megfosztva a kérdezés, a kételyek, a megválaszolatlanul maradt kérdések közönség előtti felvetésének lehetőségétől. Rendszerint értéktelen művek, sekélyes komédiák kerültek színre, amelyekből minden kimaradt, ami sérthette volna a hatalomtartók, követőik és szolgáik érzékenységét. Egy egész évtized múlt el azután, hogy véget ért a kimerítő, véres csaták, szenvedések, a holokauszt, a fordulat reménytelen felfordulásának az időszaka, a színház repertoárja pedig még mindig olyan volt, hogy a bemutatott darabokban a látogatók túlnyomó többsége nem ismert magára. Az orosz muzsikok szenvedéseit, a forradalmár hősök és a háborúskodók kínjait, a kommunizmus fényes jövőjének építőiről szóló szovjet erkölcsi tanmesék helyét zagyva, érthetetlen és befejezetlennek ható kortárs szövegek vették át, amelyek népszínművekkel, zenés bohózatokkal és operettekkel váltakozva kerültek bemutatásra, csak hogy fenntartsák az átlagos látogatottságot és nézőszámot. Mind gyakrabban emlegették a színház és a közönség válságát, hiszen a nézők nagy érdeklődést mutattak a filmek, majd pedig nem sokra rá a tévéműsorok iránt.
Lajčo Lendvai a színház közönségtől való eltávolodásának, a kiütköző problémáknak az okait a második világháborút megelőző időszakban kíséreli meg fellelni, amikor állítólag elmulasztották rendszerbélileg felkészíteni a képzetlen nézőt, a színházi ízlés megteremtését. Erről a Rukovetben így ír: ,,A két világháború közötti különböző színházi társulatok, különösen azok, amelyek a legutóbbi háború ideje alatt tevékenykedtek, kevés gondot viseltek a közönség nevelésére és ízlésformálására. Általában pusztán pénzügyi, gyakran pedig még rosszabb okok miatt a repertoárt könnyű, szemre tetszetős darabokból állították össze, hogy magukhoz édesgessék a beavatatlan nézőt, hogy előadásaik tartalmával elvonják figyelmét az időszerű történésekről és hogy egy elgondolt, képzelt világba kalauzolják el. Ezzel a politikával elérték, hogy a nézők nagy hányada számára a színvonalas repertoár idegen lett és nehezen szokta meg a komoly tematikájú fajsúlyosabb darabokat."1
Nem kell kételkedni L. Lendvai megállapításainak helytállóságában, ami a színház két háború közötti repertoárjára vonatkozik, viszont kérdéses, hogy ez a műsorpolitika miként hatott a nézőkre abból az időből, amikor az a szöveg keletkezett. Lendvai tapasztalt színész és rendező, színházigazgató volt, aki kétségkívül jól ismeri a körülményeket a vezető jugoszláv színházakban, amelyek többnyire nem akartak olyan kortárs darabokkal foglalkozni, amelyekből a cseppet sem vonzó valóság tükröződik. Sokkal gyakrabban kerültek színre olyan darabok, amelyek az amerikai négerek egyenjogúságáért szálltak síkra, vagy amelyek a történelem színpadáról már régen eltávozott szereplőket illettek kemény bírálattal az orosz muzsikok iránti viszonyulásuk, a feudalizmusbeli állapotok, vagy az antik idők rabszolgasága, esetleg nyomorult emberi sorsok miatt, akikkel unatkozó istenek játszadoztak. Mindebből itt-ott a dramaturgiai vagy rendezői beavatkozások nyomán ki lehetett hallani olyan üzeneteket is, amelyeket valamivel közelebbi címekre szántak.
Egészen bizonyosan sem akkor, sem ma nem lehet színházat csinálni az átmeneti eszmék és a társadalmi valóság cserepeiből, mivel az emberek nem a napi politika kedvéért mennek a színházba, de nem mennek színházba a sekélyes vásári komédiázás kedvéért sem, hanem olyan elvárással, hogy a színházban a művészet, a színház nyelvével megfogalmazott, megformált eszmékről hallanak, amelyek segítenek nekik megtalálni saját helyüket az adott, nem ritkán kínokkal teli, időnként elviselhetetlen világban. Az igazsághoz tartozik, hogy minderről az átlagos néző nagyon keveset, vagy semmit sem tud, az író, a rendező és a színész pedig épp hogy csak sejt (és a legritkábban tud is) valamit, miközben a színpadon a kétség férgével szövetkezve kutakodnak a zavart emberi lélekben, szüntelenül aláásva az általa választott út értelmébe és helyállóságába vetett hitét, vizsgálva az ember megingásait, gyengeségeit és kételyeit, közvetve segítve és bátorítva őt, hogy soha ne adja fel az emberi ostobaság soha nem szűnő uralma, az erőszak, a középszerűség, a haszonlesés, a szenvedély, a szerelem, a felforgató elképzelések és ötletek miatt.
