Ladányi István

Nyelvmacska

Transz, vallomások

Akkoriban megint kezdtem furcsa összefüggéseket látni, mintha minden túlmutatott volna önmagán. Nem az, hogy most megőrültem volna vagy valami ilyesmi, épp láttam, hogy mi történik, nagyon is világosan, az bosszantott éppen, hogy látom, és hogy ennek ellenére, ez már tényleg pofátlanság. Hogy megint kezdenek így összefüggeni a dolgok, primitív módon, mint az irodalomban. Hogy valami történik, de nem azért, mert történni akar önmagában, csak baljós előjel, és egy későbbi, még rosszabb eseményre utal. Motívumok, egymásra mutatnak, mint a papucsok. Pl. van az a pasi, most olvasom, az egyik regényrészletben, aki a meteorológiai állomáson olvassa le a jeleket, és mindenben, a világon mindenben jeleket lát, amelyek személyesen neki szólnak. Hogy ilyenkor olyan, mintha direkt történne veled valami, nem azért, hogy az történjen, hanem az csak valaminek a jele. Pl. ez az illat itt a kezemen valaki másnak az illata. Van is egy ilyen regény, Az ibolya illata, ami tényleg ibolyaillatú és ibolyaszín nyomású, de ezt már tényleg nem kellett volna belekevernem. Ráadásul most megnéztem, és feketék benne a betűk, és az illata is elpárolgott, így járnak a regények, szóillatok, szószínek. Ezt jobb lett volna kitörölni. De volt itt még egy csomó dolog, vigasztaljon, kedves oLvas, Ó!, hogy azokat töröltem. Amit kitörlök, az nincs, az meg van bocsátva.

Irtó hideg van, az évezred hidege, igaz, még csak néhány év telt el az évezredből, talán szétfagytak a sínek vagy mi, mindenesetre már jó ideje áll a vonat a határállomáson, pedig túl vagyunk már mindenféle ellenőrzésen, nem csempészek semmit, csak saját rossz, már régóta, állandóan rossz lelkiismeretemet, amiatt vagyok örökké zavarban, ha bárki bármit kér vagy kérdez. Valami megmagyarázhatatlantól félek, hogy kiderül.

Meg kell mondanom, hogy szerintem nincsenek tanulságok. Ezt sem azért írom le, mint hogyha el akarnék jutni valahonnan valahová. Illetve el akartam jutni még ma reggel, bár nehezen ébredtem föl, megint nehezen, kicsit később is, mint ahogy szerettem volna, aztán még az is eszembe jutott, honnan az eszembe?, hogy előtte még jó lenne elintéznem valamit. Mi előtt? Mielőtt még találkoznék Sibilával, akivel már olyan régóta tervezgettük, hogy majd találkozunk, csak leveleztünk addig meg telefonoztunk, de aztán mindig elmaradt, hol ő nem ért rá, hol én, hol meg valahogy egyszerűen háttérbe szorult ez, hogy találkozzunk, mert mindketten mással voltunk elfoglalva. Aztán nem intéztem el semmit, csak belekezdtem, aztán belebonyolódtam, így a találkáról is elkéstem egy kicsit. Ő is késett, ez megnyugtatott, de én többet, már ott ült az asztalkánál, szépen keresztbe tett lábakkal, ezt láttam meg legelőbb, aztán ahogy felé indultam, fölállt, láttam, hogy macskaszemei vannak, nem olyanok, mint a kerékpáron, hanem olyanok, mint az igazi macskáé, nem szabad ilyet mondani, de valahogy úgy nézett, nem szelíden, nem haragosan, nagyon kedvesen, de egyenesen, akár egy macska. Nem ravaszak a macskák, nem hamisak, inkább kérlelhetetlenek.

