Kőrösi Zoltán

Hazánk szíve

(részlet)

Liszi a Mester utcai általános iskolában kezdte meg a tanulást, Évával egy iskolatáskájuk volt, abban vitték közösen a füzeteket, a kapun belül osztották szét a ceruzákat és a tollszárakat.

Amikor Liszi a sokadik felszólításra se hordta a kötelező, kék iskolai egyenköpenyt, Anyát az osztályfőnöknő behivatta az irodába, így derült ki, hogy hiába olcsó az a ruhadarab, nekik most nem telik a megvásárlására.

Anya minden csütörtökön a konyhában, a sparhelten melegített vizet, Linnéktől hozta át a mosóteknőt, két hokedlira állította és abban mosott. Fürödni közösen az egész család, Anya és a gyerekek, a már megnyílt Dandár utcai fürdőbe jártak, ott kádjegyet is válthattak. Gőzpamacsok bodorodtak a fehér csempe fölött, mint a forró felhők, a fal mégis olyan hűvös volt, mintha frissen esett hó takarná a túloldalon, jólesett az embernek odasimítani a tenyerét, vagy nekidönteni a kipirult, izzadó homlokot

Anya egy évvel a háború után trafikot kapott a Baross utca sarkán.

Örült, hogy végre csinálhatott valamit, még akkor is, ha sokat kellett dolgoznia. Kora reggel ment el, és este, a konyhai asztalnál a lámpa sárga fénykörében az egyenleget számolta, kerek betűi úgy futottak a számtanfüzetből kitépett, kockás jegyzetlapokon, mint valami hímzés mintái. hiába igyekezett, érthetetlen módon a kiadott bélyegek, busz– és villamosjegyek, újságok, a tantuszok és a szálanként árult cigaretták és postai levelezőlapok száma és az értük járó pénz összege az elszámoláskor soha nem egyezett. Mivel azt Anya nem feltételezte, hogy azok, akik vagy a helyettesítéssel, vagy az áruk megszámolásával, szállításával segítették őt, valójában könnyedén és rendszeresen be is csapják, ezért nem tehetett mást, mint önmagát, a saját figyelmetlenségét és ügyetlenségét okolta a hiány miatt, s végső soron ebben nem is tévedett. Nem ismerte az üzletet életben tartó játékszabályokat, így aztán egy év se kellett, s belátta, okosabban teszi, ha a trafikot átadja másnak. Jelentkező akadt bőven, ő pedig, legalább a helyismeretét kamatoztatva ugyanott, a Baross utcában lett zöldségesbolti eladó.

Hosszú, a térdét is elfedő kék köpenyt húzott és magasszárú, fűzős cipőt, ami tartja a bokát is, a fejét pöttyös kendővel kötötte be.

Liszi szerette az iskolát, télen, amikor leesett a hó, a barátnői közrefogták két oldalról, és felemelték, hogy a szandáljába ne folyjon be a hideg víz, úgy szaladtak vele, mindjárt nyolc óra, becsöngetés. Hazafelé a fiúiskolai bejáratnál egy csapat fiúhógolyókkal megtámadta őket, hatalmas csata kezdődött, végül a táskák fedezékébe bújva is alig tudtak megmenekülni, számtalan találat puffant a hátukon, kipirult arccal menekültek egészen hazáig.

Az iskolában kórus alakult, Liszi szólót is énekelt, Somorjai, a kövérkés, hátrafésült hajú tanár, akinek a szemüvegén az egyik lencse homokfúvott, homályos volt, hogy ne látszódjon a háborús sérülés, azt mondta, szép, lágy hangja van, érdemes volna a zenével foglalkoznia többet is.

Például a hegedű, az biztosan jól menne, és illene is hozzá.

– Volt valaki zenész a családban? Talán egy közelebbi rokon?

– Nem tudok róla, tanár úr.

– Nekem elhiheted, valaki zenész biztosan akadt.

A lakásban a megmaradt bútorok között csaknem ugyanúgy folyt az élet, mint régen.

Anya kelt elsőként és ő feküdött legkésőbben, a konyhában aludt, a megszokott heverőjén, a lányok és Józsika együtt a fűtetlen hálóban. Hajnalban a derengésben felszivárogtak az udvarról és az utcáról a korai zajok, összevegyültek a szuszogásokkal, hortyogásokkal és forgolódások neszeivel, mélytengeri hangok egy lassan emelkedő háló alján.

Nem is csak aludni jó, de továbbaludni a legjobb.

Tudni, hogy álmodik az ember.

A sértetlenül megmaradt iskolapadba most már hárman ültek, felváltva egymást, ott tanultak, írták a leckét, és olvasgattak is. A cserépkályhát két évvel a háború után újrarakatták, s már ugyanúgy ontotta a meleget, mint hajdanán, a vasajtócska apró résein át látszottak a lángok, lobogott a tűz, árnyékokat futtatott a falon.

A házzal szemközt a Gyermekklinika főbejáratát azután, hogy kijavították a háborús sérüléseket, újraépítették, és megcsinálták a kaput is, ahol a mentőautók jártak. A rácsos oldalbejáratot viszont úgy tűnt, már soha nem használják, egészen megette már a rozsda, legalábbis Lisziék nem látták, hogy azon hoztak, vittek volna valamit vagy valakit.

Lehet, hogy most már nem is hal meg semmilyen kisgyerek?

Körbefordult az idő, sorakoztak a napok, mint a jégcsapok.

Liszi úgy érezte, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de, legalábbis ami az ennivalókat illeti, összevegyítik az ízeiket is.

Például, mondta Anyának, a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, ez ellen nem lehet tenni, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is érződik rajta, és még csak azt se mondja, hogy ez rossz, csak hogy ott van az az íz, meg ott van mindenben a többi íz is, hogyan lehet ezt nem észrevenni.

– Liszi, ne affektálj, mert könnyen kaphatsz egy pofont!

– Az uborkában benne van az ablakíz, a paradicsomban meg a napíz. A darált húsban a daráló íze és a hentesbolt pultjának az íze. A tejben a kanna zománca, meg a fafogantyú, a lisztben a barna papírzacskó, a darabos, remegő lekvárban a zsírpapír és a celofán.

– Túl jó dolgotok van, az a ti bajotok.

Anya amikor kiabál, az is olyan, mintha énekelne.

A Mester utcai iskola dísztermében fehér ingben, nyakkendőben sorakozott a kórus, vörös drapériával borított ünnepi emelvény, összetolt padokon állt a második sor, a szomszédos tanteremből áthurcolt székeken a harmadik, úgy énekelték:

Édes, kedves Sztálin pajtás, hozzád szólunk mi is ám,

rengeteget beszélt Rólad nékünk az édesanyánk,

tudjuk jól, ha cukrot kapunk, kalácsot és szép ruhát,

Sztálin pajtás hozta nékünk sej, a szabadsággal,

Sztálin pajtás életünk, de szép lett,

úgy szeretünk, mi magyar gyerekek.

A rákövetkező november elején a kórusuk még az Operaházban is felléphetett, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hivatalos, állami ünnepélyén. Csupa aranyozás fénylett körben az erkélyeken, és mindenki sötétkék öltönyben ült, zúgott a taps, mintha soha nem akarna véget érni.

Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia.

Tőle kaptunk minden szépet, neki visszük szíveinket.

Gondot visel az országra,

békére és szabadságra.

– Mi szeretnél lenni, Liszi, ha nagy leszel?

– Nem szeretnék nagy lenni.

– Na jó, de ha megnősz, mégis csak kezdened kellene valamit, nem gondolod?

Ötvenháromban, márciusban díszőrséget álltak az iskolai folyosóra kitett gyászkeretes képnél, amikor az újságok és a rádió hírül adták, hogy meghalt Sztálin.

Liszi ekkor járta a nyolcadik osztályt, s az általános iskola befejeztével jelentkezett a Huba utcai Óvónőképzőbe.

Éva ugyanakkor kezdte az egyetemet, szorgalmas volt és jó tanuló, kitüntetés gyanánt Rákosi-ösztöndíjat kapott, szép a dicsőség is, a pénz pedig éppen elég voltruhára és a könyvekre.

Meleg volt a nyár: a felhőtlen ég alatt az utcaszélen és a kerítések mentén porszagúan izzottak a kövek, a kevés hajnali harmatot pillanatok alatt szívta fel a reggeli nap heve. Meg se rezdült a levegő, délutánra sokszor olyan átható lett a meleg, mintha egymásra préselt üveglapok szorultak volna az utcák fölé. Ájultan, mozdulatlanul várakozott a város. A fűrészes, fekete árnyékokból muslincákhoz hasonlatos, kemény páncélú bogarak csapódtak elő, a porhanyóssá szikkadt föld köpködte fel őket, belőlük sugárzott az elviselhetetlen hőség, akár a szárnyra kapott sörétek, pattogtak a kövekhez érve.

Július elején Nagy Imre miniszterelnök olvasta fel a parlamentben az új kormányprogramot, a beszédét a rádió egyenes adásban közvetítette.

