Viktorija Aladžić

A szabadkai színház

A szabadkai színház a legérzékletesebben szemlélteti a dolgok valós állását, azt, hogy Szabadkán valójában milyenek is vagyunk, a világhoz való viszonyunkat, értékrendünket, hogy miként is értelmezzük a kultúrát, továbbá hovatartozásunkat, identitásunkat és karakterünket. Szomorú történet ez, amellyel nem szívesen nézünk szembe, s mégis, ez a színház itt áll a városközpontban, elbújva hat korinthoszi oszlopa mögé, belül korhadtan, de szerencsére legalább kívül, úgy-ahogy egészben. Mi meg csak elhaladunk mellette, pillantásra sem méltatjuk többé. Kivetettük gondolkodásunkból, megbékéltünk a helyzettel, tehetetlenségünkkel, a hittel, hogy immáron semmi sem változtatható meg, s hogy minderről más valaki dönt, akire nem lehetünk hatással. Így telnek-múlnak az évek, és egész életünk is.

(Most mégis kinyitnám a térre nyíló összes ajtaját, hogy amikor az épület 150. évfordulóját ünnepeljük, a polgárok megnézhessék a termet belülről, mert biztos vagyok benne, hogy a többségnek fogalma sincs róla, hogyan is néz ki ma.)

Na és, bepótoljuk azt élvezetekkel, gond nélkül kirázom magam a beosztottra, szándékosan rálépek a gázpedálra, ha a villanyrendőr pirosra vált, autómmal valakinek a garázsa elé állok, átverek, akit csak érek, és ahol csak tudok, élvezetemet lelem mások bajában. Hihetetlen elégtételt jelent mindez, mert végre nem csak én érzem magam rosszul. Életmóddá változott ez, amit valahonnan más tájakról importáltunk, de olyan szépen gyökeret vert nálunk, mintha ennek így kellene lennie.

A háború (a félreértések elkerülése végett – a II. világháború) után abban a színházban még éltek és dolgoztak olyan emberek, akik emlékeztek a háború előtti időkre, amikor a színház volt az otthonuk, a színháztól függött az életük, amikor a színház még a miénk volt. Aztán más idők jöttek és a színház ismét a „miénk” lett, na más módon. Nem azért lett a miénk, hogy őrizzük, fenntartsuk, kitisztítsuk esőcsatornáit, visszahelyezzük a hiányzó tetőcserepet, megjavítsuk a vízelvezető csatornát vagy a fűtést, ha kell, hogy megőrizzük díszleteinek és jelmezeinek minden egyes darabját, mert azt valaki egyszer még majd használná. Egy szép név alatt lett a miénk, a KPGT-ről szóló, szépen becsomagolt mesével a „mi” színházunkat úgy kezelték, olyan értelemben lett a miénk, hogy szó szerint megsemmisíthetjük. Ha már a miénk, akkor kit érdekel, hogy eltávolítjuk belőle a bársonyszékeket, a közönséget meg a fából-vasból tákolt szerkezetekre ültetjük, hogy a szépen rendezett jelmeztárat, amelyben néhány száz, talán még ezernyi mindig tisztára mosott, vasalt és rendesen felaggatott jelmez várt a szerepére, valakik egy rongyhalmazzá változtatják, amelyből a küszöbönálló előadás előtt turkálták össze a jelmezeket. A KPGT a kommunizmus végső győzelmét jelentette az összes burzsoá, szűkmellű, önző, egyéni gazdagodásra irányuló törekvés felett, az anyagiasságtól való végleges szabadulást jelentette, de a polgárság, a közélet és a szabadkai gazdagság legfontosabb jelképének a megsemmisítését is, miközben a néphihetetlen szórakoztatásban részesült és részt vehetett a megsemmisítésben.

A megsemmisítés, a rombolás, a pusztítás csodálatos elégedettséget vált ki, talán éppen azért, mert nagyon nehéz építeni, nehéz valamit megteremteni és fenntartani, folytonosan életet lehelni belé.