Elnézem ezt a sokféle arcot, mindig is érdekesek voltak számomra, hogy mennyiféle van, hogy mennyire különböznek, hogy mindenki másféle. (Minden arc egy emlékmű. Minden sírkő egy regény. Stb.) És nem azért ennyiféle, mert nehéz lenne egyforma arcokat csinálni, hiszen milyen nagyon egyformák egyébként, a rokonok arcán pedig végképp alig van különbség, ennyi egyformasághoz már gyerekjáték lenne még egy kis egyformaságot hozzátenni, vagy különbséget elvenni, hogy mind teljesen ugyanolyan arcok legyünk. De nem, itt van ez a végtelenül sok variáció, először az orrok, az a néhány típus, amit a rendőrségi rajzolók megkülönböztetnek, nevetséges a tényleges sokféleséghez képest, a szemek, az arc szélessége, hossza, de hát értelmetlen ez a felsorolás is, gondolj csak a ráncokra, ahogy változnak, az arcra, ahogy nevet vagy ahogy sír, és ez csak kettő, ahogy bosszankodik mondjuk, gondolj a tekintetekre. Csak arra, hogy egyvalaki hányféleképpen néz rád.

Nagyon gyorsan nagyon sokféléről beszélgettünk. A családokról slágvortokban, férj, feleség, múltszurrogátum, feloldva némi történetben, csak annyi, amennyi…, mihez is kell, nem is az információhoz, inkább annak a megismeréséhez, hogy a másik hogyan mondja el magát. Hogy hogyan fogjuk egymást érteni. És sok mindenről beszéltünk összevissza, csapongón, koncepció nélkül.

Sibila a kétlábú állatról beszélt, ami a háztetőn járkál. Ez most kissé meredek, de valahogy tényleg így csúszott bele, tetőről a nyakunkba a hó. Hogy a házuk tetején, Innsbruck, nem, inkább Salzburg, nem tudom, annyiféle városnév van, annyi város, időjárás-jelentések, mit jelent nekem itt pl., ha Újvidéken vagy Zágrábban havazik, hogy időjárás van egyáltalán, valamelyik hegyi város mellett, hidaljuk át, hintsük be sóval, szóval Salzbruck közelében, valahol az erdőszélen, ahol Holle anyó és az őzek, ahol neki kell begyújtania, Sibilának, ha nincs otthon a férje, megnéztem a kezét, nagyon finom keze van, nem szívesen adnék a kezébe baltát, fát aprítani. És nem szívesen tartanám a fát, hehe. A férje meg zongoraművész, hát annak sem kimondottan való az aprófakészítés. Hogy ott, az erdő széli ház tetején télen valami jár, hallani. És másnap, ha megnézik, apró kicsi állat nyoma, macska, de csak két lába van. Illetve nem csak, hanem annyi. Ezt mutatják a nyomok. Hogy van ilyen állat, mondja, és mosolyog, és néz rám, hogy én hogyan nézek. Hát igen, ez gyanús. Ilyet nem nagyon lehet mesélni. Tolnais, persze ő nem ismeri Tolnait. De hiszen mindegy, annyi a köpönyeg. Vagyis azóta már ismeri, olvasta a fordításokat, látta, hogyan szövi, hogyan gyúrja, nemezeli.

És a kiadója is furcsa egy figura, meséli Sibila, valahogy véletlenül lett kiadó, és nem is igen ért az egészhez, kis hal, a macska vigye el, nem is világos, ki kinek tesz szolgálatot, a kiadó neki, hogy kiadja, vagy ő a kiadónak, hogy neki adja a könyvét, tkp. azért van még nála, mert sajnálja otthagyni, olyan kedves ember. De annyira ügyetlen. Képzeljem csak el, olyan ember, hogy a múltkor levágta az ujjbegyét, és… Már az is, hogy levágja az ujjbegyét, rendes kiadó nem vágja le az ujjbegyét, a nyomdának a közelébe se megy, de ez maga darabolt valamit magának, névjegyet vagy mit, szóval, kicsinyes egy kicsit, és hát, sutty, levágta az ujja végét.