A szabad színpad keresgélése
Lajčo Lendvai, akinek kétségkívül legnagyobbak az érdemei a Horvát Népszínház megalakításában, amelyből a Magyar színházzal történt egyesítés után jött létre a Népszínház, első színpadi tapasztalatait még a háború előtti amatőr és műkedvelő színházakban és szakszervezeti társulatokban szerezte, ahol meggyőződhetett a színház korlátozott hatótávolságáról, ha azokban több a lelkesedés, mint az alapos színházi képzettség és tudás. Ezért, amint lehetősége nyílt rá, megkezdte színházi tanulmányait a neves Bojan Stupica osztályában, akinél egy ideig rendező-asszisztens volt. Lendvai nem maradt magára abban a hitében, hogy a közönségnek körültekintően megválasztott repertoárt kell felkínálni, amely nem csak a változatos irodalmon alapul, hanem tartalmaz az ember számára fontos üzeneteket és értékeket, amelyek motiválhatják, olyan darabokat, amelyek a színházi emberek számára lehetővé teszik a különböző kifejezésformák ápolását, hogy fokozatosan megszabaduljanak a sablonoktól és pillanatnyi érdekektől.
Mások is hasonlóképpen gondolkodnak és az a tudat, hogy szükség van a változásokra, felismerhető Quasimodo Braun István szövegében, amely a Rukovetben jelent meg, s amelyben az alternatív, kísérleti a szabadabb színházi kifejezésformák iránt nyitott színház megteremtését sürgeti: ,,a kulturmunkások egy csoportja... ülést tartott a Népszínház épületében, amelyre meghívta olyan emberek széles körét, akiktől segítségre számított... Egyesek, akik kisebbségben voltak, úgy vélték, hogy a Népszínház támogatásával hasznos lenne egyfajta kísérleti színházat alakítani, amelyben magas művészi értékű drámai darabokat vinnének színre, de amelyeket a színház pénzügyi okokból nem tud előadni. Ezen a színpadon színészek és rendezők is megvalósíthatnák elképzeléseiket, amelyeket a rendes előadások során, különböző okokból, nem tudnak kivitelezni.2
Azok a törekvések, hogy a meglevő két színpad mellé még egy harmadikat, lehetőség szerint pedig egy negyediket (vagy többet) is létrehozzanak, ahol a hatalom ujjai kevésbé lehetnének észrevehetőek, s amelyek nem lennének kikeményítve, nem bűzlenének a puszta politikai propagandára és a hatalomtartók leplezetlen elvárásaira csak nehezen törtek utat a város még mindig merev művelődési politikájában amely gyanakvó volt minden olyan javaslattal szemben, amely (politikailag és rendőrileg) nem megbízható körökből származott. Az újdonságokkal szembeni ellenkezés ellenére Slobodan Turlakov a Rukovet folyóiratban még egy újdonságot javasol, az Ifjúsági Színház megalakítását, amivel tehermentesíteni lehetne a színházat, s amely ,,a nemrégiben megalakított Szabad Színpad mellett... megtalálná a helyét, ami mindenképpen kedvezően hatna Szabadka művelődési életének dinamikájára. Egy ilyen munka előnyeiről szükségtelen beszélni, egy kis akarattal és pénzzel, pedig irigylésre méltó eredményeket lehetne elérni.3
,,Tovább szeretnénk lépni"
Már az ötvenes évek közepén az itteni írók, színikritikusok és színházi dolgozók körében érlelődött az a meggyőződés, hogy Szabadka művelődésében tényleges szükség érződött a változatos reperoárt igérő, többféle színpad megalakítása iránt, az eltérő ízlések és szükségletek kielégítésére, ám az érdekes és hasznos javaslatok, a kezdeti eredmények sem voltak elégségesek azok meggyőzéséhez, akiktől függött, hogy a Népszínház mellett megmaradhatnak-e a színházkedvelők találkozóinak más formái is. Erről az igényről, hogy egy újabb lépést tegyenek, Lévay Endre ugyancsak a Rukovet oldalain a következőket írta: ,,Van már két éve is annak, hogy a kamaraszínház bezárta kapuit. Nem azért, mert nem volt közönsége, hanem azért, mert maga a színház állt meg és nem tudta, mihez is kezdjen. Bizonyos értelemben önmagát ismételgette, vagy pedig a kamaradarabok helyett középszerű darabokat adott elő. De van egy meghatározott közönség amely többet akar... A pantomim már hozott valami hasonlót, de mi a pantomimnál tovább szeretnénk lépni, mert a szöveg, a zene és a tánc még meggyőzőbben mutatná be az élet minden színét és árnyalatát."4
Mint az ebből az idézetből látszik, a szabadkai Lévay Endre már 1955-ben joggal követelte, hogy a színpadon ismét kapcsolódjon össze a szöveg, a zene és a tánc, ami három évtizeddel később, 1985-ben a KPGT közül tömörült rendezők és színészek fő érvként hangoztattak, mielőtt Szabadkára jöttek volna és akik elszánták magukat arra, hogy ebben a környezetben teszik meg a sorsdöntő lépést ambícióik megvalósítása felé.
