Bárdos Deák Ágnes


Rosszkor, rosszhelyen


„Rendszerváltogatós sztori, mely a főhős életén keresztül, többek közt a 80-as évek underground-jába vezeti az olvasót, ahol a hős (nő) épp egy punk zenekar énekeseként szocializálódik a felnőtt korra, vagyis épp ez az, ami sehogy sem megy neki. A take walk on the wilde side hívó szavára egyre gyakrabban veszti el józan eszét, mígnem a tudatmódosulás eltünteti fele életét.

Furcsa családregény, ahol időközben elvész a család is, hogy ennek a hiánynak suspens-éből táplálkozzanak a konfliktusok.

A történet napjainkban indul. A helyszín Magyarország. Hősnőnk, Cyber Róza, 25 év alkoholmámorból kijózanodva, kétségbeesésében internetes kereső oldalt nyit www. evita projekt.hu címen, hogy visszaszerezze eltűnt emlékeit. Innen flash back technikázunk családi naplók, levelek, s a főhős naplójának bejátszásaival, valamint a hipertextuális tér mozgósításával a főhős születését közvetlen megelőző történelmi időszakig (1956. október vége), és tovább, vissza a jövőbe, napjainkig.

Menekülési útvonalai (alkohol, szex, bűnözés), és életben maradási stratégiái (még több alkohol, még több szex, etc, etc) labirintusából a főhős az archetípusos Ariadné-fonál (gyermek) segítségével jut el a felismerésig, miszerint minden nemű függőségeinek okozója a hatalom mátrixában megképzett pre-natális eredetű bűntudata. A családi anekdota szerint 56-ban az oroszok azt az üllői úti laktanyát, ahol a főhős szülei éldegéltek, a katonafeleségek gyermekes és terhes anyák , ,túszul ejtésével’ kényszerítették átállásra. Ráadásul, ebben a fejezetben eszmél rá a laktanya óvóhelyén a főhős leendő főhőssel várandós 23 éves leendő anyja, hogy túlélő felszerelés helyett bőröndjét több hónapra elegendő gumibugyival és pelenkával tömte tele.

Ősbizalom vesztés alapú játszmák sodorják a szereplőket a tragédia irányába, de végül minden másképp alakul, mint ahogy a rokonok, barátok és üzletfelek várták.

Némelyek csodát emlegetnek, nem is sejtve, hogy milyen közel járnak az igazsághoz.

Sötét titokra is fény derül, többre is, miközben egy internetes szerelem végképp kigyógyítja hősnőnket az őt emésztő félévszázados bűntudatból.

A könyv utolsó mondatához érve az a furcsa érzésünk támad, hogy a történet most kezdődik el: ,Te mégis ölni, ölni ölelve készülsz! ‘ ”


Mikor idáig ért az irka-firkálásban, Lili sóhajtva kinyújtóztatta elmerevedett derekát, s nyakát csavargatva, elégedetlenül méricskélte a lassan szaporodó sorokat. Lili regényt irt. Egy női regényt, aminek munkacíme ez volt: Nő a végeken. Mióta tudta, hogy ezt kell írnia, rendre azon kapta magát, hogy a végek jelentésén rágódik, nyűgös elszántsággal keresve a szónak valami abszolút értelmet. – S vajon hol vannak az én végeim? – jutott kimerülten a végső kérdésig, mint zsákutcáig, napok múltán Lili, a nyelvben foglalt talány előtt topogva, makacsul dörömbölve a titkok, orra előtt sorra záruló ajtóin. Ma reggel múzsájára gondolt, a korszakalkotó íróra, aki egy ízben, szó szerint homlokon csókolta, amiért Lili örökre lekötelezve érezte magát végzetének.

– A végeimen járok, pontosabban a végemen – nyűglődött, hazatértekkor cipőjét a sarokba rúgva, a puszta négy falhoz intézve szavait a hétköznapoktól elcsigázott Lili. Magányosabb volt minden addiginál, meghalt a kutyája nemrégiben, s váratlanul a lélektelen anyagi világ dolgai közt találta magát, a nyomasztó súllyal ránehezedő tárgy nélküli félelem szorításában. Szokásává lett, hogy egy gyerekkori játékkutyával a hóna alatt járjon- keljen az üres lakásban, vele aludjon, hozzá beszéljen, s alkalom adtán pánikba esve szólongassa az entrópia dúlta szobában felszívódott, képzelet animálta fétisét. A gyász elvitte télen megfogyatkozott energiája utolsó morzsáit, s lemondás költözött a szívébe. Kutyája, Döme a naptári tavasz első napján tért meg az árnyékvilágba, s Lili tehetetlenül szemlélte a konyhája kövén elszivárgó életet. Hiába volt a mágia, az orvostudomány és az imádság, nem lehetett Döme testébe többé már lelket önteni. Úgy érezte, meghátrált, kudarcot vallott, s hogy semmi értelme sincs semminek, ha mindez megtörténhetett vele. Gyakran és váratlanul elsírta magát, s terméketlennek érezte napjait, mert bármibe kezdett, bármihez ért, megbénította a mozdulatai körül ólálkodó hiábavalóság. Maradt tehát az írás, a vállalt kötelesség, mint ólomsúly, ami lefelé húzta bár, de az életösztön, ellenerőként, a fölfelé kapálózásra bírta.