Vagyis hát az ujjbegyét, azt hiszem, nem láttam, de az ujj hegyén van az ujjbegye, ha vágja, először azt kell vágnia. Az ujjbegy mint fordítási probléma épp Tolnai kapcsán jelentkezett, ezen rágtuk a körmünk Tamarával, aki a Jadrohavarijába belefogott, akit belefogtam az Adriadalom fordításába. Hogy a megduzzadt ujjbegyre mi jó horvátul. Mármint nyelvileg. (Nyalogatjuk a sebeinket.) Nekem mindenféle erotikus szöveg ugrott be, tkp. azokon tanultam horvátul, hogy a megduzzadtra hol mit lehet használni, de hogyan is magyarázzam ezt Tamarának. Vagyis hát eleve, hogy is van ez, hogy egy fiatal nő fordít egy korosodó férfit. Ki az a horvát férfi, aki abban a fordított versben beszél? Transzban beszél. Szóval az ujjhegyét, de inkább csak az ujjbegyét, azt vágta le a papírvágó késsel. Teljesen levágta, leesett a földre. Riadtan nézte, hová esik, hová gurul tovább, gyorsan utána kapott, papírba csavarta, és egy pillanatra megnyugodott. Mert, mesélte később, akkor, miközben vágta, és különvált, vált külön, mint egy igekötő, a levágott darab, ha különválik, már mást jelent, a különbséget látod, nem azt, ami ugyanaz, miközben vált külön, már arra gondolt, attól félt, hogy ott terem a macska, és hamm, bekapja. A lepottyanó ujjvéget. -begyet. És ez mindenképp elkerülendőnek tűnt, nagyon fontosnak, ez volt abban a pillanatban az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, hogy megelőzze a macskát. Maga sem tudja, hogy miért. A macska talán nem is volt ott, csak ő gondolt rá, hogy oldalról figyel, ugrásra készen.

Néztem a macskaszemeit, macskaszín, macskavágás, attól tartottam, hogy ugrat (sic!), hogy mindenkinek mesél így valami macskásat, amikor először találkozik vele, valakivel, az illetővel, mintegy emblémája a macska, így tudatosítja, erősíti a másikban a maga macskaságát, mint amikor valami emlékeztető jelet hagyunk valakinél, névjegykártyát, ajándékot, ami majd helyettünk beszél.

Arra a macskára gondoltam, amelyik beugrott abba a szabadkai versbe. A szabadkai kertről szóló versbe, amelyben (a sorok közé bújva) megfogta röptében a verebet. És attól tartottam, hogy bele fogok kezdeni ebbe a történetbe, és teljesen bele fogok bonyolódni a macskába meg a versbe, nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért is mondom ezt, miért is jutott eszembe, és mit akarok mondani vele. Ráadásul egy más nyelvben bonyolódom bele. Belebonyolódik, mint macska pöcse a rongyba, szokta volt mondani Márta néni a levéltárban, na, ott mindig egy helyben ültem, csak nyújtózkodni álltam föl, már csak a macskákról jut eszembe. Hogy ez náluk valami családi szólás volt. Nyilván volt egyszer egy macska, amelyik belebonyolódott, de hagyjuk. Ettől egészen ideges lettem, mármint hogy van ez a téma, és mesélném, de közben attól félek, hogy elkezdem mesélni, és figyelem, hogy tényleg elkezdem-e, ráadásul már itt van ez a macska pöcse is, szerencsére ezzel elmúlik az az idő, amíg elkezdhetném, ő közben mondta a magáét, és semmit sem értettem belőle, nem figyeltem rá, mert arra figyeltem, nehogy elkezdjem mesélni azt a macskát a versben. Előfordul ez, hogy eszembe jut valami, úgy egészében, mintha egy nagy rakás répa lenne mondjuk, a vasútállomások mellett szoktak lenni ilyen nagy réparakások, és belekezdek, mintha elkezdeném elhordani, egyenként azt a sok répát, de nincs türelmem, módszerességem egyenként mindet megfogni és átvinni a történetbe, hanem csak kapkodok innen is, onnan is valamit, és csak a kuszaság meg a kapkodás marad, még jó, hogy ha idegen nyelven, akkor be lehet tudni a nyelvi nehézségeknek. Hát ez röhej, ez a répa, ez volt itt kéznél, az állomáson. Talán az egér segítene.