Azokban az ötvenes években azonban azok, akiknek a kezében a hatalom összpontosult, nem voltak érdekeltek, de készek sem arra, hogy az itt többet követelő színházi közönség számára azt nyújtsák, amit az elvárt: szöveggel, zenével, tánccal bemutatni az élet minden színét és árnyalatát. Sőt, arra törekedtek, hogy még kevesebbet nyújtsanak, hogy eltussoljanak mindent, ami kilóg és nyugtalanít, hogy elsimítsanak minden egyenetlenséget és kivasaljanak minden gyűrődést, kifejezetten saját alattvalóikat nyomultatva a színházban, olyanokat, akik nem voltak készek felvenni a kesztyűt azokkal szemben, akik nem engedték megvalósítani a színház társadalmi szerepét.
A terem kong az ürességtől
Az előzmények következtében mind mélyebbre zuhant a színház repertoárja, amiről Petar arčević a Rukovet folyóirat oldalain, az 1955/56-os évadot mérlegelve a következőket írta: ,,Ezeken a türelmes deszkákon ismét csak a levéltári tehetségek mutatványainak lehettünk szemtanúi. Noha ezúttal nem csillantak fel, mint a Ples u sreću című darabbal, mégis aggodalomba ejtettek bennünket, mivel azt jelezték, hogy továbbra sem szakítottak a régi koncepciókkal minden korábbi tapasztalat ellenére sem. Hát nem lehetett volna találni egy másik, ha már nem jobb, de legalább modernebb komédiát? Begovićnak ez a félgiccse helyett? És vajon csoda-e, ha már a második-harmadik előadás után a terem kong az ürességtől? (Ami mellesleg már régóta megszokottá vált). Felróják a közönségnek, hogy nem szereti a színházat és hogy túlságosan is alárendeli a filmnek (ez utóbbi helytálló megállapítás), előtte viszont elfelejtik megkérdezni, hogy miért van ez így és még csak nem is nagyon próbálkoznak azzal, hogy ismét megnyerjék maguknak ezt a ,,kulturálatlan" közönséget. Még a legátlagosabb néző is (nagyjából) ezt mondaná: ,,A tavalyi előadások miatt vagyok indifferens és közömbös a színház iránt." Így van. Ez a folyamat korábbról tart. Talán már csak egy morzsányi remény maradt, hogy megjavulnak a dolgok. Mit láttam az elmúlt évadban? Bebizonyítom önöknek, hogy miért nézek szívesebben filmet és miért fintorgok arra, ami a színházteremben vár. Egy jó, érdekes dráma színvonalas előadásban, majd az egyébként nagy színházi költő színpadilag éretlen és törékeny darabja, amelyben sziszifuszi módon szólózott egy időnként kiváló színésznő, akinek a bemutatóján a többi nézővel együtt könyörtelenül köhögtem, nem hallva a darabból semmit, ami abban egyedül értékes a költeményeket, majd egy hazai darab, a középszerűség jegyében, egy kriminális operett, tizennégy éveseknek szóló meskete, egy kicsit elvétett Ibsen, egy kezdői dráma, egy francia bulvár-darab, majd a végén egy szép darab, énekkel. Elismerik ugye, hogy nem csak bemutatóból volt kevés, hanem jóból is. Szeretnék látni Arthur Millert, Tenesse Williamst, Jean Giraudouxt, Ranko Marinkovićot, Roksandićot, Davičot, Ćosićot, Torkart, Ivan Raost, Tijardovićot, Kálmánt, Lehárt, Maićot, csak felületesen felsorolva néhány szerzőt, Matija Poljakovićról nem is beszélve. A klasszikus játékrendbe tartozó művek magától értetődőek. Ezeket szeretném látni, bárhogyan is legyenek előadva. Újra fel kell bennem kelteni az érdeklődést, bizalmat önteni belém, magukkal ragadni az igazi erőfeszítések ölén, a konformizmus, a kereskedelmivel (Oh, be rossz kereskedők!) való taktizálás és a módszeres ízlésrombolás helyett. Lehetővé tenni az előadóknak, hogy beleolvasszák összes képességüket legyenek azok bármilyen szerények is az előadás örömébe, és ne megengedni, hogy eluralkodjék a hakni-szellem, hogy elsorvadjon bennük az adottság, ahelyett, hogy kiterebélyesedne. Nem kell prepotensnek lenni, hanem csak becsületesnek. És minél több bemutatónak. A legőszintébben remélem a legjobbakat, noha a ,,Jachtom" nyugtalanná lett, miután ,,Ana Kristi" felbátorított. 5
Kísérleti színpad Szabadkán
És amíg Petar arčević, az akkori színikritikus és későbbi rendező a Rukovet hasábjain morfondírozik arra várva, hogy a szabadkai színház deszkáin olyan előadásokat lásson, amelyek vonzzák a közönséget, leplezetlen reménnyel harangozza be: ,,Március elején, Ivan Raos két egyfelvonásosának előadásával meg kell, hogy kezdje munkáját a szabadkai Kísérleti Színpad. A Népszínház kistermére összpontosítva a társulathoz tartozó művészek részvételével alapvető céljául azt tűzte ki, hogy a közönséget megismertesse a modern színház törekvéseivel és vívmányaival." Ivan Raos két egyfelvonásosát Virág Mihály rendezi.