– És ez még csak a kezdet! – motyogott maga elé Lili könnyei fogytán, magára maradva a józanésszel az üresen kongó lakásban. – Mi lesz velem, ha meghal apám és anyám?! S, mi lesz velem, ha én is meghalok?! - Szerencsére ezen a ponton Lili ismét a végeihez ért, mivel legalább annyira volt ezoterikus, mint realista. Különös képessége volt a legrosszabbat hirtelen a legjobb színben látni: a halált megváltásnak, az elmúlást az újjászületés kapujának, a poklot mennyországnak, az árnyékot az élet napos oldalának. A legsötétebb világok legsötétebbikét elképesztő paradigmaváltással bármikor képes volt rózsaszínre festeni. Ezért a kreativitásért nem győzte csodálni magát, s áldani a teremtőt, hogy ennyire tökéleteset bírt rittyentett a minden-egész káoszába, amilyen Ő volt, a nagyszerű Lili.

– Gratulálunk, ön pihenhet, túlteljesítetett – dicsérte magát a jövő Nobel-díjasa, s kényelmesen hátradőlt a végeken alája tolt kerevetek egyikén, a bíbor-bársonnyal bélelt legpuhábbikon, melyre sokan pályáztak volna rajta elheverni, de, sajna, ma este Lili ért oda legelőbb. Elsőnek, sőt, messze lekörözve az, amúgy világ-klasszis mezőnyt. Ám, derült égből a villámcsapás! lassan ölő méreg, s refrén gyanánt, kizökkentve időtlen idejéből a babérjaival bíbelődő Lilit, előszivárgott az intő szózat: „ne felejtsd el, hogy ember vagy, ne felejtsd el, hogy ember vagy!”

– Köcsög, ki fogadott fel a prókátorkodásra? – támadt, kard ki kard! árnyékharcosára Lili.

– Hát nem érdemlek meg egy kis lazítást, álmodozást, felejtést, ego-simogatást?! – hadonászott a rózsaszín felhők halmai közt ritka rendet vágva, s túlüvöltve a lelkiismeret hívó szavát a nassoláson kapott, nullakalóriás étrendre szorított nő átkaival szórva meg a mácsó végeket.

Visszatérve a végekhez és a kezdetekhez. Kislánykoromban gyakran láttam magam valami szappanopera főhősnőjeként, hosszú, szőke-barna-vörös-fekete-hajzuhatagosan, amint változatos formákban testet öltött férfiak megmentőimként ölükbe kapnak, s futva visznek valami még jobb világ felé, hogy ottan szájon csókoljanak, szorosan tartva, majd még szorosabban, olyan szorosan, hogy már semmi  más ne látsszék a  képernyőn, csak szorítóim széles mellkasa, mint raszteressé olvadó vászon, hogy aztán, egy áttünéssel újra kezdődjön minden elölről: szökdécselés, lobogás, elkapás, felkapás, csókolás, szorítás, s így, s ekképp tovább az idők végezetéig, míg mindannyian, s boldogan meg nem halunk.

– Elfáradtál – szól magához egy aggódó anya hangján most Lili, – hagyd abba mára már az írást, mert bekattansz. Így is csupa hülyeség, amit összehordtál, ennél az is jobb lesz, ha bekapcsolod a tv-t! – Lili ugyanis olykor tv-függővé vedlik át. Ha határára ér erőinek, s maga-magának végeire, rákapcsol a TCM-re, hogy halivúdi filmekkel árassza el agyának képmezejét. Nem mintha nem tudná, hogy ilyenkor, közönségesen szólva, drogozik, de a dolog természeténél fogva nincsen mit tennie. Tehetetlenül áll a késztetései előtt, melyek azt diktálják, hogy legyen egy lusta disznó, egy semmirekellő naplopó, egy kretén, egy perverz állat, és maszturbáljon is mindezekhez, és zabáljon hozzá valami édeset, vagy zsírosat, szőnyegbombázza a sejtjeit kalóriákkal, fogyasszon tartósítószerekkel dúsított zacskós élelmiszert, aktívan szennyezze tudatát, mint legbelső környezetét, aztán zuhanjon álomtalan álomba, hogy másnap arra ébredjen, megint elbaszott néhány értékes órát az életéből.

– Rossz vagyok – vágta tükörképe megértő arcába, a bamba pszichiáter pofájába Lili, – rossz, rossz, rossz, és többé még rosszabb leszek. Rossznak születtem. Van, aki annak születik. Rosszkor. Rossz helyen.


(Vége)


P.S.

Még! Még! Mesélj még! – nyafogogtam, a villanyoltást odázva.

Miről meséljek? – kérdezi Lili.

Odipus királyról. Mért kellett mindenáron megvakulnia?

Odipus király a tényekkel szembenézve választotta az örök sötétséget, tudod.

És a hülye Kreon? Az meg hogy került oda?

Miért haragszol Kreonra?

Azért! Mert! Csak! Hülye! csapkodtam a paplant duzzogást színlelve, de titkos örömmel, hogy még velem maradt.

Kreonnal a végzet teljesült be. Mindannyiunk végzete. Most már aludj.

Még egy puszit. Holnap mondod tovább?

Nincs tovább. Vége. Jóéjszakát.

Akkor azt mondd, mikor váratlanul, egy szép tavaszi reggel felmásztál a János hegy leges-legtetejére!

Na látod, azt már magam sem tudom, hogy is volt… Talán a rám törő melankólia okozta, Dömém hiánya, vagy az első, édes napsugár, talán a hirtelen madárdal, meg a szellő virgonc cirógatása, de tény, hogy...