Mindig úgy érzem, hogy másutt kellene lennem, mint ahol éppen vagyok. Mindig úgy érzem, hogy mást kellene csinálnom, mint amit éppen csinálok. Mindig úgy érzem, hogy valaki mással kellene lennem, mint akivel éppen vagyok.

Végül időben kiértem az állomásra, pedig aggódott, hogy elbeszélgettük a vonatot. Küldtem egy megnyugtató sms-t, azt akartam írni, hogy fölkapaszkodtam a füstjére + smiley, villanyvonat, ugyebár, hehe. De sehogy sem sikerült úgy, hogy a vonatfüst is benne legyen, meg az irónia is, plusz még a hehe. Sehogy se hangzott horvátul, végül csak udvarias üzenet, üzi lett, meg egy smiley, hogy vicc az egész, az aggódás, a nyugtatás, a vonat, lereagált adott esett. A fordító lekési a vonatot, az utolsó vonatot, elmegy a regény nélküle:)

Aztán ezek a vonatutak (csak tudnám, hogy ezt miért húzza alá pirossal a gép, van ilyen szó, nem?, ráadásul azt javasolja, hogy vonatattak, nem, pardon, vonattak, műveltető ige, próbáld csak ki, írd be, húzasd alá vele, beírod, hogy pöcs, akkor menten aláhúzza, és közli, hogy ilyen szót nem illik papírra vetni. Mit szól Isten a csúnya szavakhoz? Levágja a nyelved?), tehát a vonatutak, hogy unalmasak, mindig történik valami. Ezúttal csak az történt, hogy hazudtam. Mintha könyvből olvasnám. Rossz könyvből, mi tagadás. Aztán volt egy néni, aki könyvből olvasott, ez viszont igaz. Mondtam valamit, ami nem volt igaz. Nem kellett volna, meg lehetett volna oldani másként is, vasutasnyelven szólva. De nem úgy oldottam meg, valahogy nem jött a nyelvemre, hogy oldjuk meg másként, inkább hazudtam. Valami mást mondtam valami helyett. Úgy hazudtam, mint édesanyám.

Neki voltak, édesanyámnak ezek a nagyon gyakorlatias hazugságai. Hogy hány évesek vagyunk, nem vagyunk még négy- vagy hatévesek, nem kell jegyet váltani, vagy csak félárút. Vagy ha házaló jött, valaki pénzt kérni, ha alkudott valakivel, vagy nem akart ellentmondani, hát szó nélkül hazudott neki, vagyis hát szóval… Szóval, hazudott, hogy már van huszonöt lepedőnk, nem kell, nincs itthon az ura, stb., megannyi praktikus lódítása volt, csak ámultam ilyenkor onnan lentről, nyelv édesanyám, hát ezt lehet! Pl. amikor nem találtunk olyan fényképet, amelyiken magam lettem volna, egyedül, amit el tudtam volna vinni az iskolába, mert az volt a feladat, magunkról képet beragasztani a könyvbe, környezetismeret vagy hogy hívták, akkor minden teketória nélkül beragaszttatta velem a bátyám fényképét, pedig nem is hasonlítottunk annyira, legalábbis én a különbséget láttam. És ragasztót sem találtunk, ahelyett tojásfehérjét adott, azzal ragasztottuk be a képet. A tojásfehérje vajon igazán ragasztó, vagy lódítás az is? A kép végtére is eltakarja, és oda is ragadt. Igaz, a kép is megtette az én képem helyett, ami nem is volt ugyebár. Pl. ez is olyan bonyolult irodalmi izé, föl lehetne építeni szép lassan, valami a semmi helyett, de ki a fenének van kedve ilyen átlátszó történeteket építgetni ilyen álkérdésekre, hogy hazugság volt-e az a kép. Útlevélbe például nagyon nem szabad más képét ragasztani. Megbüntetnek. Csak édesanyám tudja, hogy mit szabad és mit lehet. Azért kellett hazudnom a vonatban, mert nem volt végig jegyem. Részben volt, de addig nem, ameddig utaztam, ez is olyan bonyolult, hogy miért csak az egyik állomásig van jegyem, amikor egy másikig utazom, vagyis hát ott szállok át. Részben igazam van, másrészben nincs, de meg lehetne magyarázni, de olyan bonyolult. És aztán a kalauz nem átallotta (aláhúzta a gép, pirossal, elégedett vagyok, direkt azért írtam, hogy ismeri-e, vannak ilyen szavak, pöntyög pl., ezt sem ismeri, szivonyó, hehe, garaboly, ezt viszont nem húzta alá, furcsa, pedig ezt sem ismeri senki) megkérdezni, hogy meddig is utazom. És hát adtam a hülyét, hogy már elhagytuk volna, tényleg?, nem is vettem észre, stb. Eredetileg nem terveztem, hogy hazudok, úgy gondoltam, hogy elmismásolom valahogy, nem ezen a legócskább csodálkozós módon, hanem hogy idefigyeljen, ez van, hogy nemigen lehet ezt másképp megoldani, de ha gondolja… Szóval, elég nevetséges voltam, de rám hagyta, hogy szálljak majd le a következőn, de nem szálltam le, hanem azt mondtam, hogy meggondoltam magam, és elmegyek a következő állomásig, mert ott át tudok szállni. Adok egy átszállóst. Szép kis történet, kár volt belekezdeni.