Az első történetben Uznemiri se mornar a szerepeket a következők tolmácsolják: Nada Turlakov, Rade Stojanov, Frano Krstić, Marin Cvijović, míg a másikban Dvije tisuće prvi Ljuba Todorović, Mia Paraskijević, Frano Krstić és Nada Turlakov lép közönség elé. A díszlettervező Mihajlo Dejanović.6
A Rukovet ugyanazon számában Vojmil Rabadan bejelenti, hogy március második felében, a szabadkai Népszínház kistermében ,,megtartják Hans Tihmajer Mladost pred sudom című darabjának a bemutatóját. Ezzel a bemutatóval, amelyet Mirko Huska, a szabadkai színház színésze és rendezője rendez, bemutatkozik a szabadkai közönségnek az újonnan megalakított Ifjúsági színpad. Ez a színpad a Népszínház keretében fog tevékenykedni.7
Úgy tűnik, hogy a Népszínház Magyar Társulatában sem volt sokkal jobb a helyzet a kiválasztott és műsorra tűzött darabok tekintetében, amiről ugyancsak a Rukovet oldalain cikkezett Dévavári Zoltán: ,,Valószínűleg a pénzügyi hatás eredményezte azt, hogy a repertoár összeállítói lefújják a feledés porát Jean de Letraz Mackó című komédiájáról, amely nagyon népszerű volt a két világháború között és azt a Magyar Társulat műsorára tűzzék. Könnyedségével kétségtelenül biztosítja önmaga számára a tartósabb sikert, annak ellenére, hogy a színpadi hatások meglehetősen primitív elemeire épül: ez a komédia olyan, hogy legszellemesebb jelenetei sem emelkednek a mesterségesen kialakított félreértések fölé.
A meglehetősen szegényes és nem túlságosan szellemes tartalom egyetlen komikus ötletre épül... azzal a nyilvánvaló céllal, hogy nagyobb irodalmi pretenzió nélkül szórakoztasson. Akkor mi miként támasszunk művészi igényt, ha arról ő maga (a szerző) eleve lemondott?8
A közönség ízlése és a játékrend
A közönség ízlése utáni keresgélés és a megfelelő játékrend kialakítása folytatódott a következő két évben is, legalább is erre lehet következtetni abból a szövegből, amelyet Petar arčević jelentetett meg 1958-ban a Rukovet című folyóiratban: ,,A többé-kevésbé ügyesen megírt értéktelen komédiák közül, amelyek végigvonultak a szabadkai színpadon, a Moje bebe semmivel sem emelkedik ki, se nem érdemel többet csupán azért említésre méltó, mert ennek kapcsán vetődött fel ki tudja hányadszor a kérdés, meddig fogják még kiszolgálni a közönség aggasztóan elkorcsosult ízlését, tovább züllesztve azt. A műsorpolitikai vezetőinek mindenképpen megvannak a maguk meggyőző érvei, a folyamatosan telt házak pedig őket igazolják. Egyébként pedig, okosabb félbe hagyni a közönség ízlésével és a játékrenddel kapcsolatos meditálást. Az idő ugyanis már régen igazolta tárgyalanságukat.9
Az ötvenes évek végén a játékrend színházon belüli és kívüli alakítói mind gyakrabban döntöttek úgy, hogy bizalmat szavaznak a fiatal, még nem befutott hazai íróknak, amit a közönség és a kritikusok nem fogadtak mindig kitörő lelkesedéssel, amiről Petar arčević kritikája is tanúskodik, amelyet Josip Kulundić Usamljeni című előadása után írt. Ez az előadás minden jel szerint teljes műsorbeli és előadói melléfogás volt, így a kritikus még csak meg sem kísérelte leplezni elkeseredését. ,,Lehet, hogy egyetlen szó is elegendő lenne az élmény összegzésére Szörnyű! A szabadkai színház történetében ez a társulat még soha nem játszott el ilyen rosszul egy végsőkig értéktelen darabot. Valószínűleg ilyesmi másutt is előfordulhat és meg is történik. Ezért is lehetőleg minél gyorsabban, rövidebben, csöndesebben és fájdalommentesebben próbáljuk meg elmondani szörnyűködésünket egy ilyen ,,fegyvertény" kapcsán, amelyet bizonyosan szeretne elfeledni a szerző-rendező, Ante oljan és a szereplők, Radomir Popović, Erika Kovačević, Mirko Huska, Klara Peić, Geza Kopunović és Tonka Vlajković egyaránt. És biztosan azok is, akik a darabot műsorra tűzték. Mert az Usamljeni színrevitele túllép minden határon és a játékrenddel kapcsolatos örökös problémát hihetetlen méretűre duzzasztja. Mennyi értékes és érdekes darab van, amelyek előadásra vágynak és amelyek helyettesíthették volna ezt a súlyos értelmetlenséget. Egyébként meg, van-e egyáltalán értelme beszélni az előadásról. Konfúz, zavart, túlfeszített és bugyuta komédiácska, amelyet a közepes amatőr előadás szintje alatt sikerült eljátszani. Túlzás nélkül szólva, a rendező nem csak hogy nem tett meg semmit a darab megmentéséért, hanem még inkább a földbe döngölte egy hihetetlenül dilettáns eljárással, ami azt mutatta, hogy hiányzott belőle minden rendezői véna. Az együttes szemmel látható apátiával játszotta el a megoldatlan szerepeket. Teljesen jogosan Petrik Pál díszlettervező volt ebben a sötét munkában az egyetlen fénylő pont.10
