Bozsik Péter

...A NŐ,

aki hosszabb ideig volt a nőm. Mit nőm, egyik gyerekem anyja. Sok gyerekem van szanaszét a világban, így képzelem. Ez a nő épp akkortájt nem szerette a testét. Ezért engem okolt, és bizony, meglehet, igaza volt. Épp én sem szerettem az enyémet. Szeszekkel és finom ételekkel, cigarettákkal és maszlagszivarkákkal kényeztettem, mindhiába. Orálisan szeretkeztünk, mint ahogyan a kis kínai porcelán (vagy milyen) szobrocskákon látni. Kellemes, frissen mosott punciszaga talán egy kicsit gyorsabbá tett, mint Adyt Zsófia asszony a konflisban. Hosszan és nagyon erőteljesen élveztem a szájába. Miután lenyelte spermámat (,,úrinő lenyeli”) és szájon csókoltam, megkérdeztem, neki milyen volt. Egyáltalán nem mentem el, mondta, végig arra gondoltam, nyitva a szemed, és látod a gusztustalan szemölcseimet a combtövemben és a gátomon. Hirtelen a múlt század kékharisnyái (pl. Lou-Andreas Salomé) jutottak eszembe, akik állítólag órákat tudtak vitatkozni azon, miért van a végbélnyílás, a húgycső és a nemi öröm forrása egymáshoz oly közel, ah. Megnyugtattam, hogy nem ezt figyeltem, különben sem nyitottam ki a szemem. (Ez utóbbi nem egészen volt igaz, de a szemem csak egy-egy pillanatra nyitottam ki, hogy tudjam, nem álmodom-e, a szemölcsök viszont tényleg nem zavartak, pedig homályosan látni véltem őket.) Láttam, nem hiszi. Vagy inkább nem érdekli. Úgyhogy ennyiben maradtunk,

nőm a periférián,

aki lányaim anyja és legkedveltebb szórakozása, hogy az álmait meséli el nekem. Pl. Azt álmodtam, kezdi, hogy japánban jártam, vagy a húgommal, vagy valamelyik barátnőmmel, de lehet, hogy az anyámmal. Csigalétrán (így mondja: csigalétra, ami a csigalépcső és a létra kereszteződése) kellett fölmenni, egy modern épületbe, de ez az egész Japán, valahogy nagyon ellentmondásosnak tűnt. Hol csillogott-villogott minden, hol pedig sáros latyakban kellett közlekedni. De az épületben jó volt. Valami színházi előadást néztünk, de nem tudom, mit. Aztán, amikor vége lett, elkezdődtek a problémáim. Nem tudtam kijönni, mondja, mert ezek a csigalétrák nyálkásak voltak és csúsztak, gondoltam, meséli, levetem a cipőmet, hátha úgy jobban tudok közlekedni, de akkor meg ráragadt a talpamra a hideg nyák, és borzasztóan fáztam. Erre riadtam föl, mondja még. Rám néz, mit szólok hozzá. Akkoriban épp Jungot olvastam, profi álomfejtőként éltem mindennapjaim. A ház én vagyok, mondom neki, a színházi előadás, a művészi tevékenységem, amiből semmi haszon nincs, csak pénzbe kerül (épp egy haikunaptárt próbáltam összeállítani, ahol minden napra egy haikut írtam volna), a házból való távozás pedig semmi mást nem jelenthet, mint azt, mondom neki nagy büszkén, hogy el akarsz hagyni, de a tudattalanod tiltakozik ellene, mert tudja, hogy ingoványos talajra kerülsz; ezért vetted le a cipőd, mármint a tudattalan eszecskéd, hogy jobban érezd a bizonytalanságot. (Pár héttel előtte jelentette be, hogy el akar válni, tőlem, mert nem tud mellettem ilyen bizonytalanságban élni, neki társ kell, főleg szellemi társ, nem egy mellette, rajta stb. szuszogó kan.) Legnagyobb meglepetésemre tágra nyitja őzbarna szemét, és elhiszi, amit mondok. Estére mézet csorgatok a testedre, mondom neki,

nőm a periférián,

akivel sokáig éltem együtt, sőt most is vele élek, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A múltkor megkérdi tőlem, mi a kedvenc színem. Mondom, a barna meg a kék. Igen, gondolta, nem is gondolta, tudta ő ezt, csak bizonyságot akart szerezni, hogy jól emlékszik-e. Mért kérdezed, kérdeztem. Hát csak úgy, de aztán nem bírja ki, hogy ne mondja el. Olvasta a Kiskegyedben (néha ilyeneket művel, miközben én ötödosztályú HBO-filmekkel hülyítem magam), hogy hozzá olyan pasas illenék, akinek piros  a kedvenc színe. És innentől nem tud leállni. Hiába vetem közbe, hogy a barnában tulajdonképpen benne van a piros, nem figyel rám. Nem ez a célja. Emlékezik. Arra a tanítványára (merthogy egyidőben tanárnőként dolgozott és a tanítványai alig  4-5 évvel voltak fiatalabbak, mit ő), akivel végül is, „mert hűségesdit játszott”, így mondta, nem feküdt le. És ha talál még egy ilyen faszit, akkor bizony nem játssza el a lehetőséget. Kellemetlen, amit mond, érzem, ahogyan a féltékenység kullancsa bőröm alá fúrja fejét, de jól tartom magam. Megkérdem még tőle, hogy van-e már jelöltje, meghogy akkor kirúg-e, de már nem igazán figyelek rá. Régi szeretőimre gondolok, ki nem ment még férjhez, kinek van meg a telefonszáma, ki vált el,

nőm a periférián,

akit egymás között Büdöskének hívtunk. A szája volt büdös. Nem szájszaga volt, az is egy szag, de az más. Ennek a nőnek kimondottan büdös volt a szája. Azt hiszem, én lehettem a keresztapja. Rajta gyakoroltuk a szexuális mozdulatainkat, ő meg, gondolom, rajtunk; magyarán: bagzottunk vele (és ő velünk), akár a macskák.  Nem kellett udvarolgatni vagy ilyesmi (inni viszont igen, sokkonyakos nő), szóval semmi duma, esetleg a legszükségesebb, akkor menjünk, jó?, és mentünk. A bagzás is szószerint értendő. Mindenhol meg lehetett baszni. A parkban, a templom tövében, a Hősök emléművének lépcsőjén, padlón, a budin, az utcasarkon falnak támasztva, a zsúfolásig megtelt rock klub sarkában stb., állítólag még ágyban, párnák közt is. Rémületesen rohadtak voltak a fogai, és úgy élvezett el, hogy fölső ajkát fölhúzta mintegy partnerei tudomására hozva, ím ilyen vagyok, ilyen rossz fogazattal, és te mégis velem vagy, neked élvezek nagyra szentem... Ez a védtelen szemérmetlenség riasztott benne legjobban. Falusi hetéra típus, ahogy Bata tanár úr mondotta volt. Tavaly májusban láttam a strandon. A férjével és gyerekével ültek egy törülközőn. A fűben. Ahogy köszöntünk egymásnak, rámvillantotta iszonyatos műfogsorát, a nő A PERIFÉRIÁN...