Miért hazudnék, ha semmi se számít? (Koromsötét az éj, és eltévedt az álom, és én majdnem átjutottam az utolsó határon.) Nemecsek üzenete.

Aztán ahogy átszálltam, felszálltam a másik vonatra, füstje, stb., leraktam a csomagjaimat, behúztam a függönyt, mert nagyon sütött a nap, egy pillangó hemperedett elém. Hemperedett? Igen, hemperedett, valahogy a függönyből kerülhetett oda, a padlóra hullott-hemperedett, csapkodni valamiért nem csapkodott, de mivel könnyű, nem is zuhant, hanem ide-oda ütődve a padlóra került. Valamiért, mert nem pontosan jutott még eszembe, hogy miért, gyorsan megfogtam. Aztán, mielőtt még gondolkozni kezdtem volna, mielőtt még az eszembe juthatott volna, hogy miért, az jutott eszembe, miért nélkül, hogy van nálam egy nejlonzacskó, egy fölösleg nejlonzacskó, amiben a kakaós kiflim volt. Bizony, bizony, begyűjtöttem, bizony, bizony, hazavittem, nejlonzacskóban a pillangót. Aztán megismétlődik ez az éjjeli EC-n, kint csonthideg, vaksötét, csak a csattogás, fülemüle vagy vonat, nem pacsirta az, és az olvasott könyv lapjai közül hullik ki a pillangó, az öledbe esik, aztán életre kel, és most itt röpköd a szemed s a könyvoldal között.

Van az a rész a regényben, Sibilánál, ahogy apró előjeleket hagy, föl is hívja rá a figyelmet, pl. a megvágott ujj, hogy valami rossz történik majd. De te nem veszed az ilyen jeleket komolyan, ezek csak olyan irodalmi hangulati elemek.

És aztán már nem történt semmi, hacsak az nem, amiért elkezdtem ezt az egészet leírni. Onnan jutott eszembe, hogy ezt az egészet leírom, neked, kedves oLvas, Ó, az ötlött fel bennem, hogy ha ezt az egészet leírom, akkor az olyan lesz, mintha hazudnék. Sokkal nagyobbat, mint a jegykezelőnek. Teljesen bizonyos, hogy az itt leírt dolgok között semmi összefüggés nincs. Nem igaz, hogy ez megtörtént velem.