Anya ötlete volt, hogy Liszi költözzön el Orlik Zoli bácsiékhoz az Újlipótvárosba.

Anya bátyja, Zoli bácsi ugyan azt soha nem nézte jó szemmel, hogy a húga egy többé-kevésbé nincstelen kereskedősegédhez ment feleségül, ám az ellenérzése nem zavarta abban, hogy az egyébként nem túl számottevő családi vagyont erkölcsi kételyek nélkül örökölte meg. Orvosi műszerész volt, s azon túl, hogy a hivatalos munkahelyén elvégezte a feladatait, a Lehel tér közelében már a háború előtt is fenntartott egy saját kis műhelyt, amiben az állami megrendeléseken túl a hozzáforduló orvosok különleges igényeinek megfelelő műszereket készítette. Olyannyira jól ment a bolt, hogy a harmincas évek végén költöztek be a Pozsonyi úti hatalmas, ötszobás lakásukba, amit aztán a háború után valami rejtélyes módon sikerült minden kisajátítás és társbérletesítés elől megvédeniük.

Pedig akkor már csak ketten laktak benne, ő és a felesége, Szidi, mert mind a két lányuk Auschwitzban halt meg.

Az egyik, az idősebb és mindaddig erősebbnek mutatkozó lány már odafelé, a vonatút során beleőrült a szomjúságba, s mire felrántották a vagon ajtaját, s kiterelték a hirtelen fénytől és a rettenettől hunyorgó deportáltakat a rámpára, ő élettelenül hevert a sikamlós deszkákon. A másik lányuk a szelektálás során került a halálra ítéltek oszlopába. Amikor utoljára látták, lehajtotta a fejét, és mint mindig, a copfba fogott, vastag, erős fonatú haját babrálta, úgy nézett vissza az anyjára, még mintha halványan mosolygott is volna.

Zoli bácsi és Szidi néni ezerkilencszáznegyvenöt nyarán, egymásról mit se tudva, ám alig két nap eltéréssel tértek vissza Budapestre.

Tétován bolyongtak a feldúlt, kirabolt lakásban, ahol a megsötétedett tapétán fakó foltok mutatták az elhurcolt képek helyét.

Nem tehettek mást, inkább egymást is elkerülték, máskülönben beszélniük kellett volna a másikkal, beszélni olyan dolgokról, amikre nem voltak szavak, beszélni olyan hiányokról, amit a természete szerint nem viselhet el az ember. Folytathatatlannak és értelmezhetetlennek tűnt az addigi életük minden hétköznapi, s alig egy éve is még oly nagy biztonsággal viselt részlete. Úgy érezték, a valószerűtlenség, hogy ők minden szenvedés ellenére visszajutottak ide, nem is szolgál másra, mint újra és újra emlékeztetni őket a másik valószerűtlenségekre, arra, amit átéltek, s ami már ilyen kevés idő múltán is teljességgel hihetetlennek, mi több, elképzelhetetlennek tűnt, és arra, hogy a lányaik immár soha nem fognak felbukkanni a kapuban, nem csattog a lakkos cipőjük a lépcsőházban, nem kiabálnak csengő hangon az ajtó előtt türelmetlenkedve.

Látták egymást, illetve látták egymásból azt a szánalmas, szinte már gúnyos roncsot, ami a szeretett arcból, az ismerős mozdulatokból megmaradt, s ez a pusztulás olyannyira áthatotta minden érzésüket, hogy az élet fenntartásához szükséges legapróbb cselekedetet is értelmetlenné tette. Az az erő, ami képes volt külön-külön hazahúzni őket, most, hogy egymáshoz értek, egy csapásra eltűnt belőlük, maradt helyette a nap mint nap megélt, feloldhatatlan iszonyat. Hiszen van úgy, hogy a lélek kiröppen a testből, elenyészik, mintha soha nem is lett volna, de a test azért még tovább él, lélegzik, mozog, teszi a dolgát, mert az akarat helyett a zakatoló idő mozgatja már.

Ahogy egyre mélyebbre süllyedtek a szomorúság és a kiúttalanság mocsarába, immár a testük sem akart engedelmeskedni többé: felállni, felöltözni, enni, összesöpörni a szemetet, mindez néhány rettenetes nap után már nem egyszerűen értelmetlen, s ennélfogva megoldhatatlan erőfeszítésnek tűnt, hanem egyenesen bűnnek is: olyan bűnnek, a test és a kötelességtudás, a bennük élő életösztön olyan cinizmusának, ami megcsúfolja a lányaik értelmetlen pusztulását és megcsúfolja az ő legalább annyira értelmetlen túlélésüket egyaránt.

A sűrűsödő homályból aztán egy délután arra riadtak, hogy valaki kitartóan zörgeti a bejárati ajtót.

Julika volt az, egykori cselédjük, aki gyereklány korától élt velük, azóta, hogy a Sárbogárd melletti tanyájukról egy nagy fekete kendőbe bugyolálva az anyja és a helyszerző asszony kíséretében megjelent a Pozsonyi úton. Hogy honnan tudta meg Orlikék visszatértét, s hogy miért is tért vissza hozzájuk, arról semmit nem szólt, ellenben kopott barna bőröndjéből kiemelt egy gondosan összecsomózott fehér damasztabroszt, benne Szidi már elveszettnek hitt ékszereivel.

Átadta a csomagot, majd, látva, hogy hajdani gazdáihoz minden kérdés hiábavaló volna, bevonult az egykori cselédszobába, átöltözött, s nekiállt kitakarítani a konyhát. Főzött, mosott és takarított.

Nem lehetett megkérdőjelezni a jelenléte jogosságát, mint ahogy nem lehetett nem észrevenni azt, hogy a benne lévő élet mennyivel erősebb minden kérdésnél és fájdalomnál. Ott volt, mintha soha nem is tűnt volna el, s ez így volt rendjén, s ehhez képest szinte mellékesnek bizonyult, hogy csendes és mégis mindent átható jelenléte észrevétlenül visszalopta Orlikékat az életbe.

Két hónap múltán Zoli bácsi egy reggel felöltözött, nyakkendőt kötött, s besétált a régi munkahelyére.

Ugyanaznap megnézte azt is, mi maradt a Lehel tér közelében a régi műhelyből.

A lakatot ugyan leverték, ám a vasredőny védelmében a gót betűs, német feliratú, bonyolult műszerek, a drótok és csövek, üvegek és vaskapcsok, hengerek, görgők és szerszámok érthetetlen módon háborítatlanok maradtak, s most békésen és unalmasan várakoztak odabent. Nem járt ebben a műhelyben senki több, mint egy év óta már, és a mindent betakaró bársonyos porréteg alatt a tárgyak úgy olvadtak össze, ahogyan az elfoszló emlékek mosódnak egymásba a tűnő napok szürkeségében.

Zoli bácsi látta a sajátlába nyomát a küszöb előtt, s arra gondolt, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy ezt a nyomot is a felismerhetetlenségig belepje az észrevétlen szitáló idő. Mennyi por kell ahhoz, hogy minden, ami valaha is fontosnak, izgatónak és rettenetesnek, vonzónak és örömtelinek hatott, ebbe a bársonyosan fojtó, egyenletes feledésbe süllyedjen.

– Kevés – suttogta maga elé.

– Semmi – tette hozzá aztán.

Legyintett egyet, visszakézből, szinte már könnyedén, fel az égre, a felhők felé.

Másnap azonban, miután megette a Julika által elébe tett reggelit, visszatért a műhelybe. Egy hétig tartott, mire sorban letakarítgatta a polcokat, szerszámokat, s végezetül újrafestette a horpadt táblát is, ami a bejárat mellett hirdette: Orlik Zoltán, orvosi műszerész.

Odakint a téren, a régi piac helyén zöldségárus kofák álltak, vízzel permetezgették le az árujukat, hogy frissnek és kívánatosnak látszódjon.

Ötvenhárom őszén, Liszi szeptemberi odaköltözésekor Szidi néni már várandós volt, a hetedik hónap közepén járt.

A cselédszoba természetesen továbbra is Julikát illette, ám a konyhával szemközt, a folyosóról nyílt egy hasonló méretű, s a lakástól tulajdonképpen ugyanúgy elkülönülő kis szoba, a gardróbé, ablakkal az udvar felé, Liszi ott pakolhatta ki a fiókos szekrénybe a magával hozott kevéske holmiját. A szoba, a cselédszoba, a konyha és a folyosó közelsége ki is jelölte a családhoz viszonyított helyét: nem volt cseléd, de nem volt a család belső tagja sem, dolgoznia, segíteni kellett cserében azért, hogy szállást, és élelmezést kapott.

Zoli bácsi és Szidi néni rendszeres hétvégi összejöveteleket rendeztek, ilyenkor fényárban úszott mind az öt szoba, kékes cigarettafüst szitált, szólt a zongora, Zoli bácsi gyakran és szívesen verseket szavalt.

– Be kell hoznunk az életet! – kiabálta Zoli bácsi.

– Mindent be kell hozni!

– Mit akarsz behozni Zolikám?

– Az időt! Azt! Amit elvettek tőlünk.