Egy évvel később Dér Zoltán színikritikus a Rukovet oldalain tesz kísérletet annak bemutatására, hogy a nézők számára mit hoz a Népszínház Magyar Társulatának következő évada. Vajon színesebb élményt nyújt-e a nézőknek, vagy azok kénytelenek lesznek ismét csalódottan elhagyni a nézőteret, mint ahogyan az történt az előző évad bemutatóinak a többsége után! ,,Korai lenne még az első bemutató alapján messzemenő következtetéseket levonni az előttünk álló évad tartalmát illetően, de mégis, mindenekelőtt bevezetés helyett, megállapíthatjuk, hogy a vezetőségnek végre sikerült olyan darabot találnia, amelynek irodalmi értékei nem válthatnak ki komolyabb kifogásokat. A színvonalasabb művészi előadásokat, a megjelentetett játékrend alapján, valamikor az évad közepén várhatjuk és ezért most a figyelem teljes egészében a Róka és a szőlő valamint a Betain király című előadásokra összpontosul, amelyek bemutatója január folyamán várható.11
A gyakorlott Pestiek hatása
Annak ellenére, hogy a szabadkai színházi szövegekkel váltakozó szerencsével jártak, a színház dolgozói körében elterjedt az a vélemény, hogy hosszabb távon szemlélve nem kell emelni a kezeket a hazai és különösen a helybeli szerzőktől, sőt, ösztönözni kell őket arra, hogy a színház számára a ma problémáiról szóló szövegeket írjanak. Ez az álláspont fokozatosan mind szembetűnőbb a Magyar Társulatban is a jugoszláviai magyar nemzeti közösség sajátos szükségletei következtében. Erről Gajdos Tibor a Rukovetben ezt írta: ,,A szabadkai Népszínház műsorpolitikájában a legmelegebben kell üdvözölni azt az irányzatot, amely a hazai alkotók műveit részesíti előnyben. A Horvát Társulat két ősbemutatója mellett a Magyar Társulat is az idény kellős közepén meglepte a közönséget egy szabadkai szerző eredeti művével.
Ez az irányzat szemmel látható: támogatni a hazai és még inkább a helyi, vajdasági drámairodalmat. A mércéket nem kellene túlságosan mereven meghatározni, hogy a jelentkező szerzőnek lehetősége legyen a fejlődésre. Ezáltal lehetővé teszik a minőség egyidejű fejlesztését, ami a későbbiekben eredményezheti a mércék szigorítását. Ez az akció külön nyer a jelentőségén, mivel a topolyai színház hasonló megfontolásokból indított kezdeményezése azért esett kútba, mert az ottani színház társult a szabadkaival. Mindezeket figyelembe kell venni, amikor Lippay V. Etelka Boldogság részletre című három felvonásos komédiájáról beszélünk. A szerző többszöri próbálkozás után végre befutott... viszont a cselekmény feldolgozásában nem igazán korszerű megoldásokat alkalmazott. Időnként érződik a gyakorlott pesti szerzők hatása a színpadi beszédben és az alakok megformálásában egyaránt. Egy erős kezű dramaturg beavatkozásával ezt jelentős mértékben enyhíteni lehetett volna, de a dramaturgiai beavatkozások hiánya nem újabb keletű probléma a Népszínház Magyar Társulatában.12
A hazai színek csalijai és kelepcéi