Hát igen, ha mindent összeadunk, és hogy az igazi kommunista patetikus modornak megfelelő szimbolika teljes legyen, talán ennek a burzsoá gócnak épp a 150. évfordulóján kellene összedőlnie. Kérem Önöket, ne feledkezzenek meg a színház megnyitásának a napjáról. Néhányszor nyitották meg ugyanazon a napon, talán azt a dátumot fel lehetne használni a bontás megkezdéséhez, meg különben is, mi a nagy építkezési munkálatokat általában ősszel kezdjük, amikor a munkálatok idénye már véget ért. A félreértések elkerülése végett, nem a kommunizmus a hibás azért, ami a színházunkkal történt, a kommunizmus-értelmezésünk a hibás, az a kielégíthetetlen vágy, hogy még az életünkben valami nagyot alkossunk, de valami nagyot, máról holnapra. A nagyot a KPGT nyújtotta egyik napról a másikra, ha mást nem, akkor a színház, a zsinagóga, a Jadran mozi épületének a nagy pusztítását, a politikai struktúrák „gyengéd” áldásával, amelyek önmaguk és a nép átverésével gyűjtögették politikai poénjaikat.

A szabadkai színház épülete mutatja azt, hogy mennyire volt egy a mese és más a valóság, hogy milyen mértékig szeretjük elringatni magunkat szép történetekkel, miközben gond nélkül lehunyjuk szemünket a valóság előtt.

Most egy újabb, szépen csomagolt mese van kialakulóban egy néhány millió, milliárd eurós új színházról. Fontos ez egyáltalán, hiszen ők már megállapodtak abban, hogy lesz pénz, és hogy az fog megépülni, függetlenül attól, hogy ezzel az építkezéssel mit fogunk elpusztítani. És mindenekelőtt, még mielőtt a pénzt összegyűjtötték volna, megállapodtak abban, hogy a színházat lebontják, majd ismét elköltötték a pénzt a bontásnak az előkészítésére. A leginkább a millió márkákról szóló meséket szeretjük (az euró még mindig nem vert úgy gyökeret, mint a márka), mi mindannyian ismerünk legalább egy személyt, aki életének egy-egy pillanatában tartott már a markában egymillió márkát. Az már nem fontos, hogy utána mi történt, vagy előtte, de fontos az az érzés, a személyes fontosság és érték érzése, amikor az ember a kezében tart egymillió márkát.

Nagyon sajnálom, hogy az új színház tervét tanárom, Ranko Radović készítette (A legrosszabb a dologban, hogy nincs semmi gond a tervvel, a probléma a tervfeladatban rejlik, amelyet megrendelőitől kapott a tanárom), sajnálom egy történet miatt, amelyet előadásain gyakran mesélt egy japán szentélyről. Egy szentélyről, amelyet a környék lakói ötvenévenként lerombolnak és a korábbival „azonos módon” és azonos anyagból felépítenek, hogy minden korosztálynak módjában álljon részt venni a rombolásban, de hogy mindegyik korosztály megértse, mit jelent építeni, mennyi igyekezet, erőfeszítés, pontosság és energia szükséges ahhoz, hogy fából megépüljön egy szentély, hogy azután mindenki, visszaemlékezve a rombolásra és az építésre, becsülje az építményeket és vonakodjék a rombolástól.

A mi színházi szentélyünk téglából készült, egy színvonalas terv alapján, abban az időben, amikor annak megépítése igen nagy erőfeszítést jelentett a város számára. A város huszonöt esztendőn keresztül készült, hogy megépítse a Nagy Vendégfogadót és színházat. Amikor pedig építette, a lehető legjobbat építette meg nem csak szabadkai, hanem európai léptékben is. Az építést gondok és balsikerek sorozata követte. A vízelvezető csatorna megépítésére 1842-ben elhasználták a város összes tégláját¹, így a Tanácsban folytatott vita során azt mondták, hogy a Vendégfogadóhoz szükséges téglamennyiség legyártása több évet vesz igénybe², a színház építése pedig különböző okok miatt egészen 1854-ig eltolódott.

A színházat már amiatt is megóvhattuk volna, mert építésébe annyi igyekezetet fektettek, és mert generációk sokasága pátyolgatta, hogy a színház megérje azt is, hogy bennünket szolgálhasson.