– Csendesebben, jó? – lépett hozzá Szidi néni.

– Ne kiabálj, főleg, ha már sokat ittál.

A vendégek érkezésétől Liszi tulajdonképpen cselédként viselkedett: fogta a kabátokat, felszolgált, hordta az edényeket, mosogatott. Hétköznaponként, az iskolaidő leteltével viszont úgy járt haza, mint a család kissé szabadjára engedett, szeretetlen lánya, aki kedve szerint otthon van, és ebbéli minőségében, még ha nem is kimondottan kerüli, de semmiképpen sem erőlteti a találkozást a többiekkel.

Igaz, Szidi néni hamarosan megszült, s ettől kezdve, s különösképpen a rá egy évre születő második kislány megérkeztétől megváltozott ez is, megszűnt ez a sehová nem tartozó lebegés. Színházi és társasági estéken ugyanis gyakorta Liszi kapta a feladatot, hogy vigyázzon a kicsikre, altassa el őket, gondoskodjon róluk, míg Zoli bácsi és Szidi néni hazatér. Úgyis effélének készül, a tankönyveiből is ezt tanulja, nem is baj, ha gyakorolja egy kicsit. Más a betű és más az az élet, ami a lapokon kívül van. Ilyenkor természetesen a gyerekszobában kellett megvárnia őket, mi több, olykor maga is a rácsos ágyak mellé feküdt, a falhoz tolt kanapéra, könyvet fogott a kezébe, hogy így virrasszon, aztán, mint aki valami nehéz lidércnyomásból ébred, mély, álomtalan alvásba zuhant, s ott ébredt fel reggel, a könyv összecsukva hevert mellette a kisasztalon.

Az óvónőképzőben már az első héten belépett az énekkarba. A művészettörténetet és zenepedagógiát is tanító tanár felhívására ugyan sokan lelkesedtek a csoportból, ám az első énekkari próbán Liszin kívül mindössze ketten jelentek meg az elsőéves diákok közül. Az énektanár hátrafésült hajú, napsütötte bőrű, sasorrú, csontos arcú férfi volt.

– Durst János vagyok – hajolt meg könnyedén a lányok felé.

– Csak azoknak mondom, akik eddig esetleg még nem ismertek engem. És csak azért mondom, mert mi mostantól összetartozunk, akár egy nagy család.

Sarkon fordult és leült a díszterem zongorájához, mielőtt a billentyűkhöz nyúlt volna, kezeit egy pillanatig úgy emelte a feje fölé, mintha két csillagot formázna, Liszi látta, hogy a hosszú, ápolt ujjai valósággal külön életet élnek.

– Hangszeren játszik? – kérdezte Durszt a meghallgatás során Liszit.

– Még nem, tanár úr, de szeretnék. Nagyon szeretnék. Talán hegedűn.

– A hegedű az szép. Persze minden hangszer nagyon szép. De a hegedű, azt hiszem, nagyon is jól állna a maga kezében.

Októberben, amikor az új évfolyam diákjait is közösségileg felvették az óvónőképző DISZ-szervezetébe, az első évfolyamosok titkárának nyílt szavazással Liszit választották meg.

– Hiszen én nem is értem ezt a kitüntetést. Nem is értem és nem is érdemlem meg.

– Majd megérted, és akkor azt is tudod, hogy megérdemled. Legfeljebb már nem érzed kitüntetésnek. Mert ez olyan feladat, ahol a bizalmat meg is kell szolgálni, tudod?

A következő énekkari próba végén az énektanár a katedra mögül elővett egy kopottas, barna hegedűtokot és Liszi felé nyújtotta.

– Persze csak kölcsönbe, nehogy félreértse. És ha akarja, segíthetek egy kicsit a tanulásban is.

Liszi az álla alá szorította a hegedűt, és behunyt szemmel végighúzta az egyik húron a vonót. Rekedtes, éles hangot csalt ki a hangszerből, nem is zenét, inkább valami vijjogást, mintha egy madár hangja volna, talán a szél sodorta be a folyó felől, eltévedt a fák lombjainak sűrűjében, s most értelmetlenül csapódik ide-oda, nem találja a kiutat.

– Ó – engedte le a hegedűt. Elvörösödött az arca, úgy érezte, a szégyentől valósággal parázslanak a fülei.

– Ugyan már, ne legyen buta! – nevetett Durst.

– Lesz ez sokkal jobb is, nekem elhiheti. Most még rosszul fogja a vonót, úgy tartja, mint egy kést, mintha kenyeret akarna vágni. Könnyedén, finoman. Csak figyelnie kell és gyakorolni szorgalmasan. Megígéri?

– Igen tanár úr, megígérem – bólintott Liszi boldogan.

– Mutassa az ujjait! Lám, ilyen szép, hosszú ujjak, és maga még pironkodik.

Otthon, a Pozsonyi utcában Liszi délutánonként gyakorolt, amikor úgy vélhette, senkit nem zavar. Becsukta a szobája ajtaját, lehunyt szemmel szorította az álla alá a hegedűt.

Néha, amikor Zoli bácsi hazajött, s fájt a háta az egész napi görnyedéstől, megkérte Liszit, segítsen rajta, ő az egyetlen, aki tehet valamit, dögönyözze, vagy nem is, tapossa meg, az az igazi gyógymód, nincs más megoldás. Lehúzta az ingét, hasra feküdt a kanapén, s Liszinek mezítláb kellett az atlétatrikós hátára állnia, óvatosan ide-oda lépegetni, amíg elmúlik a fájdalom. Zoli bácsi elégedetten nyögött minden lépésnél, egyszer-egyszer úgy horkantott, mint valami állat, ha zsákmányra talál, aztán meg valósággal vinnyogni kezdett, hosszan elnyújtott, magas hangon nyüszített, akár egy csapdába szorult ragadozó.

– Fáj? – hajolt le hozzá Liszi.

– Abbahagyjam?

– Eszedbe ne jusson! Az fáj, ha nem csinálod.

Volt úgy, hogy Liszi csaknem lecsúszott Zoli bácsi határozottan hájasodó, puha, kicsit szőrös hátáról, a karos falilámpában kellett megkapaszkodnia, máskülönben odazuhant volna a kanapéra, Zoli bácsi mellé.

– Ejnye, vigyázz, te csibész – sandított fel a nevetéstől összegörnyedő lányra Zoli bácsi.

– Kész nő vagy már. Látom én. Kész nő, és mégis olyan, mint egy lepke, nem is érzem a súlyodat.

Liszi az énekkari próbák és fellépések mellett a legjobban azt szerette az iskolában, hadgyakorlatra mentek a rózsadombi Rákosi-gyerekotthonba. Csaknem minden miniszter és fontos pártfunkcionárius kicsi gyereke ebben a napközi otthonos óvodában volt, hiszen itt nem csak a legjobb ellátást kapták, de a halaszthatatlan munkát végző szüleik abban is biztosak lehettek, hogy az apróságok gondos és odafigyelő nevelésben részesülnek, ráadásul a lehető legjobb társagában töltik az idejüket már idejekorán.

Liszi az iskolában kék fedelű, kockás füzetekbe jegyzetelt az órákon és az előadásokon, ezeket a füzeteket aztán a gyakorlatra is elvitte magával, mindent felírt, amit hasznosnak gondolt, dalokat és verseket, szótanulásokat és játékokat, s legfőképpen a környezetismereti oktatáshoz szükséges segédanyagokat. Példának okáért a közlekedés tanulása. Hiszen az már nem is tanulás, inkább olyan, mint egy játék. A gyerekek maguk dönthették el, autók akarnak-e lenni, vagy buszok, villamosok vagy gyalogosok, rajzoltak maguknak egy hatalmas térképet, és máris elindult a forgalom.

Mondjatok gyümölcsöket, alma, körte, cseresznye, eper. Ezek egy kosárba kerülnek, ugye, hiszen gyümölcsök.

Autó, repülő, vonat, hajó. Ezek közlekedési eszközök.

Labda, síp, karika, építőkocka. Ezek játékok.

Ló, kutya, cica, szarvas, oroszlán. Ezek állatok

Kapa, kasza, kalapács, ásó. Ezek szerszámok.

Kenyér, kakaó, kolbász, vaj. Ezek ennivalók.

Fiú, lány, néni, bácsi, férfi, nő, gyerek, ezek is összetartoznak, ugye, hiszen emberek.

Mi mind emberek vagyunk.

Délutánonként Liszi mesélt is, olykor a maga kitalálta történeteket mondta el, és ha a magas franciaablakokon besütött a nap, az ágyak mellett guggolva a kezével még meg is mutatta a szereplőket, tátott pofájú farkasokat, nyulakat, királylányokat és soha nem volt állatokat. Legjobban azonban énekelni szeretett, egyedül is, mintha magának tenné, vagy együtt a kicsikkel. Halkan, szinte csak gyámolítgatva a gyerekhangokat énekelt velük, hagyta, hadd próbálgassák ők a dallamot, folyton elnyújtva a ritmust, mint sétakor a le-lemaradók, akik már szinte el is engedik a közös kötél végét.