Az az ember érzése, hogy a színház vezetése a műsorpolitikára döntő befolyással rendelkező színházon kívüliek kétségtelen jóváhagyásával csak ritkán és nem szívesen nyúlt az itteni írók darabjaihoz. Azt lehetne mondani, hogy erre csak bizonyos kényszerhelyzetben vállalkoztak, amikor a színház látogatottsága már elképesztően alacsony szintre süllyedt. Csak ekkor vették elő az ingujjból ezt az adut, és állítottak színpadra egyet a helyi, sajátos színezetű darabok közül, vagy a horvát beszédnyelv valamelyikén íródott darabot a bácskai bunyevácok ije-ző nyelvén (még ha értékük igencsak megkérdőjelezhető volt is) és szinte biztosak lehettek a végkifejletben. A nézőknek tett engedményektől remélték a jobb jegyeladást. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, a szabadkai színház vezetése soha sem foglalt egyértelműen állást a helyi szerzők mellett. A szabályt erősítő kivétel Matija Poljaković volt, akiről elmondható, hogy egy időben valóban háziszerző volt, akinek a művei rendszeresen színre kerültek a szabadkai színházban. Más írók már nem voltak ilyen szerencsések, így nyugodtan állíthatjuk, hogy a helybeli írói potenciált szervezett formában sohasem ösztönözték, de nem is használták. Ezért is maradtak el az olyan művek, amelyek idővel hozzájárulhattak volna a szabadkai drámaiskola megteremtéséhez a magyar és horvát írók soraiból. Az itteni alkotói potenciál ösztönzése révén a rendezők és dramaturgok együttműködése mellett bizonyosan színészi-művészi szempontból is többet lehetett volna elérni, ami kedvezően hatott volna a színház látogatottságára, a színikritikusoknak az itteni előadások iránti érdeklődésére, a leegyszerűsített színpadi megoldásokkal és a többi korláttal a könnyelmű szolgalelkűséggel és a felfuvalkodott politikai méltatlankodással való szakításra egyaránt.
És még akkor is, ha valamilyen véletlen folytán egyértelmű álláspontjuk lett volna a hazai szövegek, így az ije-ző az egyik beszélt horvát nyelv iránt, vajon megtörténhetett volna-e, hogy a szabadkai színház Horvát, később pedig a Szerbhorvát Társulata a térségben élő horvátok kulturális igényeinek kielégítésére szolgáló intézmény legyen (beleértve azokat a bunyevácokat. sokácokat, bosnyákokat, dalmátokat és a felmorzsolt horvát nemzettest azon részeit, amelyek a határkijelölés után a trianoni határ túloldalán rekedtek, bármilyen színházi élettől megfosztva. Talán. Habár ez a lehetőség kevéssé valószínű. Egyébként is, az első és a második Jugoszlávia, valamint az anyaországok és nomenklatúráik is betegesen el voltak foglalva a belső vitákkal és a másként gondolkodókkal való leszámolásokkal, amibe beleértődött a kisebbségekkel (ebben a térségben a németekkel, a magyarokkal és a történelmi Horvátországon kívül rekedt horvátokkal, stb.) való gyakori játszadozás.
És még valami. Abban az esetben előbb-utóbb megmutatkozott volna, hogy milyen mértékben volt káros Szabadkán megszüntetni a Horvát Népszínházat, később a Horvát Társulatot, illetve hogy Szabadkán a Horvát Népszínház beindításával egyidejűleg meg kellett volna alapítani a Szerb Népszínházat, vagy legalább is a Szerb Társulatot, hogy elkerüljék mindazokat a színházon kívüli és földalatti cselekményeket, amelyek a Horvát Népszínház, később pedig az Opera és Balett ellen irányultak.
Ha mindegyik nemzeti közösség megkapta volna saját színházát, azok talán segítették is volna egymást és megvalósíthatták volna mindazt, amit szerettek volna és ami végső soron megillette őket, a Duna menti horvátok (bunyevácok és sokácok), magyarok és szerbek politikai nyomás hatására nem fojtották volna el nemzeti és kulturális szükségleteiket, amelyeket senki nem vonhat meg tőlük.
A következmények nem voltak azonnal láthatóak, de idővel mind szembetűnőbbek és fájdalmasabbak lettek, különösen amikor kezelésbe vették őket a bal- és a jobboldali nemzetszocialisták, akik egyúttal sajátos céljaikra is felhasználták őket. Ha a szabadkai Népszínházban három társulat működött volna, a csupán a saját akluk szagára érzékeny egyéneket megfosztották volna kedvenc témájuktól. Valószínűleg ezt a hatalomtartók is tudhatták, akik fölényesen, bután és kockázatosan játszadoztak mindenkivel, de azok is, akik annak idején szerényen kérték az Opera és Balett megalakítását, vagy legalább is a kamara-, szabad-, ifjúsági és más alternatív színpad létrehozását. És mivel a hatalom és az ész még ha ritkán és csak rövid időre ugyanazon az oldalon állnak egyformán ki vannak téve az entrópia törvényszerűségének egyikük és másikuk teljesítménye is silány, sajnálatra méltó és semmilyen.