Szépek és magukkal ragadóak a mesék a korszerű építészetről, az új vállalkozásokról, éppen olyanok, amilyeneket hallani szeretnénk, amilyeneket nekünk mesélt Ristić úr is a KPGT-ről, de a modern építészet, bármilyen fantasztikus és szép épület is szülessen, bármilyen kivételes előadás is legyen benne, mégiscsak egy kis megálló lepusztulásunk történetében, ha nem tanuljuk meg értékelni és becsülni azt, amink már van. A KPGT sikeres előadásokat vihetett volna színre a színház, a zsinagóga, a Jadran mozi elpusztítása, a színház ruhatárának a megsemmisítése nélkül is, amelyben pedig eredeti és rendkívül értékes népviseleti darabok és polgári öltözékek voltak megtalálhatók, a sikeres előadáshoz nem kellett volna elpusztítania a színpadi kellék-bútorokat, amelyek között stílbútorok is voltak, sőt, még egy török szalon darabjai is, amelyek valószínűleg a Raichle palotából kerültek oda.

Az új színházat megépíthettük volna a meglevő lerombolása nélkül is. De velünk is megismétlődik az a szindróma, ami még a régi kommunista időkben fejlődött ki, vagyis hogy minden politikus az időszámítást azzal kezdi, hogy mikor foglalta el trónját, vagy mint a partizánok, akiknek el kellett pusztítaniuk, le kellett rombolniuk a burzsoá múlt összes maradékát, hogy azután mindent a nulláról kezdhessenek. Így kezdünk mi is a nulláról, korábban négyévente, ahogyan változott a vezetőségek megbízatása, most pedig úgy tűnik, hogy ezek az időszakok kezdtek rövidülni, úgy, hogy most már háromhavonta kezdünk mindent elölről. Minden sikertelen választás után: Gyere Jancsi, kezdjük elölről. És miért is ne, kezdhetnénk elölről az egészet akár minden nap, hiszen egyébként is az abszurdumok országában élünk.

Ugyanez a mese megtörtént a villamossal is, meg fog történni a zsinagógával, de meg fog történni a mi kezünk munkájával is, a „fantasztikus” zöld szökőkúttal, a még „pazarabb” kék szökőkúttal és mindennel, amit tettünk és tenni fogunk, hiszen gyermekeink tőlünk tanulják el a viselkedési szabályokat és azt, hogy miként tiszteljük elődeink műveit.

Ennyit kívántam mondani. Többé már nem próbálkozom azzal, hogy megértessem miért is értékes a színház épülete, hiszen végső soron az értékeket mi teremtjük. Önmagunkat győzködjük arról, hogy mi is az érték. Azt mondják például, hogy a Műemlékvédelmi Intézet gondot visel a városról. Pedig, aki csak ki akarja nyitni a szemét, láthatja, hogy az Intézet miként „gondoskodik” a városról. De nem csak az Intézet (amelyben alig várják ezt a megjegyzésemet, csak hogy még jobban gyűlölhessenek), hanem nyelvünkben a szavak jelentése is olyan. Az utóbbi tizenöt évben megváltoztattuk a szavak jelentését. Amikor értéket, szépséget, bátorságot mondunk, akkor általában arra gondolunk, hogy milyen értékes az eredeti eredeti másolata, hogy milyen szép a Pinken a szilikonos szépség, és hogy milyen bátor az  a legény, aki a zsaruk orra előtt kötötte el a kocsit. Más népek nyelvében ezeknek a szavaknak egészen más a jelentésük.

Nem fogok a földgyaluk elé feküdni, nem kezdek éhségsztrájkba. Ezek egyébként remek módszerek arra, hogy felkerüljenek a legolvasottabb hetilapok címoldalára. A dicsőség ilyen érzete majdnem annyira vonzó, mint az, amikor egymillió márkát tart a markában. Én pedig csak behunyom a szemem, és a színház élni fog a mesékben és a fejekben, mint ahogyan a villamos él, mint ahogyan mi magunk is élünk.           

(Mácsai Tibor fordítása)