Tanév vége előtt Durst meghívta az énekkari tanítványait, látogassák meg a lakásán, a felesége néhány szendvicset is készít, biztosan jól fogják érezni magukat. Nem beszéltek össze, mégis mindannyian ünneplő ruhában mentek, ugyanabban, amiben az énekkari fellépéseken szoktak szerepelni, így gyülekeztek a Városmajor melletti ház bejáratánál. A szomszéd telken éppen nagy építkezés folyt, egy szálloda alapozását végezték. A csengetésre Durst nyitott ajtót, mellette állt a felesége, egy sovány, vékony arcú, szőke asszony, a kezében tartotta magához ölelve a gyereküket, egy kétéves, kékszemű, szőke kislányt.

– A legkedvesebb tanítványaim – Durst így, együtt mutatta be őket a feleségének.

– A mi híres énekkarunk.

– Örülök – mondta mosolytalanul az asszony. A homlokához nyúlva megigazította a haját.

– Ha megengedik, előre megyek, mutatom az utat.

Nyáron a Rákosi-gyerekotthon a Gerecse hegységbe szervezett napköziotthonos üdültetést, Liszit megkérdezték, akarna-e részt venni a táborozásban, nem csupán a hasznos gyakorlat végett, de közben tulajdonképpen ő is üdülhet, és ráadásul még kevéske fizetést is kap.

– Azt hittem, a nyáron együtt leszünk – mondta Anya. A falikút mellett ült a konyhában, a hokedlin, hátát a halványzöld olajlábazatos falnak támasztotta, a fejét is hátradöntötte, fehér virágmintás kendője egészen a tarkójára csúszott. – Nem mintha nem érteném, csak azt hittem. Mint régen, a Dorozsmai utcai házban.

– De hiszen együtt leszünk, tudod – ölelte át Liszi.

– Ez egyébként is csak három hét, és ha kell, bármikor hazajöhetek. És itt lesz neked Éva és Ani is, ha valamit segíteni kell. Meg Józsika.

Anya nemrég a körzeti orvosnál járt, aztán sorozatban kivizsgálásokon is a Baross utcai klinikán, azt mondták neki, cukorbaja van, attól vizesedik a lába, és az az oka a minduntalan rátörő gyengeségeknek is.

A nyári erdei napközis tábornak egy régi üdülővilla adott helyet, a cirádás vaskerítésen belül szabályos távolságban telepítve hatalmasra nőtt, feketés lombú fenyők álltak, ki tudja, honnan hozhatták ide őket hajdanán. A két sarki őrbódénál és a fenyők körül kopár volt a föld, de a ház előtt igazán szép gyep zöldellt, és a kert hátsó, domboldalra futó végén már a kerítést is bekebelezte a bokros aljú, burjánzó őstölgyes.

Amikor a tábortűznél a gyerekek körbeülték a lángokat, nekik és a látogatásra érkezett szülőknek Liszi már hegedűszóval is segített a közös énekléshez.

– Ugye megmondtam, hogy menni fog ez – mosolygott rá Durst.

– Nagyon szépen. És azt is megmondtam, hogy a hegedű mennyire illik a maga kezébe.

Könnyedén megsimogatta a lány haját, de a kezét egy pillanatig ottfelejtette Liszi vállán, éppen csak annyira, mintha feledékenységből tenné.

Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia.

Tőle kaptunk minden szépet, neki visszük szíveinket.

Gondot visel az országra,

békére és szabadságra.

Ősszel a második év kezdésének a legnagyobb szenzációja az volt, hogy egy szovjet pedagógusnő, aki ráadásul az egyik tankönyvüket írta, személyesen is meglátogatta az óvónőképzőt. A diákság nevében Liszi adhatta át a piros szalaggal átkötött szegfűcsokrot, többek közt azért, mert éppen egy héttel azelőtt választották meg az egész iskola DISZ-titkárának. Egy rövid beszédet is meg kellett tanulnia, kívülről, akár egy verset. A sötétkék kosztümös pedagógusnő illata áthatotta az egész dísztermet, Liszi látta, hogy micsoda gyönyörű asszony, karcsú és fehér bőrű, mint egy porcelán baba, hűvös tapintású volt a tenyere. Mint a gyöngykagylók, csillogtak a körmei, magas kontyba fésülte a haját, nejlonharisnyát hordott és magas sarkú cipőt.

December elején Zoli bácsi egy hegedűt hozott ajándékba Liszinek.

– Látod, mit szerzett neked a Télapó? És nem valami cigánytól vettem ám itt a Körúton! Ez szebb is, nagyobb is, mint a másik, meg azt úgyis csak kölcsönbe kaptad. Most már gyakorolhatsz a sajátodon, azt meg visszaviheted a zenetanárodnak. És azért néha nekem is muzsikálhatnál, csak úgy, a kettőnk kedvére, nem gondolod?

Ötvenhat júliusát, az utolsó tanéve utáni nyarat Liszi újra a Gerecsében töltötte.

Durst tanár úr mind a három hétvégén meglátogatta a tábort.

Liszi ősszel állt munkába, tulajdonképpen nem is érzett különösebb változást, mintha csak az iskola folytatódott volna, hiszen ottmarasztalták a rózsadombi napköziotthonos óvódában. A DISZ-munkája és a tanulmányi eredménye alapján több helyre is mehetett volna, ám szerette ezt a helyet, ráadásul az otthont fokozatosan átalakították Heine-Medin-kóros utókezelővé, az addigi gyerekek mellé már egy éve újabbak is érkeztek: paralízises gyerekek, szerte az országból, akik hónapokig laktak a villában, ágyhoz és helyhez kötve, Liszi úgy érezte, őket nem hagyhatja el.

Hazaköltözött a Pozsonyi utcából, ugyanabban a barna bőröndben vitte el a holmijait, mint amivel két és fél éve odaérkezett.

Úgy búcsúzott, mint aki másik városba utazik.

Megölelte és megpuszilta a gyerekeket és Julikát, Szidi nénnek köszönetet mondott a gondoskodásért és a jóindulatért.

– Ígérd meg, hogy azért eljössz gyakran hozzánk!

– Megígérem, Szidi néni.

Zoli bácsi magához szorította.

– Ej, te csibész – sandított fel rá.

– Kész nő vagy már. Látom én. Igazi Orlik-lány.

– Miért, milyen egy Orlik-lány, Zoli bácsi?

– Kész nő, és mégis olyan, mint egy lepke, nem is érzem a súlyodat. Hát akkor legalább búcsúzóul adj egy puszit.

Szeptemberben történt, hogy Anya átküldte Évát a lakásszomszéd Linnékhez, egy kislábassal, lucskos káposztát főzött, azt Linné nagyon szerette. Nyitva volt az ajtajuk, de sem a kopogásra, se a kiabálásra nem feleltek. Ott feküdtek a leengedett redőnyök mögötti homályban, egymástól két lépésnyire, közös hálószobájuk volt, de külön ágyuk. Mintha csak aludtak volna, ám Linn bácsi hörögve kapkodott levegő után, a teste kifeszült az erőfeszítéstől.

A gyógyszerek üvegcséi kettőjük között csillogtak az éjjeliszekrény tetején.

Két mentő jött értük, Lucie, azaz Kis Károlyné hívására, nekik volt telefonjuk.

Külön-külön vitték el őket, a Baross utcai klinika egymással szemközti szobáiba, úgy, hogy nem is tudtak róla.

Anya otthon ült a konyhában, kötényben, fésületlen hajjal, hátát a zöld olajlábazatnak támasztva nézte a gangra nyíló ablakot.

Azideig hetente legalább egyszer, de inkább többször is átjárt Linnékhez, főleg ultiztak, néha azonban a kártya se hiányzott, csak beszélgettek. Vásárláskor is mindig beszóltak egymáshoz, kell-e valami.

Linn bácsi öt év óta sofőr volt a TEFU-nál, egy sötétzöld Csepel-44 teherautóval járt, krumplit, gabonát és szenet ugyanúgy fuvarozott. Folyton fájt a háta a huzattól és a sok üléstől, mint Zoli bácsinak a Pozsonyi utcában. Szerette nézni, amikor az asszonyok kártyáztak, de ő maga ritkán ült be közéjük. Ha jókedve volt, sokat viccelődött, azt mondta, az utakon és a teherautósofőrök között úgy teremnek a viccek, mint eső után az erdőben a gomba. Mert ahogyan a gomba szükséges ahhoz, hogy az erdő talaja teremni tudjon, úgy a sofőröknek is kell a nevetés, hogy elviseljék a hosszú utak unalmát. Csakhogy, tévedés ne essék, sörrel kell ám megöntözni azt a gombát, vagy kisfröccsel. Különben is, csak a nevetés az egyetlen, aminek értelme van, ezért még azt is ki kell röhögni, amin semmi, se semmi nevetséges nincs. Néha már előre annyira nevetett a saját viccein, hogy alig tudta elmondani őket. Fel-alá hajladozva göcögött, mint akit hörghurut gyötör, a feje egészen elvörösödött, a végén mindez már nem is holmi mulatságra, sokkal inkább szenvedésre hasonlított. Ráadásul ha fájt a háta, még rosszabb volt, ilyenkor bámult csak maga elé, nem hogy nevetett volna, de beszélni se nagyon akart.

