Kern Ágnes

Múzsák

A zongoratanárnő sok mindenről álmodozott. Persze ez még az előtt volt, hogy meghalt az apja. És maradt neki egy beteges anyja, a hosszú ujjai meg egy nagy halom kotta. Így aztán zongora hercegnő helyett zongoratanárnő lett.

De a diákok buták voltak, nem érdekelte őket a kotta, a böhöm hangszerből előcsalogatható zene és a nagy szerzők születési és halálozási évszámai sem. A kisvárosi színpadon néha ő is fellépett, legtöbbször hegedülő, éneklő vagy valamilyen fúvós hangszert összenyálazó tanítványait kísérte. Ilyenkor mindig fekete frakkba öltözött, még csokornyakkendőt is kötött. Imádta, hátradobni a frakk két szárnyát és leülni a fekete monstrum mögé.

Aztán jött egy kis tanítvány, huncut barna szemek meg szép, hosszú ujjak. Okos volt, egy pillanat alatt felfogta a dúrok, mollok logikáját, a fehér és fekete billentyűk rendszerét. Kezdetben lelkesen fogadott minden újat, menüettet, indulót. Aztán egyre szemtelenebb lett, ellustult, kifogásokat talált ki. Egyre szemérmetlenebbül hazudott és szinte sohasem gyakorolt. Így hát nem lett belőle zongora művésznő, de még tanárnő sem.

*

Az ügyvédnő fia kábítószerezett. A két házasság között, egyik szülőtől a másikig kóborolva, a fiatalabb testvérkék dédelgetése mellett rá már nem maradt idő. Így aztán sodródott, keresgélt. Az illatos füst még kényelmes volt, lassú. Aztán jöttek a kis fehér tabletták, amelyek felgyorsították a világot és hirtelen olyan menő, sikeres fickó lett. Persze jöttek a komolyabb dolgok is, egyre több pénzért, egyre hosszabb homályos foltokkal.

Az ügyvédnő nem értette, mi történt az ő kisfiával. Amikor elindult a kétszáz kilométerre lévő egyetemre még egy jókedvűnek, kedves fiúnak látszó gyereke volt. Most pedig kénytelen szembenézni egy majdnem bűnözővel. A sárgás fényű szemekkel, a kifejezéstelen mosollyal. De ő nem adta fel, hiszen ez is csak egy gond, amit meg kell oldani! Ezt mondogatta magának, pszichiátert keresett, dédelgető szeretet ébresztett magában. És megoldotta: visszahozta a fiút. Csak a saját fiát nem kapta vissza.

*

Az öregasszony – magában csak így nevezte a nagyanyját – már megint krumplilevest főzött. A bársonyos pára piros ködbe burkolta a konyhát, bekúszott a tiszta szobába.

A modell igyekezett kikapcsolni az orrát, megfordult a tollhegyekkel tömött ágyban. Az orra azonban önálló életre kelt, összejátszott a gyomrával és ételt követelt. A csupa láb, csupa kéz test lassan feltápászkodott, egy pillanatig imbolyogva állt. A fekete-fehér kockák lassan elhomályosultak és újra megjelent a linóleum padló, a sötét fa ágyvég meg a kétajtós szekrény.

„Olyan soványka vagy még mindig. Mit szólnál egy kis kikevert tojáshoz? Három évesen ez volt a kedvenced. Vagy bundás kenyeret szeretnél? Szedhetnék egy kis spenótot a kertben, ha azt jobban kívánod…”

Az öregasszony azóta beszélt, hogy ő becsosszant a konyhába és leült az egyik hokedlire. Csak egy nagy bögre koffeinmentes kávéra vágyott, két pötty műcukorral, de ilyesmit a kiskonyhában nem tartottak. Sőt a helyi boltokban sem.

A modell megrázta a fejét, hogy újra eltűnjenek a fekete-fehér kockák és igyekezett legalább valami mosolyhoz hasonlót előhúzni a tarsolyból. „Lehetnél egy kicsit kedvesebb a Mamához. Mindig úgy várja, hogy meglátogasd.”

Na persze, ő a kisunoka, aki az örökösen dolgozó anyja helyett is meglátogatja néha az öregasszonyt. Hát jöjjön az a bundás kenyér. Mindegy, legfeljebb majd kettővel több hashajtót vesz be reggeli után.