Kétségtelenül tisztában volt a felsoroltakkal Ivanka Rackov, a színház sokéves krónikása, aki a Rukovet folyóirat hasábjain annak idején feljegyezte: ,,A Bolto u raju című komédia kellemes felfrissülést és kikapcsolódást hoz a kor emberének problémáitól terhes drámák után. A komédia egyszerű és kissé naiv tanmeséjét számos, a nép életéből merített szellemes mondás és mondóka fűszerezi, eredetiek és ízesek, amelyek lassan letűnőben vannak. Ez a helyi szín jelenti a darab legfőbb vonzerejét. Mirko Huska rendező a komédiát teljesen realisztikusan állította színre és véleményem szerint emiatt nem tudta kihozni belőle az összes benne rejlő lehetőséget. A második és a harmadik felvonás korlátlan lehetőségeket nyújtott a komikus helyzetek kialakítására, hiszen az álomban minden egy kissé deformált és más, mint a valóságban.13
A XX. század ötvenes éveinek közepén mind gyérebb volt a színház látogatottsága és lelohadt a közönség érdeklődése mindkét szabadkai színházi társulat előadásai iránt. Ez központi témává vált, mondhatni a színházi szakemberek, de az írók és kritikusok egyfajta megszállottságává fejlődött. Ehhez hozzájárultak a színházvezetés által nyilvánvalóan elkövetett hibák, amelyeknek a nyomai fellelhetők Ivanka Rackov Rukovetben megjelentetett szövegében is.
,,Már megjelent a repertoár az új évadra, amely majd csak októberben kezdődik. Nem értem, miért olyan későn? A színház (a Szerbhorvát Társulat) még a múlt idényből is tartozik a bérleteseknek egy előadással... És itt keresendő az egyik ok, miért távolodik el a közönség a színháztól, hiszen háromhavi szünet után leszokik annak látogatásáról. Az évad gyakorlatilag a Vajdasági Színházak Találkozója után áprilisban ért véget, hiszen az utóbbi két hónapban csupán kínlódást láthattunk, mivel a főbb szerepek többségét alakítóm színésznő több mint egy hónapig betegeskedett (Wivien Lee pedig a Villamos után egy évre rá sem tudta igazolni magát), a Kad je ena nijema című darab júniusi bemutatójáig pedig jobb nem is beszélni. Amíg a színház pihent, a Művelődési-Propaganda Központ egész nyáron át változatos rendezvényekkel tudta magához édesgetni a közönséget.
Nem értjük, hogy a színház egyes tagjai miért nem adtak szórakoztató nyári esteket a Jadran mozi kerthelyiségében vagy a palicsi Szabadtéri Színpadon. Ez is egy módja annak, hogy fenntartsák a kapcsolatot a közönséggel és hogy bizonyos színészeket népszerűsítsenek. A Szerhorvát és a Magyar Társulat is rendelkezik kitűnő komikusokkal és énekesekkel.14
Rendezők és előadások
Az 1954/55. és 1964/65. közötti egy évtized alatt 96 előadást vittek színre, amelyeket 20 rendező rendezett, köztük Milan Barić, Petar Govedarović, Vesna Kauzlarić, Lajčo Lendvai, Boko Pitalo, Milan Topolovački, Slobodan Turlakov és Virág Mihály, akik hosszabb-rövidebb ideig a szabadkai színház állandó rendezői voltak. Azt lehet mondani, hogy ez volt talán a legerősebb színházi gárda, mégis a kritikusok folyamatosan a nézői válságról cikkeztek, szinte kivétel nélkül a repertoárt összeállító színházvezetést és azokat bírálva, akik mögöttük álltak. Vagy talán túlságosan durva lenne azt mondani, bírálták az őket irányítókat?
Rendezők, előadások, bemutatók 1955 és 1965 között
ANTONIJEVIĆ,
Duan
1. Moje bebe,
1958.
2. Gospođa
ministarka, 1958.
3. Uzoran mu,
1958.
ASIĆ, Jelka
1. Vesela
udovica, 1958.
2. Zemlja
smijeka, 1962.
3. Mrtvo duboko,
1963.
BARIĆ, Milan
1. Oaloćena
porodica, 1959.
2. Pukotina
raja, 1959.
3. Tramvaj zvani
elja, 1960.
4. Lucz Crown,
1960.
5. Madame Sans
Gene, 1960.
6. Klopka za
bespomoćnog čoveka, 1961.
7. Vuk Babalo,
1962.
ĐURĐEVIĆ, Đorđe
1. Zona
Zamfirova, 1963.
GOVEDAROVIĆ,
Petar
1. Trojanskog
rata neće biti, 1957.
2. Barionovo
venčanje, 1957.
3. Drveni
tanjir, 1957.
4. Dnevnik Ane
Frank, 1958
5. Doivljaji
Nikoletine Bursaća, 1958.
6. Sveti plamen,
1958.
7. Madam Bovari,
1959.
8. Pesma, 1959.
9. Na trnu i
kamenu, 1959.
10. Drveće umire
uspravno, 1959.