És most itt találom ezt, magamat, a helyzetet, a szöveget, ahogy ezen a téli éjszakán utazom Zágráb felé, és már eldöntöttem, hogy mégiscsak megírom ezt neked, és előkerestem azt a töredék szöveget, mert rémlett, hogy belekezdtem ebbe még a nyáron, vagy tavaly nyáron, már nem is tudom, és megtaláltam a többi törmelék között, macskanyelv a fájl neve, és toldozom-foldozom, itt tartok most, ezt gépelem, tolom itt magam előtt ezt a három szót meg a kettőspontot: Cím: női novella. Mit akarhattam akkor vele? Vagyis: íme, én már régóta akartam ezzel valamit, és most, pillangó, macska, stb., egér.

Aztán az történt még, novella, könnyű nőnemű újság, az átszállás után, hogy észrevettem az olvasó nénit a szomszédos ülésen. (Később volt még egy olvasó kalauz, utazó motívum, bosszantó, kikerülhetetlen csapda, keverte Menzelt meg Hrabalt, hogy Jiři vagy Bohumil, melyik melyik, persze, szigorúan ellenőrzik őket, nehéz másképp megoldani.) Azt hiszem, egyébként nem vettem volna észre, ha nem olvas, öreg, édesanyám korú néni. Strandpapucs volt a lábán, meg piszkos fehér zokni. És otthonkában volt, vagy pongyolában, nem, pongyola én vagyok, olyan könnyű nyári női ruhában, amilyet nekem sajnos nem szabad viselnem. Otthonkában kellene fordítanom a női verseket itthon. Nem hazudok, tényleg piszkos volt az a zokni, de úgy, hogy nem az mégsem. Olyan földes, amilyennek egy zokninak kell lenni, ha valaki a kertben dolgozott benne. Tehát mégsem piszkos, mert a föld, ahol a néni dolgozott, egészen konkrétan meggyet szedett, mert egy vödörben meggy van a két ülés között (Ezt kérted, drága oLvas, Ó, most látom, a meggy, a meggy szónak mért nincsen foltja / fehér ingemen / dicső Magia Polla, ezt kérted, ugye, ezt a foltot, hogy ezt kéne megpróbálni, vagyis ez az, amit nem lehet, ez kétféle ontológiai szint, mondta szelíden, mintegy maga elé a professzor asszony egy másik kávéházi asztalnál, hogy belepirultam), tehát ez a föld nem piszok, sőt, hadd legyek ennyire érzelmes, úgy gondolom, hogy nagyon tiszta, a föld, ahol, amelyben ez a néni dolgozott, meggyet szedett, talán mást is, egy nejlonszatyor is van nála, benne borsó talán, annak van most szezonja, meg más is lehet már. Egy tiszta földes fehér zokniban a néni Márai-könyvet olvasott. Innentől kezdve hazug ez a történet, pedig ez kikezdhetetlenül igaz, kikezdésre ingerlőn igaz, nyilván itt kellene hazudni, hogy hihető legyen. Először rossz szögben állt a könyv, de fölismertem, tudod, ezek a szürke vászonkötésű Márai-könyvek, de hogy melyik, arra várnom kellett, hogy olvasható szögben láthassam a borítót. De közben reménykedtem, hogy hátha mégsem az, nem tudom, miért lett volna jobb valami más. A vége felé járt már. Mindig szoktam nézni, hogy ha valaki olvas, akkor hol tart a könyvben. Mindig szégyellek nyilvánosan a könyv elején lenni. Pláne hogy elkezdeni. Olyankor legszívesebben előrébb lapoznék, a felénél túlra, mintha már ott tartanék, téli éjszakán egy utazó. Azt hiszem, a könyvekkel kapcsolatban bízvást megállapíthatjuk, a tévedés veszélye nélkül, hogy sokkal több könyvet kezdenek el olvasni, mint amennyit végigolvasnak. Sokkal több könyv elejét olvassák el, mint a végét. A közepén is el lehetne gondolkodni, de egyrészt kérdés, hogy mi a közép, másrészt fölmerül, hogy nem marad-e ki többször a könyvek közepe, vagyis amit középnek mondhatunk, mint a vége. Ez az utazó utólag robogott be a szövegbe, közben módosították a menetrendet, és beállították ezt az olasz vonatot, Calvino EC, Pannónia—Itália, ilyen irodalmi vonat, a legjobb az a rész, amikor azokról a könyvekről beszél, amelyeket mindenki olvasott, és ezért bízvást úgy tehetünk, mintha mi is olvastuk volna őket. És akkor lapozott a néni. Az Egy polgár vallomásait olvasta ezen a mellékszárnyvonalon, amerre már csak halott pillangók járnak, Lepsény és Hajmáskér között, és ez ugyan nem lehet igaz, de nem lehet hazug sem, annyira nem illik ide.