– Nincsen értelme – legyintett visszakézből, felfelé, a felhők felé. Mindig a legutolsó slukkig, tövig szívta a cigarettáját, a végén már csak a körme hegyével tartotta, de amíg lehetett, nem dobta el.

– Ennek sincsen értelme, meg másnak se. Beszéltem én már eleget, parancsra is, megalkuvásból is, beszéltem eleget, nincsen már mit mondanom.

Linn bácsit Apával együtt vonultatták be munkaszolgálatra, ám őt a gyűjtőhelyről az ukrajnai határra vitték, aknát szedni és harckocsicsapdákat építeni. Amikor visszajött, a lakásukat üresen találta, a felesége még a gettóban lakott, Linn bácsi úgy hitte, nem is él már.

Anya szerint Linn bácsi és a felesége megfogadták, hogy azokról a napokról, hetekről és hónapokról, a munkaszolgálatról és a gettóról soha nem fognak mesélni egymásnak, a szavak úgyis alkalmatlanok, s ha valami, talán csak a felejtés segít. Csakhogy amit az ember eltervez, nem bizonyos, hogy a teste is teljesíteni tudja. Linn bácsi éjszakánként gyakran felriadt, kifeszült gerinccel kapkodott levegőért, hangokat hallott, dübörgést és robbanásokat. Nem értette, mi volt az a zaj, ami fölébresztette, s mindig utólag értette meg, ő volt az, aki álmában kiáltozott.

Miért van az, hogy a szavak akkor is felbugyognak belőlünk, ha folytonos készenlétben állunk?

Miért van az, hogy elhisszük, képesek volnánk rá, hogy elzárjuk a szavak elől az utat, s aztán rá kell döbbennünk, hogy a testünk úgyis beszél helyettünk?

Miért van az, hogy azt hinnénk, az élet, ami bennünk van, erősebb nálunk, aztán meg azt tapasztaljuk, hogy a felejtés adománya csak keveseknek, nagyon keveseknek adatik meg?

Linn bácsi szerette a sofőrködést, azt mondta, az ő útjai olyanok, hogy a mozgás érzete a cél látszatát kelti minden egyes indulásnál. Ezen aztán hosszan, köhögve nevetett.

Négy éve nyűtte már a Csepelt, bejárta az országot. Az elhallgatott háború helyett akkoriban kezdett az élet lehetetlenségéről beszélni a feleségének. Mint aki a végső megoldást találta meg, előbb csak sejtetve hozta elő, igazán, még magának is csak lépésről lépésre vallotta meg, később egyre erőszakosabban a folytonos vesztésről beszélt neki, a percről-perce növekvő vereségről, ami lehetetlenné teszi a jövőt és szétforgácsolja a múltból azt is, ami jó lenne, ha megmaradna.

Arra akarta rábírni, hogy közösen kövessék el az öngyilkosságot.

– Hiszen ez az egyetlen méltóságteljes döntés, érted? Hiszen már csak ez maradt.

Linné hol viccelődéssel, hol kétségbeesett tiltakozással próbálta elütni a dolgot, nem titkolta sem a szerelmét, sem a rettegését. Azt kiabálta, miközben az asztalra csapta a kártyát, hogy tessék, itt tartanak, a férje érzelmileg akarja zsarolni őt. Tusakodtak, miközben soha nem derült ki igazán, hogy Linn bácsi mennyire volna elszánt a végső döntést illetően is, hiszen, főként Anya előtt, ez az egész sokkal inkább tűnt Linn bácsi valami újra és újra visszatérő, meglehetősen otromba tréfájának, semmint komoly elhatározásnak.

Linné, amikor utoljára magához tért, arról beszélt az ápolónőnek, hogy bánja már, bűnnek, a teremtés elleni véteknek gondolja, amit tett, s ez alól éppen nem menti fel az, hogy ő nem is akart öngyilkos lenni.

– Se őt, se magamat nem tudtam megmenteni.

– Pihenjen, kérem.

– Most értem már, hogy nem tréfált, most értem már, hogy mennyire komolyan beszélt. Hiszen ő ott, Ukrajnában, évekkel ezelőtt halt meg, csak még azon a halálon túl a teste működött. Itt volt, de csak azért, hogy újra elmenjen, s most magával visz engem is.

Hajnalban halt meg, a hosszú és megalázó gyötrődés után csupán egy könnyű sóhajjal távozott belőle az élet.

Soha nem tudhatta meg, hogy ugyanabban a kórházban, a folyosó túloldalán, a szemközti szobában az orvosoknak éppen akkor sikerült megmenteni a férje életét.

Októberben, amikor elkezdődött a lövöldözés, Liszi naponta feljárt autókezelőbe a paralízises gyerekekhez. Ott, fent a domboldalon hallgatták a lövéseket, a száraz, kelepelő géppisztolysorozatokat és a tompa, mély dörrenéseket. Este, amikor már csak a biztonsági fények égtek az utókezelőben, apró, kékre festett burájú lámpácskák az ajtók felett, a fehéren derengő ablakkeretekben, mint valami különös, meg-megvilágosodó képekben, látni lehetett a város fölé villanó torkolatfényeket.

– Maradjon itt éjszakára. Kérem – mondta alkonyat előtt Liszinek a doktornő, aki az intézet szolgálati lakásában lakott.

– Ha maga itt van, Liszi, akkor nyugodt a gyerekek éjszakája, akkor nem sírnak.

Elfordult már, hogy kilépjen a teremből, de aztán még visszanézett Liszire és elmosolyodott.

– És tudja, ha itt van, akkor nyugodt az én éjszakám is.

Három nappal később Liszi gyalog ereszkedett le a városba. A Százados úti kenyérgyárhoz ment, az a hír járta, hogy ott, fittyet hányva a lövöldözéseknek, most is sütnek kenyeret. Ahogy beállt a sorba a többiek mögé, akik már korábban odaérkeztek, s egyre szorosabban tömörülve lassan topogtak a kiadóablak felé, noha ott még semmi mozgás nem érződött, fel se nyitották a bemázolt üveget, látta, hogy a lába előtt, mintha vizes falevelek lennének, töltényhüvelyek csillognak.

Csendben álltak a sorban az emberek, felöltözve melegen, mintha már tél közepén járnának, nem szóltak egymáshoz, mindenki az ablakot figyelte.

Liszi beszívta a kenyérgyárból szivárgó illatokat, az orrcimpája megremegett.

Visszafelé két kenyérrel a hóna alatt ment el előbb az Angyal utcába, Anyához, Annihoz, Józsikához. A Corvin köznél kikerülte a mozit, inkább az Iparművészeti Múzeum felé indult, a Knézitch utca, Bakáts tér, Tompa utca felé. Visszanézve látta, hogy a Tűzoltó utca sarkán a régi laktanyaépület mellett egy leengedett ponyvájú teherautó állt, járó motorral, de se vezető nem ült benne, se más mozgás nem látszott. Beljebb, a Tűzoltó utca belsejénél, valahol az AVH-s garázs magasságában füst gomolygott, s ugyanabban a pillanatban a Corvin felől is felhangzott egy éles robbanás. Az Angyal utca teljes szélességét eltorlaszolta egy mozdulatlan harckocsi, úgy terpeszkedett ott, akár egy túlméretezett páncélos hüllő, hihetetlennek tűnt, miképpen fért be ide a házak között.

Liszi az egyik kenyeret Anya kezébe nyomta, a másikat Durst Jánosékhoz akarta elvinni, a Városmajorhoz.

Nem mert a rakpart felé menni, onnan állandóan lövöldözés hallatszott, ezért inkább a Mária utca felé kerülve párhuzamosan a körúttal gyalogolt végig a keskenyebb utcákon.

A Népszabadság épületénél valaki, vagy talán a légnyomás kiszakította a könyvesbolt ajtaját, most ott hevert a járdán és nyilván csak az imént foghatott tüzet, mert lobogó lánggal égett. Az úttesten szovjet harckocsik álltak, a csövüket úgy fordították, hogy belőhették az egész teret és a körutat, a Rákóczi utat is. A könyvesbolt ajtó nélküli bejáratán és betört kirakaton át látszott, hogy odabent a polcokat felborogatták, de a könyveket nem vitték el, csak a földre hányták őket, a színes fedőlapokon csillogott a lángok visszfénye. Liszi megkerülte az égő ajtót, a lába előtt összepöndörödve feküdt egy táblácska, a még épen maradt tetején olvasható volt a ,,Nyitvatartás" felirat. Átlépett az üvegcserepeken, és a gyerekkönyvek közül összegyűjtött annyit, amennyit csak a kenyér mellett cipelni tudott. Amikor kilépett a boltból, riadtan állt meg, mert felcsapódott az egyik harckocsi kerek tetőajtaja, és egy füles, bordázott sisakot viselő katona emelkedett ki a páncél mögül. Csillogóan kék szeme volt, mint egy kisfiúnak, s az arca is még egészen fiatal, szinte kamasz. Hátralökte a tarkójára a harckocsizósisakját, és a másik kezével végigsimított a tüskésrövidre nyírt szőke haján. Komolyan nézett Liszire, aztán elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem.