11. Maturanti,
1959.
12. Kad je ena
nema, 1960.
13. Policajci,
1960.
14. enidba
predsednika kućnog saveta, 1961.
15. U agoniji,
1961.
16. enidba i
udadba, 1961.
HUSKA, Mirko
1. Put oko sveta
1956.
2. Mećava, 1957.
3. Lisica i
grođe, 1959.
4. Bolto u
raju, 1960.
5. Pečarlbari,
1961.
6. Č`a Bonina
razgala, 1961.
7. Ludograd,
1962.
8. Nae i vae
zgode i nezgode, 1962.
JANČIKIN,
Mihajlo
1. Ljudi, 1956.
2. Bać Đuka
Kerčanin, 1957.
3. Vila lala,
1957.
JOJKIĆ, Milo
1. Moja sestra i
ja 1958.
KAUZLARIČ, Vesna
1. Mariana
Pineda, 1955.
2. Čiča Tomina
koliba, 1956.
3. Hedda Gabler,
1956.
4. Đerdan, 1956.
6. Ekvinocio,
1956.
7. Veseli snovi,
1957.
KRIANEC, Duko
1. Balada
Petrice Kerempuha, 1964.
LENDVAI, Lajčo
1. Mala čajna,
1955.
2. Grof
Luksemburg, 1956.
3. Porodica Blo,
1957.
4. Kokice, 1963.
PISEK, Stjepan
1. Ples u sreću,
1956.
PITALO, Boko
1. Skup, 1961.
2. Hotel za
ludake, 1962.
3. Igra ljubavi
i slučaj, 1962.
4. Optinsko
dete, 1962.
5. Kad je sreda
petak je, 1962.
6. Pogled s mosta,
1962.
7. Rezervista,
1962.
8. Devojka bez
miraza 1963.
9. Grođe na
suncu, 1963.
10. Dobri vojnik
vejk, 1964.
11. Klopka za
osam bespomoćnih ena, 1964.
12. Protekcija,
1964.
13.
Bogojavljenska noć, 1964.
14. Pokondirane
atikva, 1964.
15. Učene ene,
1965.
16. Stolice,
1965.
17. Budilnik,
1965.
RABADAN, dr.
Vojmil
1. Slavni broj
702, 1963.
2. Stari i novi
Japan, 1963. (Vajar maski, Avet kuće na jezeru)
3. Dubrovačke
vragolije, 1963.
ARČEVIĆ, Petar
1. Iza
zatvorenih vara, 1959.
2. Put utih
cipela, 1959.
3. Fedra, 1964.
OLJAK, Ante
1. Usamljeni,
1957.
TOPLOVAČKI,
Milan
1. Farmerke,
1963.
2. Kako si
momče, 1963.
3. Vučjak, 1964.
4. Čuva se
senjske ruke, 1964.
5. Ruičasta noć
1964.
6. Saćurica i
ubara, 1965.
7. Oskar, 1965.
TURKLAKOV,
Slobodan
1. Draga Ruth,
1955.
2. Na kraju
puta, 1955.
3. Pop Ćira i
pop Spira, 1956.
4. Nina, 1956.
5. Idem u lov
1961.
6. Kandida,
1964.
VARGA, Itvan
1. Amerikanska
jahta u spitskoj luci, 1956
VIRÁG, Mihály
1. Bábeli
torony, 1958.
2. Rövid
találkozás, 1964.
RENDEZŐK-ELŐADÁSOK 1955-1965.
1. ANTONIJEVIĆ, Duan 3
2. ASIĆ, Jelka 3
3. BARIĆ, Milan 7
4. Đurđević, Đorđe 1
5. GOVEDAROVIĆ, Petar 16
6. HUSKA, Mirko 8
7. JANČIKIN, Mihajlo 3
8. JOJKIĆ, Milo 1
9. KAUZLARIĆ, Vesna 7
10. KRIĐANEC, Duko 1
11. LENDVAI, Lajčo 4
12. PISEK, Stjepan 1
13. PITALO, Boko 18
14. RABADAN dr. Vojmil 3
15. ARČEVIĆ, Petar 3
16. OLJAK, Ante 1
17. TOPLOVAČKI, Milan 7
18. TURLAKOV, Slobodan 6
19. VARGA, Istán 1
20. VARGA, Mihály 2
_________________________
Összesen: 96
Tegyük még hozzá, hogy ebben az időszakban a Népszínház igazgatója volt: Geza Gulka (19541958) és Vitomir Ruić (19581962). Csak a hatvanas évek elején, amikor Josip Buljovčić (19621965) kerül az igazgatói székbe, következnek be lényeges változások a műsorpolitikában. A szabadkai Népszínház érzékennyé válik a nézők másfajta, megváltozott igényei iránt, ami abban jutott kifejezésre, hogy gyakrabban kerültek színre hazai szerzők alkotásai, akik között különleges helyet foglal el Matija Poljaković.