És most mi van? Nemsokára megérkezem, sokkal gyorsabb a vonatút, ha olvas az ember, és ha ír, akár ilyen összevissza is, akkor talán még gyorsabb. De most még megy a vonat, és a néni Máraizik. A pillangó meg ott van a nejlonszatyorban. Ez van. És az van, hogy már hazaérkeztem, és a szomszéd szobában olvas a legkisebb lányom, most tanul olvasni, az áll a könyvének a borítóján, hogy Olvasni tanulok, olvassa is, hogy olvasni tanulok, és tanul olvasni, tud is már, olvassa, hogy sárga bögre, görbe bögre, meg indul a görög aludni, jaj, megy a török lefeküdni, jaj, megy oda, aztán jön vissza, tour-retour, jaj, bocsáss meg, Istenem, Gyermekem-Feleségem-Édesanyám. (Aláhúz, minden vétket aláhúz ez a gép.)

Ez van, de ez már egy másik vonatút, most a másik irányba megyek, megint visszafelé, vagy odafelé, és ki tudja, most mi fog történni velem. És mit mesélek el belőle. Titkaim vannak, kedvesem, oLvas, Ó, tele vagyok titkokkal, néha elmondok ezt-azt belőle, de ha állandóan itt lennél velem, ha újra naponta megbeszélnénk mindent, akkor sem tudnám már elmesélni az összes titkomat. Nem, nem őrületről volt itt szó; talán csak kétségbeesésről; a fogadást már régebben elvesztettem, te nyerted meg: örökké kíváncsi, telhetetlen betűfalásod révén sikerült igazságokat fölfedezned a leghitványabb hamisítványban is, s gyalázatos hamisságokat a magukat színtiszta igazságnak feltüntető szövegekben.

*

Az történt még utólag, ezt már csak úgy hozzáírom, ez már nem a vége, hanem a végén túl van, álvég (szemben a félvéggel), a valódi véget eltakarni, az történt, hogy volt még egy pillanat, amikor mindez összepréselődött egy kézfogásba. Van egy barátom, akit mindig meg szoktam látogatni, ha hosszú idő után térek vissza Zágrábba, jelentkezem, hogy megvagyok még, leellenőrzöm, hogy ő is megvan-e. Megvoltunk mindketten, de a kézfogás kissé furcsa lett, jobb keze két ujján nagy fehér kötés. Mesélhetném hosszan, részletezőn, elég az hozzá, hogy a rövidebbet húzta, amikor kikezdett a kenyérszeletelő géppel. Ideges lettem, mintha el kellene mesélnem valami bonyolult történetet, dühös lettem minden macskára, amelyik röptében megfogja, hogy az anyag mindig akar valamit, életre kelni, találkozni, foltot hagyni, szaporodni, terjedni, kitölteni minden teret. Nem fogtam bele semmibe, csak az asztalos barátomról hebegtem valamit, aki kántor is egyúttal, és időről időre át kell alakítania az ujjtechnikáját. Ez biztos változat, többször elmeséltem már, egyre biztosabban, egyre rövidebben mesélem. Azóta lekerült már a kötés a kezéről, nemrég mutatta, hogy szinte a régi, csak most szép egyforma hosszú minden ujja, egyébként semmi vész, a köröm már nő a végeken.