A kihalt Városmajorban köd ült, a távolabbi, kopaszodó fákat inkább érezni lehetett, mint látni. Liszi megborzongott a hűvös levegőtől. Úgy tűnt hirtelen, mintha elaludt volna az egész világ, csönd volt, elhagyatott volt a liget; mégis, mintha messziről szél zúgását hallotta volna, dúdolni kezdett magában, hang nélkül valami indulófélét.

Durstéknál hosszan csengetett. Hallgatózott, de nem jött az ajtón túlról semmiféle nesz. Fekete-fehér kockákból volt kirakva a folyosói padló, itt-ott repedések szelték át a négyszögeket.

Kanyargós karavánutak a síkságon át.

Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.

Liszi éppen azon gondolkodott, hogy a kenyeret miképpen hagyhatná biztonságban a bejáratnál, amikor kaparászás hallatszott odabentről, majd kulcs fordult a zárban, és ott állt előtte felöltözve, utcai ruhában a tanár.

– Jó napot, tanár úr – mondta Liszi.

– Ezt maguknak hoztam.

– A könyveket? – kérdezte Durst.

– Dehogy. A kenyeret. Még friss, szinte meleg. Nemrég sütötték.

– Nohát. Ilyenkor sütnek még valahol kenyeret?

– Úgy látszik, igen.

– És maga? Maga képes volt ezért elgyalogolni ide? Hogy nekünk legyen kenyerünk?

– Úgy látszik, igen.

– Jöjjön be, mind itthon vagyunk. A feleségem és a lányom is.

– Köszönöm, nem megyek, sietek. Megyek fel a gondozóba. Tetszik tudni, a Heine-Medin. Most ott vagyok. Tulajdonképpen ott lakom. Oda viszem őket. A könyveket.

Az intézetben Liszi egyenesen az emeleti első szobába, Jó Marika ágyához sietett. Csend volt a szobában, derengő, tengermélyi hallgatás. Jó Marikát Tiszapalkonyáról hozták ide mentőautóval, három hónapja már, azóta, amíg tehették, kéthetente látogatták meg a szülei, amíg járható volt a vasútvonal. Gipszágyban feküdt az ablak mellett, nézte a kinti fényt.

Amikor Liszi a paplanára rakta a könyveket, a kislány félrefordította a fejét, rámosolygott.

– Milyen szép nap van ma, ugye, Liszi néni?

– Szép?

– Látom a fényről odakint. Most meg ezek a könyvek is. Hát persze, hogy szép.

– Elpakolok, és aztán olvasok neked. Akarod?

– Igen.

December elején az intézetbe címezve Liszi levelet kapott Durst Jánostól.

Határozott, jobbra dőlő, szép betűk, mintha sietnének előre, valahová, szemben a széllel.

A tanár arról írt, hogy még egyszer, ezúton köszöni a családja nevében is a kenyeret, s azt, amit akkor az a kenyér jelentett, a gondoskodást. Mindig úgy érezte, Liszi az egyik legkedvesebb és legodaadóbb tanítványa, akivel a kórusban és a zenén és a tanításon kívül is megtalálta a hangot, örömmel venné, ha a lány időnként írna neki, így tudósítaná, mi történik vele az életben, merre fordul a sorsa.

Liszi többször is elolvasta a levelet, és még aznap válaszolt.

A Baross utcai zöldségesbolt, ahová Anya a trafik feladása után elszegődött, újra kinyitott. A boltvezető, aki évekkel azelőtt Anyát odahívta, még a határok lezárása előtt teherautóra ült és meg se állt Dél-Afrikáig. Az indulása előtti délután órákig kérlelte Anyát, tartson vele, ismerik egymást, és megbíznak egymásban, ez szorosabb kötelék, erősebben tart, mint bármi szerelem.

– Van egyáltalán olyan ország, hogy Dél-Afrika? – kérdezte Anya.

– Ne tréfáljon, Ilona, én itt az életemről beszélek.

– Ha tényleg arról akar beszélni, akkor ne egy cukorbajos öregasszonyt győzködjön, hanem gyorsan pakoljon be mindent, amire az utazásnál szüksége lehet. Tűnjön el innen, hagyja itt ezt az országot, s hagyjon nekem békét, és akkor békéje lesz magának is.

Elmentek az országból Zoli bácsi és Szidi néni is, vitték a két lányukat, s mindazt, amit két bőröndbe zsúfolni tudtak.

– Itthagytok mindent? – kérdezte Szidi nénitől Anya az utolsó napon.

– Nem tehetünk más, Ilikém.

– Azért vannak néhányan, akik maradnak.

– Tudod, múltak az évek, de a félelem nem múlt el belőlünk – mondta Szidi néni.

– Londonba megyünk. Talán ott még lehet egy másik életünk is. Behozzuk az időt, most igazán behozzuk.

Liszi ott maradt állásban a Heine-Medin intézetben, hetente, kéthetente küldött egy levelet Durstékhoz, a tanárnak írta, de a lakásra címezte őket.

Választ nem kapott, igaz, nem is számított rá, elég volt neki az érzés, hogy ott valahol, abban a tágas, könyvekkel és lemezekkel telezsúfolt lakásban a tanár elolvassa a sorait, és tud arról, hogy ő miként él, mi történik vele.

Tavasz volt már, amikor az ablakon kipillantva meglepve látta, hogy a férfi ott ácsorog az intézet kapuja előtt. Egy kavicsot rugdalt és a földet nézte, mint valami iskolából kiszökött diák, aki vár valamire. Liszi cipőt cserélt és felkapta a kabátját, ám mire lesietett, senki nem állt már a kerítésnél.

Másnap, ugyanúgy délután, ahogy kinézett az ablakon, a férfi újra ott állt a kapu előtt. Liszi köpenyben, papucsban szaladt le a lépcsőn.

Sütött a nap, csillogott a fénye a férfi hátrafésült haján, barna bőrén.

– Nem fázik, Liszi?– kérdezte Durst.

– Ó, dehogy, hiszen már tavasz van. Nézze, tanár úr, a fák is egészen zöldek.

– Csak erre jártam, éppen otthonról jövök. Aztán meg órám is lesz még a főiskolán. De tudja mit, Liszi, talán sétáljunk egy kicsit, hogy ne itt, az intézetük bejáratánál ácsorogjunk. Még valaki félreértené.

– Mit értenének félre, tanár úr?

– Tudja, milyenek az emberek. Jöjjön! Legalábbis, ha ráér egy kicsit.

Május elsején a Dózsa György útra és a Hősök teréhez a nagy ünneplésre Liszi az intézeti gondozónőkkel együtt vonult fel. Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha az egyetemi felvonulóknál a transzparensek és vörös zászlók erdejében látta volna Durstot, a sok diák között, a tanárok gyűrűjében, aztán elveszítette szem elől őket.

Anya üzenetet kapott a zöldségesboltostól, hogy megérkezett, igenis, van olyan ország, hogy Dél-Afrika, és tudnia kell, hogy ebben az országban mindig várni fogják őt.

– Bolond ember.

Januárban, ötvenhét elején három új orvost helyeztek az intézetbe, és gépeket is szereltek fel a földszinti vizsgálóban. A doktornővel együtt, aki az intézethez tartozó szolgálati lakásban lakott továbbra is, most már négyen voltak, kettesével váltották egymást. Az egyikük, egy vékony csontú, szőkés fiatalember, az odaérkezésük utáni héten az ebédlőben megállt Liszi széke mellett.

– Megengedi, hogy ideüljek az asztalhoz?

Talán ha egy-két évvel lehetett idősebb Liszinél, frissen végzetten az egyetemről rögtön az intézetbe került. Rubóczi Györgynek hívták, a háta mögött csak Gyuri doktornak nevezte mindenki. Világos szeme volt, és a szempillái is afféle szőkés seszínűek, olyannyira, hogy még egészen közelről is alig lehetett látni őket, beleolvadtak a pupillák szürkeségébe.

– Hát persze, üljön csak le, doktor úr. Jó étvágyat kívánok.

– Köszönöm. Ha megengedi, tegeződhetnénk is.

– Itt az intézetben ez nem szokás az óvónők és az orvosok között.

– Akkor mondjuk azt, hogy most nem az intézetben vagyunk.

– Mondani mondhatjuk, de attól még tudnunk kell, hogy nem igaz.

Autó, repülő, vonat, hajó. Ezek közlekedési eszközök.

– Tudja, régóta figyelem én már magát, Liszi.

Labda, síp, karika, építőkocka. Ezek játékok.

– Olyan régóta azért nem lehet, hiszen csak nemrég jött az intézetbe.

Ló, kutya, cica, szarvas, oroszlán. Ezek állatok

– Nekem úgy tűnik, mintha mindig is itt lettem volna.

Kapa, kasza, kalapács, ásó. Ezek szerszámok.

– Akkor az vagy azt jelenti, hogy itthon érzi magát, vagy azt, hogy olyan rossznak találja, mintha megállt volna magával az idő.

Kenyér, kakaó, kolbász, vaj. Ezek ennivalók.

– Liszi, az idő nem tud megállni, még ha minden erőnkkel akarjuk, akkor se.

Fiú, lány, néni, bácsi, férfi, nő, gyerek, ezek is összetartoznak, ugye, hiszen emberek.

Mi mind emberek vagyunk.

Tavaszra Liszin kívül már mindenki tudta, hogy a Gyuri doktor szerelmes Liszibe.

Reggelente a Moszkva téren várta a lányt, a zöldségesnél almát vett neki, ebédnél az asztalához ült, délután, ha nem volt ügyeletben, csaknem mindig Liszivel azonos időben indult haza.

– Elkísérlek, Liszi, ha nem bánod.

– Én nem bánom, doktor úr, csak maga meg ne bánja.

Rubóczi a belvárosban lakott az Ó utca Bazilika felőli végénél. Egyedül élt egy recsegő padlójú, ódon lakásban, ahol egy lakkos, fekete zongora foglalta el a hallt, és a függönyökre sárgásan ült a por, mert a szülei, akik több, mint tíz éve addig-addig haboztak a háború végén, hogy kövessék-e a kivonuló német csapatokat és a nyugati határra menekülő kormányt, míg végül a ház pincéjében, az ímmel-ámmal csöpögő csap mellett ülve értesültek arról, hogy a főváros körül bezárult az ostromgyűrű, a béke beköszöntével sem tudtak szabadulni már a kínzó kétségtől, hogy helyesen, avagy a lehető legrosszabbul döntöttek, s mintha csak ez megmerevedett és megváltoztathatatlan eldöntetlenség eredményezte volna, minél messzebb kerültek a háborútól, annál jobban megroppant az egészségük, akárha a válasz nélkül maradt kérdések a férj meszesedő koszorúereiben raktározódtak volna, így jutottak el ötvenhatig, a határok újbóli megnyitásáig, amikor, lám, ha belülről nem születhetnek meg a válaszok, akkor egy váratlan pillanatban a világ néz vissza ránk és válaszol, már kétségük se volt afelől, hogy innen távozni kell, tíz esztendő leteltével tehát már megvolt a döntésük, megszületett a felelet, hosszú éjszakákon át csomagoltak, a szó szoros értelmében lázasan, ám mielőtt az alkuban kikötött teherautó értük jöhetett volna, a bőröndök helyett ők maguk távoztak csupán, egy, a határokon való kilépésnél sokkal véglegesebb szabadságba, ahol valóban leszakadt róluk minden félelem, alig egy hét leforgása alatt, infarktussal a férj, és aztán a régóta fenyegető cukorbetegsége okán már az asszony is, magára hagyva a mindaddig szinte gyerekként élő fiukat.

Rubóczi tehát az Ó utcából járt fel reggelente az intézetbe, visszafelé pedig csaknem minden nap gyalog sétált egészen hazáig.

Liszinek arról beszélt, hogy hajnalban olyan a Bazilika, mintha egy hatalmas harang borulna a házak, a város fölé, olykor, ha megül a köd az utcákon, még hallani is lehet a kondulást, aztán a csend, a hajnali város morajlása, egy roppanás, mint amikor egy óriás fa ereszti e la földet, hogy a gyökerek helyett most már a koronája, a gyűrött lomb kerüljön közel hozzá, s tudható, hogy a várakozásra bizonyosan következik majd a szilánkokra törő ágak recsegése.

– Tudod, Liszi, a halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alább adja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom jó érzését: legalább álmomban élnek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.

Nyáron, amikor még délután hat órakor is sütött a nap, és együtt ballagtak a Fillér utcán a dombról lefelé, Rubóczi hosszas győzködés és könyörgés révén rábeszélte Liszit, látogassa meg őt.

Égtek már a lámpák, mire átértek a pesti oldalra. A homályjal telt, kongó lépcsőházban Rubóczi a falnak szorította Liszit, jobb tenyerével megfogta a lány állát, ráhajolt és megcsókolta őt.

Liszi látta a fiú szemének csillogását, olyan volt, mint két kicsi lámpa világolt volna.

Csikorogva, nehezen nyílt a lakásajtó zárja, fellebbentek a függönyök a nyitott erkélyajtónál. A konyhai padló fekete-fehér kövekből állt, itt-ott repedések szelték át a négyszögeket.

Kanyargós karavánutak a síkságon át.

Egy lakkos, fekete zongora, ujjnyomok a fedelén.

A csipketerítő mintái között bolyhosodó por.

Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.

– Tudod – mondta a vízcsapnál állva Liszi –, kislány koromban úgy éreztem, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de összevegyítik az ízeiket is. Például határozottan éreztem, hogy a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is. Az uborkában meg benne volt az ablakíz, hiszen Anya oda, a párkányra tette az üveget. És a paradicsomban is benne volt a nap íze. A darált húsban a daráló fémíze és a hentesbolt pultjának az íze. A tejben a kanna zománca, meg a fafogantyú íze, a lisztben a barna papírzacskó, a darabos, remegő lekvárban a celofán.

Rubóczi megfogta Liszi kezét, és a hálószobába vezette.

Nagy, széles családi ágy volt, fehér, önmagában mintás ágyterítővel gondosan letakarva.

– Látod, észre se vetted, és most már te is tegezel.

– Tényleg nem vettem észre.

Rubóczi átkarolta a lányt, s ugyanazzal a mozdulattal, mint az imént a lépcsőházban, ráhajolt és újra megcsókolta. Liszi lassan rádőlt az ágyra, az orra megtelt a fiúból áradó kesernyés illattal. Érezte, ahogy Rubóczi a blúzát próbálja lehúzni róla, felült hát és segített neki. Kombinéban dőlt hanyatt újra, hallgatta Rubóczi szapora lihegését. Látta, hogy a mennyezetet is repedések, hajszálerek szelik át, mint valami elkormolódott hómezőt a belefagyott nyomok. Rubóczi lehúzta a kombiné pántját és megfogta Liszi mellét. Hűvös tapintású volt a keze, de nem kellemetlen, valamiért a régi, Dandár utcai kádfürdőt, a fehér csempéket idézte fel Lisziben.

– Nem haragszol? – kérdezte a lány nyakába suttogva.

Liszi elmosolyodott, hirtelen melegség és szeretet öntötte el a fiú iránt. Megcsókolta a fiú szemét, érezte az ajkaival a szempilláit.

– Tudod, milyen szép vagy? – suttogta Rubóczi. Még mindig fogta Liszi mellét, s olyan megbabonázva nézte, mintha nem akarná elhinni a látványt: az ő keze és Liszi fedetlen melle, így, együtt.

– Akkor vagyok szép, ha te annak látsz – mondta Liszi. Megsimogatta a doktor tarkóját, érezte a tüskésre nyírt hajszálakat, mintha egy kisfiú nyakát érintette volna.

Bólintani akart, de ehelyett, mintha köhögés tört volna rá, nevetni kezdett.

Nem tudta miért, csak azt érezte, hogy mélyről, szinte a gyomrából tört föl a nevetés, előbb csupán mint valami csuklásszerű kényszer, majd egyre hangosabban, már görcsössé válva, úgy, hogy a fiú karját félresöpörve fel kellett ülnie, előre-hátra hajladozott, és egyre csak köhögött, meg-megütötte közben a mellkasát, mintha így akarta volna bentszakasztani a hangot, mert valósággal fájt, szaggatni kezdte már ez az ellenállhatatlan inger, abbahagyni mégse tudta.

– Mi ez? Mi történt veled? – kérdezte döbbenten Rubóczi.

– Semmi. Semmi igazán. Bocsánat.

– Akkor hagyd abba, kérlek!

– Abbahagynám, de nem tudom. Nem tudom. Hidd el, nem én nevetek, csak úgy jön ki belőlem.

Ezerkilencszázötvennyolc elején, amikor az intézet már teljes mértékben kórházzá alakult át, a tizennegyedik kerületben, Zuglóban egy óvodavezetői állást ajánlottak fel Liszinek, és ő tétovázás nélkül elfogadta a lehetőséget. A budapesti közlekedési vállalat óvodája volt a Bosnyák tér közelében, autóbusz-sofőrök, villamosvezetők gyerekeit helyezték el itt, a legtöbbjét napköziotthonos bentlakással, mert a szülők rendszertelen munkabeosztása miatt legfeljebb csak heti egy-két napra mehettek haza. Sőt, volt olyan gyerek is, akinek csupán albérlő, vagy ágyrajáró volt apja-anyja, nem is lehetett volna hová hazavinni.

Éva addigra elvégezte az egyetemet, s mielőtt még tanítani kezdett volna, férjhez ment egy történelem szakos volt csoporttársához, aki hadtörténésznek, második világáháborús szakértőnek készült. A polgári esküvő mellett titokban a Kazinczy utcában a hagyományos szertartás szerint is összeházasodtak.

Ani technikumba kezdett járni, nem mintha határozott szándéka lett volna, hogy mit is csináljon az elkövetkező években, ám megfogadta Anya tanácsát, addig is legyen kereskedelmi eladó.

Linn bácsi, miután a gyógykezelését befejezték, hazatért az Angyal utcába. Sofőrnek nem engedték vissza, azt mondták, túl nagy a kockázat, hátha a következő alkalommal a volán mögött ülve dönt úgy, hogy eldobja az életét. Egy raktárban helyezték el a Soroksári úton, éppen csak lecsökkentett fizetéssel. Hogy később mi lett vele, arról már Anyáék se tudtak, mert kevés idő múltán Linn bácsi eladta a lakását és elköltözött, nem mondta, hogy miért, mint ahogyan még a címét se hagyta meg.

Mindezt és még sok mindent mást, a tavaszt, a nyári meleget, a napsütést, az óvodai gyerekeket, a legkisebb testvér, Józsika csínytevéseit és barátkozását a szomszéd házban lakó Kaldenecker gyerekkel, aki meglehet, rendes fiú. Józsikának azonban valósággal a rossz szelleme, az ősz beköszöntét, a sárga reggeleket, a villamosok csikorgását a Tompa utcai síneken, az első ködöt a Ferenc téri fák között, a Bosnyák térre vezető út hosszúságát, a macskaköveket a Nagy Lajos király útján, a csillogóan deres ágakat a Kerepesi úti lakótelepen, s a lilahófelhők gyülekezését a Várhegy fölött, mindezt megírta Liszi a leveleiben Durst Jánosnak.

Hetente, de legalábbis kéthetente írt, hosszú, kétoldalas leveleket, a papírt mindig ugyanabba a boltba betérve kint vette a Ferenc körúton.

Milyen volt az, egy őszi hajnalon, amikor az óvodai épület mögötti kopaszodó fákat inkább érezni lehetett, mint látni a vak éjszakában.

Amikor a hűvös, hajnali levegőtől végigborzongott, s arra gondolt, kint is, bent is alszik az egész világ.

Csönd volt, sötétség, elhagyatott az utca, még a piacnál se látszott mozgás; mégis, mintha messziről szél zúgását hallotta volna, dúdolni kezdett magában hang nélkül valami indulófélét.

Sötét volt, hiszen még csak alig hajnalodott, és őt valami békesség fogta el, elmondhatatlan, újfajta nyugalom, nem is kellett jól megjegyeznie ezt az érzést, tudta, úgysem veszíti el többé.

Durst rendszeresen válaszolt, igaz, többnyire csak rövid, néhány soros levélkékben, s nemegyszer a főiskolai hivatalos fejléccel ellátott borítékkal. Kedves tanítványomnak, néha kedves Liszinek szólította a lányt, magázta, könyveket ajánlott neki, olvasnivalókat, lemezeket, amelyeket szerinte egy fiatal lánynak igazán érdemes meghallgatni. Néha írt a családjáról is, de egyre ritkábban, a kislánya iskolába járt már, őt egyszer-egyszer emlegette, mennyire más, mint akár csak egy éve volt, de a feleségéről sohasem írt.

Liszi olykor egy-egy gyereket hazavitt magával, olyan kicsiket, akiket a szülei még a hétvégére se tudtak kivenni az óvodából. Együtt utaztak a buszon, aztán kézen fogva sétáltak a villamostól haza, otthon megfürdette, átöltöztette, megetette őket, este az ágyukhoz ült, hosszú és bonyolult meséket költött nekik, ott helyben, a hálószoba félhomályában rögtönzött, a cserépkályha előtt guggolva a kezével árnyékokat játszva a falon mutatta is a szereplőket, tátott pofájú farkasokat, nyulakat, királylányokat és soha nem volt állatokat.

Ani a technikum után a Keravillhoz ment dolgozni, mindjárt az első évben megválasztották az egész Keravill DISZ-titkárának, hirtelen elhatározással lengyelül kezdett tanulni, mert az alapszervvel Varsóba szerveztek vállalati kirándulást.

Belépett a Vörös Meteor Turista egyesületbe, hétvégéken kirándulni jártak, felmentek egészen a Dobogókőig, vagy a visegrádi várhoz, megmászták a csobánkai sziklát, a Holdvilágárkot, vagy melegebb időben sütkéreztek és eveztek a Római-parton, csurgatott várat építettek a bogdányi homokon.

Énekelték hangosan, hallja csak, aki akarja: nyáron a párom egy vadevezős. Fürdődresszben álltak sorba a fényképezőgép lencséje előtt: elöl Ani, fekete hajú, gödröcskés arcú, barna bőrű lány, hol kicsattanó jókedve van, nevet és bolondozik, hol meg el nem hiszi, hogy őt bárki is szeretni tudná, süt a szeméből a szomorúság.

Szép az idő, száz evező csattan a vízbe már,

magasra szárnyal a dal, sok fiatal víg dala messze száll.

Egy dunaparti csónakházban, nagy a jókedv mindennap,

úszik az ember a boldogságban és hűs víz is úgy símogat.

Mintha maga a levegő lobogott volna fel, annak a hangját hozná a folyó felől a szél.

Amikor leértékelés, kishibás leselejtezés volt a Keravillban, Ani nagy árengedménnyel tudott vásárolni háztartási technikai eszközöket, így hozott Anyának új hűtőgépet és porszívót is.

Két éve dolgozott már ott, amikor a vállalat támogatásával jelentkezett a Könnyűipari Főiskolára. Könnyedén vette az akadályokat, még négyese is alig akadt, csupa ötöst szerzett. ám az első év végén terhes lett, sokáig nem szólt róla, aztán közvetlenül a vizsgák után kórházba került, a Baross utcai klinikára,mert átfúródott a méhe és elvetélt.

Anya kétségbeesett faggatózására a kórházi ágyon végül mondott egy nevet, Szalánczy Tibor, a vállalatnál dolgozott, tagja volt a turistaegyesületnek is. Csak amikor a kesehajú, vékony arcú férfi Anyát követve megjelent Ani betegágyánál, akkor derült ki, hogy a terhességhez nem is lehet semmi köze: két éve ugyan szerelmes Aniba, ám soha még csak a kezét se foghatta meg, jobb napjain Ani egyszerűen kinevette, sötétebb kedvében párás, sajnálkozó tekintettel nézett vissza rá.

De, mondta az ágyrácsnak támaszkodva a térdével, ő lenne a legboldogabb, ha összeházasodhatnának, és tudja, nagyon tudja, hogy Ani se bánná meg már aztán. ha a gyerek megmaradt volna, még azt is elvállalná, nem érdekelné, hogy nem az övé. Mert lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés; az is lehet, hogy jeleket ró a falra, mindefelé, szívesen kínálkozó, sőt magukat kellető jelképeket; eddig az ő életében semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg, most mégis, úgy hiszi, nem lehet véletlen, hogy Ani őt hívta ide, amiben a szív nem tudott tanácsot adni, elrendezheti majd az idő.

– Nincs is olyan, hogy szív – nézett rá Ani, aztán a párnájába fúrta az arcát és zokogni kezdett.

– Jegyezd meg, te hülye, hogy nincs is olyan. Menj innen, soha többé nem akarlak látni.

Hatvanhárom február második napján ebéd után Anya átment kártyázni Kisékhez, Lucie-hoz.

Késő délután jött fel, jókedvűen énekelgetett a lépcsőn: jó a turista dolga, nincsen semmi gondja.

Ahogy elment az előszobában a falitükör előtt, hirtelen megállt és visszalépett, a villanyt is felkapcsolta, közelebb hajolt az üveghez, úgy mérte végig magát.

– Úristen, hogy nézek ki? – kérdezte hangosan.

Nézte közelről a szeme körül a ráncokat, még a szemöldökét is felhúzta egy kicsit, hogy jobban lásson. A kendőjét hátrasimította a fejebúbjáról a tarkójára, a hajából egy fürt előrebomlott.

Megtapogatta, majd elő is vette a köténye zsebéből az orvosságos fioláját, amiből orvosi rendelvényre naponta kétszer, reggel és este kellett bevennie a színes pirulákat, nézte az üvegcsét, majd a földre ejtette.

Megtántorodott, nekiesett a tükörnek, egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig mind a két tenyere a hűvös üveglapra tapadt, mintha így, egészen szoros közelségből vizslatná a vonásait, aztán lassan, nagyon lassan csúszni kezdett lefelé, térdre csuklott az előszobai kövön, s még mindig látta magát, aztán hátrabillent a feje, és mindjárt a válla is, hanyatt dőlt, és nyitott szemel az üvegcse mellé feküdt.

Liszi akkor ért ki a szobából.

Letérdelt Anya mellé, megpróbálta föltámasztani a fejét, a tarkója alá nyúlt, hogy közelebb kerülhessen az arcához. Érezte a tenyerén Anya haját, a hátracsúszott szövetkendő tapintását, érezte a kézfején, a térdén a kő hidegségét.

– Anya – mondta halkan.

Vagy nem mondta, még halkan sem.

Anya.